Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-12-03 / 49. szám
Imiti laéjpalmás. November 22-kén volt, épen a fővárosi követválasztások nagy napja előtt, hogy azon épület, melynek homlokán még most is rendületlenül ott áll: „Hazafiság a nemzetiségnek“, egész ablaksorával kivilágítva tekintett át Pestre. A budai népszínház újra megnyílt, a mondák örvendezve az arra menők, Budába uj élet száll, a magyar művészet visszakapta Budán tűzhelyét, melynél, ha rázlódtak és éheztek is a színészek, mégis oly kedves barátságos tanya volt az estvénkint. Mint pásztortűz a pusztában, úgy pislogott itt a nemzetiségnek egy kis lángja — rari nantes in gurgite vasto —, s reménycsillagként tűnt föl, hogy majdan tovább is fog terjedni ős Budában, mely dicső történetünknek tartozik azzal, hogy — magyar legyen! . . . A népszínháznak homályba borult falán — igaz — világítottak az ablakok; kapus is várta az érkező vendégeket, kocsik is robogtak eléje, nép is sereglett oda —, ah, de ez még nem volt a népszínház megnyitása, — egy pillanatra föllobbant lángocska volt ez ablakfény, hogy ismét kialudjék, s a magyar művészet tanyája újra álomba merüljön, meddig, — ki tudja azt? . . . Molnár még folyvást Debreczenben vezeti a színügyet, Olaszországba is híják egy magyar daltársulattal, — de nem ott az ő hivatása. — Budára várja a népszínházét ügye, hogy félig kezdett művét befejezze. Ide híja a népdal: „Gyere haza lisztes Molnár, A garad, a malom üresen áll. Jó előjelnek tartjuk, bár ha csak egy estvére is, hogy művészi élet költözött az elhagyott falak közé. A budai műtani derék ifjúság segélyegylete javára hangversenyt rendezett a mondott napon a sok viszontagságot látott házban. Mind a mellett, hogy ködös nedves estve volt, sáros út vezetett a megnyílt kis múzsa-templomhoz—gyönyörű közönség foglalta el a páholyokat és földszintet. Minden tekintetben vidám estve lett volna ez, ha azon gondolat nem borong a fényesen világított házban, hogy ez csak ma van így, holnap már megint kietlen, és sötét lesz minden, és csarnokában nem lesz más nesz, mint az itt tanyázó városi őrök egyhangú lábkopogása. De szóljunk a hangversenyről, mely ügyesen rendezve, igen kedves élvezetet nyújtott a jelenlevőknek. A műkedvelő hangversenyekkel úgy szoktak tenni, mint a holtakkal, de mortuis nil nisi bene. . . Mi azonban annyi életrevaló erőt találtunk itt, hogy bátran mellőzhetjük azon szabályt, mely csak a holtakat illeti meg. Az első szakaszban Beethoven „Egmont“ nyitányát játszák nyolcz kézre két zongorán, szabatosan, összevágólag. Tehát mind a 8 kéz kiérdeml a dicséretünket, azonban mi, ha választani szabadna a kézből, mégis leginkább csak azon négy fehér kezecskét választanak, melyekkel Weiszné asszonyság és Nikolits Róza k. a. hozta rezgésbe a billentyűket, s ezek delejes raportjánál fogva sziveinket. Kedves népdalénekesnőnk Bognár Balázs Vilma „Traviátá“-ból énekelt egy dallamot szép csengő hanggal, de bármily helyes volt éneke, a kis gömbölyű asszony egyébként cseppet sem hasonlított az aszkórban elhaló traviata Gauthier Margithoz. Azért nekünk sokkal tökéletesbnek tetszett, midőn a 2 ik szakaszban Zimay László igazán bájos magyar népdalát énekelte. Amaz pézsma volt, ez mezei virág, s Bognár Vilma egészséges mosolygó arczához az utóbbi mindig jobban illik. Hodak Károly úr szavalt. E műkedvelő orgánumában van valami, ami önkénytelenül megnyeri a hallgatót. Sokat kifejezőleg mondott el, de hibája, hogy feje nem eléggé nyugodt. Majd a jobb, majd a baloldali színfalak közé szavalt, s legritkábban nyugodott meg tekintete szemben a közönséggel, miért került bennünket, akik pedig oly szívesen részeltettük tapsainkban. Mendelssohn hangversenyét Stocker Ede játszotta. E fiatal műkedvelő ismeretes mint igen gyakorlott és nagy képzettségű zongorajátékos. Meg is tapsolták nagyon és zajosan, sőt da capo kérték tőle Dreyschok „Korcsmárosné“ variatióit. Stocker pompásan játszta ezt is. Ő Budán megjárja Lisztnek. Aki bennünket igen elragadott szép, nyugodt és igen jó iskolát tanúsító zongorázása által, az a kis Kalmár Lenke k. a. volt (Székelyünk tanítványa.) Hummel D-moll ötösében övé volt az oroszlánrész. Ez ötösben Trux Hugó játszta a hegedűt, aki később Ridley Kohnénak egy nehéz hangversenyében kivált az arpeggiákat és kettős hangokat igen nagy gyakorlottsággal vette. Csak az a balesete volt, hogy, mint a hadvezér, aki alól a lovat kilövik, neki is épen a győzelem küszöbén pattant el a húrja. Hanem az igazi hőst ez nem zavarja meg. Eris ló — fris hegedű — a bátor meg nem áll, amíg a győzelem kezében nincs. Hrabovszky Ilona nagysága Ernaniból a cavatinát énekelte. Sok énekesnőnek óhajtanánk annyi lelket, érzést és művészetet az énekben, mint amennyivel e nagysága rendelkezik. S érezni is látszik, hogy benne a színpad egy drámai művésznőt vesztett, mert a műkedvelőnők félénkebb s tartózkodóbb modora neki terhére van ... ha már színpadon áll, egész Elvira szeretne lenni s virágcsokor helyett tőrt forgatni. A budai dalárda két dalt adott elő, s természetesen a Storchéval hatott ma is legjobban, miután ez e derék dalnokkar chef d’oevre-je. A déli dalnokok sorában egypár idősebb polgárt is láttunk, bár ők hátrább vonultak, amily szép jelenség az korunkban, hogy éltesb urak is kedvüket lelik az ifjú dalban, most midőn az ifjúságnál is hányszor tapasztalunk életvátságot. Ne vonuljanak önök hátra, a szív, a mely a dalt szereti, őszhajjal is — fiatal még. B. Gyula. lípdléljlb©. Y. Kolozsvár, november 21. Városunk szokatlan élénksége, a sűrű kocsizörej, tömérdek új arcz, a tele színházak és circus, a különböző nemzetiségű viseletek, az arczokon látszó remény és óhaj, aggály és komorság — minden mutatja, hogy az országgyűlés elkezdődött. Tüntetésnek sehol semmi nyoma. Vá-48 S .A. LO 2sT_