Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-11-26 / 48. szám
t a jó kedvesem kertjéről. Nem fájna nékem, nem bizonynyal, Habár e sárga lombok leple A nagy világba’ minden kis helyt Halotti-fátyolként belepne. Csak az a kert virulna mindig, Hol álmait ő szőtte-fonta. Csak az a kert legalább egyszer, Csak egyszer is nyílnék naponta. Ottan szerettem őt legjobban, Testvéri, a virágok mellett, S neki is érzem jól, hogy engem Szeretni ott legjobban kellett. Ott hirdető e nagy szerelmet Minden virág, minden kis lábnyom Ott láttuk istent, hogy leszállott Sugármezében, égi szárnyon. És mégis ezt a szörnyű romlást Meg nem másítja itt az isten; E tiszta, forró, igaz érzés Örök tavaszt nem kelthet itten ; E hervadt, sárga lomb befödte Kis lábnyomát a puha porban; Az élet kertje temető lett, Hol most csak puszta sirhalom van! Jer, jer! — se zord halotti fátyolt Tépd össze édes langú fuvallal! Hadd lássam újra mosolyogni a gyászbaborult birodalmat ! S ha majd az isten lenn a porban Kis lábnyomát meg hagyja látnom: Legyen, legyen megáldva isten ! Legyen megáldva az a lábnyom! Udvardy Géza: A karacsiak is lljunk. Történeti elbeszélés. Irta: Bocskay Papp Lajos. I. — Bel sok bajt okozott már az a török, nincs a Koránban annyi betű, mint amennyit vétkezett a magyar ellen; eltiporta hazánkat, fölégette falvainkat, elragadozta szüzeinket, a legjelesebb honfiak a jedikula penészes falai között végezék életüket nyomorúan, mi vár még mi reánk is, apád rokkant vitéz, elélhetne csendesebb s nyugalmasb állapotban családja körében, de ez a vén ember úgy oda van forrva ahhoz a kis törpéhez, hogy inkább védtelen hagyja nejét, gyermekét, csak török vért ízlelhessen. Meglásd Margit, ám én hazudtam, de ő kegyelme csúfra jár egyszer Alapi urammal. Én már utána vágtam apádnak, köszönjem meg, hogy nevét viselem, de az mégis nagy bűn ám, hogy egyetlen gyermekét, egy ily szép virágszálat a kert töviseinek áldozatául hagyja! — Így szólt Takaróné asszonyom epés kifakadással, leányához, a bájos Margithoz, ki varró asztalkája mellett dolgozgatva, pirulva hallgatá anyja panaszait. — Ne boszankodjál édes jó anyácskám,— szóla Margit erdő hangon, a jelen időben nem a csendes házi foglalkozások kötelességeik a férfiaknak, hanem a csatatéreken, a hon védelmezésének nehéz munkája dicső feladatuk, ily válságos korban a tehetlen aggairéna marad őrzőjéül háza falainak, atyám még elég erős a kardot forgatni kezében, s gyávaság bélyegét elviselni nem volna képes.• Jó pártfogója van Takaró Mihály uramnak kedves leányában, úgy beszél mint egy bölcs, s nem veszi észre, hogy már hét hava múlt, mióta atyja urnarezsziét nem láthatta, isten tudja hol kószál! ha már egyszer kanizsai hadnagy lett, illetőleg várnagyáé nyomorult fészeknek, s jószágunkat, hol csendesen, szépecskén megéldegélheténk vala, e czifra életért nem hagyta volna el cserében, ülne itthon, mint más várparancsnokok, s lesné itt a bástyafokról a török turbánt, s ha baj lenne Kanizsán, még én is segíthetnék neki, hisz nem új dolog, hogy a nők is tudják vagy tudták haszonnal forgatni a kardot, az olyan 48