Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)
1864-09-11 / 24. szám
( 3) A személyt is ki lehet fejezni a virággal, én — akkor magam felé hajtom a virágot, te — akkor az előttem álló felé, ő — akkor az oldalt álló felé. Ha később időm engedi, még a jövő hóban közlöm e virágnyelvet; ha valamikor hasznát veszik e lap olvasóhölgyei, már akkor én meg vagyok jutalmazva. — Hiszen önök úgy is mind megannyi virágok. A fiatal szív hasonló ama pünköst hajnalán született rózsához, melyre még csak a harmat hullt, csak a szellő lengett, csak a csalogány dalolt fölötte, de még egy nap zivatarát sem élte át, és ilyen virág legméltóbban beszélhet szerelemről, boldogságról, a virágok által. ö . Szántay Aladár.*) daipéi musáianEL (Hódolatul a „Versenyvera“-re.**) Pest, szeptember 1-én. Alant vagyok, ki azt hivém, hogy A csillagok közt van helyem. Alant vagyok, most látom át, most, Hogy versenyt hallottál velem. Én azt hivém, az égig értem, Midőn a felhőkig valók. Csalatkozom, — túl a felhőkön Oly messze, messze még az ég! . . . S te ott vagy fönn a csillagok közt, Onnan hatott fényed reám, Dalomra, hogy fönn a magasból Versenyre kelj, nem álmodom. Versenyre keltél és egedből !zéthangzott a szeráfi dal; Alant lelkem remegve hódol, Tied, tied a diadal! Várady Gusztáv. & I 1 i 1 F. — Lord Byron. — (Folytatás.) Egy félig szétrombolt kunyhó alig vonja magára az utas tekintetét , de az ostromok s viharok által ledőlt torony, mig csak egyetlen lőrés fönáll, oda vonja s megállapítja a figyelmet: e repkénytől fedett hidivek, e magányos oszlopok még mindig beszélnek az elmúlt dicsőségről. Lengő ruhája lassan simul végig zárdánk folyosóján, s borzadva látjuk őt, midőn sötét kifejezéstarczczalnézi áhitatos szertartásainkat. De midőn a szent hymnusoktól hangzik a kar, s a barátok letérdelnek, akkor ő visszavonul, egy ingó fáklyának világa mellett láthatni őt állva a csarnokban, hol a szertartás végéig marad, hallgatva az imákat, de nem ismételve egyet sem. — Nézzétek . . . e félig világított fal mellett, csuklyája vissza van lökve, fekete haja rendetlenül esik vissza sáppadt homlokára, melyhez úgy tetszik Gorgo ***) kölcsönző legiszonyatosb kígyóit, mert felvéve különben viseletünket, ez egyben megveti a zárda szabályait, s meghagyja hajzatának e szentségtelen hosszú fürtéit. Kevélysége, de nem buzgalma tetézi gazdag ajándékokkal templomunkat, mely sohasem hallotta imádságait. Figyeljetek reá, midőn a kor ég felé emeli hatalmas harmóniáját, mindig ez átlátszó arcz, e márvány mozdulatlanság, e kihívó s kétségbeesett állás! Oh szent Ferencz, távolítsd el őt szentélyedtől, mert félhetünk, miszerint Istennek haragja valamely rettenetes jelben fog mutatkozni. Ha valaha egy hamis angyal magára öltötte az emberi alakot, ilyen lehetett az kétségtelen. Minden bűnöm megbocsáttatása reményében mondom, egy ily látvány nem tartozik se a földhöz, se az éghez.“ A gyöngéd szívek hajlandók a szerelemre, de sokkal gyöngébbek, semhogy a fájdalmakkal szembeszálljanak, hogy meghajoljon s daczoljon a kétségbeeséssel, soha nem adja oda egészen magát. Csupán az erős lelkek érezhetik a sebeket, melyeket az idő soha nem gyógyít. A durva éreznek, kijőve az emberi kézből, tűzön keresztül kell mennie, mielőtt az simaságra fogékony lehet, bedobatva az égető kemenezébe, fölolvad s hajlékony lesz a nélkül, hogy természetében változnék; aztán edzve az emberek szükségletei vagy szeszélyei által, egy szerszám lesz belőle, mely üdvöt vagy halált okoz, egy pánczél, hogy mellét védje, egy kard, hogy keresztülszúrja ellenét; de ha az aczél egy tőrnek formáját veszi, jaj annak, ki hegyét élezi! így a szenvedélyek lángja, a nők csábításai, mérsékelni s szeliditeni képesek az erős lelket; a lélek ezáltal nyeri formáját s végzetét, olyan fog az maradni, a minővé készíttetett, s mielőtt az meghajlanék egy más értelemben . . . inkább megtörik. Ha a fájdalom után nyugalmat találunk, a könnyebbülés, mit általa érezünk, gyönge; az üres és puszta szív áldaná az aggályt, mely jéne azt foglalkoztatni. Érzelmeink osztva akarnak lenni: a szerencse maga nem más, mint teher, ha azt egyedül kell élvezni, s a szív, mely megfosztva marad a rokonszenvtől, végtére menedéket keres... a gyűlöletben. Ilyenek volnának a halottak, ha éreznék tagjaikon mászni a hideg férget, ha remegnének a tisztátalan bogár érintésén, mely rágja őket e borzasztó álom alatt, s nem képesek eltávolítani e jéghideg vendégeket, kik jőnek, hogy éltessék magukat földdé vált testükön; ilyen volna a végtelen pusztának madara, ki önnönmagának nyitja meg beleit, hogy kicsinyjeinek éhségét csillapítsa, s ki nem sajnálja az életet, melyet saját ereiből az övéibe általad; ilyen volna ő, ha, miután széttépve anyai kebelét, a fészket üresen, s kedveseit elröpülve találná. Igen, a legélénkebb fájdalom, melyet a szerencsétlen elviselni képes, egy kimondhatlan elragadtatás, hasonlítva azon iszonyú űrhöz, azon pusztaságához a léleknek, azon vigasztalhatlansághoz, mit okoz egy foglalkozás nélküli magányos szív. Ki akarna kárhoztatva lenni arra, miszerint nézzen, bámuljon egy eget, melynek se fellege, se napja nincs? Oh! inkább örökké tartó ordítását a viharnak, mint soha többé nem daczolhatni a hullámokkal. De látni magát az elemek csatája után, hajótörötten,egyedül, odadobatva egy véletlenül ajánlkozott partra, egy ingatlan magánynak szomorúságába, egy csöndes tengeröbölnek mélyébe, arra szánva a végzettől, hogy ott távol minden tekintettől lassan el-elhaljon . . . inkább *) A virágnyelvet várjuk. Szerk. **) Megjelent a „Nefelejts“ I. évi 14. számában. ***) Gorgo — Medusa — a hajdankor egyik szörnye , kígyóktól ellepett fejét a ki meglátta, kővé változott. Perseus ölte meg. 2380—