Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-01-07 / 1. szám
A NEFELEJTS ben komor,életképeiben pedig annyira vig Nagy Ignácz szerkesztése mellett a „Hölgyfutár“ szépirodalmi lap jelent meg. Amannak politikai rovatai alkalmas leeresztett sisak voltak publicistáink számára, sőt némelyek, mint b. Kemény Zsigmond vért nélkül is ki mertek lépni a küzdhomokra; külföldi levelezések szellemkapcsolatban tartották emigránsainkat a hazával s „Tárczája“ barátságos tűzhelye volt a magyar szépirodalomnak, mely körül az alkotó és kritikus szépen megfért egymás mellett;a mig Nagy Ignácz lapja az irodalmi ujonczokat gyüjtő sorokban s buzdító figyelmét kiterjesztő a képzőművészetekre is, különösen a nemzeti színészetre, mely a viharos napok alatt szintén mély csorbákat szenvedett. László a páratlan komikus, Szentpéteri az eddig még utódot nem nyert nyárspolgár,régi jó tábla biró s kedélyes apa nagy léptekkel siettek aggságuk felé, Barthát, ezen kitűnő népszínműi szereplőt tökéletes siketség sújtotta ; Fáncsy — kit az intrigyában csak örököse, a szintén korán elvesztett Tóth múlt felül, — betegeskedni kezdett, minek nemsokára áldozata is lett; és Lendvay Mártont gyomorrákja szorította le a színpadról, és az, kit magyar Garricknak szerettünk nevezni. Egressy Gábor Törökországban ette a száműzetés keserű kenyerét. Bár ünnepélyes közgyűlései megtarthatásáról hosszú időre el volt tiltva, bár legkitűnőbb tagjait a tevés teréről leszorította a bujdosás, — a Tudományos Akadémia is elkezdett mozogni, s pedig kiválóan nemzeti irányban. Éppen azon napon, midőn sorokat irom, üli az irodalom országunk fővárosában Toldy Ferencz félszázados írói jubilaeumát;—nagyon hálátlan lennék tehát, ha e nap kapcsában s midőn visszaemlékszem a „szomorú évtizedek“ első irodalmi éveire, teljes elismeréssel nem szólanék róla, ki akkor tudományos életünk feltámadásának egyik hatalmas tényezője volt. Nem szólva az Akadémia megbízásából általa szerkesztett „Új magyar Múzeumról“, a magyar történelem, nyelvészet stb. ezen gazdag forrásgyűjteményes tárházáról: ő volt az, ki minket legelőször ajándékozott meg a magyar nemzet irodalma történetével, s „A magyar költészet kézikönyvével, a mohácsi vésztől a mai napig“, éppen azon napokban, midőn a hazai életben való reménytelenség legbölcsebb férfiaink kedélyére is önsúlyként nehezedett. Valamely régi ország lakosai lakomáik alkalmával az asztalfőre holt embert szoktak ültetni, hogy vigságuk közt is emlékezzenek meg halandóságukról, „memento mori“, a mi nemzetünk másfél évezred óta ellenkező szokást követ. Már Attila lakomáin hegedűsök énekelték a nemzet és hőse dicsőségét, s a legsúlyosabb időkben várról várra, harczos tanyáról tanyára jártak a dalnokok, ajkaikkal zengve az ősök dicsőségét, hogy tanítsanak remélni, hogy emlékeztessenek : „neked élned kell, oh hon, és virulni!“ — És Toldy Ferencz a nemzet legkétségbeesett napjaiban egyenkint idézé félmohos sírjaikból a régi dalnokokat, kik egytől egyig azt zengik . . . „neked élned kell oh hon.“ . . . Ezen időben közvetlenül a világosi napok után én a piaristák pesti főgymnáziumába kerültem, mely akkor Horváth Cyrill igazgatósága alatt állott. Amily gyámoltalan állapotban voltak a forradalom előtt a r. kath. iskolák, épp oly kitűnőek voltak most a piaristák kezei alatt állók, nem a tanredszernél fogva, mely ellen igen sok kifogást tehetnék, hanem mert a tanárok tesztel lésekkel azon dolgoztak, hogy növendékeiket mindenek előtt hazafiasérzelműekké s másodsorban műveit emberekké tegyék. Ez is egyik tüneménye volt a nyomás következtében keletkezett viszszahatásnak. Horváth Cyrill, ezen országos nevű bölcsész, ki a régibb időben maga is foglalkozott szépirodalommal nevezetesen tragédiák írásával: a gondolkozástant, a bölcsészet elemeit, a magyar nyelvészetet és irodalomtörténetet tanította. Mint tanár a legjózanabb utat választotta, mert nem arra igyekezett, hogy növendékei a kézikönyveket fejből hiba nélkül tudják eldarálni, hanem hogy őket az előadottak felfogására, a dolgok megbírálására, önálló gondolkozásra, és indokolható egyéni nézetek szerzésére képesítse. Hogy ily tanítási iránynak jó eredményt kellett szülnie, természetes. Tanítványai közül igen sokan lettek a közös tudományos élet jeles embereivé; kortársaim közül csak Dalmadyt, Győri Vilmost, Vámbéryt a szépeszű Ágait, a „Borsszem Jankó“ általam nem szeretett szerkesztőjét, Schwarz Gyula és Győrfi Gyula országgyűlési képviselőket, dr. Zsigmond Vilmos derék jogtudóst, dr. Navratil Imre m. orvostanárt, Máy Árpád kir. táblai bírót és jogszigorlati vizsgálót, Báthory István városi főorvost sat. említhetem. Egyik kitűnő érdeme azonban az, hogy osztályaiban irodalmi önképző köröket létesített, mi eddig r. kath. iskolákban hallatlan valami volt! Iskolai dolgozatainkat mindig a legnagyobb türelemmel elolvasta s a melyikben a tehetség nyomát észrevette, végére elismerő jegyzetet tett s azt szerdánként nyilvánosan felolvastatta. E nap volt az irodalmi kísérletekre s leképezésre szánva. Felolvasás után felszólította az osztályt, hogy vállalkozzék valaki a dolgozat megbírálására, s ha a bírálatban voltak egészséges észrevételek, a következő szerdán azt is felolvastatta, megengedvén szerzőnek az ellenbírálat készítését. Minél szatirikusabb hangú volt a bírálat, annál jobban látszott neki örülni. Dalmady Győző iskolatársam s legjobb barátom volt, s barátokat a véletlen talán éppen azért hozott össze, mert mi ketten már régebben is foglalkoztunk irodalommal. Én írtam gyilkos verseket és egy tragédiát „Jánosdy Zygmond“ czímmel, melynek negyven személye közül már az első felvonás végén csak néhány ember marad élve, míg az utolsóban csak a vén Jánosdy egymaga monologizál egy szírt tetején, s midőn mondókáját bevégzi, ő is a mélységbe veti magát. Dalmady csengőpengő s csörgő-zörgő balladákat és érzékeny históriai novellákat költött, ezek közt — ha jól emlékszem— „Serédyt“, melynek hőse ugyanazon betegségben végzi életét, melyben végezte az átokfogta Kórody-család utolsó sarja. A legenda szerint ugyanis azon pogány magyarok közt, kik szent Gellért családi püspököt ama nevét viselő budai hegyről belé dobták a Dunába, volt egy Kórody nevű vitéz is. Ez később a keresztény hitre tért s bűne vezekléséül Gellért tiszteletére kápolnát építtetett, hanem ennek daczára Isten mégis átokkal sújtotta ; azzal, hogy valahányszor ő vagy valamelyik utódja ezen kápolnába belépett, azonnal diarrhoeét kapott, amiért rögtön távoznia kellett a szent helyről. Az utolsó Kórody ezen betegségben , halván meg, az átok súlya is megszűnt. A szerdai felolvasások tehát nagyon fölkeltették a mai becsvágyunkat, úgy hogy éjt napot tanulás és írással töltöttünk. Horváth Cyrill készséggel nyitotta meg számunkra könyvtárát, melyben díszes helyet foglaltak a régibb magyar lyrai és drámaköltők, sőt a Jókai által akkor megindított „Délibáb“ szépirodalmi lapot is tartotta számunkra, tudtunkra esvén, hogy egy másik tanárunknak igen terjedelmes könyvtára német, és ezen nyelvre fordított franczia és angol regényekből, áll nagy buzga- L XIV. ÉVFOYLAM