Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-02-21 / 47. szám
lettem állsz ragyogva, büszkén, — Tollad mint leng, fátylad lebeg ; Csalárd tündér, álmélva nézlek ; Szegény lány — szánlak tégedet! Hisz érzem én most is hatalmad’ — Istentagadó nem vagyok! Szépséged napfényéből élek ; Tudom hogy bájaid nagyok. Szivem fölött parancsoló még Te vagy folyvást — te vagy magad; Mosolyod egyre gyilkos üdv és Örökre édes kárhozat! De véled tán : nem vettem észre Szived mélyén a bánatot? Csekély a felhő fenn az égen: S homályba ejti a napot . . . Megmondtam én neked nem egyszer (Már elfeledted szavamat; De bennem egyre él — öl — éget Ez átkos, fájó gondolat!) Megmondtam én: tündér vagy — angyal, Angyal, kinek csak szárnya nincs; Igaz szerelem szárnyat adhat, — Minden más vágy csak rabbilincs. Bilincs, mely sárba, porba von le, Köd, mely eloltja fényedet S bubájából, — óh jaj ! — kitépi Varázsban égő képedet. De elhangzott mindez hiába, — Fellengés, kétség — kárba ment: Tündérvilágomból kiűztél, Mint ismeretlen idegent! . . . Te már . . . lejárt a harcz szivünkben. Te állsz a harczmező felett — Büszkén mint az öldöklő angyal, S nézed kiomlott véremet . . Megölve, kővéválva fekszem: Élet nálad, nálam halál. Ne láss, kerülj, felejts el, óh e kiontott vér fejedre száll! ZILAHY KÁROLY: JiTJO—47