Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-09-17 / 38. szám
Jéna. (Május.) Még engem is kicsalt a szép nap, Hogy elhagyjam ködös szobámat, Megbámulni az élet teljét, Mely fűben, fában újra támad. Azt hittem, hogy mi nekem kéne A tavaszi nap tán megadja; Azt hittem, hogy tán künn fölenged Szivem, mely oly rég van befagyva. De a szántó vidor dalára Fájó viszhang kelt föl szivemben, Jó kedve mint törszurás sértett, S a rét zöldjét nem élvezhettem. A hegynek lankás oldalában látszó gyerekcsoport ujongott, Ajkuk feleslő nevetése Csak növelé a sötét gondot. Siettem fölebb a tetőre, Az erdő pelyhes sűrűjébe, Ott legalább nem láttam senkit, Ott enyhült sebem maró mérge. És ibolyákat kezdtem szedni, És minden szálnak úgy örültem! S mikor már készen volt a füzér: Szememből egy könyet törültem. Szegény virágok! leszakasztam — S most asztalomon itt hervadnak : Mert nekem az sincs, a kinek bár Egy ibolyabokrétát adjak! Szász Béla, Dorday Sarolta. (Vége.) Azonban csakhamar nekibátorodott s az udvaron áthaladt az épületig. A falépcső, mely Marat szobáiba fölvezetett, már egészen kitapodva, néhol összetöredezve, s mindenütt ronda volt. Itt a szegénység kellemetlen szaga lepte meg az érkezőt. Nem volt itt nyoma sehol sem a boldogság és barátságos élvezeteknek, semmi nyoma a megelégedésnek, a szerény szerencse, de amelynek még a legszegényebb ember is örvendhet. Olyan volt itt minden, mint a rosz lelkiismeret. Az egyetlen fény, mely ezen pokoli barlangban föltalálható, az Corday Sarolta nemes külseje volt, angyali szépség, kebelében borzasztó gyilkolási szándékot rejtegetve, hasonló azon római nőkhez, kiknek nagy ősnője Cornélia jeles drámákban örökítteték meg. Gyermekded könnyűséggel lépett az előszobába, mely a lépcsővel szemben volt. A júliusi est sárga fénye körülfolyás egész lényének mintegy mennyei bájt kölcsönzött. Egészen fehérbe volt öltözve, hófehér vállát bársony kendő takarta. Fején széles csipkékkel diszitett fehér normandiai fejkatöt viselt, melyet zöld szalag tartott öszsze, mindez a hanyatló nap arany sugáraitól megvilágítva, szűzies tekintetét valami Madonna-szerűvé varázsolá. Nem ilyen volt egy gyilkos, ilyen csak angyal lehetett. Az előszobában egy munkás ember volt a nép közöl, ki Marat dolgait szokta végezni, iratait és újságait hajtogatta, elküldé vagy maga hordá szét. Itt-ott nyomtatott ívek hevertek, melyeken még a nyomdafestók kellemetlen szaga volt érezhető. A férfi munkával volt elfoglalva, mellette egy durva, hanyag kinézésű némber állt. Ez Albertine volt. Ő tulajdonképen Katharinának hivaték, s Marat egykori nyomdászának neje volt, hanem Maratot elcsábította, s ezóta Marat Albertinének nevezé magát. Ahová csak elakban az emberi szem tekinthetett, mindenütt csak piszok, alávalóság és rendetlenséggel találkozott. A nő mérgesen nézett a szép ismeretlenre. Mindamellett nem gondolt arra hogy Marat életét fogja tőle elrabolni, ő csak szívét féltette. 38