Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-11-08 / 125. szám

dett s emlékezetes ama mondása, melyet a házban való megjelenésekor mondott : „most már kibékül­tem Tiszával, elismerem őt.“ Sebészi műtétet is állott ki Bécsben, mely sze­rencsésen sikerült. A képviselőház bizottságaiból. A főrendiház reformjára vonatkozó törvényjavaslat ügyében a képviselőház által kiküldött huszonegyes bizottság a törvényjavaslat felett a tanácskozást e hó 17-én délután tartandó ülésében kezdi meg. A képvi­selőház pénzügyi bizottsága a költség­­vetést előreláthatólag e hónap 20-ig teljesen le fogja tárgyalni, úgy hogy a képviselőház első ülé­sében a pénzügyi bizottság jelentése már be lesz nyújtva és a képviselőház még november havában annak tárgyalását megkezdheti , így tehát kilátás­ban van hogy a költségvetés még a folyó év vé­ge előtt legfelsőbb szentesítés elé terjeszthető le­­szen. A braunschweigi kérdés. A „Nordd. Allg. Zei­tung“ ismét hosszú leveleket közöl, melyeket a néhai György hannoveri király ügynökeihez inté­zett; ezek azonban már kevésbbé érdekesek. Egy 1869. febr. 2-án kelt levelében is ismétli a király, hogy egyetlen czélja és törekvése egy hatalmas welf-birodaloma helyreállítása trónjának, G­racziaor­­szág és Ausztria szövetségében. Bismarck a választásokról. A lauenburgi nemzeti szabadelvű egyesületnek, a­mely a kanczellár fia Bismarck Herbert gróf megválasztatása alkalmából gratulált az apának, a következő választ küldte a kanczellár: Üdvözlő táviratukért mély köszönetet mondva, a választás eredményében a nemzeti ele­mek mind nagyobb kölcsönös megértésének örven­detes jelét látom, a­mely elemek együttműködése által egyedül oldhatók meg azon nagy feladatok, a­melyek ránk várakoznak. A szudáni h­arc­térről, Gordon tábornok sorsáról különböző hí­rek keringenek, de úgy látszik, sem a sajtó, sem maga az angol kormány nincsen biztosan értesülve, mert m­íg a szudáni harcztérről ér­kező híreket a kormányelnök sem szereti el­hinni, másfelől nem rendelkezik biztos adatok­kal, hogy ama híreket megc­áfolhatná. Az utóbbi időben szárny­rákéit és egymás­nak ellentmondó híreket mint a sajtó különböző tudósításait, adjuk az alábbiakban :­­ é­c­s, nov. 4. A „Presse“-nek sürgönyzik Londonból, hogy a hivatalos dementik daczára újabb hírek merülnek föl Gordon balsorsáról. Mondják, hogy Gordon Berberből való vissza­térése alatt nem messze Shendytől értesült ró­la, hogy Kharthum távolléte alatt kapitulált. Gordon sem visszavonulni, sem előremenni nem tudott s állítólag megöletett volna (Budapest­ről ugyancsak a „Presse“-nek sürgönyzik, hogy a delegátusok körében azon hir kering, hogy Egyiptomból jövő hiteles értesülések Khartum elesését megerősítik s ott Hausal osztrák-ma­gyar konzul is halálát lelte.) Kairo, nov. 4. Ide érkezett magán­hírek megerősítik a Khartum bevételéről korábban elterjedt híreket. Gordon tábornok állítólag már október 8-ika óta van a mahdi fogságá­ban. Hausal osztrák magyar konzul sorsa fe­lől semmi hír. Gordon tábornok sorsa lázas izgalomban tartja az angol közvéleményt. Újabb kairói sürgöny szerint odaérkezett magán­jelentések megerősítik a Khartum elestéről és Gordon el­­fogatásáról elterjedt híreket. Granville lord azonban kijelentette a felsőház ülésén, hogy Anglia kairói képviselője, Sir Evelin Baring, nem ad hitelt e kósza híreknek, míg a Reuter­­ügynökség legújabb keletű dongolai sürgönyei szerint a mahdi nagyon szorongatja ugyan Kharthumot, de annak elestéről e sürgönyök egyáltalán nem tesznek említést. E jelentések szerint a mahdi Khartum körül vonván össze haderőit, Gordon tábornokot újra felszólította, hogy adja meg magát. Hir szerint a mahdi elfogott két hírnököt, kiket az angol hatóságok újabban küldtek Khar­­tumba. Berberben igen sok fölkelő van. A föl­kelők Debbeh és Khartum közt a karavánok útja mentén levő­ kutakat is megszállották. Mindezen zavaros és sokban ellenmondó je­lentések természetesen lehetetlenné teszik a a biztos ítéletet Khartum és Gordon helyzete felől, mely azonban — még h­a a legkedvezőbb — Hóra és Kloska ünnep. A belügyminiszter egy újabb rendelete foglalkoz­tatja most a törvényhatóságokat. Az ország erdélyi részeit ez különösen érinti. Nálunk a román elem valóban igen nagy, sőt talán többségben is van, ez ma tehát rendkívül fontossággal bír reánk. A nemzetiségi harcz és izgatás egy idő óta szü­netel; a kolozsvári tüntetés nagy port vert fel, de elvégre is minden nagyobb reakc­ió nélkül meg­szűnt. Titokban azonban még foly és szüntelenül foly az agitáczió. Oláhországból sáskaseregként indulnak ki a bé­relt agitátorok, hogy „felvilágosítsák“ a Magyar­­országon élő román testvéreket, hogy biztassák őket, hogy táplálják bennök a reményt, mely sze­rint még eljő azaz idő, midőn ők a „minden ro­mánok királya“ alá fognak tartozni. Ez igatásokra tág tért nyújt a rendezendő Hóra­s Kloska ünnepély. Oláhországban ez fényes ünnep lesz, melyre közel s távolról fognak odavándorolni a testvérek. Ez ünnepélyt a magyarországi oláhok is meg­akarták ünnepelni több helyen. Ez ünnepély a leg­­eklatánsabb megsértése a magyar nemzetnek. Mert kik voltak Hóra és Kloska ?... Lázadók és lázitók, a­kik népfelkelést viszczeniroztak, a luk felbujtogatták a népet kormány s úri osztály ellen, a­kik zsaroltak és raboltak. Ezek emlékét akarják r­ngülni oláh testvéreink is. A jobb és józanabb oláh ajkú honpolgár tartóz­kodni fog ettől a valóban tartózkodik is, de a fa­natikus pórnép, feltüzeltetve a még fanatikusabb papok által, az az elem, mely még nem tud le­mondani régi ábrándjairól és álmairól, az utolsó fillérét is kész volna ily czéloknak odaadni. Ez ünnepélynek határozottan nemzet- és állam­ellenes színezetük van: ezt megakadályozni a kor­mány, a belügyér kötelessége. S valóban —­ örömünkre mondhatjuk — ez al­kalommal Tisza Kálmán belügyminiszter nem várta be az időt, mikor a féreg már a fa belsejébe ha­tolt, hanem akkor pusztította azt el, mikor épen csak mutatkozott. Azon rendeletért, melylyel a belügyminiszter uta­sítja a törvényhatóságokat, hogy a területükön netalán rendezni szándékolt ezen ünnepélyeket te­gyék lehetetlenné, minden részről elismerés il­leti őt. Nem tartozunk azok közé, kik a kormány min­den tettét magasztalják, de tartozunk azokhoz, kik az érdem előtt meghajolnak, a dicsérendőt dicsé­rik, de a gáncsolandót gáncsolják. És ezért sietünk is elismerésünknek kifejezést adni, mert erős meggyőződésünk, hogy ezzel nagy visszaéléseknek vézetett eleje. Jól tudjuk, hogy román testvéreink ez ellen fel­fognak fognak zúdulni ; jól tudjuk, hogy azon erő­szakos, barbár önkény egyik intézkedésének fogják nyilvánítani, mely elől Romániánál keresnek méne­ket ; jól tudjuk, hogy a román sajtó hetekig is fog átkozni minket, a­kik még „nemzeti“ ünnepélyeket sem engedünk meg, de azzal nekünk törődnünk nem szabad s nem lehet. Ez elv vezette a belügy­minisztert is nevezett rendeletében, mert az orszá­got minden ily mozgalomból lehetőleg kímélni első­sorban az ő kötelessége. Mi tiszteljük az idegen nemzetiséget tiszteljük azok érdekeit, szeretünk békében és barátságban élni velük, de nem tehetjük ezt saját nemzeti ér­dekeink rovására. Eleget, sőt kelleténél is többet tűrtünk, tart a kormány a nemzetiségektől ; régen kellett volna e tekintetben intézkedni, akkor ma nem volna már szükségünk. De ha nem történt eddig annál égetőbb szükség volt az most. A trónörökös pár meglátogatja a román királyt, kormányunk „barátságos“ lábon áll a román kor­mánynyal. De hogy minő „barátságos“ ez román oldalról, álljon itt jellemzésül a román kormányelnök félhi­vatalos lapja (Natiunea) egy közelebbi czikke, mely az erdélyrészi ügyekkel foglalkozva, következő meg­jegyzéseket teszi : „A szilágy megyei románok elhagyták népviseletü­ket, nyelvüket is kezdik elfelejteni, ez pedig nem­csak Szilágymegyében történik. Más helyeken a ro­mánok kétségbe esnek igaz ügyükben és elhagyják a csatatért. Mi nem okozhatjuk őket. Hogyha a nép elfejelte a nyelvét és a műveit osztály a népet a sors kezére bízza, ennek okai mi vagyunk, a­kik­ ­ 498 — verzióknak adunk is hitelt — meglehetősen szomorú, ha nem kétségbeejtő lehet. Különben, ha valónak bizonyulna Gordon elfogatása, ez — még angol kormánykörök né­zete szerint is — egészen új alakot adna az egyiptomi kérdésnek , mert az egész angol nem­zet egy emberként kívánná Gordon megszaba­dítását, ehez képest Wolseley tábornokot egé­szen uj utasításokkal kellene ellátni s ha Glad­stone ezt tenni vonakodnék, kabinetjével együtt buknia kellene. Indiferens szemlélői vagyunk e látványnak, a­mely a mi halálunk látványa. Ez azoknak a bűne, a­kik nem értik azt, hogy Románia a mai határai közt bármennyire is megerősödve, csakis egy problema­tikus jövővel bírhat , hogy legelső czélunk nem le­het más és a­melyet nem szabad szem elől tévesz­teni, mint hogy Románia elfoglalhassa természetes határait. E czél előkészítésére konzerválni kell ama vidék román elemét, a­mely hivatva van arra, hogy alkatrészét képezze a jövőbeli Romániának. Ugyan­azért le kell mondani az apathiáról. Hogyha a kor­mány azt hiszi, hogy neki nem szabad ily ügyekbe beavatkozni, akkor hagyjuk őt, hadd induljon esze után. Mint egyének azonban mindegyikünk találni fogunk módot arra, hogy elnyomott testvéreink hasznára lehessünk. Csak keresni kell ama módo­kat.“ Ehhez nem kell kommentár. Horváth Cyrill halála. A magyar nemzetnek újabb gyásza van. Horváth Cyrill, a nagyhírű tudós, a budapesti egyetemen a bölcsészet tanára, a tudományos akadémiának fél­század óta tagja, kedden délben 3/410-kor a kegyes­rendiek városházién házában meghalt. Alig három hete érte meg 80-ik születésnapját, az akadémia f. hó 8-án akarta megünnepelni tag­ságának félszázados jubileumát, most már koporsó­jára teheti elismerésének koszorúját. Horváth Cyrill már­­huzamosabb idő óta vizibe­­tegségben szenvedett, de a­mely munkálkodásában egész a múlt hó közepéig nem hátráltatta. Ekkor azonban annyira rosszabbodott betegsége, hogy házi­orvossá dr. Poór megtiltotta neki a kijárást. Ez idő óta ideje legnagyobb részét karosszékben ülve töltötte, mert fájdalma miatt lefeküdni nem igen tudott. Közelebb dr. Poór konzíliumra rivta a be­teghez dr. Korányi Frigyes és dr. Wagner János orvosokat, de ezek tekintettel a beteg magas korá­ra, lemondottak életéről.­­ Az élét meglehetősen nyugodtan töltötte kedden délelelőtt 1­410 órakor a szobában a portás karján sétálni akart, pár lépést tett is, de azután visszaült karosszékébe, fejét le­hajtotta, szemeit lezárta s egy sóhajtással minden haláltusa nélkül kiadta lelkét. A halálesetről értesülve Trautweill N. János igaz­gató s a rend provinczián­sa Kalmár Endre rögtön megjelentek elhunyt társuk szobájában s magukhoz vették annak kulcsait. Kevéssel reá megjelent a megboldogult öcscse Horváth Döme kir. táblai ta­nácselnök is, kit­ szintén értesítettek az esetről. Mi­után pedig az előhívott orvos a halált konstatálta, a holttestet papi ornatusba öltöztették s díszes ércz­­koporsóba tévő, a házi kápolna sekrestyéjébe szál­lították. A ravatal a házikápolna belsejében állítta­tott fel. Horváth Cyril, a magyar bölcsészet leghivatottabb művelője Kecskeméten született 1804. okt. 17-én. Szülei gondos nevelésben részesiték s nemcsak a tudományok iránt való szeretetet, hanem a val­lásos érzületet is erősítették a tudnivágyó élénk if­júban. Alsóbb tanulmányait Kecskeméten kezdte, onnan a német és tót nyelvek elsajátítása végett Budára, majd később Privigyére ment. Vallásos érzületének hódolt, midőn 1821-ben a kegyes tanitórend érdemes tagjai közé lépett. A rend a trencséni, váczi, nyitrai és a szt.-györgyi tanodába képeztette ki az ifjú Horváth Cyrillt, ki nem sokára fényes tanúbizonyságát adta széleskörű tanulmányaina­k s a bölcsészeti szigorlatokat fényes sikerrel tette le 1825-ben. Két évi próbatanárkodáa után Váczról már mint felszentelt áldozat Szegedre került tanárnak.­­ Bős­től kezdve a pesti piarista-rend gimnáziumának igaz­gatója volt s ugyanitt tanította a magyar nyelvet, irodalmat s a bölcseletet, 1860. óta az egyetemen találjuk őt, hol a bölcseletnek volt helyettes, majd rendes tanára. Horváth Cyrill fiatalabb éveiben munkásságát a szépirodalom és a bölcsészet közt osztotta meg. Fiatalabb korában drámáival tűnt fel. Egyetemi tanárkodásának 25 évét is beszámítva, összesen majdnem 60 év óta működött azon sok lemondást, önmérséklést, önmegtagadást és áldoza­tot kívánó pályán, melynek fáradságait, nehézségeit tekintve, joggal hangoztaták a régiek — quem di­ odere, pasdagogum facére, — s mint tanár a for­radalom utáni korszakban tett nagy szolgálatokat hazánknak, midőn erővel meg akarták néz­etesiteni az ifjúságot, Horváth Cyrill fáradhat­lan buzgalom­mal és lángoló hazaszeretettel állott a germanizá­­czió utjába. Még fölemlítjük, hogy a magyar tudományos aka­démia az 1834. nov. 8-án levelező taggá, 1836. szept. 10 én rendes és 1865. decz. 10 én tiszteleti taggá választotta. Mint tiszteleti tag lemondott az akadémia javára az őt évenkint megillető 400—500 frtnyi illetékről, azon kikötéssel, hogy e tettét nyil­vánosságra ne hozzák. A nagy tudós hült tetemei pénteken f. hó 7-én délután 3 órakor helyeztettek örök nyugalomra a kerepesi­ úti temetőben A temetés impozáns volt s a különböző egyesületek, kiválóan pedig a bölcsé­­szethallgatók egyesülete gyönyörű koszorúkkal hal­mozták el a koporsót.

Next