Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)

1872-01-07 / 1. szám

2 NEFELEJTS XIV. EVFOYLAM ben komor,életképeiben pedig annyira vig Nagy Ignácz szerkesztése mellett a „Hölgyfutár“ szépirodalmi lap jelent meg. Amannak politikai rovatai alkalmas leeresztett sisak voltak publicistáink számára; sőt némelyek, mint b. Kemény Zsigmond vért nélkül is ki mertek lépni a küzdhomokra; külföldi levelezések szellem­kapcsolatban tartották emigránsainkat a hazával s „Tárczája“ barátságos tűzhelye volt a magyar szépirodalomnak, mely körül az alkotó és kritikus szépen megfért egymás mellett;—mig Nagy Ignácz lapja az irodalmi ujonczokat gyüjté sorokban s buzdító figyelmét kiterjesztő a képzőművészetekre is, különösen a nem­zeti színészetre, mely a viharos napok alatt szintén mély csor­bákat szenvedett. László a páratlan komikus, Szentpéteri az eddig még utódot nem nyert nyá rspolgár,régi j 6 tábla biró s kedélyes apa nagy léptekkel siettek aggságuk felé, Barthát, ezen kitűnő népszínműi szereplőt tökéletes siketség sújtotta ; Fáncsy — kit az intriguában csak örököse, a szintén korán elvesztett Tóth múlt felül, — betegeskedni kezdett, minek nemsokára áldozata is lett; és Lendvay Mártont gyomorrákja szorította le a szín­padról, és az, kit magyar Garricknak szerettünk nevezni: Eg- ressy Gábor Törökországban ette a száműzetés keserű ke­nyerét. Bár ünnepélyes közgyűlései megtarthatásáról hosszú időre el volt tiltva, bár legkitűnőbb tagjait a tevés teréről leszorította a bujdosás, — a Tudományos Akadémia is elkezdett mozogni, s pedig kiválóan nemzeti irányban. Éppen azon napon, midőn 0 sorokat irom, üli az irodalom országunk fővárosában Toldy Ferencz félszázados Írói jubilaeu- mát;—nagyon hálátlan lennék tehát, ha e nap kapcsában s midőn visszaemlékszem a „szomorú évtizedek“ első irodalmi éveire, teljes elismeréssel nem szólanék róla, ki akkor tudományos éle­tünk feltámadásának egyik hatalmas tényezője volt, Nem szólva az Akadémia megbízásából általa szerkesztett „Uj magyar Mú­zeumról“, a magyar történelem, nyelvészet stb. ezen gazdag forrásgyűjteménye s tárházáról: ő volt az, ki minket legelőször ajándékozott meg a nr'gyar nemzet irodalma történetével, s „A magyar költészet kézikönyvével, a mohácsi vésztől a mai napig“, éppen azon napokban, midőn a haza uj életben való reményte­lenség legbölcsebb férfiaink kedélyére is önsúlyként nehe­zedett. Valamely régi ország lakosai lakomáik alkalmával az asz­talfőre holt embert szoktak ültetni, hogy vigságuk közt is em­lékezzenek meg halandóságukról, „memento móri“, a mi nem­zetünk másfél évezred óta ellenkező szokást követ. Már Attila lakomáin hegedűsök énekelték a nemzet és hőse dicsőségét, s a legsúlyosabb időkben várról várra, harczos tanyáról tanyára jártak a dalnokok, ajkaikkal zengve az ősök dicsőséget, hogy tanítsanak remélni, hogy emlékeztessenek : „neked élned kell, óh hon, és virulni!“ — És Toldy Ferencz a nemzet legkétség­beesett napjaiban egyenkint idézé félmohos sírjaikból a régi dalnokokat, kik egytől egyig azt zengik . . . „neked élned kell oh hon.“ . . . Ezen időben közvetlenül a világosi napok után én a piaristák pesti főgymnáziumába kerültem, mely akkor Horváth Cyrill igazgatósága alatt állott. Amily gyámoltalan állapotban voltak a forradalom előtt a r. kath. iskolák, épp oly kitűnőek voltak most a piaristák kezei alatt állók, nem a tanredszernél fogva, mely ellen igen sok kifogást tehetnék, hanem mert a tanárok testtel lélekkel azon dolgoztak, hogy növendékeiket mindenek előtt hazafias 'érzelmüekké s másod sorban müveit emberekké tegyék. Ez is S egyik tüneménye volt a nyomás következtében keletkezett visz- szahatásnak. Horváth Cyrill, ezen országos nevű bölcsész, ki a régibb időben maga is foglalkozott szépirodalommal nevezetesen tra­gédiák írásával: a gondolkozástant, a bölcsészet elemeit, a ma­gyar nyelvészetet és irodalom-történetet tanította. Mint tanár a legjózanabb utat választotta, mert nem arra igyekezett, hogy növendékei a kézikönyveket fejből hiba nélkül tudják eldarálni, hanem hogy őket az előadottak felfogására, a dolgok megbirá- lására, önálló gondolkozásra, és indokolható egyéni nézetek szerzésére képesítse. Hogy ily tanítási iránynak jó eredményt kellett szülnie, természetes. Tanítványai közül igen sokan lettek a köz- s tudo­mányos élet jeles embereivé; kortársaim közül csak Dalmadyt, Győri Vilmost, Vámbéryt a szépeszü Ágait, a „Borsszem Jankó“ általam nem szeretett szerkesztőjét, Schwarz Gyula és Győrfi Gyula országgyűlési képviselőket, dr. Zsigmond Vilmos derék jogtudóst, dr. Navratil Imre m. orvostanárt, Máy Árpád kir. táblai bírót és jogszigorlati vizsgálót, Báthory István városi főorvost sat. említhetem. Egyik kitűnő érdeme azonban az, hogy osztályaiban irodalmi önképző köröket létesített, mi eddig r. kath. iskolák­ban hallatlan valami volt! Iskolai dolgozatainkat mindig a legnagyobb türelemmel el­olvasta s a melyikben a tehetség nyomát észrevette, végére el­ismerő jegyzetet tett s azt szerdánként nyilvánosan felolvas­tatta. E nap volt az irodalmi kísérletekre s leképezésre szánva. Felolvasás után felszólította az osztályt, hogy vállalkozzék va­laki a dolgozat megbirálására, s ha a bírálatban voltak egész­séges észrevételek, a következő szerdán azt is felolvastatta, megengedvén szerzőnek az ellenbirálat készítését. Minél szati- rikusabb hangú volt a bírálat, annál jobban látszott neki örülni. Dalmady Győző iskolatarsam s legjobb barátom volt, s barátokul a véletlen talán éppen azért hozott össze, mert mi ketten már régebben is foglalkoztunk irodalommal. Én írtam gyilkos verseket és egy tragédiát „Jánosdy Zűgmond“ czimmel, melynek negyven személye közül már az első felvonás végén csak néhány ember marad élve, mig az utolsóban csak a vén Jánosdy egymaga monologizál egy szírt tetején, s midőn mon- dókáját bevégzi, ő is a mélységbe veti magát. Dalmady csengő­pengő s csörgő-zörgő balladákat és érzékeny históriai novellá­kat költött, ezek közt — ha jól emlékszem—- „Serédyt“, mely­nek hőse ugyanazon betegségben végzi életét, melyben végezte az átokfogta Kórody-család utolsó sarja. A legenda szerint ugyanis azon pogány magyarok közt, kik szent Gellért családi püspököt ama nevét viselő budai hegyről belé dobták a Dunába, volt egy Kórody nevű vitéz is. Ez később a keresztény hitre tért s bűne vezékléseül Gellért tiszteletére kápolnát építtetett, hanem ennek daczára Isten mégis átokkal sújtotta ; azzal, hogy valahányszor ő vagy valamelyik utódja ezen kápol­nába belépett, azonnal diarrhoeét kapott, a miért rögtön távoznia kellett a szent helyről. Az utolsó Kórody ezen betegségben , halván meg, az átok súlya is megszűnt. A szerdai felolvasások tehát nagyon fölkeltették a mai becsvágyunkat, úgy hogy éjt napot tanulás és írással töltöttünk. : Horváth Cyrill készséggel nyitotta meg számunkra könyvtárát, melyben díszes helyet foglaltak a régibb magyar lyrai és dráma­költők, sőt a Jókai által akkor megindított „Délibáb“ szépiro­dalmi lapot is tartotta számunkra; tudtunkra esvén, hogy egy másik tanárunknak igen terjedelmes könyvtára német, és ezen nyelvre fordított franczia és angol regényekből, áll nagy buzga-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék