Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-11-08 / 125. szám
dett s emlékezetes ama mondása, melyet a házban való megjelenésekor mondott : „most már kibékültem Tiszával, elismerem őt.“ Sebészi műtétet is állott ki Bécsben, mely szerencsésen sikerült. A képviselőház bizottságaiból. A főrendiház reformjára vonatkozó törvényjavaslat ügyében a képviselőház által kiküldött huszonegyes bizottság a törvényjavaslat felett a tanácskozást e hó 17-én délután tartandó ülésében kezdi meg. A képviselőház pénzügyi bizottsága a költségvetést előreláthatólag e hónap 20-ig teljesen le fogja tárgyalni, úgy hogy a képviselőház első ülésében a pénzügyi bizottság jelentése már be lesz nyújtva és a képviselőház még november havában annak tárgyalását megkezdheti , így tehát kilátásban van hogy a költségvetés még a folyó év vége előtt legfelsőbb szentesítés elé terjeszthető leszen. A braunschweigi kérdés. A „Nordd. Allg. Zeitung“ ismét hosszú leveleket közöl, melyeket a néhai György hannoveri király ügynökeihez intézett; ezek azonban már kevésbbé érdekesek. Egy 1869. febr. 2-án kelt levelében is ismétli a király, hogy egyetlen czélja és törekvése egy hatalmas welf-birodaloma helyreállítása trónjának, Gracziaország és Ausztria szövetségében. Bismarck a választásokról. A lauenburgi nemzeti szabadelvű egyesületnek, amely a kanczellár fia Bismarck Herbert gróf megválasztatása alkalmából gratulált az apának, a következő választ küldte a kanczellár: Üdvözlő táviratukért mély köszönetet mondva, a választás eredményében a nemzeti elemek mind nagyobb kölcsönös megértésének örvendetes jelét látom, amely elemek együttműködése által egyedül oldhatók meg azon nagy feladatok, amelyek ránk várakoznak. A szudáni harctérről, Gordon tábornok sorsáról különböző hírek keringenek, de úgy látszik, sem a sajtó, sem maga az angol kormány nincsen biztosan értesülve, mert míg a szudáni harcztérről érkező híreket a kormányelnök sem szereti elhinni, másfelől nem rendelkezik biztos adatokkal, hogy ama híreket megcáfolhatná. Az utóbbi időben szárnyrákéit és egymásnak ellentmondó híreket mint a sajtó különböző tudósításait, adjuk az alábbiakban : écs, nov. 4. A „Presse“-nek sürgönyzik Londonból, hogy a hivatalos dementik daczára újabb hírek merülnek föl Gordon balsorsáról. Mondják, hogy Gordon Berberből való visszatérése alatt nem messze Shendytől értesült róla, hogy Kharthum távolléte alatt kapitulált. Gordon sem visszavonulni, sem előremenni nem tudott s állítólag megöletett volna (Budapestről ugyancsak a „Presse“-nek sürgönyzik, hogy a delegátusok körében azon hir kering, hogy Egyiptomból jövő hiteles értesülések Khartum elesését megerősítik s ott Hausal osztrák-magyar konzul is halálát lelte.) Kairo, nov. 4. Ide érkezett magánhírek megerősítik a Khartum bevételéről korábban elterjedt híreket. Gordon tábornok állítólag már október 8-ika óta van a mahdi fogságában. Hausal osztrák magyar konzul sorsa felől semmi hír. Gordon tábornok sorsa lázas izgalomban tartja az angol közvéleményt. Újabb kairói sürgöny szerint odaérkezett magánjelentések megerősítik a Khartum elestéről és Gordon elfogatásáról elterjedt híreket. Granville lord azonban kijelentette a felsőház ülésén, hogy Anglia kairói képviselője, Sir Evelin Baring, nem ad hitelt e kósza híreknek, míg a Reuterügynökség legújabb keletű dongolai sürgönyei szerint a mahdi nagyon szorongatja ugyan Kharthumot, de annak elestéről e sürgönyök egyáltalán nem tesznek említést. E jelentések szerint a mahdi Khartum körül vonván össze haderőit, Gordon tábornokot újra felszólította, hogy adja meg magát. Hir szerint a mahdi elfogott két hírnököt, kiket az angol hatóságok újabban küldtek Khartumba. Berberben igen sok fölkelő van. A fölkelők Debbeh és Khartum közt a karavánok útja mentén levő kutakat is megszállották. Mindezen zavaros és sokban ellenmondó jelentések természetesen lehetetlenné teszik a a biztos ítéletet Khartum és Gordon helyzete felől, mely azonban — még ha a legkedvezőbb — Hóra és Kloska ünnep. A belügyminiszter egy újabb rendelete foglalkoztatja most a törvényhatóságokat. Az ország erdélyi részeit ez különösen érinti. Nálunk a román elem valóban igen nagy, sőt talán többségben is van, ez ma tehát rendkívül fontossággal bír reánk. A nemzetiségi harcz és izgatás egy idő óta szünetel; a kolozsvári tüntetés nagy port vert fel, de elvégre is minden nagyobb reakció nélkül megszűnt. Titokban azonban még foly és szüntelenül foly az agitáczió. Oláhországból sáskaseregként indulnak ki a bérelt agitátorok, hogy „felvilágosítsák“ a Magyarországon élő román testvéreket, hogy biztassák őket, hogy táplálják bennök a reményt, mely szerint még eljő azaz idő, midőn ők a „minden románok királya“ alá fognak tartozni. Ez igatásokra tág tért nyújt a rendezendő Hóras Kloska ünnepély. Oláhországban ez fényes ünnep lesz, melyre közel s távolról fognak odavándorolni a testvérek. Ez ünnepélyt a magyarországi oláhok is megakarták ünnepelni több helyen. Ez ünnepély a legeklatánsabb megsértése a magyar nemzetnek. Mert kik voltak Hóra és Kloska ?... Lázadók és lázitók, akik népfelkelést viszczeniroztak, a luk felbujtogatták a népet kormány s úri osztály ellen, akik zsaroltak és raboltak. Ezek emlékét akarják rngülni oláh testvéreink is. A jobb és józanabb oláh ajkú honpolgár tartózkodni fog ettől a valóban tartózkodik is, de a fanatikus pórnép, feltüzeltetve a még fanatikusabb papok által, az az elem, mely még nem tud lemondani régi ábrándjairól és álmairól, az utolsó fillérét is kész volna ily czéloknak odaadni. Ez ünnepélynek határozottan nemzet- és államellenes színezetük van: ezt megakadályozni a kormány, a belügyér kötelessége. S valóban — örömünkre mondhatjuk — ez alkalommal Tisza Kálmán belügyminiszter nem várta be az időt, mikor a féreg már a fa belsejébe hatolt, hanem akkor pusztította azt el, mikor épen csak mutatkozott. Azon rendeletért, melylyel a belügyminiszter utasítja a törvényhatóságokat, hogy a területükön netalán rendezni szándékolt ezen ünnepélyeket tegyék lehetetlenné, minden részről elismerés illeti őt. Nem tartozunk azok közé, kik a kormány minden tettét magasztalják, de tartozunk azokhoz, kik az érdem előtt meghajolnak, a dicsérendőt dicsérik, de a gáncsolandót gáncsolják. És ezért sietünk is elismerésünknek kifejezést adni, mert erős meggyőződésünk, hogy ezzel nagy visszaéléseknek vézetett eleje. Jól tudjuk, hogy román testvéreink ez ellen felfognak fognak zúdulni ; jól tudjuk, hogy azon erőszakos, barbár önkény egyik intézkedésének fogják nyilvánítani, mely elől Romániánál keresnek méneket ; jól tudjuk, hogy a román sajtó hetekig is fog átkozni minket, akik még „nemzeti“ ünnepélyeket sem engedünk meg, de azzal nekünk törődnünk nem szabad s nem lehet. Ez elv vezette a belügyminisztert is nevezett rendeletében, mert az országot minden ily mozgalomból lehetőleg kímélni elsősorban az ő kötelessége. Mi tiszteljük az idegen nemzetiséget tiszteljük azok érdekeit, szeretünk békében és barátságban élni velük, de nem tehetjük ezt saját nemzeti érdekeink rovására. Eleget, sőt kelleténél is többet tűrtünk, tart a kormány a nemzetiségektől ; régen kellett volna e tekintetben intézkedni, akkor ma nem volna már szükségünk. De ha nem történt eddig annál égetőbb szükség volt az most. A trónörökös pár meglátogatja a román királyt, kormányunk „barátságos“ lábon áll a román kormánynyal. De hogy minő „barátságos“ ez román oldalról, álljon itt jellemzésül a román kormányelnök félhivatalos lapja (Natiunea) egy közelebbi czikke, mely az erdélyrészi ügyekkel foglalkozva, következő megjegyzéseket teszi : „A szilágy megyei románok elhagyták népviseletüket, nyelvüket is kezdik elfelejteni, ez pedig nemcsak Szilágymegyében történik. Más helyeken a románok kétségbe esnek igaz ügyükben és elhagyják a csatatért. Mi nem okozhatjuk őket. Hogyha a nép elfejelte a nyelvét és a műveit osztály a népet a sors kezére bízza, ennek okai mi vagyunk, akik 498 — verzióknak adunk is hitelt — meglehetősen szomorú, ha nem kétségbeejtő lehet. Különben, ha valónak bizonyulna Gordon elfogatása, ez — még angol kormánykörök nézete szerint is — egészen új alakot adna az egyiptomi kérdésnek , mert az egész angol nemzet egy emberként kívánná Gordon megszabadítását, ehez képest Wolseley tábornokot egészen uj utasításokkal kellene ellátni s ha Gladstone ezt tenni vonakodnék, kabinetjével együtt buknia kellene. Indiferens szemlélői vagyunk e látványnak, amely a mi halálunk látványa. Ez azoknak a bűne, akik nem értik azt, hogy Románia a mai határai közt bármennyire is megerősödve, csakis egy problematikus jövővel bírhat , hogy legelső czélunk nem lehet más és amelyet nem szabad szem elől téveszteni, mint hogy Románia elfoglalhassa természetes határait. E czél előkészítésére konzerválni kell ama vidék román elemét, amely hivatva van arra, hogy alkatrészét képezze a jövőbeli Romániának. Ugyanazért le kell mondani az apathiáról. Hogyha a kormány azt hiszi, hogy neki nem szabad ily ügyekbe beavatkozni, akkor hagyjuk őt, hadd induljon esze után. Mint egyének azonban mindegyikünk találni fogunk módot arra, hogy elnyomott testvéreink hasznára lehessünk. Csak keresni kell ama módokat.“ Ehhez nem kell kommentár. Horváth Cyrill halála. A magyar nemzetnek újabb gyásza van. Horváth Cyrill, a nagyhírű tudós, a budapesti egyetemen a bölcsészet tanára, a tudományos akadémiának félszázad óta tagja, kedden délben 3/410-kor a kegyesrendiek városházién házában meghalt. Alig három hete érte meg 80-ik születésnapját, az akadémia f. hó 8-án akarta megünnepelni tagságának félszázados jubileumát, most már koporsójára teheti elismerésének koszorúját. Horváth Cyrill márhuzamosabb idő óta vizibetegségben szenvedett, de amely munkálkodásában egész a múlt hó közepéig nem hátráltatta. Ekkor azonban annyira rosszabbodott betegsége, hogy háziorvossá dr. Poór megtiltotta neki a kijárást. Ez idő óta ideje legnagyobb részét karosszékben ülve töltötte, mert fájdalma miatt lefeküdni nem igen tudott. Közelebb dr. Poór konzíliumra rivta a beteghez dr. Korányi Frigyes és dr. Wagner János orvosokat, de ezek tekintettel a beteg magas korára, lemondottak életéről. Az élét meglehetősen nyugodtan töltötte kedden délelelőtt 1410 órakor a szobában a portás karján sétálni akart, pár lépést tett is, de azután visszaült karosszékébe, fejét lehajtotta, szemeit lezárta s egy sóhajtással minden haláltusa nélkül kiadta lelkét. A halálesetről értesülve Trautweill N. János igazgató s a rend provincziánsa Kalmár Endre rögtön megjelentek elhunyt társuk szobájában s magukhoz vették annak kulcsait. Kevéssel reá megjelent a megboldogult öcscse Horváth Döme kir. táblai tanácselnök is, kit szintén értesítettek az esetről. Miután pedig az előhívott orvos a halált konstatálta, a holttestet papi ornatusba öltöztették s díszes érczkoporsóba tévő, a házi kápolna sekrestyéjébe szállították. A ravatal a házikápolna belsejében állíttatott fel. Horváth Cyril, a magyar bölcsészet leghivatottabb művelője Kecskeméten született 1804. okt. 17-én. Szülei gondos nevelésben részesiték s nemcsak a tudományok iránt való szeretetet, hanem a vallásos érzületet is erősítették a tudnivágyó élénk ifjúban. Alsóbb tanulmányait Kecskeméten kezdte, onnan a német és tót nyelvek elsajátítása végett Budára, majd később Privigyére ment. Vallásos érzületének hódolt, midőn 1821-ben a kegyes tanitórend érdemes tagjai közé lépett. A rend a trencséni, váczi, nyitrai és a szt.-györgyi tanodába képeztette ki az ifjú Horváth Cyrillt, ki nem sokára fényes tanúbizonyságát adta széleskörű tanulmányainak s a bölcsészeti szigorlatokat fényes sikerrel tette le 1825-ben. Két évi próbatanárkodáa után Váczról már mint felszentelt áldozat Szegedre került tanárnak. Bőstől kezdve a pesti piarista-rend gimnáziumának igazgatója volt s ugyanitt tanította a magyar nyelvet, irodalmat s a bölcseletet, 1860. óta az egyetemen találjuk őt, hol a bölcseletnek volt helyettes, majd rendes tanára. Horváth Cyrill fiatalabb éveiben munkásságát a szépirodalom és a bölcsészet közt osztotta meg. Fiatalabb korában drámáival tűnt fel. Egyetemi tanárkodásának 25 évét is beszámítva, összesen majdnem 60 év óta működött azon sok lemondást, önmérséklést, önmegtagadást és áldozatot kívánó pályán, melynek fáradságait, nehézségeit tekintve, joggal hangoztaták a régiek — quem di odere, pasdagogum facére, — s mint tanár a forradalom utáni korszakban tett nagy szolgálatokat hazánknak, midőn erővel meg akarták nézetesiteni az ifjúságot, Horváth Cyrill fáradhatlan buzgalommal és lángoló hazaszeretettel állott a germanizáczió utjába. Még fölemlítjük, hogy a magyar tudományos akadémia az 1834. nov. 8-án levelező taggá, 1836. szept. 10 én rendes és 1865. decz. 10 én tiszteleti taggá választotta. Mint tiszteleti tag lemondott az akadémia javára az őt évenkint megillető 400—500 frtnyi illetékről, azon kikötéssel, hogy e tettét nyilvánosságra ne hozzák. A nagy tudós hült tetemei pénteken f. hó 7-én délután 3 órakor helyeztettek örök nyugalomra a kerepesi úti temetőben A temetés impozáns volt s a különböző egyesületek, kiválóan pedig a bölcsészethallgatók egyesülete gyönyörű koszorúkkal halmozták el a koporsót.