Nefelejts, 1873. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-26 / 4. szám
Skót népballada. („Proceedings of the Society of Antiquaries of Scotland“.) Egy szárazdajka ül s dalol, Dalol: „Aludj fiúcska én! Nem ismerem apád, sem a Vidéket, ahová való“. S fölállt az ágy végében egy Vendég, komor, sötét alak: „Fiadnak apja én vagyok, Szépnek ugyan nem mondanak !“ „A szárazon ember vagyok, És fóka a viz mélyiben, S a száraz földtől távol, ott Lakom rég’ Sule-Skerriben!“ S a szép leány mond: „Nem, bizony, Nem volt az szép, óh elhihedd; Hogy eljövél, és részedél, — Mit mondnak a sule-skerriek!“ De ő elővett száz aranyt, Többet térdére olvasott, S így szólt: „Add vissza kis fiam, Im’ érte itt ez aranyok!“ „S fog jőni majd egy nyári nap, — Meleg lesz mondhatatlanul, Fiam velem jő akkoron, És úszni tőlem megtanul. . . „Téged meg elvesz egy vadász, Egy büszke, foltot nem tűrő, S az lesz első lövése, hogy Fiammal együtt majd lelő!“ Csukásai József. Dániel. Beszély. Irta: Linka Gusztáv. (Vége.) V. Károlyhoz azonnal, mihelyt ágyába elhelyezték, orvost hivattak. Az orvos a sebet megvizsgálván és újabban szakértőleg lekötvén, 8—-10 napi ágyban fekvést jósolt, minden tartósabb szenvedés és veszedelem nélkül. Juliska semmi szint alatt se akarván a beteg ágyától eltávozni, Borcsa nénit, egy köztiszteletben álló becsületes szegény asszonyt, aki a leánykát gyermekségétől fogva ismerte és szerette, is melléje kellett rendelni, hogy az ártatlan gyermek jó hírnevét a gonosz nyelvek rágalmaitól megóvhassák. Károly a következő napon még mit se tudott a körötte történtekről. A leányka édes testvérként őrködött mellette* * verejtékét kezeivel törülte le, vizzel nedvesíté meg száraz ajkait, s ha szükséges volt, párnáit is megigazgatta. A könnyelmű, de jószivet Huber naponként háromszor is ellátogatott a szenvedőhöz, sőt nagyobb biztonság okáért saját költségén egy felvigyázót is fogadott mellé. Harmadnapon Károly már felismerte ápolóit, s amint a leányka fájdalmas halvány arczát megpillantotta, a hála kényei csordultak ki szemeiből. Juliska egy ártatlan mosolyban tüntette fel a beteg jobbanléte feletti örömét. — Istenem, mennyit aggódtam az én védelmem miatt nyert veszélyes sebesülése miatt! — Azon magasztos érzés, hogy egy ártatlanságot ment S tettem meg, megédesítette volna halálomat is. A leányka még most nem merte a Petriásnéval találko-zását elbeszélni, nehogy a beteg kedélyét felizgatva, annak javulását hátráltassa. Az ifjú azon percztől kezdve, hogy javulni kezdett, a leányka körében boldogabbnak érezte magát mint valaha, sőt nyugtalanul lesett az alkalomra, melyben a leányka előtt érzelmeit felfedezhesse. Borcsa néni pár órára haza szaladt, s