Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-10-10 / 41. szám
XI. évfolyam. 41. szám. Október 10. 1869. EGY GYERMEK ÁRNYÁHOZ. — Hugo Viktor. — Ott, a hol a hold s a nap s a tűzgolyók kerengnek, Árnyán a csillogó azúros oszlopnak, A szent fátylak között, melyek a végtelennek Örök fuvallatában oly kéjesen lobognak, A szerelem taván, melyből tisztulva leng ki A lélek, melyhez angyalok fényt inni mennek, A fénylő lángkörökben, melyek körülkerengik Fenséges trónusát az irgalmas istennek, Az angyalok körében, hol játszanak mosolygó Szelid kis gyermek-árnyak s dalolnak tiszta-szépen, Ha ég felé lebegve, egy-egy letévedt, bolygó Vén csillagot tereltek az igaz útra épen, Hol egy szűz tartja őket szelíden átölelve, Kis gyermek homlokukra szent csókokat lehelve, És kérdi mosolyogva, szegénykék nem-e féltek, Hogy zengő bölcsejükben megpillanták az éltet? Hol Jézus ül ragyogva — körülte dicsőül szentek —• S mosolyg, mig trónusáról az ég malasztját hinti S mikor az embereknek szent szavakat szentet, A gyermek lelkeket halkan magához inti. E szép, dicső világban, az angyalok körében, A kéj, az üdv, a mámor e fényes tengerében, Hol égi béke környez, honnan a gond kizárva, Anyádtól távol, gyermek, oh! nem vagy-e ott is árva! ÁBRÁNYI EMIL. AZ ÖNKÉNTES. — BESZÉLJ. — Irta: DEÁK FARKAS. III. BARCZELL UR ELŐTÉRBE LÉP. (Folytatás.) Pár nap múlva Holländer ur jó kedvvel lépett lánya szobájába : — Jó reggelt gyermekem, hogy aludtál? — Köszönöm kedves atyám, jól. — Leányom néhány nap óta nem vagyok veled megelégedve; van három napja hogy, nem daloltál, aztán halvány vagy, hallgatag lettél. Mi bajod? — Semmi atyám — semmi . . . — Lássam, találd ki, hogy kivel beszéltem ma reggel? — Valóban atyám nem is képzelem. — Tehát halld, amint fel akartam menni a börzére, a Lánczhíd-téren néhány katonát pillantok meg; csinos, szép ifjak, élükön egy büszke tizedes. Lehettek tizenöten, húszan, csak úgy fegyver nélkül voltak, de oly kevényen, oly harcziasan lépdeltek, hogy meg kelle állnom; végig akartam nézni rajtok közelről s ki hitte volna, amint közelebb jőnek, a tizedesben arra a fiatal emberre ismertem, kivel Bokrosiéknál találkoztunk, tudod Kelendi úr . . . Hermin kissé elpirult, aztán igyekezett gúnyos hideg arczot ölteni . . . — Valóban nem is tudtam akkor, hogy ő is katona; szeretem ezeket a derék önkénteseket, szívem megifjedik, ha őket látom . . . — Oh, édes atyám, hiszen most minden második ifjúember önkéntes . . . — Annál jobb, édes leányom, annál jobb az országra és mindnyájunkra nézve. Amint elmentek mellettem, a tizedes katonásan köszönt nekem és a tizedest utánozva az egész kis csapat, szerettem volna mindeniket megölelni, derék, ügyes fiúk. Ezt a Kelendit holnapra hivasd meg ebédre; a Bokrossi fiúk örömmel meghívják, hisz azok közül is az egyik önkéntes. — De atyám, hiszen van nekünk elég ismerősünk, én nem tudom, miért kell épen ezt az urat meghivni, ki sohase volt nálunk. — Igaz, igaz, leányom, s nem is igen sokat tartok én erre az urra; nem üzletember, nem ért a mi dolgainkhoz, de látod, ő katona, és . . . és . . . nekem kedvem telik az ily ifjú katonákban .... Hivasd meg az én kedvemért s aztán lesz gondom, hogy neked ne legyen terhedve. — Amint parancsolod, atyám, — szólt Hermin s Íróasztalához ülve azonnal egy levélkét irt Bokrossi kisasszonynak, hogy bátyja által Kelendi urat is hivassa meg ebédre. Hermin amint magára maradt, ismét elgondolkozott. — Mily csodálatos, gondolá magában, hogy mióta ezt 41 5