Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-08-04 / 31. szám
A eeOT®fe^41L©Ee9slto8 XVI. Minden láncz szétszakítva, Széttépve minden drága kötelék, Egy deszkaszálon úszom Hitvány viharok elszórt pelyheként; Köröttem, mindmegannyi kisérlő árny, Az elveszett múlt halvány képei . . . Én voltam az, ki olyan lázzal égtem ? Vagy szenvedéseim támadó tüzében Lelkem mindezt csak sejti, képzeli ? XVII. Költőileg szép, holdas volt az este . . . Találkozónk. (Mily váratlan szerencse!) Csöndesen zizzent meg a lomb az ágon. Bágyadt mosolygás remegett orczánkon. Némák voltunk, szivünk nyugodtan égett. Együtt bámultuk a sugáros éjét. Költőileg szép, holdas volt az ég fenn, Szilaj patak is zuhogott a bérczen, És messze, messze pásztortüzek lángja Világlott föl a késő éjszakába’ — Azután a pásztortüz is kiégett S kívántunk egymásnak — nyugalmas éjet. XVIII. A kocsi már a kapunál van, Mennem kell — ah! isten veled. Magammal viszem bús emléked’, Magammal gúnyos lelkemet. Két ló van a kocsiba fogva Almás az egyik, pej a más — Szél fuj . . . valóban, kellemetlen Lesz egy kissé az utazás. XIX. Zöld fák alatt vagyok. Az égnek. Csillagszemei reám néznek, S bár hínak, vonnak a magasba ! Alant száll lelkem gondolatja. íj A sötét erdő úgy elrémit — / Hallom a zúgó szél beszédit ! S hogy homlokomba vagdal szárnya : Kicsordul hideg könyem árja. / Mint hogyha össze lennék fagyva! / Köröttem minden ki van halva — úgy borulnak reám az ágak, Mintha romokra borulnának! Endrődy Sándor.( : a SBOKSBftmL( — Elbeszélés — Tóth Józseftől. (Vége.) Nemsokára gyorsan kihordták az asztalokat a nagy teremből és egy csárdással megkezdték a tánczot. Künn az eperfák alatt pedig — hova a borozók egy része kivonult — Tömpe Jóska, a kákatői banda prímása kezdett hegedülni negyedmagával, olyan szenvedélylyel, hogy mindenki félrevágta rá a. kalapját. Az alispán ur bennmaradt a kis szobában és Gyuri bácsit sarokba szorította, faggatván, hogy mért nem tudta már ezeket a nyakas pörös szomszédokat kapacitálni. — Dejszen beszéltem én annyit, hogy többet nem is lehete tett volna. De mit ért az én beszédem, mikor még gyermekeik, s sorsa sem indította őket a kibékülésre! — Gyermekeik sorsa?! Hogyan? — kérdé az alispán. — Hát nem tudod?! Hisz Gyula szereti Katinkát. — Áhá! — szólt az alispán hevesen. — Te nekem egy jó gondolatom támadt. Egész este törtem rajta a fejemet. Összebékítem őket. — De már abból semmi sem lesz, barátom! — Gondolod? — Bizonyosan tudom. Az alispán mosolygott. — A bor sok esetben hasznos eszköz! — Nem értelek, — mondá Gyuri bácsi kétkedve. — Majd meg fogod érteni. Félóra múlva hívd be a külső kompániát. Ezeket mondva odavonult Tarjayhoz, ki nyomban megfölelte, aztán Pálfalvyhoz ment, és mindkettőnek békülésről beszélt. — A vas is akkor hajlik, mikor tüzes. Mindkettő tűzben volt. 31