Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-05-26 / 21. szám
XIV. évfolyam, 21. szám. Május 26.1872. OTáilfelfítás — Pozsony, május 15. 1872. — Mindazt, a mit a képzelet teremte, Fényest, homályost, rejtélyest, valót, Nem álmodom, nem sejtem s kétlem többé, S és újra minden, ami halva volt! Anyámnak édes, olvadó igéi, A gyermekkor, tündérmeséivel, Az ifjúság vágyterhes, tiszta üdve, Mind itt vannak, ah! eljövének, el! Hallom s hiszem a szeretetnek hangját, Fűszál s falomb oly érthetőn susog; Jövő, mely hí és biztat, áll előttem; Más a világ ! s élnek a Gradiusok! Uj hit, uj élet, uj világ, uj ösztön — Hasonlók az elhunytakhoz — van itt! S én leborulok, mint buzgó zarándok, És csókolom a föld porondjait! Világ! uj embert kaptál birtokodba! Világ! ha uj „Megváltó“ születik: Ne énnekem, de köszönd annak, a ki Szerelmével engem igy üdvözit! ____________ Benedek Aladár. Őfi LEIMe — Elbeszélés — Irta: László Mihály. (Folytatás.) Remegve nyitottam fel a levelet, s vonásaiból az ő lelke sugárzott felém. Olyan lassan, olyan visszafojtott hangon olvastam: „Édes szép emlékem! Sok köny száradt fel pilláimon, míg végre annyi erőhöz juthatok, hogy önnek a levelet megírhassam. Mióta nem láttam, szerelmem ezerszer lángolóbb, s szívem hevesebben dobog önért mint valaha! Elvesztettem erőmet, és ébrenlétemet, s azt hiszem, haldoklom. Én többet szenvedek, mint a világ bűnös lelkei, de azért mégsem mentegetem magam. Ön úgy sem hihet szavaimnak. Érzem csalódását egész mértékben, de mit segíthetek ezzel ? A szív érzelme nem e világról való! Az sokkal nagyszerűbb, sokkal■ megfoghatlanabb, hogysem Isten ne lehelte volna belénk. S ha egy rejtett szándék, vagy egy nem gondolt véletlen összezúzta szívünket, kérdem: váljon hol, s kinél keressünk gyógyulást? A szív jogai régiek, mint maga a hit, és nem lehet azt emberi kebelből kiirtani. S mégis hányan vannak, kik a köll csönös vonzalomnak útját állják, meg nem gondolva, hogy az @által csak erősítik a szív vonzalmát. Emlékszik-e az utolsó perezre, midőn elváltunk ? Oh, én nem bírom feledni, lelkem minden gondolata oda irányul, hisz akkor még oly boldogok voltunk! Midőn anyám ama emlékezetes nap ájulásából magához tért, s jobban lett, gyermeki bizalommal és örömmel ad-tam tudtára az ön kivánatát, elmondtam, hogy szeretem önt, S hogy lelkünk már régóta egy. De azt nem említettem, hogy én már azelőtt is találkoztam önnel, tudja ott a kedves helyen... ( Én nem vagyok képes lefesteni a hatást, mit anyámra tett titkunk felfedezése! Megrázkódott, s irtózva távolított el karlangból. — „Mit v annak a gyilkos fajzatnak akarsz neje lenni, — 's kiáltott borzalommal — kinek nénje megölte apádat, meg engém, s most téged akar elrabolni? ..." — „Anyám, édes jó , anyám, ne mondd ezt“ . . . s zokogva estem lábaihoz. — »Menj, légy,neki rokona, leánya — folytatta beszédét anyám — de s tudd meg, eltagadom, hogy valaha csak gyermekem is voltál, — azon pillanattól fogva többé nem ismerlek!“ . . . E szavak eszméletemet vették s csak nehezen jöttem magamhoz. Anyám fölemelt és könyes szemekkel zárt keblére. „Efimia, hallgass ie meg, szólt ismét. Apád a legjobb ember volt a világon, s én szerettem, amint csak nő képes szeretni. Hanem az ördög meg- irigyelte boldogságunkat, és az a szörny elcsábította apádat . . . Ír Nem, nem ő volt a hibás, hanem az a démon, kinek házában ő meg is halt. És ki tudja: váljon természetes halállal múlt-e ki ? ! Beszélték, hogy az akkor uralgó járvány ragadta el, de éppen úgy a méreg is kiolthatta életét. Ki lát be az emberek lelkébe ? ) Még csak sírját sem bírhatom, ott nyugszik éltem meg élőjének közelében, és csak éjjelenként, titkon látogathatjuk . . . ( Oh, mennyire fáj ez lelkemnek! És te mégis ama démon csakiládjához akarod érted fűzni? Efimia : meg tudnád tenni? volna erőd hozzá ? Nem, te ezt nem teheted, egyetlen gyermekem, esküdjél meg, hogy a gondolatról örökre lemondasz, s ekkor ket-21