Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)
1875-02-14 / 7. szám
XVII. évfolyam. 7. szám. Február 14.1875. Kialudt már . .. Kialudt már végreményem csillaga, Szivemre szállt a sötét bús éjszaka. Szerelmemre tettem föl egy életet, S ez a játék mindörökre elveszett. Akármerre forduljak én most szegény, Mindenütt csak bánat, csak gyász int felém; úgy szeretnék meghalni szép csendesen, Ha őt látva zárulna be két szemem. Haj! de úgy fáj, úgy kínoz egy gondolat, Hátha még sincs feledés a sír alatt . . . És elkísér és ott marad énvelem A bánat s a boldogtalan szerelem! Ravasz Ilonka: Az isteni nő. Irta: Darmay Viktor. I. Bárány Laczi, a csinos huszárfőhadnagy, a híres vivő, kitűnő lovas és nagy udvarné, ki egész életében sem követett el valami okos dolgot, egyszer azt a bolondot tette, hogy szépen beleszeretett két gyönyörű fekete szembe, rögtön „krétáit“ és megházasodott. Elvette Tulipánjai Karolint, azt a nevezetes tánczosnőt, akiről az egész világ tudta, hogy már eddig több hesonja volt. — Az eset így történt: Egy este Bárány.Laczi a színházban volt, valamelyik első emeleti páholyban. Operát játsztak, talán éppen az „Afrikai nőt. Ennek az operának egyik fölvonásában jön elő egy tüneményes ballet-táncz, amelyben Tulipántai Karolin szokta aratni a babérokat. . . . Bárány Laczi jókedvű volt, s gyönyörködve nézte a fantasztikus tánczot, nagyokat tapsolt minden jelenet végén a közönséggel, s elő-elővette látcsövét, hogy még egyszer és jobban megnézze a ballethősnő kecses mozdulatait, amint a légben ide-oda röppen, csillogó jelmezbe öltözött alakját, amely hajlékonyabb, mint a szellőtől ingatott nádszál, és sötéten ragyogó szemeit, amelyek ki-kigyuladtak a táncz tüzétől. Azok bizony gyönyörű szemek voltak, s Bárány Laczi észre sem vette, amint zsebébe nyúlt, s egy látogatójegyre a következőt írta: „Csak egy szót! Szabad-e kegyeddel találkoznom egy pillanatra ? Ettől függ életem.“ S azzal összehajtogatta az Írást s átadta egy szolgának, hogy vigye át a szemközti színészi páholyba, annak a nőnek, aki éppen most lépett be oda, s foglalt helyet a karszékben. Tulipánjai Karolin mosolyogva olvasta el a látogatójegyet, s egy futó pillantást vetve Bárány Laczira, kedves girbegurba betűkkel ezt írta a másik oldalra: „Egy élet az igen sok — egy találkozásért. Ám legyen. Holnap reggel 10 órakor lakásomon: váczi-utcza 57. — Tulipántai Karolin.“ Másnap reggel még tiz óra sem volt egészen, mikor Bárány Laczi a tánczosnő ajtaján kopogtatott. Tulipántai Karolin a legizlésesebb déli pongyolában s a pamlagon ülve fogadta vendégét. — Ön egy látogatást kért, ér kezdé a nő komoly hangon, és egy élet sorsát kötötte hozzá. Kérem, világítson föl a körülményekről, mert valóban nyugtalan vagyok. Mondja, miről akart ön velem szólani? — Mi egyébről, mint hogy szeretem, imádom önt, hogy szépsége, művészete meghódította szivemet, s elvette eszemet... — Röviden uram, — vágott közbe Karolin igéző negéddel, — szóljon mit akar, s ne beszéljen ön nekem szerelemről. S Én értem e szót, s tudom mit jelent: önnek az a szándéka, hogy engem kedvesévé tegyen. Nézze ön uram . . . S ezzel egy szekrény fiókját húzta ki Karolin, s abból különféle tündöklő ékszert szedett ki sorba s Laczi elé tette: — Nézze uram, ezek mind ékszerek ! Összesen megérnek ötven-hatvan ezer forintot. Ez itt mind csupa brilliant, s gróf Derney ajándéka. E gyöngyöket, valódi keleti gyöngyök, a dúsgazdag Kővárytól kaptam. E ritka tüzopált báró Szenttornyay küldte nekem. A többi ékszer küldőire nem is emlékszem. — Ezek mind az én hódolóim, s mint ön mondá: hódolnak művészetemnek, szépségemnek. Bir ön ezekkel versenyezni ? "