Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-06 / 1. szám
Halk est borong a téren, A tengeren köd ül, Valami kél, fehéren, Zsongó habok mögül. Hullámiból kikelve A hablány, rám hajol, Dagadva forr hó melle Könnyű fátyol alól. Tígy nyom és úgy szorongat, Hogy szinte szinte fáj. — Karjaid nagyon nyomnak, Te bájos hableány! — Oh hogyne szoritnálak, Azért szoritlak, ah! Ha fölhevülnék nálad — Oly hús az éjszaka! A hold halványul mármost, A felhők talaján, Szemed is mind homályosb, Te bájos hableány! Ne hidd, homályosb nem lesz , Csupán nedveske még, Egy csöpp tapadt szememhez, Hogy a vízből jövök. — A sirályok sivitnak, A víz hullámot hány; Szived vadul ver, tik-tak, Te bájos hableány! — Szivem vadul ver, úgy van, Vadul zajong, szegény, — Mert szeretlek mondhatlan, Te bájos földi lény! SZÁSZ KÁROLY. 1. szám, 1807. január 6. A KÖLTŐ ÉS A KORSZELLEM. A költői géniusz a világtörténelem bizonyos korszakát képviseli, s valódi jelentősége abban áll, hogy azon korszak szellemének tökéletes, és örök kifejezést ad. A költő régebben nemzetének prófétája s papja volt. Innen ered Homer, Sophocles, Dante, Calderon és Shakespeare nagysága. Legutóbbi szabadságharczunk küzdelmei Petőfi dalaiban nyertek költői kifejezést. • A géniusz kora előtt világíthat, de a fáklyát kora adja kezébe. Az ó- és középkor költői legjobban ismerék ezen igazságot. Mint koruk naiv gyermekei nem haboztak az anyag választásában és földolgozásában, teremtő képességük üteme a kor szívverése után indult. Csupán az újabb időket jellemzi ama dilettantismus, mely magát minden kigondolható világnézetbe beleképzeli, s minden alakot utánoz, habár annak szelleme rég kihalt is. Gottschall a széptollú költő és szépész, kit e vázlatban követek, négy eszményt jelöl ki a költészet történelmében. Az antik eszmény előlépcsője, szerinte a keleti, a jelképes. A jelképben a kép nem adja vissza egészen az eszmét, csak futólagosan tündököl a sötét mélyében. A kifejezések túlhalmozottsága, a képek fénye és tömege, a homályos mythus, mely a jelképes borítéktól nem tud szabadulni, a vonatkozások és jelentések ide-odacsapongása jellemző vonásai a jelképes lépcsőnek. A költészet egészen a vallásban gyökerezik. A költők azonban a népszellem vezérei, műveik jelentékenyebb emlékek, mint amaz óriás épületek, melyeknek romjai máig is fönnállanak. A Mahabharata, a Ramayana, Kalidasa drámái mélyebben és élethűbben tanúskodnak az indus világnézetről, mint India bölcsének, az elefántnak templomai. És ismét mennyire különbözik ezektől Irán és Turan kettős hősmondája Firdusi hatalmas Parseneposában! Ezen keleti költészet csakhamar nagy hódításokat tett, különösen Göthe föllépése után — Németországban. Tanitának, mint a brahmanok, szerettek, mint a persa Hafiz, követték az arabs Hariri elbeszélő modorát, s végül megérkezett Mirza-Saffi is, a tiflisi bölcs! A keleti költészet külsőleg ama gazdagságban úszott, mely a sötét gondolatra nehezül, miként a gyöngy és drágakövek a keleti nő sötét testszínén. Kelet tarka élete könnyen megtetszett, annyival is inkább, mivel e csökönyös föld még mindig az ősidők bélyegét viseli, s a jelenkor 1