Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)
1863-11-22 / 34. szám
ne nevesd ki, — mert valóság! j. Ha költő hal meg : az ünnepi Természet siratván dalossát, Nagy gyászpompával temeti. Mély barlang, bérez fok megriad, Jajgatva a dalnok miatt. Kristálypatakot sir a domb, Balzsamharmatot fű, fa, lomb. Kedvencz völgyén sóhaj fut át, Vén tölgye nyögő viszhangot ad. S az ér mond gyors hulláminak: Hogy sirján gyászdalt búgjanak ! Nem, mintha a lelketlen tárgy, talán Erezne halandók ravatalán. De erdő, szikla, völgy, berek, Azok jajjával kesereg, Kiket, bár testök elhala, Föntartott a költő dala, S emlékük, — hunytán a dalosnak — Most kétszeres halálba roskad. A lányka halvány árnya sir, Hogy szerelmét nem dallja hir, S a harmatot, mely fákon ing , A drága sirra rázza mind. A lovag, híre hogy leszállt, Búsan suhan hareztérin ált’ — S hol egykor annyiat leölt: Most vészparipán átsüvölt. Dobaja, mitől nyög a föld. A főnök, kinek ős hatalma Olyan soká élt fönn a dalba’, Most hegyi trónja magasan Halványan ing; ködfolt vasán, Hamván feledség, mely befed Trónt, koronát és hírnevet. Nyögése, mi a barlangban zokog, Könyétől áradnak a patakok, S dicsér hogy már nem zengi dal: A lant nyögésivel kihal! . . . . SZÍSZ VÍKOTV (Scott Walter „Lay of the last minstrel“-jéből.) ÍStfíOTM34