Nefelejts, 1873. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
494 NEFELEJTS. Stefaniet felkértem, hogy legyen hű barátnéjává és szósvetségesévé Annunciátának, s értesítse találkozásunkról. — Keserű mosoly mellett ígérte meg. Honoratussal egyszerre távoztam a zárdából. Egyetlen napot, mely azonban végtelennek tetszett, remény és aggodalmak között töltöttem el. A következő nap délutánján Honoratus mosolygó arczcal látogatott meg. — Kedves újsággal szolgálandok. Akaratlanul elpirultam. — Stefanie beszélt Annunciátával ... ^ — Oh Honoratus! ha tudnád, mennyire szeretem e gyer-meket. ... . — Aligha jobban, mint én Stefaniet. Kedves Gáborom, az elrejtett virágok mindig érdekesebbek, s hűvösebbek mint a szabad kertek virágai, s az árnyas bokrok ibolyái, a tavasz büszkesége. — Szólj Honoratus! mit üzent Annuneiata ? — Könyezve, szomorú arczczal egyezett bele, hogy veled ’ a kertre nyíló ajtó zugában találkozzék; arra nem volt rábeszélhető, hogy Stefanieval az egyházban jelenjék meg. — Szegény gyermek! fél megjelenni azon falak között, hol örökre lemondott szigorú fogadalmában a földi örömökről. Szólj Honoratus, mi véget remélsz igaz, nemes és mégis üldözött és végzetteljes szerelmünknek ? — A legjobbat Gábor! Én mint lelkipásztor egy csendes faluban húzom meg magamat. Stefanie, ki a fogadalmat még úgy se tette le, kivetkezik és titkos ugyan, de szent szövetségben tölti le velem napjait. Ti kérni fogjátok Istent, hogy oldozza fel Annunciatát fogadalmától, — s én az oltár előtt áldom meg frigyeteket. — Hátha Annunciata ellenkezni fog! Hátha makacsul fog ragaszkodni fogadalmához! — Ha igazán szereted, akkor le fogsz róla mondani. — Soha! soha! Néhány perczre elhallgattunk. — Velem fogsz jönni az egyházon át a zárdába? ! — Nem ! Én későbben megyek a zárdának utczára nyíló kapuján. Benézek azonban az egyházba is, s ha még ott talállak, akkor együtt mehetünk haza. Elváltunk. Én két negyeddel a kilenczórai harangozás után, már a folyosón csendesen és vigyázva haladtam a Stefanie által kijelölt zug felé, de oda érkezve azt még üresen találtam. Dobogó szívvel várakoztam. Csakhamar azután a vékony szőrszövetből készült szoknya azon titokszerű neszét hallottam, mely a szél által mozgatott lombok, vagy madár-ingatta bokrok susogásához hasonlít. Könnyű, szellemszerü lépteiről Annunciátát azonnal felismertem. Egy lépést tettem ebbe. Annunciata hirtelen megállott. — Én vagyok, üdvem üdves életem! mindenem! — bátoritám a remegőt. — Nekem édes álmom, s talán keserű ébredésem válaszolt a leányka szomorú arczczal — gyengéden érintő kezemet, s a közelben álló castrum doloris talapzatához vezetett. — Üljünk le Gábor, s beszélgessünk, hogy megtudhassam: szeret-e igazán ?! — Isten után mindenek felett a világon, most és mindörökké ! — Mindjárt megtudom, hogy hitelt adhatok-e szavainak. — jegyzé meg a leányka oly hangon, hogy annak nyugalma és komolysága megfélemlített. Olyanforma remegés vett erőt lelkemen, mint mikor sötét szobában, a ravatalon kiterített valamely halottal egyedül maradunk. — Gábor! Figyeljen kérem, mindenekelőtt élettörténetemet fogom elbeszélni. — Atyám gazdag és előkelő grófi család feje volt orosz Lengyelországban. Nemcsak mint előkelő nemes, hanem mint politikai pártvezér is közszeretetben, tiszteletben és tekintélyben részesült, és keresetlen népszerűségnek örvendett. Az 1830-iki forradalom őt is magával sodorta. Küzdött a meddig küzdhetett, azután üldözték, vagyonát elkobozták, s ő ezer nélkülözések és szenvedések között Magyarországra menekült. — Magyarországon egy idős, gazdag főur, ki atyám atyjával ismerős volt és mint katonatiszt több éveken át vele együtt szolgált, megindult atyám sorsán, gazdaságában mint tisztet alkalmazta, s oly állást biztosított számára, hogy atyám sorsában nemcsak megnyugodott, hanem egy csendes családi életben a földi boldogságot is élvezendő, a negyvenes években meg is házasodott. Anyám egy régi nemes, de szegény magyar leánya, műveit lelkével és szerető szivével atyámmal, kivéve szegény hazájának sorsát, minden szenvedést és bánatot feledtetett. — 1848-ig csendes boldogságban, békességben és egyetértésben folytak jó szüleim napjai, s a gyász, mely házaséletük negyedik évében egyetlen figyermekük halála által beköszöntött, csakhamar közvetítve jön azon öröm által, melyet egy második figyermeknek születése okozott. Az 1848-iki szabadságharcz szüleimét ismét gyermektelenül találta. Atyám pártfogója mindjárt az elsők közt volt, kik hazájuknak vérüket és vagyonukat felajánlották; az elsők közt, kik tettleg a részben forgó haza szolgálatába léptek ; az elsők közt, kik a biztos, nyugalmas és kényelmes életet a többszörös halált rejtő, nyugtalan, nélkülözésekkel és veszélyekkel teljes hadi szolgálattal cserélték fel. Hogy minő véget ért a forradalom, arról aligha többet nem tud ön, mint én, ha talán csapásainak özönében nem csekélyebb részben kellett is osztakoznom. — Atyám kegyura, csaknem emberi erőt haladó szenvedések, megaláztatások és nélkülözések közepett nagynehezen menekült, jószágai elkoboztattak és kincstári kezelés alá kerültek, atyám nemcsak állásából fizetett el, hanem 12 évre el is ítéltetett. — Egy félévre rá,hogy atyám elhurczoltatott, születtem én . . . Annuneiata nem folytatható, mert a folyosó oldaláról sarucsoszogás és ruhasuhogás hallatszott. A leányka egész testében remegve erősebben simult hozzám, és alig kivehető hangon esedezett: — Mindenre a mi szent és kedves ön előtt, védelmezzen és óvjon meg a gyalázattól. — Esküszöm, igen! — Ezeket mondva revolveremet vontam elő zsebemből. — Először azt ölöm meg, ki önt kilesni bizalmasságában megrabolni és meggyalázni akarja, azután pedig magamat. Ön azalatt menekülhet, hogy szenvtelenül őrizhesse meg nevét és becsületét. — Én nem akarok ön nélkül élni! — rebegte a leányka, és még erősebben hozzám simult. — Önnek élni kell, hogy imái által istentől bűneim bocsánatát kinyerhesse. Az éj réme ezalatt egészen közelünkbe érkezett. — Annuneiata! — hangzók a testvéri szeretet édes és biztató hangján. — Stefanie! Valóban ő volt, a Honoratus ifjú boldogsága. XV. ÉVFOLYAM