Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-01 / 1. szám
XIII. évfolyam. I. szám. Január 1. 1871. Hig ott künn a vihar dühöng. S a fehér hópehely kétségbesve viaskodik Az éj rémeivel: Azalatt itt a tűz körül könyvet forgat kezünk, És a vihar zúgására Daloktal felelünk. A nagy költők dalaiban Mély ézés hangja zeng. Nekünk könnyű megérteni, Mert éráink melegen. Bármelyik dalt olvassuk is, Oly ismerős, igaz, Mintha nem s a dalnoké, De mienk volna az. Hadd rengesse ez ablakot Kivülről a vihr, Hadd reszkess a tőle a föld ... Nem kérdjük, mit akar. Nekünk most : szép kék az ég, Lelkünk emelődik, Álmunkban ismátalál, S ott mulat rigelig. Dalmady Győző. A MlLLlff e Aborp Lajostól. — Isten hozott, kicsinytelaniem! , — Szívesen látsz-e? — Az égből cseppenszetlenül, és azért mondom újra, hogy isten hozott. — Jól mondod drága néni, hogy isten hozott; én ugyan a könnyelmű létemre nem ige érdemlem meg kegyes pártfogását, de mindazonáltal amint iszik, abban nem csak egyedül leghívebbjei részesülnek. ■: — Oh kis gonosz! Azt hiszed, ha koromat eléred, te is nem annyit fogsz imádkozni mint én ? — Sőt egyenesen, ámbár már nem messze van, azt a kort sem várom. — Bohó! a tréfálódzást az imáról és a korról elengedem. Segítek kalapkádat leoldani! Ah! mily dúsak és remek hosszúk a gonosznak fürtei, és mind igazi, igen természetesen, mind igazi. Várj ! hadd öleljek meg még egy picit, így ni! Gyöngy bedouinod van. Arczod mily harmatgyönge! Tudod-e, hogy csak oly gyermeteg, csak oly zsönge vagy, mint tizenhét éves korodban, midőn Edmundnál ezelőtt tizenegy évvel.... — Ah, az csak tegnap volt. — Tegnap neked. — És neked minap. — Hizelegsz ide jöl, — ülj ide, szemeid sürgős tekintetéből kiolvasom, hogy te ma igen sokat fogsz nekem fecsegni. Ne rendezd oly soká magadat, hiszen nincs itt semmi gavallér közelében. Dobd le keztyűidet, ne oly méltóságosan, lassan, lassan, hanem gyorsan, gyorsan. Valóban eredeti vagy azokkal a vitézkeztyükkel, parányi kezed azzal a hosszú széles keztyűszárral akár csak egy piciny fogantyús legyező. Oh ég ! Milyen kezek! Noládd, sokkal jobb így; rólad ugyan nem igen lehetne elmondani: hideg kezek, forró szerelem, mert kisded kezed majdnem perzseli ujjaimat. — Természetes, miután vérem forr, rendkívül haragszom. — Nagyon meglátszik rajtad, szemeid tele vannak olvadással, s ajkaidról folyvást mosolyok röpködnek; oh, rendkívüli haragban vagy. — És pedig valóban nagyon fel vagyok indulva ; ha férfi volnék, összezúznék mindent magam előtt. — Szerencse, hogy nem vagy férfi, így legalább a servncém épen marad. Vigyázz! amelyik a kezedben van, éppen a kedvencem. — Hidd meg nem tréfa, — irtóztató az egy pillanatban megtudni, tapasztalni, hogy tiz évet haszontalanul elveszítettem. — Oh te kóbor szellem ! hát te még csak most jösz rá, hogy tiz évet valóban minden haszon nélkül eltékozoltál! Tégy több czukrot. Ha égetni szereted, égesd bátran, hiszen csak czukor s az annál édesebb, mennél jobban megkínozza a tűz. De mondd csak, beszélj, még mindig oly kóbor szellem vagy ? 1 Sssss V sss K ( ¹ ¦› s (