Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-09-17 / 38. szám
NEFELEJTS XVIII. évfolyam Megjelen minden vasárnap. A DIVAT XI évfolyam Egyesült szépirodalmi és divatközlöny. II. évfolyam. 38. szám. Budapest, 1876. szept. 17. Levél otthonról. Száraz ág fekszik előttem S a kis Ilka levele: „Veled játsztam, veled nőttem, Társnődre emlékszel-e ? Ott, hol mi ketten születtünk, A kicsiny tót faluba’, Kész idők járnak felettünk, Minden óra mostoha. Ládd, a kis templom sem áll már, Romba’ már fal és tető, Semmi, semmi más, csak egy vár Még ránk: a kis temető. Házatok (az ősi hajlék) Jött-ment olcsó vagyona, S melyre áldás gyakran szállt rég, Sokszor elátkozva ma! Kertjét dudva, gyom szövébe, Dúlt lugasa, pamlaga, S a vén fák magas tövébe’ Csak az emlék ül maga ! Arra járok csöndes órán, Búsulok, gondolva rád; Egy vén akácról hullott rám . . . Vedd, letört bús száraz ág. Üdvözöl az édes otthon, És mi sohsem idegen, A fűszálon, a falomban Sir az emlék csöndesen! S nézek én emlékimre, Hozzájok visz minden út, S itt fonom most fürteimre A menyasszony-koszorút!. .. Elmerengek ... áldjon az ég, Nász-koszorús angyalom, Isten áldjon sok szép emlék, Isten áldjon . . . otthonom! Juspir Imre. A megutált. — Keleti beszély. — Vajda Viktortól. (Vége.) V. Mig az öreg Magyari fiatal barátja sorsával tépelődve és a legszerencsésb kimenetel esetére is veszedelmes vállalatára gondolva föl és alá kelt szobájában, mig azon tusakodott, várjon lepihenjen-e, avagy Andor után menjen, lépteit figyelemmel kisérendő? addig ez utóbbi, mindig a dajka után haladva, szerencsésen a kis ajtóig ért, mely az odaliszki csarnok oldalán egy piciny pálmaligettel érintkezik. Eddig nem látszott törődni helyzetével, de midőn gyenge mécs világánál a folyosóra lépett, eddig soha nem tapasztalt ismeretlen érzések fogták el. Bármily fiatal, sőt gyermekember volt légyen, midőn atyjával több csatán harcolt, mindig egy nemével a halálmegvetésnek, sőt gyermeki könnyelműséggel rontott az ellenre, anélkül hogy a félelmet ismerni megtanulta volna; most önkénytelen megszeppent, s ha nem szégyenli magát, visszafordult volna. Úgy rémlett előtte, mintha valami varázslatnak esett volna áldozatul, s most hanyatthomlok rohanna a mélységbe, melyből számára menekvés nincs. Sohá nem gondolkodhatott azonban, mert a mécs egyszerre kialudt s egy verandán találta magát teljes egyedüliségben. A dajka eltűnt s a csillagos égen kívül, mely milliárd fényével tündöklött fölötte, s a veranda sűrű rácsozatát befolyó és kábító illatú kedveskedő rózsákat ragyogó kerettel foglalta be, mit se látott. Elunva a várakozást és kész eltökéltségben, hogy életét drágán adja el, ha orozva megtámadják, kihúzta tőrét s a pamlagra helyezé, hova maga is kényelmesen letelepedett. Mintegy öt percet tölthetett igy, midőn egyszerre valami neszt vélt hallani. Hirtelen fölegyenesedett, de mire fegyvere után kaphatott, már egy hideg kéz érinté homlokát s fülét halk szózat vette igénybe, mely igy hangzott: Tied a paradicsom legszebb hurija! Jösz te és kövess ! Andor határozott léptekkel követte az öreg asszonyt s néhány kanyarodás után egy terembe jutott, melyben halvány világ derengett, okozva egy rózsaszínű függő lámpa által. Mielőtt a terem közepéig ment volna, a szomszéd szobából egy nő közelitett feléje, kiben ő mindjárt ráismert a hölgyre, ki néhány nap óta feltétlen hatalommal uralkodott képzelete, gondolata s minden érzelme fölött. — Itt vagy, oh fiatal ember ! — szólalt meg Idámé azzal a halk s mégis csengő kifejezéssel, mely barátunk lelkéig hatott s egész valóját kellemes hullámzásra ragadta. De hol van hegedűd ? — Ha azé az elsőség, úgy teljesüljön kivánatod! — mondá reszketve Aidor, s hátrafordult, hogy átvegye hangszerét a dajkától, ki a teremben maradt. Szőnyeg szőnyeget takart a piciny szobában, hol most Andor a márvány asztalhoz támaszkodó Idáméval szemben állott, egy széles atlasz kerevet közelében, illat és virág között hangolva porás hegedűjét. Majd édes daljáték támadt annak útjain s mind behizelgőbben ecsetelte az ifjú érzelmét, mind közvetlenebbül férkőzve a leány kebléhez. Idámé hosszan tekintett Andorra; szive meg- s dobbant, szólni akaró nyelve megakadt, villanyos láng futott végig tagjain, füle megcsendült, s szemei elhomályosodtak s remegve és elfogódva mint Sappho, halványan rogyott a kerevetre. Andor, megfeledkezve az illemről, meg a veszélyről, melyben forgott, meg saját magáról, meg mindenről a világon, eldobva hegedűjét , Idámé lábaihoz borult, s arcát ölébe rejté. — Imádlak! — rebegé Idámé. — Szeretlek! — viszonzá Andor és indulatos hévvel magához szokta a leányt. Ez most kifejtőzött az ifjú karjai közül s rászegezve tekintetét, üdvvel és mosolylyal nézett szemébe. — Szólj, ki vagy s mi a neved ? — Nevem Geley Andor, idegen föld gyermeke ! Atyámat gyászolom, ki a harcban esett el, s anyámat siratom, ki forró könyeket hullat utánnam, a bujdosó után, ismeretlen országban. — Oh, vigy magaddal Andor, ha igazán szeretsz, s ne hagyj itt hervadnom ! — Jejünk, szép Idámé! Siessünk, az éj kedvezni fog lépteinknek, s reggelig túl leszünk a határon. — Fontoljuk meg mindenekelőtt a teendőket, — szabódott Idámét. Azért hát jól figyelj szavaimra és ne feledd, amit mondok. — Mit kívánsz ? Mit kell tennem ? — Itt erszényem! fogd és vidd az öreg kertésznek. — Nos? — Hadd szerezzen két paripát, tüzest és lejtőzőt! — És? — Nyergeltesse meg holnapután éjjelre. — Aztán? — Ott várakozzanak reánk a kertészlak előtt a sűrűségben. — S én mit tegyek? — Te ide jösz hozzám! De nem ! nem! A fürdőházba! Éjféltájban. — Hogy mindjárt indulhassunk ! Ugye bár ? — Hogy meneküljünk! hogy örökre búcsút mondjunk e helynek! -- S akkor enyém lessz, Idámé ? — A tied Andor! Tied örökre ! S egy hosszú, édes csók pecsételte meg e fogadást, mely a két szerelmes szivében oly egyszerre, s annyira önkénytelen fakadt. Még egy ölelés az ifjú részéről, még egy kézszoritás Idámétól, s szerelmeseink elváltak. — Tehát éjfélkor! — rebegő Idámé. — Éjfélkor ! — susogá Andor és elrohant. VI. A hegedűszót véletlenül mások is megtalálták hallani, s noha Rusztán nagyott hallott, a hegedülés mégis fülébe ment. Az oroszlán nem tűrte, hogy vele packázzanak és megrázta sörényét, úgy hogy a feketék mind beleszédültek. Legelsőbben is azonban az öreg Magyarira került a sor; az őrök felügyelője rajtaütött, átkutatta szállását, de színét se látta a szerszámnak, melylyel valaki emberi éberségén oly csufságosan kifogott. Mindazáltal mégis a főkertész itta meg a mulatság levét: bojtársait egytőlegyig elbocsátották s e perctől fogva nem tudta, hogy hol kezdje, hol végezze a munkát. Majd a háremben is szigorú nyomozást tartottak, és mivel célt nem értek, a feketéket vették elő; a bambusznád nagyban járta, s hogy máskor jobban szemfüleskedjenek, még böjtölniök is kellett ráadásul, noha a ramadán még nagyon távol volt. A hegedűt nem lelték sehol. Az odaliszk elrejtette és senkinek eszébe nem jutott nála is kereskedni. De kinek is lett volna bátorsága őt egyszerűen még csak kérdőre is vonni? Ami pedig Geleyt illeti, ő szintén biztonságban volt: az öreg Magyari egy odvas platánfában talált búvóhelyet számára a kertészlak udvarán, s a kedvező égalj alatt, hol minden bokor szállást ad, a terebélyes keleti fa még kényelemmel is szolgált. Estére azonban kibújt rejtekéből és megkérlelte öreg barátját, amiért annyi kellemetlenséget okozott neki. — Se baj ! — szabadkozott az öreg; — én mit se veszthetek, legfeljebb megzsinegelnek; de te fiatal, gyermekember kockára teszed életedet, mely hazádra nézve még hasznos lehet valamikor. — De a paripák, a paripák! — nyughatatlankodott Andor. — hol kapunk lovakat ? — Tehát csakugyan elhatározott szándékod, hanyatthomlok rohanni a veszélybe ? — Oh ! ő oly szende, oly ártatlan! — Esztelen fiatal ember ! — sajnálkozott az öreg kertész. Hálóba kerültél, mert nem akarod belátni, hogy e nő kígyót táplál keblén. Ismerem e fajt! — Hogy beszélhetsz így, mikor ő maga a megtestesült jóság? — Ám legyen! A lovakat illetőleg magamra vállalom a felelősséget, de kérlek, légy óvatos, és ha már semmivel se törődöl a világon, legalább gondolj anyádra, kinek szíve fog megszakadni, ha meggondolatlaságod következtében oly igen könnyen bekövetkezhető szerencsétlenséged felől értesül.