Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-01 / 1. szám

XIII. évfolyam. I. szám. Január 1. 1871. Hig ott künn a vihar dühöng. S a fehér hópehely kétségbesve viaskodik Az éj rémeivel: Azalatt itt a tűz körül könyvet forgat kezünk, És a vihar zúgására Daloktal felelünk. A nagy költők dalaiban Mély é­zés hangja zeng. Nekünk könnyű megérteni, Mert éráink melegen. Bármelyik dalt olvassuk is, Oly ismerős, igaz, Mintha nem s a dalnoké, De mienk volna az. Hadd rengesse ez ablakot Kivülről a vihr, Hadd reszkess a tőle a föld ... Nem kérdjük, mit akar. Nekünk most : szép kék az ég, Lelkünk emelődik, Álmunkban ismátalál, S ott mulat rigelig. Dalmady Győző. A­ MlLLlf­f e Aborp Lajostól. — Isten hozott, kicsinytelaniem! , — Szívesen látsz-e? — Az égből cseppensz­­etlenül, és azért mondom újra,­­ hogy isten hozott.­­ — Jól mondod drága néni, hogy isten hozott; én ugyan a könnyelmű létemre nem ige érdemlem meg kegyes pártfogá­sát, de mindazonáltal amint iszik, abban nem csak egyedül leghívebbjei részesülnek. ■: — Oh kis gonosz! Azt hiszed, ha koromat eléred, te is nem annyit fogsz imádkozni mint én ? — Sőt egyenesen, ámbár már nem messze van, azt a kort sem várom. — Bohó! a tréfálódzást az imáról és a korról elengedem. Segítek kalapkádat leoldani! Ah! mily dúsak és remek hosszúk a gonosznak fürtei, és mind igazi, igen természetesen, mind igazi. Várj ! hadd öleljek meg még egy pic­it, így ni! Gyöngy bedouinod van. Arczod mily harmatgyönge! Tudod-e, hogy csak oly gyermeteg, csak oly zsönge vagy, mint tizenhét éves korodban, midőn Edmundnál ezelőtt tizenegy évvel.... — Ah, az csak tegnap volt. — Tegnap neked. — És neked minap. — Hizelegsz i­de jöl, — ülj ide, szemeid sürgős tekin­tetéből kiolvasom, hogy te ma igen sokat fogsz nekem fe­csegni. Ne rendezd oly soká magadat, hiszen nincs itt semmi gavallér közelében. Dobd le keztyűidet, ne oly méltóságosan, lassan, lassan, hanem gyorsan, gyorsan. Valóban eredeti vagy azokkal a vitézkeztyükkel, parányi kezed azzal a hosszú széles keztyűszárral akár csak egy pic­iny fogantyús legyező. Oh ég ! Milyen kezek! Noládd, sokkal jobb így; rólad ugyan nem igen lehetne elmondani: hideg kezek, forró szerelem, mert kisded kezed majdnem perzseli ujjaimat. — Természetes, miután vérem forr, rendkívül haragszom. — Nagyon meglátszik rajtad, szemeid tele vannak olva­dással, s ajkaidról folyvást mosolyok röpködnek; oh, rendkívüli haragban vagy. — És pedig valóban nagyon fel vagyok indulva ; ha férfi volnék, összezúznék mindent magam előtt. — Szerencse, hogy nem vagy férfi, így legalább a servn­cém épen marad. Vigyázz! amelyik a kezedben van, éppen a kedvenc­em. — Hidd meg nem tréfa, — irtóztató az egy pillanatban megtudni, tapasztalni, hogy tiz évet haszontalanul elveszí­tettem. — Oh te kóbor sze­llem ! hát te még csak most jösz rá, hogy tiz évet valóban minden haszon nélkül eltékozoltál! Tégy több czukrot. Ha égetni szereted, égesd­ bátran, hiszen csak czukor s az annál édesebb, mennél jobban megkínozza a tűz. De mondd csak, beszélj, még mindig oly kóbor szellem vagy ? 1 Sssss V sss K ( ¹ ¦› s (

Next