Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)

1872-01-14 / 2. szám

­S­ust Hill 111 A Sk­wilf £ AZ IM1 Szeretted a selymet s az éket, S mindazt, mi drága, szép. — Mért is valék szegény, hogy néked Mindent nem adhatok! — Kis selymed bárha volt, s nyakadban Függött is olykor ék: De elkopott mind, s én újabban Nem vásárolhatok. Tán meg se haltál volna, hogyha Én nem vagyok szegény . . . Tán élnél most is, hőn mosolygva, S röpkedve könnyedén! Mért is valál oly kapzsi gyermek ? S oly kandi, oly mohó ? Lágy szivednek tán ez esett meg, S ez volt rád vészthozó. Hisz én, lásd, mindent adtam volna — Hisz jól tudod — neked ! S fájt nékem is ha úgy titokban Szived tán szenvedett. Mert bár ajkad nem emlitette, Én tudtam, hogy mi fáj: Nem, hogy királynő nem lehetsz, de Hogy nem vagyok király. — Oh mert ez nem szemrehányás, Hisz szenvedél velem, S bár kincset rakott volna rád más: Táplált a szerelem. Táplált s ez vitt a sírba is tán, Fájt, hogy kit úgy szeretsz, Nem láthatod a fénynek ormán, S ez gyötrött téged, ez! S meghaltál, félve, hogy te is csak Utamban leszsz talán A czél felé, mit álmaidnak Begypirja mért reám . . . Oh balga te! ki nem is sejted Hogy ezzel mit tevél: Éltem most százszor szegényebb még, S zordabb, fagyosb a tél . . . Kis kályhámban a láng lobog bár, Körültem nincs meleg! . . . Rád gondolok! s e gondolatnál Szememből kény pereg . . . Ugy csillog e köny! Oh, ha látnád ! Megbánnád mit tevél! Többre becsülnéd csillogását A föld száz ékinél! S te itt hagyod ezt i s ezzel engem! Nincs kinek adjam át . . . Pedig mily szép! Oh, életedben Mért, hogy nem láthatod ?! — Most itten ülnél oldalamnál, S én átadnám neked! Te örömödben átkarolnál, Zengvén víg éneket! . . . S élnénk tovább, szép, szelid csendben, Vidáman, boldogan! S nem vágynál más ékességekre, Mint mely lelkünkbe’ van! . . . De már hiába minden, minden! Már nyugszol ott alant! S én, fénylő könynyel szemeimben, Most is csak áldalak ! Benedek Aladár 2

Next