Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-01-14 / 2. szám
14 4 mm fia is — Irodalmi emlékirataimból. — Sasok oly Viktortól. (Folytatás.) Ez írott lap czimére már nem emlékszem. Kívüle azonban szerkesztettünk még egy humorisztikus lapot is, melyhez a karrikaturák legnagyobb részét egyik geniális iskolatársunk, Lahner egyetemi tanár fia rajzolta, de rajzolt Dalmady is, én is, s igy tudtommal ez volt a második humorisztikus lap, első 1848-ban a „Charivari“, második a miénk, harmadik a Jókai által később a „Nagy Tüköréből lappá alakított „Üstökös“, negyedik az 1860-ban készült „Bolond Miska“ s ötödik az 1861. elsején megindult s általam szerkesztett „Garabonczás Diák“. Miként azonban első kísérleteimkor, úgy később a „Garabonczás Diák“, majd Tóth Kálmán helyett a „Bolond Miska“ szerkesztésekor az életirodalommal csak mellékesen foglalkoztam. Irodalmi tanulmányaink azonban nem szorítkoztak csupán regények olvasására. Dalmady buzgalommal tanult idegen nyelveket, hogy nyugat legkitűnőbb költőit s aeszthetikusait eredetiben olvassa. Győry Vilmos, ez a hangyaszorgalmú és ritka gyors felfogású ifjú tanult mindent, amire alkalma nyilt s ma egyike azon íróinknak, kik legbővebb nyelvismerettel bírnak; e mellett szenvedéllyel festett olajba s nem roszul fuvolázott; nekem kedvencz tanulmányaim valának az orientalis história, szokások, népisme, vallások stb. Décsyt, Lassút, Szőllősyt, Lamartine keleti útját, Hammer-Purgstallt, Lelewelt, Kausemirt stb. előbb ismertem, mint a hazai történettel foglalkozó írókat. Töméntelen volt az, amit mi hárman összeírtunk, mielőtt csak gondoltunk volna reá, hogy a nyilvánosság előtt föllépjünk. Faragtunk beszélyeket, aesthetikai és bölcsészeti értekezéseket, kritikákat, de mindenekfölött s mindegyikünk verseket! A verseket hármunk közül legkönnyebben Győry Vilmos irta, leggondosabban s magvasabban Dalmady; ami pedig engem illet, én homlokom verítékével jutottam egy-egy strófához. S mégis erőtettem a dolgot! úgy látszik, a versírás eredendő bűne az ifjúságnak s miként előttem s időmben, úgy utánam is még ezeren meg ezeren fogják pengetni a füzfalautot. A próza inkább volt elemem. Egyes, életképszerű leírásaim a nyilvános felolvasások alkalmával tetszést arattak s beszélyek írásakor mindig bizonyos kellemes idegizgatottság lepett meg, mi az írást számomra élvezetessé, gyönyörteljessé tette.. Van Bulwernek egy igen érdekes értekezése, melyben azon lélektani állítást igyekszik bebizonyítani, hogy az írónak kétféle egyénisége van : az íróé és a mindennapi emberé; ez nekem is meggyőződésem, másként egy Poe Edgar talányos lényét nem bírnám megérteni, nem azt, miként lehet a hétköznapi életben a leghálátlanabb eskűszegő, gyökerestül jellemtelen, az erkölcsi rothadás posványában fetrengő, ki irataiban a leggyöngédebb ki nemesíti a lelket, ki költeményeivel a magasba emel. Hazai íróink közül könnyen érthető okból senkit sem akarok fölemlíteni. Ha magamra tekintek, szintén látom ezen ellentétet, bár — szerencsémre — nem erkölcsi tekintetben, hanem csak kedélyhangulatban. Sokszor a legsúlyosabb anyagi bajokkal küzdöttem, midőn toltam mosolygó világ aranybarázdáit szántotta. Életem legnagyobb gyásza nehezedett reám, mely legszebb álmaimat örökre megsemmisítette, midőn víg beszélyeimet írtam, s és hét évig tartott kínos és súlyos betegségemben mindig a halál gondolatával küzdöttem, mit a bécsi Oppolzer, az orvosok ezen kopogó szelleme szemeim elé idézett, hét évig mosolyaiig jött ajkaimra, midőn a „Bolond Miska“ főmunkatársaként hétről-hétre írtam a szatirikus czikkeket, melyeken ezerek kaliczagtak. Bizonyára itt énem kétféle egyéniséggé szakadt: egyik abúval, gonddal, testi-lelki szenvedésekkel telt; a másik joviálisa is kaczag. Egy ember voltam kettős Janus-arczczal. S ez természetes : midőn az író dolgozószobája ajtaját maga mögött bezárja, kicsukja énje hétköznapi részét s odabenn eszményi világában mozogó egyénisége marad. Ezért élvezet az írás. Sokrates Xantippéje elől, a házasélet poklából a bölcsészet isteni szférájába menekült. Rousseau , midőn abbahagyhatta a neki keserves kenyeret nyújtó hangjegymásolást, bezárta maga mögött az ajtót s az általa teremt tett Őseredeti, eszményi világba lépett be, hol a természet emberi munka nélkül nyújt táplálékot. Belé fáradva a tanulás, tanítás, s irodalmi tanulmányokba, r éjjelenkint mindig gyönyört adó irodalmi kísérleteimmel foglalkoztam. Első nagyobb munkám „Zita és Jenő“ czimű érzelgős beszély volt, melynek végére Horváth Cyrill ugyan dicsérőt jegyzetet tett, melylyel azonban én semmiképen nem voltam megelégedve. Az egészen nem az én másik egyéniségem kedélyhangulata ömlött el; embereim fölött mintha ólomszinü égboltot, ködös légkört láttam volna, mi nyom, lehangolt, S bágyadtá tesz. Második, egy kötetre terjedhető beszélyem „Spartacus“ volt; ebben brilliroztattam a római történet s régészetben való minden tanulmányomat s ma is szeretettel gondolok hősömre, ezen tragédiai alakra kiben azt láttam, aki hazánkat fogja a rabligából fölszabadítani. Czélja szent volt, de eszközei bűnösek s bár nagy jellem, buknia kellett. „Spartacusban“ azonban mégis jobb volt az, hogy sohasem bocsátottam nyomtatás alá s igy irodalmi vétkeim száma egygyel kevesebb maradt. Hármunk közül a nyilvánosan megjelenés dicsősége legelőször Dalmadyt érte. Története ez: Szikszó leégett s a város nyomora enyhítésére Császár Ferencz, aki a „Pesti Napló“ ' helyett most már az általa alapított „Divatcsarnok“ szépirodalmi lapot szerkesztő, „Szikszói Enyhlapok“ czim alatt albumot adott ki. Horváth Cyril Dalmadynak „Koszorú“ czimű versét titkon átadta Császárnak s egy szép napon arra ébredtünk, hogy a „Szikszói Enyhlapok“ megjelentek s azokban a „Koszorú“ alatta pedig Dalmady neve. Büszke volt ez eseményre a triumvirátus, büszke egész osztályunk, de bizonyára legbüszkébb Dalmady. Ezután minket is meglepett a dicsszomj, engem meg Győryt. Hiszen munkáink oly bőséggel teremtek, mintha kis Bulwerek, Walter Skottok vagy Dumask lettünk volna. Kísérletet kellene tennünk a lapoknál. Győryvel sokáig tanakodtunk s végre abban állapodtunk meg, hogy igen tekintélyes szépirodalmi lapnál s a legtekintélyesebb szerkesztőnél kell első kísérletünket tennünk. Íróink közül ideálunk Jókai volt, kinek minden sorát elragadtatással olvastuk, kinek stíljét utánzani legfőbb feladatunknak tartottuk s ki azon idők szerint éppen a „Délibáb“ lapot szerkesztette. Mindegyikünk kikereste legjobbnak tartott novelláját, azt t. i. a melyikben leginkább közelitünk Jókai stíljéhez, s most az volt a feladat, ezeket a félemletes férfiúhoz felvinni. — Vidd el te, te több nyelvet tudsz, — szóltam ,barátomhoz. NE FELEJTS. XIV. ÉVFOLYAM