Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-10-10 / 81. szám

Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer kedden és pénteken. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon. Első évi folyam 81. szám. Kedd, október 10. Brassó, 1871. vrrsnam vrimnn T.mc&iEJii­tjm' ни Ш1йдвиняр| Politikai, közgazdászaii és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagy­obb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyom­dájában. A magyar és szász protestánsok közép­iskolái Erdélyben. I. A „Kronstädter Ztg.“ rövid idő alatt már másod ízben talált alkalmat­lutólagos összehasonlítást tenni az erdélyi magyar és szász közép­iskolák között, s míg saját nemzete intézetei felett a lehető dicsekvés­sel ömleng, minden körülményt felhasznál oldalrugásokat adni a magyar intézetek­nek. — Egy pár esetből kiindulva tele torok­kal hirdeti, hogy magyar közép­tanodákból kitűnő osztályzattal jövő növendékek távol­ról sem állanak a megfelelő szász osz­tály képzettségi vonalán; ellenkezőleg a szászoktól képtelenség miatt elhullott nö­vendékek nagy készséggel vétetnek föl a magyaroknál az épen következő, vagy még felsőbb osztályba. Ebből aztán következteti, hogy a szász tanintézetek igen magasan állanak a ma­gyarok felett. Mi is hozzá akarunk szólani ezen tárgy­hoz, nehogy hallgatásunkból azt következ­tessék, hogy fajunk ellenségének minden­ben igazat adunk. De hozzá­szólunk azért is, hogy ki­mutassuk, miben és menynyiben állanak elől a szászok ; mert még akkor is­­ örömest tanulnánk tőlök is — ha van náluk szá­munkra tanulni való­­— ha az egész né­­pecske minden tagja oly megrögzött ellen­sége volna fajunknak, mint a Kronstädter említett czikkeinek írója. Mi nem tartjuk szégyennek, tanulni akárkitől; mi nem fogadunk el csalhatat­­lanságot és kiváltságot egyetlen tudomány­ban sem, mintha az kizárólag egy vagy más nyelvhez, egy vagy más intézethez volna kötve. A mi szemünkben nem baj, hogy Deák Ferencz nem járta Németország egyetemeit; jó, hogy jogérzetre, közjogi alaposságra és államférfiságra nézve ke­resni kell párját Európában. Azon sem szégyenkedünk, hogy Csen­gén ép úgy használt német, mint magyar, franczia és angol tanulmányokat; jó, hogy a tudományosságnak olyan fokán áll, a­mely legfelsőbbnek ismertetik el világszerte. Kerkápolyról épen tudjuk , hogy német egyetemek növendéke; hála istennek, hogy azon egyetemek kincsei által olyan férfiúvá és tudóssá fejlesztette magát, a­milyenné azon intézetek tiszta német növendékei kö­zül igen kevesen. Tanulunk tehát akárkitől és szász urak­г­k­tól is igen szívesen. És megmondjuk már előre, hogy erdélyi magyar protestáns tan­intézeteink felett vannak bizonyos előnyei az erdélyi szász tanintézeteknek. Hozzá kell szólanunk ezen tárgyhoz végül azért is, hogy lapunk olvasói közt igen sok gondos apa tájékozva legyen az iránt, mely intézetet válassza gyermeke nevelésére, kitűzött ez,áljainak megfele­­lőleg.­­ Mielőtt azonban a dolog érdemére tér­nénk, ki kell fejeznünk, mennyire nem mél­tányos és nem illedelmes az a hang, a­me­lyen a Kronstädter összehasonlításait szok­ta tenni. Nincs okunk eltitkolni semmit, azért utána jártunk, és úgy értesültünk, hogy F­a­­­g­y­a­s Bálint honvéd főhadnagy fia azon magyar növendék, a ki magyar gym­­nasiumról kitűnő osztályzattal jött Brassóba s itt, állítólag, közelről sem állott az ösme­retek olyan fokán, mint a megfelelő osz­tály. — Innen pedig szászok tusunkkal H­ó­r- V­á­t­h, botfalvi segédlelkész és Bömches­keresztyénfalvi lelkész fiaik mentek köze­lebbről magyar gymnasiumra Sz.-Udvar­helyre. Fadgyas fiát itt a tudós professzor urak felvételi vizsgára állították és nagy diadal­lal kisütötték, hogy nem tud annyit, mint az ők megfelelő osztálybeli növendékeik. Közbe legyen mondva, van e­­gysze­rető professor a világon, a­ki arra ne tö­rekednék, hogy az ő növendéke többre menjen a másénál? S ha erre törekszik va­lamennyi, bizony mégis ítéli, ha őt teszik bírónak, hogy sokkal jelesebb az övé. Milyen nagy vitézség kell ahoz, hogy néhány tudós professor sarokba szorítson egy idegen és épen azért félénk gyereket s rásüssék, hogy az nem tud annyit, mintha ők tanították volna! Már hogy is tudna az istenért? Hiszen ez bizonyos volt előre is. Hozzá kell tennünk, hogy a mi haza, középtanodáink, főként a protestánsok, annyira függetlenek egymástól, és annyira nem ismernek valamely közös felügyeletet, hogy semmi csoda sincs benne, ha egyik­nél egészen más a tárgy­beosztás, mint a másiknál. Úgy is van tényleg. A rom. ka­­tholikusok még engednek némi beleszólást az államnak, de a reformátusok, unitáriu­sok, evangélikusok rendezik iskoláikat egy­mástól egészen függetlenül, saját belátása szerint valamenynyi. Csak valamely csoda eszközölhetné, hogy ilyen eljárás mellett egészen összetaláljon a tárgy­beosztás. Megtörténhetik tehát igen könnyen, hogy a magyar református iskola növen­déke nem tud némely tárgyból annyit, mint TÁRCZA. Széchenyi, Kossuth, Deák. (Látogatás Kossuth Lajosnál.) Turin, szept. 7. (A Reformból.) Turinban lévén, nem tagadhattam meg magam­tól, hogy ne lássam azon férfiút, kinek, Széchenyi­vel és Deákkal egyetemben, Magyarország mai ön­állását, szabadságát, virágzását köszöni. Kossuth nép­szerűsége Magyarországban újabban meglehetősen alábbszállt; nem a tömegnél, mely csak szeretni vagy gyűlölni tud, hanem az intelligenczia azon ré­szénél, mely gondolkozni szokott, a­nélkül azonban, hogy a rokon- és ellenszenvet kiküszöbölné a gon­dolkozás tényezői közül. Az emberi természet gyar­lósága eklatánsan nyilatkozik kiváló emberek megí­télésében. Még a műveltebb osztályoknak nagy részét is a szenvedély vezeti, mely istenit vagy elátkoz ; másokat az irigység, csak keveset a józan ész s még kevesebbet az igazság tiszta szeretete. Nagy emberek szomorú privilégiuma, hogy életükben mél­tatlanul bálványoztatnak s méltatlanul káromoltatnak, s többnyire csak haláluk után jutnak az utókor, a história kezéből ahoz, mit apró embereknek már kor­társaik magadnak: az igazságos ítélethez. Két kiváló embere él még forradalmunknak, kiknek még be kell várnia a részrehajlatlan história ítéltét : Kossuth és Görgei. Nem akarok párhu­zalmot vonni a két ember közt, még azon tekintet­ben sem, melyben egy katona és politikus közt vonni lehetne ; de tán nem lesz fölösleges figyelmez­tetni a felületes itélőt, miszerint a történet mélyebb vizsgálata arra tanít, hogy a benne szereplők rit­kán oly jók és sohasem oly roszak, mint minőknek látszanak. Az újabb események, a Kossuth támadásai az 1867-ki törvények ellen, melyek az idő által máris oly fényesen megczáfoltattak, nem egy emberben le­­szálliták azon tiszteletet, melylyel iránta viseltetett. Azt hiszem, ok nélkül. Kossuthot ma az idő megczáfolta. Az 1867-ki törvények igazolták a hozzájok kötött reményeket Az igaz, hogy a nemzet egy része nem volt s nincs velük megelégedve, az igaz, hogy a nagy tömeg nem tud érettük lelkesülni,­­ de mit bizonyít ez ? Tudott-e valaki lelkesülni azon alkotmányért, mely Észak-Amerika szövetségét nyolc­van év alatt a vi­lág első államává tette? A­ki az egyesült államok történetét ismeri, az előtt föl kellett tűnnie, hogy a szövetségi alkotmány jellemző vonása épen az volt, hogy nem kellett senkinek. Patrick Henry, a for­radalom legjobbjainak egyike, minden erejével ellene küzdött, Randolph ellene szavazott, Hamilton nagyon demokratikusnak, Franklin nagyon arisztokratikusnak találta s még Washington is kétkedőleg nyúlt a toll­hoz, melylyel aláirta. És igazolt-e valaha a história politikai müvet oly fényesen, mint a konföderáczió alkotmányát ? Kompromisszum müve vala, s a kom­promisszum mennél tökéletesebb, annál kevésbé al­kalmas arra, hogy lelkesülést költsön maga iránt. Ez volt az 1867-iki kiegyezésnek természete is. A nemzet megérte e tény jelentését s elfogadta, ismételt szavazatával szentesítette azon törvényeket, melyeknek egyes pontjaival aligha lehet valaha tö­megeket föllelkesíteni. S már azon rövid idő is, mely azóta lefolyt, ékesszólóan igazolta a nemzet elhatá­rozását. És mégis,­­ ez mit sem von le Kossuth ér­demeiből. Valamint tévedne az, a ki Deák históriai egyéniségét az 1867-ki mű­ mellőzésével akarná mél­tányolni, és úgy igazságtalan volna az, a ki Kos­suthot az 1868. évben viselt dolgai után akarná meg­ítélni. A mit 1868 ban tett, az egy kiváló embernek tévedése volt. A mit 1848-ban tett, az a históriai nagyság magas polczára emelte. Hálátlan munka kiváló embereinket egymás ro­vására dicsérni, h úgy sera vagyunk bővében a nagy tehetségeknek, — s amellett igazságtalan, mert a hi­stória, ha egykor az utókor részrehajlatlan magasla­táról fogja Magyarország új történelmét megítélni, annak három főhordozóját nem egymással szembe, hanem egymás mellé fogja állítani. Mit is tett Kossuth, Széchenyi és Deák közé helyezve azon nagy átalakulásban, mely a hitellel kezdődött egy irányban az 1867-iki törvények által befejeztetett ? A nagy franczia forradalom egyes újításai el­hatottak még Oroszországba is, csak Magyarországba nem bírtak utat törni maguknak. A középkori állam sehol a világon nem állt fen szilárdabban, mint Ma­gyarországon, s a kormány mégis oly reakc­iót fej­­­tett ki ott, a­hol akczió nem volt, mintha mi csi­náltuk volna az 1789-iki forradalmat, és a nemzet bámulatos indolencziával tűrte mindezt. Lehetett-e ily viszonyok közt Magyarországon forradalom nélkül modern államot teremteni ? Szé­chenyi és Wesselényi hitték és hirdették, bár mind­egyik a maga módja szerint fogta föl egy modern állam természetét, de az eszközök, melyekkel Szé­chenyi élt, saját hitét megc­áfolták. Azon agitáczió, melyet Széchenyi kezdett, s Kossuth csak folytatott, ha nem hangzik el nyomtalanul, ily körülmények közt csak is forradalomra vezethetett, mely Magyar­­országra nézve 1847-ben életszükséggé lett. (Folytatása következik).

Next