Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-09-11 / 37. szám
430 NEFELEJTS. Kényelmesen, csaknem gondtalanul lovagolt a tölgyes erdő néma, fél sötétjében, mely vöröses és sárgás lombfedelével boltívet képezett feje felett, s egészen azon varázsnak látszik magát átengedni, mely különösen a bükkös erdők árnyaiban, lelkünket és kedélyünket körüljátsza. Csak néha-néha ragadtatott ki kedélyes elfogulatlanságából, midőn lova, az utat itt-ott átfutó vagy elborító fagyökerekben, vagy kődarabokban megbotlott, így érkezett az útvonal közepén álló fehér házikóig. E ponton egy másik lovaggal találkozott. A szemben jövő magas, nyúlánk termetű, csinos alkatú, szürke hajú, bajuszú és szakálú 55—56 éves, de még mindig jó kinézésű, erős egyéniség volt, ki a házzal már éppen párhuzamosan, a valamicskével később érkező ifjút bevárta. — Jó estét kívánok! — szólt az ifjú bátran, de nyájasan. Azért mondjuk bátran, mert a szembenálló ismeretlen lovag válláról egy rövid kétcsövű puska lógott alá. — Adj Isten, Márton öcsém! — honnan és hová ? — válaszolt az ismeretlen bizonyos melegséggel. Az ifjú gondolkozni kezdett, hogy társát felismerje. Látván azonban, hogy emlékező tehetsége cserben hagyja, a nyájas köszöntés és bizalmas czimezés által megnyugtatva, még elfogulatlanabbul kérdezé : — Bátyám úgy látom ismer, anélkül, hogy én ezen szerencsével dicsekedhetném. — Ha mint nem kétlem, meghívásomat elfogadandja, és szerény lakomban vendégem lesz, egy pohár jó bor és tiszta bikszádi savanyú víz mellett óhajtása teljesülhet, amidőn annak felderítésével is szolgálandók, hol és mikor volt szerencsém Márton öcsémet megismerni! Az ifjú próbálta magát mentegetni, hogy még a tökéletes éjszaka előtt Szinfaluig kell érkeznie, de a háziúr szívélyes hívásának utoljára is engednie kellett, s együtt lovagoltak be a harmatos fűvel borított ákácz és hársfa-virág illattal telt barátságos udvarba. A háziúr maga vette át vendége lovát, és saját lovával együtt vezette az istállóba. Az ifjút az udvaron egy galambősz, de szelíd és megnyerő külsejű anyóka fogadta. A kölcsönös üdvözlések után már épen társalogni kezdettek volna, midőn a háziúr is megjelent. — Lépjen be kedves öcsém lakásomba, hogy a vendégjog minden kedvezményeibe bevezessem; de azért itt künn,az üdítő levegőn, a fák lombjai alatt fogunk időzni. A ház belseje egy tiszta konyhával, oldalt kamarával és két szobácskával, barátságot, egyszerűséget, de csendes megelégedést is lehellt, sőt amennyiben az udvarra és kertre nyíló ablakban, cserépedényekben rózsák és rezedák is diszlegtek a költőibb lelkeket is vonzották és elbájolták. Minden szükséges, de semmi felesleg. A falak díszítményei bibliai képekből és vadászeszközökből állottak. Minden úgy volt berendezve, hogy bár Márton nem akarta kérdeni, de erősen hitte, hogy e falak között az öreg úron és anyókán kívül, egy ifjabb és költőibb lélek is él és tartózkodik. — Hát Ernesztin hol van ? Az ifjúnak nem kellett soká várakoznia, hogy hite valóvá legyen. — Fenn a kertben a szerte bolygó tehenek után néz, de bizonyosan mindjárt itt lesz. A háziúr valamit súgott az anyóka fülébe, mire az azonnal eltávozott. Csakhamar azután az ifjúhoz fordult, s engedelmet kérőleg folytatá : — Szolgálóm csak később érkezik haza a közel malomból, lányom mindjárt itt lesz, az anyókával már rendelkeztem, s igy megbocsát," ha pár perczre egyedül hagyom, hogy testünket lelkünket, egy kis jó borral felfrissítsük. Az ifju egyedül maradva, ugyanazon a helyen állott meg mozdulatlanul, melyen szives gazdája hagyta, s bár művelt lelke körültekintőleg is véteknek tartotta volna kutatni, tekintete egy könyv boritékán akadt meg, melyen aranyozott betűkkel ez állott: „Gondolatok“ b. Eötvös Józseftől. Ha nem mindig is lehet következtetni valamely könyvből , a tulajdonos lelkületére, mégis igen-igen gyakran egyik vagy másik könyv, egyik vagy másik szerző iránti előszeretet, vagy rokonszenv, elfogadható támpontot nyújtanak a tulajdonos vagy olvasó kedélyének, vagy jellemének megítéléséhez. Ernesztin anyjával néhány perccel előbb megjelent. Amint az ismeretlen ifjút megpillantó, a meglepetés ártatlan pírja vonult át arczán. — Van szerencsém Fényi Mártont magamban bemutatni, kit úratyja — fájdalom nekem mint eddig ismeretlen — mint ismerőst volt szives vendégéül meghívni. A kisasszony kegyes lesz, tolakodásnak nem magyarázni szokatlan megjelenésemet. — Atyám vendége, mindig kedves vendégem nekem is, annyival inkább, mert már évekkel ezelőtt gyakrabban emlékezett meg atyám nagyságos Fényi Márton urunk, az ifju ur édesatyjának, irányában gyakrabban tanúsított jóságáról és nagylelkűségéről, — válaszolt Ernesztin oly édes és csengős hangon, mint a természet csak igaz híveinek szokott kölcsönözni. . Az ifju Ernesztinnek, a liget e nyíló virágának szépsége által nemcsak meglepetett, hanem tökéletesen elbűvölhetett. Gömbölyű formás fejecskéjén, mint az erdő éjje, sötét lettek buja gesztenyeszil hajfürtéi, sötétkék szemei, hajlott orrocskája, vékony szegélyű piros ajkai, gyöngysor fogai, inkarnat fülecskéi, junói nyaka a tökély gyürücskéivel, a halántékán átlátszó erecskék azon nőmintákra emlékeztettek, melyeket Phidias kifaragott, Sapho pedig megénekelt. Hozzászámitva még most e kedves külsőhöz a sugár, de mégis göm■ bölgy termetet, minőt csak az élet tavasza nyújthat, nem csodálhatjuk, ha a boros és savanyúvizes üvegekkel megtérő háziúr vendégét, leányának szemléletében elmerülve találta. — Leányom, azt hiszem, hogy úgy bevezetésül már is- imeritek egymást, künn a fa alatti asztal mellett, hová téged is szívesen látunk, gondom lesz reá, hogy bővebben is megis merkedhessünk. Ernesztin azt sem kell mondanom, hogy midőn a nap késő alkonyán boros üvegeket helyezek az asztalra, a többi teendőket gondjaidba szoktam helyezni. Ernesztin illedelmesen meghajtá magát, s mint őzike isiolant ki a szobából. — És most édes öcsém, ha úgy tetszik, künn a szabadban , foglalhatunk helyet. Estelink szerény lesz, de illatos lég és csalogánydal mellett fogjuk elkölteni. S Az ifju még mindig gondolatokba, sőt mondhatnék áb- Srándokba sülyedve követte szives házigazdáját. .. — Én ezelőtt 25 — 30 évvel még őrmester voltam a Walmoden vérteseknél, — kezdé az öreg, amint az asztalhoz telepedtek — s ha mint katona nem követtem is el valamit a nagyobb bravourokat, de a legénység szeretetét, feljebbvalóim bizalmát és tiszteletét nemcsak kiérdemeltem, hanem még is XII. ÉVFOLYAM