Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-01-02 / 1. szám
4 . A herceg tehát Parisban megtartó estélyeit, s a császár trónra ingott, főleg miután a Malakoff még mindig állt. Azonban kedvező hírek érkeztek a csatatérről. A Palais royal ünnepélyei ragyogók voltak, s valódi jelmezes színben tűntek fel, mert a főtisztek egyenruhái, a diplomaták és magas állású hivatalnokok, a hölgyek ragyogó öltözékei s az udvari pompa ezerféle változatban, és minden képzelhető árnyalatban vegyült itt össze, a csillárok fényétől megvilágítva. Itt egy diplomata arany, vagy ezüst paszományát érintjük a tolongásban, amott egy delnő lenge fodrai akadnak be egyik főtiszt kardbojtjába. Óvatosan csúszunk tova a tükörsima padlaton, hogy a hölgyek dudoros uszályaiban kárt ne okozzunk , s hol egy hölgycsoportot pillantunk meg, csupa elővigyázatból is távolra kitérünk. A legyező játék, hasonlóan a lepkeszárny mozgásához, — nagyban folyt, a hölgyek fülén, nyakán és hajzatán ott ragyogott a sok gyémánt ; a férfiak egyenruháját és frakkját a sok érdemjel boritá. Minden nemzet képviselve volt itt, s a jellegek felismerhetők. Nem hiányzott a keleti faj barna színezete se; sőt ez este, melyről szólok, mint az uj császárság uj szövetségese feltűnést is okozott. E tarka-barka tolongásban, a hölgy-uszályok között vagy egy óráig ide-oda csúszkálva, kimerülten egy kis terembe illantam, hol ellenkező irányból egy török kozákot, akinek biborpiros egyenruhája a tömegben felmerült előttem, láttam közeledni. Fiatal, erőteljes alak volt ez, meglehetős hanyag magatartással; egyik kezében a félholddal ékített medvebőr kalpagot tartó, másik keze fekete kötelékben pihent. Ismertem ez egyenruhát, mert naponkint láttam a krimi táborozáskor. A menekültekből és keresztényekből összetoborzott csapat egyenruhája volt ez, mely csapatot török kozákoknak neveztek. E csapat nagy része magyarokból, honvédekből állt, kik a szerencsétlenül végződő harc után Bem tábornokkal menekültek török földre, s a fegyvert letették. Azonban voltak a csapatban lengyelek és oláhok is, de mindannyian elszánt fickók. A magyar fölkelésnek véget vető orosz ellen küzdött mindannyi. Talán az ördöggel is szembeszálltak volna. A törökök nem nagyon bíztak bennük, és szokás szerint „graur“-nak nevezték őket. Csak annyiba becsülték, mint ama renegátokat, kik a fényes pálya kedvéért az izlám vallásra áttértek. Tagadhatlan azonban, hogy az egész török hadseregben legszebb csapat volt ez. Bíborvörös dolmány hasonló mellénynyel és kék bő nadrággal, oldalt vörös csíkkal. Kedvező ellentétet képeztek a medvebőr kalpag alól előtűnő harcias tekintetükkel ama rongyos baschibozákokkal szemben. Meglepetten álltam meg, midőn a kis, teremben az említett kozák felém közeledett. Ő is meg volt lepve, s a kötelékben levő jobb kar önkénytelen megmozdult, mintha felém akarná nyújtani. A hosszú bajusz által kétfelé választott arcor mosoly vonult át, s nagy szürke szemeit az üröm kifejezésével függesztő rám. — Mióta van ön Párisban ? — kérdé. — Nemrég, és ön? — Én is most érkeztem. Mióta a nyugati nagyhatalom beavatkozott, fölöslegessé váltunk: a fekete tengernél. Most gyógyulásom végett ide jöttem, a török kuruzslók csak súlyosbították a bajt. A tarka tömeg már kifárasztott, s épen haza készültem; de most csevegjünk kissé, ha nem tartom vissza egyébtől! s ezzel egy, két pálmafa közé helyezett pamlagon foglaltunk helyet. Nevén szólitám. Magyar, előkelő család neve ez. — Nevem itt Belzoni, Belzoni József; az ok, miért álnevet használok, nem fogja önt érdekelni, — mondá. Valóban nem volt okom titkát fürkészni; ennek dacára meglepetve, kérdőleg tekintek reá. Lehangoltabbnak tűnt föl előttem, mint a török táborban, hol elég víg cimborának volt alkalmam ismerni. Szeretett játszani, mégpedig meglehetős szerencsével játszott, s ha a sátorban a dobot körülültük, vígan dalolt és ivott. Néha úgy véltem, hogy e jó kedv erőltetett, de a magyar menekültek hangulatából soha se lehetett kiokosodni. Sátraikban néha vigan voltak, táncoltak és ujjongtak, aztán valamely magyar dalt énekeltek, s ugyanazon arcok, melyek pár pillanat előtt örömtől, jó kedvtől sugároztak, hirtelen elborultak, s a marcona arcokon könyök peregtek. Hazájuk sorsát siratták, honnan elszakadtak, talán örökre. De feledve volt ismét bú és bánat, ha a cigány egy jó csárdást ráhúzott. Ismerősömet tehát kivánata szerint Belzoni Jósefnek neveztem, bár jól tudtam, hogy egy magyar aristokrata család tagja. Nem állt jogomban okait fürkészni. A változás Belzoni hangulatában föltűnő volt előttem, de megvallom, nekem így jobban tetszett. Hangulatára talán befolyással volt az, hogy a szilaj tábori életet fölcserélte a művelt világgal. Az aggályos kifejezést, mit arcán észlelek, — talán anyagi gondok idézték elő; talán büszkébb volt, sehogy valamely segélyt, — melyben a menekülteket részesíték, — igénybe vett volna. — Minő tervei vannak? Visszatér ön hadcsapatához, ha egészsége helyreáll ? — kérdem, midőn a közelmúlt élményeit egymással közöltük. — Még nem határoztam erre nézve, sok függ a körülményektől. Nem nagy kedvem van folytatólag ama hadtestben szolgálni. Mindenekelőtt meg akarok gyógyulni, a többit a sorsra bízom. Halk, remegő hangon mondá mindezt, melyből ha nem is valami mély fájdalomra, de mindenesetre lehangoltságra következtethettem. Valóban fáradtnak s kimerültnek látszott, minélfogva mindketten odahagytuk a fényes estélyt. Útközben megmondó szállását, a St. Germain városrész egy kis utcájában volt ez. Látogatását ígérte, miután én őt a legközelebbi napokban, — miként mondá, — úgy se találnám honn. — A száműzöttek sorsa valóban szomorú, — gondolom hazafelé indulva. — Idegen név alatt minden pénzforrás nélkül, egészen a véletlenre bízva jövőjét! Pedig gazdag, tekintélyes család tagja ! És mily sok ehez hasonlóan, sorsával küzdő egyénnel találkoztam az utóbbi időben ! Mindannyit szántam, mindannyira oly bizonytalan, talán nyomorú sors várt! III. Nyolc nap múlt el. Már alig gondoltam Sz........re, vagyis jobban mondva Belzonira, ki ezalatt felém se jött. Hamar feledi egymást az ember e szajnai Bábelben. Kezet szorítunk egy barátunkkal, kit isten tudja hol véltünk, s egy óra múlva már nem gondolunk rá, annyi változatos élményünk volt ez óra alatt. A háború és világtárlat foglalkoztatott legjobban mindenkit. Egy délután az elysei mezőn sétáltam. Az idő kellemes, lanyha volt, a sétálók özönlöttek. Az iparpalotával szemben a dajkák játszottak a reájuk hízott gyermekekkel, a székeket pedig csevegők csoportja foglalta el. Az ülők között az első sorban két hölgy kötötte le figyelmemet, kik egy előttük álló, s feketébe öltözött fiatal férfival társalogtak. Azon hölgyek voltak ezek, kikkel az orvosnál találkoztam s azóta is többször láttam, valószínűleg a közelemben laktak. Mi a fiatal hölgy szépségén s előkelő magatartásán kívül föltűnt előttem, bizonyos elfogultság, mondhatni aggály volt, ha az utcán végighalad. Futó érdekeltséggel pillantok a hölgyekre, s meglepetten ismertem föl a velük társalgó egyénben .... Belzonit. Ebben tulajdonkép nem volt semmi rendkívüli, mert hisz honfitársak voltak, régi ismerősök lehetnek, vagy talán itt ismerkedtek meg, mindenkép természetes, hogy találkoznak. Előttük elhaladva, Belzoni nem vett észre. Nem közönséges kíváncsiság, hanem inkább őszinte érdeklődés késztetett, hogy mintegy húsz lépésnyi távolban én is leültem, mégpedig úgy, hogy a fiatal hölgy arcát láthatom. Belzoni élénken társalgott, a hölgy lehajtott fővel, szomorúan hallgató. Csak koronként emeli fejét anyja felé, kérdőleg tekintve reá. A társalgási modorból, minden mozdulatból kitűnt, hogy nem idegenek egymással szemben. Beszélgetésük tárgya se lehetett valami közönyös. Belzoni majd elsápadt, majd meg elpirult , gyakran arcát fede el kezével, majd meg keblére szokta e kezét. Aztán hallgatva, kérdőleg tekinte több pillanatig a fiatal hölgyre, míg végre ismét élénk beszédet kezdett. Negyedóra telhetett így, midőn észrevettem, hogy e csoportot nem egyedül én szemlélem figyelemmel. Egy barna szakállú, magas, karcsú férfiú, keresztbe font karral egy fához dőlve, tolakodó, majdnem kihívó tekintettel szemlélte a beszélőket. Arckifejezéséről ítélve oly egyénnek látszott ez, ki előtt semmi se szent, valódi iparlovagot mutatott. Öltözéke, bár válogatott elegánsáról tanúskodott, már nagyon kopott volt, s tulajdonosának méltó okot szolgáltatott arról gondolkozni, vájjon miként szerezhet magának új öltözéket. Belzoni se engem nem látott, se e szemlélőt nem vette észre. Annyira elfoglalta őt saját ügye, hogy nem tudta, közülte mi történik. A hölgyet pedig Belzoni beszéde köté le Ez utóbbi egyszerre fölpillant és meglátja a fához támaszkodó egyént, ki mereven, mondhatni merészen szegté reá sötét tekintetét. Látni véltem, amint a hölgy ajkai mozogtak, és jól láttam, hogy a különben is halvány arc, most halotthalvány lett. Gyorsan fölállt, s kezét anyja karjára téve, azt is fölállásra ösztönzé. Büszkén fordíta el tekintetét a férfiúról. Belzoni beszédében lett megakasztva. Tekintetével a háborítás okát kereste, s meglelve azt, önkénytelen ragadott föl egy széket, mintegy védelmül használva azt A fiatal hölgy karját anyja karjába fűzte, s a székek között gyorsan tovahaladtak egy közel álló bérkocsihoz, melybe beültek és tovahajtattak. Majdnem ugyanegy időben az ismeretlen is egy bérkocsiba ült, s a kocsisnak néhány szót szólva, mindkét kocsi megindult a Concordiatér felé. Belzoni a meglepetéstől mozdulatlanul állt, a kocsik után bámulva, míg kezével a széket még mindig szorosan tarta. Nem akartam őt megközeledésemmel zavarni, aligha oly hangulatban volt, hogy szívesen fogadjon. Nemsokára lassú léptekkel megindult azon irányban, melyben a kocsik távoztak. — Asszonyi dolgok, — jegyzé meg egy közel ülő öreg ur gúnyosan. Bizonyosan igaza volt. Az világos volt előttem, hogy ama kihivó modorn férfiú és a szép magyar hölgy között valami oly összeköttetésnek kellett létezni, mely egyikét tolakodásra jogosította, másikát pedig futásra késztette. De minő vonatkozásban állt Belzoni egyikhez és másikhoz, vagy mindkettőhez ? Séta közben oly regényt fűztem össze e három egyén között, mely valójában talán nem létezik. — Asszonyi dolgok, — gondolom én is, várjon e Babylonban hány ilyen, és ehez hasonló jelenetet lehetne észlelni ? Egygyel több vagy kevesebb, az nem baj IV. Ismét nyolc nap múlt, midőn Belzoni hozzám bekopogtatott. Már alig jutott eszembe. Nagyon sápadt volt, szemében nyugtalan tűz lángolt, s magatartása izgatottságot árult el. Kötelékben lévő keze a belső fölindulástól folytonosan rángatózott, mintha szabadulni akarna bilincséből. — Rég óhajtottam önt meglátogatni, — szólt rezgő hangon. — Ne nehezteljen, hogy most az önzés vezet ide; ezer mentséget hozhatnék föl, de ehelyett azt kérdem, szabad-e idejét egy órára igénybe vennem ? — Rendelkezésére állok. Nyugtalanul tekintek reá; izgatottsága engem is azzá tett. Midőn leült, kissé nyugodtabbá vált, de a szivart, melylyel megkínáltam, visszautasitá. — Sajátságos ügyben jövök önhöz, mondtam az imént, hogy önzés vezet. (Folytatása következik.) DIVAT-NEFELEJTS. II. évfolyam.