Nemzet, 1883. január (2. évfolyam, 2-30. szám)

1883-01-28 / 27. szám

Simonyi Iván : A zsidó sajtóból olvastam, mint kegyed. Herman Ottó : Hogy én demagógia útján ju­tottam-e helyre ? Hisz a t. képviselő úr már a múlt országgyűlésen tagja volt e háznak s tudni kellett, hogy én kikérettem a háztól, ki is adattam és oda­­állottam a biró elé és elvállaltam a teljes felelőssé­get, sőt egy másik esetben sem tértem ki a felelősség elől. (Úgy van !) Hanem igenis észrevettem most a t. képviselő úr beszédjének modorában, hogy ő beszéde elején is, végén is Herman Ottóval foglalkozik s tele­tölti beszédjét Kossuth Lajossal s egyéb másokkal, s én azt mondom a t. képviselő úrnak, hogy én sem a függetlenségi párt álláspontjáról, sem pedig szabad­­elvűség tekintetében solidaritást a képviselő úrral semmikép sem vállalok. (Hosszantartó zajos helyeslés és taps.) Tisza Kálmán miniszterelnök : T. ház! (Hall­juk !) Nem tudom, szerencsés leszek-e a t. ház bele­egyezését megnyerni ahhoz, a­mit kérek. Ez nem egyéb, minthogy azért, hogy ezen vitának — ha lehet — vége szakadjon. (Élénk helyeslés.) arra kérném, hogy méltóztatnék holnap 11 órakor ülést tartani. (Zaj. Felkiáltások egy részről: Ma délután! más részről: Holnap!) T. ház ! Én egyénileg a magam részéről nem csak kész volnék hozzájárulni ahhoz, hogy délután tartassák ülés, hanem még reám nézve sokkal kelle­mesebb is volna, de tudom, hogy némelyek, a­kik éppen nem nélkülözhetők a házban, akadályozva van­nak délután. Azért ajánlom a holnapi ülést. (Helyes­lés jobbfelől.) Polonyi Géza ebbe beleegyezik, de ha a vita be nem fejeztetnék, kéri azt hétfőn folytatni, hogy ne le­gyen minden szombaton zsidó vita. (Ellenmondás.) Thaly Kálmán d. u. 5 órakor óhajtja az ülést foly­­­­tatni. Ugyanez értelemben szólal fel Kállay János is. A ház azonban elhatározta, hogy a holnap d. e. 11 órakor tartandó ülésben fog folytattatni a tapol­­czai kérvény tárgyalása. Ezzel az ülés d. u. 2 óra 10 perczkor véget ért A napirend. A »Cimbria« szerencsétlensége. A lapokban eddig részint hiányosan, részint megmásítva adatott elő a »Cimbria« és »Sultán« összeütközése. — Azon helyzetben vagyunk, hogy a szerencsétlenség igazi, ha lefolyását a következőkben adhatjuk: A két hajó állása az összeütközés előtt közvet­lenül a következő volt: Miután a »Cimbria« a »Sultán«-t nem látta, csak a sípolást hallotta, az előíráshoz hí­­v­e­n a következő mozdulatot tette: (A »Szultán­ megmaradt előbbi irányában.) A »Cimbria« a »Sultán«-t azért nem látta — szakértők szerint — mert ez utóbbi kisebb hajó lé­vén, kisebb lámpákkal bírt, mint a »Cimbria.« De a »Szultán« látott , még­pedig, mint kapitánya állítja, először a »Cimbria« zöld fényét. Az I. számú rajzból kiviláglik, hogy a vörös fényt nem láthatta. Miután azonban a »Cimbria« a II. alatti mozdulatot tette, a »Sultán« a vörös fényt pillantotta meg. Ekkor azon­ban a távolság már oly csekély volt, hogy kitérésre gondolni sem lehetett, az összeütközés tehát megtör­tént a következő módon. A »Sultán« tehát a »Cimbriát« a tatbalon érte, az előárbocznál, majdnem derékszög alatt. A »Cimbria« tehát, nem látván a »Sultán« lámpáit, önmaga rohant a veszedelembe. A »Sultán« azon véleményben volt — miután vallomása szerint a »Cimbria« nem szólaltatta meg a gőzsipokat, míg a »Cimbria« legénysége az ellenkezőt állítja, — hogy Amerikába szóló útlevelet kért a belügyminisztériumtól Sáros megye alispánja által m. évi deczember 23-án és 26-án kelt 23 jelentéssel 102 egyén, ugyanaz által múlt hó 27-én és f. hó 3-án 23 jelentéssel 106 egyén, ugyanakkor 12 db­ jelen­téssel 23 egyén. Szepesmegye alispánja utján 24 db jelentéssel 29 egyén, s ugyanaz által jan. 7-én és 8-án kelt jelentéssel 13 egyén. Zemplén megye alispánja által 5 jelentéssel 17 egyén, Abauj megye alispánja által 11 db jelentéssel 11 egyén, tehát decz. 23-dikától ja­nuár 8-dikáig összesen 301 egyén kért útlevelet, de nem kapott, s igy eshetőleg megmenekült a tengerbe veszéstől, mert mindezen útlevél iránti kérelmeket nagy számuk feltűnő volta miatt a belügyminiszté­rium visszaküldötte az illető megyék főispánjához jelentéstétel végett, vájjon az illetők katonai és egyéb kötelezettségeiknek eleget tettek-e. Ha megkap­ják, talán még több lett volna a »Cim­­bria« magyarországi áldozatainak száma, a »Cimbria” megtartotta eredeti irányát, s azért a »Sultán« is megtartotta a magáét. Abból, hogy a hajók az összeütközés után rög­tön szétváltak, az látszik következni, hogy igaz Cut­­till kapitány azon vallomása, miszerint ő még az utolsó másodperczben is visszafelé vezényelte a hajót. E leírásból még az is következik, hogy ezen szeren­csétlenségben attól függ az ítélet, vájjon a »Cimbria« megszólaltatta-e a gőzsípot, vagy nem. Ha a kapitány — mint ez valószínűleg kiderül — teljesen correctül viselte magát a katasztrófa alatt, csak az a kérdés marad fönn, hogy a katasztrófa után megtett-e min­dent, mit az emberi kötelesség parancsol, de a­me­lyeknek elmulasztásáért senkit felelősségre vonni nem lehet. Ehhez járul még — a »Sul­tán« kapitányának, Cuttillnek vallomása szerint — hogy ő a »Cimbriát« az összeütközés után 20 percz múlva nem látta, s kiabálást nem hallott, különben is saját hajójának vizsgálatával lévén elfoglalva. Csolnakot azért nem küldött a ten­gerre, mert legénysége csak 15 emberből állt, s az átdatlan köd miatt ezt a felelősséget nem merte ma­gára vállalni. De daczára annak, hogy semmit sem látott, kék tüzet gyújtott, s két óráig adatta a vészje­leket, s reggelig a szerencsétlenség színhelyén maradt. Érdekes e szomorú ügyben a megmenekültek eltérő vallomása. A csónakban ülők nem látták sem a »Sultán«-t, sem csónakot, míg a többiek látták a kék tüzet és egy négy emberrel kiküldött csónakot. A hajó nem rendőrileg, hanem törvényszéki végzés alapján van lefoglalva mindaddig, míg a per be nem végződik. A hajó legénysége a kapitánynyal együtt szabad lábon van. A Cuttill ellen kezdetben mutatkozó elkesere­dés szűnni kezd, mindenki nyugodtabban veszi szem­ügyre a dolgot. Több szakértő máris úgy nyilatkozott, hogy Curtill kapitány teljesen correctül viselte magát.P ártatlan herczegkisasszonyt vesz feleségül.De a királyfi megszökik őrei, a miniszterek elől, és Tharsia után a korcsmába fut, a­hol a miniszterek is megjelennek, a szökevényt keresve. Ekkor azonban lázadás tör ki; az uralmat a korcsma szolgája ragadja kezébe s ha­lálra ítéli a minisztereket, és a szerelmeseket is. A fátum azonban beleavatkozik az újdonsült uralkodó intézkedéseibe; feltűnik a láthatáron a »fekete hajó«, mely mindenüvé »fekete halál«-t visz, a hol megjelen, hacsak fekete zászlóit fehérekkel nem cseréli fel. Ebben a bárkában Tharsia apja utazik, a bánkódó vén fejedelem, a ki leányát keresi. Mikor partra száll, felfedezi a rég óhajtottat, a ki a népet ez által nagy veszedelemtől s magát és kedvesét a haláltól menti meg. íme­ körvonalakban a cselekvény vázlata. E kereten belül hemzsegnek a nuditások úgy párbeszé­dek mint epizódok alakjában. Részletezésükbe nem bocsátkozunk. Végighallgatva és végig nézve az egészet szinte sajnálkozással észleltük, hogy a pat­togó satyra, a gyakran szikrázó elmésségek milyen kevéssé hathatós ellenmérget szolgáltatnak az egész szövegen átvonuló frivol alaphang és tendentiával szemben. Báró B­á­n­f­f­y György szolgáltatta a zenét ez ominózus librettóhoz. Úgy látszik nagy ambitió­­val és szorgalommal dolgozott. A zenei productivitás e meddő korszakában minden jóakaratú kísérletet megbecsülünk és e relatív szempont jogos concessiókra késztet a műkedvelő fiatal mágnással szemben. Bán­­ffy báró a zeneszerzés első stádiumát éli. Kissé me­rész hasonlattal a kutfőtanulmányozás korszakának­­ mondhatnék. A minták reminiscentiái zsongják kö­­­­rül emlékezetét. Amit látott, amit hallott kissé meg-­­ változott alakban bár, de eléggé felismerhető contou­­rokban kerül ki tolla alól. Nincs még megállapodott irányzata, nem jegeczesedett határozott formává szül­­je. Az egyöntetűség hiánya abban a jelenségben nyíl- j vánul, hogy vegyesen és nem mindig a helyzet­nek megfelelően lép fel a Strauss által inaugurált tánczosoperette-forma bizonyos vaudeville-zeneszerű mellékízzel, majd a franczia nagyobb operettekben meghonosult lirico-sentimentalis nézetek szélesebb­­ alapon nagyobb praetensióval feldolgozva. Főérdeme Bánffy zenéjének a melódiái érzék, a­­ helyesen ragozott forma és különösen a könnyedség. A hallgató nem unatkozik és mindig talál valamit, a­mi figyelmét megragadja és érdeklődését ébren­­ tartja. — Kezdetnek ez mind igen szép és kívánunk­­ kitartást a törekvő fiatal mágnásnak a szerencsés­­ folytatáshoz. D—r. Greguss Ágost aesthetikája.*) (Befejező közlemény.) Tovább menve Greguss aesthetikájának ismer­tetésében, vessünk egy pillantást az aesthetikai fogal­mak tisztázására. Említettük, hogy Greguss az er­kölcsi szépben a kellemet és fenséget, ezzel ellentét­ben az erölcsi ratban az alacsonyságot és undokságot különbözteti meg. E fogalmak combinatióiból szár­maznak még más fogalmak, melyek szintén széptani fogalmak. Ilyen a fonákság, mely az alacsonyság fo­galmával szomszédos. A részességi elemek hozzájáru­lásával származik a félelmetes fogalma, mely a tra­­gicumnak egyik alkotó része. A tragicum is átmenő faj, benne van egyrészről a fenség, másrészről a félel­­messég. Vele szemben áll a comicum, mely a fonák­ságból ép úgy származik, mint a tragicum a félelmes­ből, s valamint ebből nem hiányozhatik a fenség úgy a comicumtól sem a kellem ; kimondhatjuk, hogy a comicum a kellem és a fonákság combinatiója. Az erkölcsi fogalmakból származott négy egy­szerű fogalomhoz járul négy átmeneti fogalom s az igy keletkezett nyolcz fogalomból négy a szépség, négy pedig a rútsághoz tartozik. Mintegy láthatóvá tehetjük ezen fogalmakat és egymáshoz való viszo­nyukat is, ha körben képzeljük őket, oly körben, a­melynek egyik részét a szépség számára foglaljuk le, másik részét a rútság számára. Legmagasabb fokon lesz a kellem és fenség, velük szemben az alacsonyság és undokság, ezek az eredeti erkölcsileg széptani fo­galmak. Az alacsonyságból fejlődik a fonákság, az undokságból a félelmetesség, a fenség és félelmetes­­ség combinatiója a tragicum, a fonák és kellem com­binatiója a comicum. A szép szemben áll a rúttal, a comicum és tragicum ellentétes fogalmak, de nincs közöttük ellenkezési viszony mint a német aesthetica hirdető. E fogalmak, valamint az értelmi szépség köre hasonló fogalomfelosztással képezik Greguss aestheti­kájának alapját, láthatjuk mennyire eltér előzőitől, első kísérletétől, valamint Vischer jelmondatos és Zimmermann százrendszerű széptanától. E felosztás mellett könnyen áttekinthető az egész s a részletes széptan feladata már csupán csak az, hogy a megje­lölt pontoknál, mint quasi állomásoknál megállapod­jék s azok mélyébe hatoljon. Tekintsük most már a széptan második alapját, az értelmi szépséget, mely tulajdonképen alaki szépség szemben az erkölcsi széppel, melyet tartalmi szépségnek neveztünk. Dumas fils a művészetet úgy határozta meg »Le bon dans le vrai« (az igazban nyilatkozó szép) és az értelmi szépség csakugyan az igazságnak szépsége, mert itt az értelem bíráskodik, ami ott szépnek, jónak ítéltetett, itt helyesnek vagy helytelennek mondatik, s ha az erkölcsi jó alapján a kérdésre, mi a szép, azt a feleletet kaptuk, hogy szép a jó, a nem szép az rész, az értelmi körben azt felel­hetjük, szép az, ami igaz, rut, ami nem igaz. A realiz­­mus hívei a szépséget kizárólag az igazba, a találó kifejezésbe helyezik, hogy helyesen-e, más kérdés. Támadása a realizmus ellen felette érdekes. Mint az emberi bölcselkedés története bizonyítja, anyagelvi elméletek itt-amott mindig feltünedeztek, de oly terjeszkedő követelésekkel s annyi bizakodás­sal csak a természettudományok gyors haladása által bátoríttattak. És ma ott állunk, hogy a materialismus minden tudományt természettudománynyá akar tenni. »Az anyagon kívül egyéb nincs« — ez az elve — »hatvan egynéhány az elem, ami nem ebből van, az nincs« — ez a hitvallása. Hogyan lehetne szó lélekről, szellemről ? Szerencsére maguk a legkitűnőbb természettudósok, Humboldt, Liebig, Wagner Rudolf c­áfolják meg, hogy a tudományos búvárkodás vezére a merő anyagi tapasztalás volna. De az anyagelviség nemcsak azért káros a tudományosság haladására, mert csupán az anyagot ismeri el, hanem káros azért is, mert minden tudományt logikai alapjától foszt meg azáltal, hogy a gondolkodás törvényeinek átalá­­nos érvényét tagadja. Az anyagban semminemű igaz­ság biztosítéka nem található és a szellem, a lélek megtagadása azt eredményezi, hogy kiköltözik mű­veiből és pedig legérezhetőbben azokból, melyekben a szellemi tartalom, az eszme megléte saját létük alapföltétele: a művészet termékeiből. A művészet hanyatlását épen az okozza, hogy az eszme fokon­kénti csökkenését külső czifrázattal, a művészetet mesterséggel igyekeznek pótolni. Az alkotás hiánya, a lelemény meddősége, a nyersnek, közönségesnek, átalában a rútnak kedvelése az anyagi felfogás kö­­vetkezésekép mutatkozik s elég szomorú, hogy iro­dalmunk is bőven szolgáltat reá példát. Átka lesz a bárgyú érzékiség, a jellemnek megtagadása, az elv­­telenség vagyis az u. n. erkölcsi nihilismus. Kikelt ellene már Erdélyi János is, Berzsenyi és mások, de »népszerű a kenyér meg az isten mint bor; népszerű az anyag.« — Ami csakugyan isteni, lehuzatik a porba, ami por, felmagasztaltatik az egekig. Ellen­tétben az eszmeivel, mely a dolgoknak úgyszólván javát, lelkét adja, a realismusnak tetszik a sok, a részletes, a formai tökély csak másodrendű s ered­ményei leghathatósabban nyilatkoznak ott, hol a mű­nek tüzetesen az ember, közelebbről az emberi lélek­rajz a tárgya, nevezetesen a regényben és szinműben. De lehetséges-e jellemzés ily felfogással ? Az efajta egyének csak ide-oda rángatott bábok, a materialis­mus az embert csak példánynak rajzolja s ezzel véget vet minden indokolásnak. Senkitől sem lehet számon­­kérni cselekedetét, éhes volt evett, szép nővel talál­kozott, bírni akarta, a helyében mindenki csak igy tett volna. Itt rejlik a megölő betű. Az összesség kénytelenségét rányomják az egyénre s igy tönkre teszik szabadságát, tönkre magát az egyént. Hol áll ettől az igazi művészi jellemzés? Shakspere még a harom Kalibaut is egyénné rajzolja. A materialismus szüleményeiben tehát nem jel­lemekkel, csak a viszonyok és körülmények által kí­vánnak a szemlélőre hatást gyakorolni. »Az a nyava­lyás szinirodalmi jelenség is innét van, melyben a hősök nem hogy kivívnák részvétünket, hanem kikol­dulják.« Dumas »Kam­éli­ás hölgye,« melyben a becstelenség mint nemes föláldozás szerepel, egyik kitűnő példája az anyanyelvi jellemzésnek. Különben nem kell messze mennünk, »A proletárok« ná­lunk hasonló. És e hanyatlásnak indult megromlott művé-­­­szetre, irodalomra nincs orvosság ? — De van, az­­ eszmékben való hit és ez az egyetlen! E hitet kell­­ alapos tanulmánynyal gerjeszteni és táplálni, csak ez­­ képes ihletni, csak ebből meríthet a művész lelkese­­­­dést, csak ez nyújthat a műnek igazi tartalmat. Nagy szükség van reá, a kor méltóan nevezi magát az anyagelviség korának, a lelketlen egyenlősítés elkö­vetkezett s az egyének csak számoknak tekintetnek. Az eszmék intéző hatalma megtagadtatott s ez szülte a vallási közönyt, az erkölcsi érzéketlenséget, fásult­ságot, mely a becsületet pénzzel méri s az igazságot szavazás alá bocsátja. Egyedüli való az anyagi lét a társadalmi eszmék, közszellem semmibe sem vétet­nek, fő dolog az anyagi elvek sóvárgása, a kényelem­ben való baromi megnyugvás, melyen túl nincsen kívánni való. És hova vezet ez ? Eszmények nélkül az ember csak okoskodó állat, megfelel-e így hivatá­sának, rendeltetésének ? És daczára mindezek kiáltó igazságának, törekszünk-e a kor ezen kórja ellen küz­deni ? A közoktatás elejti a széptant, a remekírókat, a művészet történelmét, a mik az emberben az em­bert művelik s az ifjúság minden eszmei törekvéstől eltekintve, csak a külső javak hajhászásával foglal­kozik s minő nemzedék nő fel ezekből ? Erkölcstelen és vallástalan. A materialisták maguk is megdöbbentek a rombolástól, melyet tanaik az emberi, szívben okoz­tak s a kitépett eszményt azzal pótolták, hogy viga­dni bizonyos fájó megnyugvást hirdessenek, meg­nyugvást abban, amin változtatni jó volna ugyan, de nem lehet. És igy előrelátható, hogy ha az anyag elvi felfogás átalánossá lesz, megsemmisíti a hitet, er­kölcsöt, kegyeletet, s mindazt, ami az emberiséget fentartja s egy iszonyú irtó háború után, melyet ön­maga ellen visel, mint öngyilkos fog a földszínéről letűnni. Visszatérve az értelmi szépség körére, nem ta­gadjuk, hogy az igazság keresése a fő czélja, de bizo­nyos, hogy a szükséges magas ismeret nélkül hatás­talanná válik. Az igazságot úgy határoztuk meg, hogy gondolatunk megegyezése a valósággal. A művész művében fejezi ki a valóságot s így azon kérdésre, hogy mikor lesz a művész gondolatában igazság, azt felelhetjük, hogy ha gondolata megegyez a valóság­gal, erre nézve pedig a feszültség: a hűség. Az idealiz­­mus és farismus ebbe szintén belejátszik és hogy Greguss nem ítélt egyoldalúan, bizonyítják e szavai: »az ideális irány félszeggé válik a reális nélkül és viszont, a művészet akkor lesz egészséges, ha benne mindkét irány egyesül, másként kifejezve: a művészet feladata a választott tárgyat mind belső, mind külső hűséggel előadni, mihelyt ezt elhanyagolja, ruttá lesz. A merő idealismus élettelen, tehát rut, éppen oly rut­a merő realismus, mely a külső valóságát ábrázolja.« A hűségen kívül szükséges még az önszerűség vagyis az eredetiség szépsége, mely a sajátost, a kü­lönöst, az egyéni bélyeget nyomja a műre. Emléke­zünk a képzőművészetben Michel Angelora, vagy a mi Kemény Zsigmondunk, Arany Jánosunkra! Az értelmi szépség harmadik formája az ösz­­hang vagyis a rendszerűség. A műnek nem tartal­mára, hanem alakjára vonatkozik. Az öszhang szép­sége az összeállítás, szerkesztés, kifejezés mestersé­gét teszi fel, nem jön magától, mint a termé­szeti tehetség, származnia kell, tanulás útján elsa­játítani. Árut Greguss szerint tagadó szépség. Magya­rázatában dicsérőleg szól Rosenkranz munkájáról, mely »Aesthetik der Hässlichen« czimen 1853-ban jelent meg. A rútnak kiindulási pontja maga a szép, eredménypontja a nevetséges, a komikum. Ez tehát a tagadás tagadása által helyreállított szépség, mely mind a rutát, mind a szépet magában foglalja s me­lyet ezért ellentétes szépségnek is nevezhetni. Rosen­kranz maga is úgy fejezi ki ezt, hogy a rut nemleges közép a szép és a komikum közé. De a rutnak csak egyik oldala ered a komikumba, a másik a tragikum­ba megy át. Hogyan fordul elő a rut a lövészetben ? Fen­­nebb már szóltunk róla, most csak azt jegyezzük meg, hogy a görögöknek is voltak szűr, szörn­yeik szemű óriásaik, grajáik, emptirai^ de rut csak szép mellett van megengedve, mert aesthetikail­a­g *) Lásd • »Nem*et« 24. »atoist. HÍREK­ Január 27. — Erzsébet királyasszony a hozzá folyamodott szegények közt leendő kiosztás végett 500 frtot kül­dött a főkapitánysághoz. — A szoldobágyi rablógyilkosság. A Szoldo­­bágy községben még múlt év július hó 21-én elköve­tett irtózatos rablógyilkosság részleteit ma az erdődi kir. járásbíróság, a kibocsátott nyomozó levél szerint a következőképen adja elő: A rablógyilkosságot Pintye László 14 éves és Demeter 7 éves test­véreken egy 9 férfiból, 3 asszonyból és vagy 3 leány­ból álló czigánycsapat vitte véghez. A tettesek Szi­lágy megye Mosóbánya községe felől a Bükk hegy­ségből jöttek le előtte való napon este és július hó 21-ik napjára virradóra, a község határának azon részén ütöttek tanyát, melyen a kora reggel sertésü­ket kihajtó fiuk meggyilkolva találtattak. A meggyil­kolt fiuk holttestével állatias kegyetlenséggel bántak el a gyilkosok, egymáshoz kötözték a holttetemeket, egy vízmosásos árokba vonszolták, s ott álló helyzet­ben az árok egyik oldalához támasztva ő­ket, földdel behányták. E kanibalizmussal véghez vitt szörny tett után a bűnösök a fiuk által őrzött 30 darab festésből két darabot magukkal vittek s eltávoztak. A nyomo­o­zás eredménye szerint a férfiak között egy fiatal ma­gastermetü, kancsal szemű s egy másik alacsonyabb termetű, himlőhelyes férfi volt; ezek, valamint a töb­biek ruházatát gyolcs ing, gyolcs lábravaló, fekete mellény s magyaros fekete posztókalap képezték. Te­kintve a bűneset megdöbbentő voltát, a bíróság má­sodízben bocsátott ki nyomozó levelet a tettesek kéz­­rekerítése végett. — Kitüntetések statisztikája. A következő nagy­­érdekű kimutatás azok névsorát közli, a­kik a lefolyt évben rendjeleket, vagy egyéb kitüntetéseket nyertek Magyarországon. A valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot nyerték Szabó Miklós kir. táblai elnök, Kemény Gábor br. közmunkaminiszter, Ráday Gedeon gróf honvédelmi miniszter, Károlyi Sándor gr., F­e­­j­é­r­v­á­r­y Géza br. honvédelmi államtitkár, L­ö­n­­h­a­r­t Ferencz erdélyi r. k. püspök, C­s­e­m­e­g­i Ká­roly kir. curiai tanácselnök. A kamarási méltóságot nyerték S­z­e­m­e­r­e Miklós, Csáky Pallavicini Zsigmond gr., Ivánka Oszkár, S­z­a­p­á­r­y Sándor gr., V­i­c­z­i­á­n Antal, P­r­ó­n­a­y István, P­e­j­a­c­h­e­­vich Tódor gr., Rakovszky István, Bar­tál Béla, Pongrátz Frigyes gr., Zichy Géza gr., Festetics Tasziló gr., Erdődy Imre gr., Rad­ván­s­z­k­y Béla br. A lovagrendek közül az arany­gyapjas rend az 1882-ik évben egyáltalában nem adományoztatott senkinek. A Szt.­István rendnek nagy keresztjét kapta Szlávy József, a középke­resztet kapták Fejérváry Géza br. honv. állam­titkár és Majthényi László br. Hontmegye főis­pánja, a kis keresztet kapták Ivánka Imre képvi­selő és Kozma Ferencz miniszteri tanácsos. A Lipót-rend nagy keresztjét kapta Széchenyi Imre gróf berlini nagykövet, a középkeresztet Hieronymi Károly államtitkár, a kis keresztet Ferenczy Ferencz, a kir. legfőbb itélőszék birája, Nyeviczkey József, kir. táblai tanács­elnök, Mol­nár István főispán, D­ó­k­u­s József volt főispán, Soltész Albert semmitőszéki biró, Babos Kál­mán semmitőszéki biró, Takács Lajos volt főispán, R­á­t­h György kir. táblai tanácselnök, Ybl Miklós építész, Köffinger Frigyes miniszteri tanácsos, B­e­n­k­ő Rezső, honvédezredes. — A vaskoronarend I-ső osztályát kapták: Stojkovics Arzén, budai szerb püspök, Angyelics Germán, karloviczi ér­sek ; O­r­d­ó­d­y Pál volt miniszter; a II. osztályt podhrágyi Popper Lipót, nagybirtokos; a III-ik osztályt Stiff Károly nyug. jogügyi főtanácsos Nendtwich Károly polytechn. tanár, Krancz József, G­r­ó­s­z Lipót min. osztálytanácsosok, M­a­r­­kusovszky Lajos min. tanácsos, Hiross Imre nagyfalui lelkész, Pichler Miksa a magyar-gácsor­­szági vasút igazgatója, K­n­ö­p­f­e­r Vilmos a maros­vásárhelyi kórházi bizottság elnöke, D­e­t­r­i­c­h Már­ton miniszteri osztálytanácsos; Platthy Gyula, nagybirtokos; Wald József, báni táblai ülnök; Fr­a­tl Endre, volt főispán; Fuchs Miksa a ma­gyar nyugati vasút igazgatója; dr. Hoffmann Pál egyetemi tanár; T­o­r­m­a­y Béla, kir. állatorvosi tanintézeti igazgató; H­a­n­z­é­l­y János miniszteri számv. igazgató; dr. H­e­r­i­c­h Károly, M­á­d­a­i Izidor, oszt. tanácsosok; Mechwart András a Ganz­­gyár igazgatója; M­i­h­á­l­k­a László alispán. A Fe­­rencz­ József rend nagy keresztjét kapták: Ken­­g­y­e­l­á­c­z Emil verseczi püspök, Cseh Eduárd kamarás; Dulánszky Nándor pécsi, Schus­ter Konstantin kassai püspök, a középkeresz­tet kapta: Sávich József nyugalmazott curiai biró; a lovag­keresztet kapták: Popper Ár­min, fővárosi bizottsági tag; K­a­f­f­k­a László minisz­teri fogalmazó; J­u­c­­­ó Ferencz bányatanácsos; H­e­r­b­i­c­h Ferencz egyetemi magántanár, Macs­­k­á­s­s­y József, reáliskolai tanár, E­i­g­l József, futtaki cath. lelkész. S­z­i­k­s­z­a­y Dániel törvényszéki biró. P­a­p­p Antal, nagybereznai cath. lelkész, dr. H­a­­s­e­n­f­e­l­d Manó szlvári fürdő orvos. Lestyánszky Sándor hontmegyei főjegyző, Strasser Albert iparkamarai titkár, L­e­i­t­n­e­r Izidor, vasúti felügyelő Budapesten, Haas Ignácz vasúti felügyelő, K­o­­vács Sebestyén Jósef ipolypásztói lelkész, Fr­atr­­ese­v­i­c­s Imre, darázsi lelkész, F­e­s­z­t­y Adolf épí­tész, No­ve­tl­y Sándor, iparkamarai elnök, Schil­li­n­g­e­r Ferencz kir. tanácsos, H­ü­ff­e­r Alajos do­hánygyári igazgató, B­oróczy László, Szirányi György, jószágigazgatók. Barabás Márkus alis­pán , 111­0 és István törvényszéki bíró, Szepszky Frigyes fiumei tengeri hatóság építészeti felügyelője, B­o­h­n József számvevőségi igazgató, Jaeger Hen­rik, kereskedelmi akadémiai tanár, Bürger Pál, a nyugati vasút felügyelője, S­o 11 é­s­z Károly törvény­­széki biró,Burghardt Konrád malom igazgató, Adler Károly szeszgyár igazgató, H a 111 Tivadar porczellán gyártulajdonos. Ezen összeállításba a ki­­­­rályi tanácsosi ranggal, s az érdemkeresztekkel, ki- t tüntetettek nevei felvéve nincsenek.­­ A Petőfi-szobor bizottság mai napon tarta az első magyar általános biztosító társaság gyűlés­­termében befejező ülését, melyen Ráth Károly fő­polgármester elnöklete alatt részt vettek P­u­­­s­z­k­y Ferencz, Jókai Mór, Szász Károly, R­á­th György, Vadnai Károly, Degré Alajos, Sár­kány József, Gerlóczy Károly, T­ö­r­ö­k József, Lévay Henrik, Reményi Antal, Saárossy- K­a­p­e­tt­e­r Ödön és Reményi Károly bizottsági tagok. A részletes titkári jelentés felolvasása után, mely a leleplezési ünnepély országos, nemzeti és har­monikus voltáról örömmel emlékezett meg, elhatá­rozta a bizottság, hogy Budapest főváros törvény­­hatóságának az ügy sikeresítése körül kifejtett bokros érdemeiért — továbbá az Athenaeumnak a Petőfi­­szobor emlékalbum díjnélküli és igen ízléses kiállí­tásáért, — nemkülönben az I. Duna gőzhajózási tár­saságnak az ünnepély alkalmával a rakpart feldiszi­­téséért, — végül az I. magy. árt. biztositó társaság­nak a bizottsági ülések számára gzüléstermének min­denkor szives átengedéséért jegyzőkönyvileg szavaz köszönetet. Majd felolvastatott a számvizsgáló bizottság jelentése, mely Lévay Henrik szoborügyi pénz­tárnok számadásait minden tekintetben kifogástalan­nak találván, az ő tizenhat évi ügybuzgó és a szobor tőkealapját lényegesen növelő pénztárnoki kezelésé­ért és hazafias fáradozásaiért a bizottság meleg kö­szönetének jegyzőkönyvi nyilvánítását javasolja, mely javaslat legott élénk éljenzés között talált viszhangra. A pénztári kimutatás főösszegei követ­kezők : Reményi Ede adománya és gyűjtése 9949 frt 20 kr, a pénztárnok által szétküldött ívek eredménye 2572 frt 91 kr, a megyék adakozásai 3613 frt 58 kr, a városok adományai 4798 frt 38 kr, hirlapok útján gyűjtött adományok 2676 frt 48 kr, intézetek, társu­latok, hangversenyek stb. 5791 frt 49 kr. Kamatjöve­delem : 23700 frt 61 kr, az értékpapírok eladási ár­folyam különbözeti nyeresége 1365 forint, összes bevétel 54467 frt 65 kr. Ezzel szemben következő kiadási főtételek tűnnek ki: Izsó Miklós kapott 10,000 frt, Huszár Adolf 13,500 frt; a szobor éretbe­­öntése, talapzat, alapozás stb. 25,274 frt 26 kr, vegye­sek 1155 frt 17 kr, leleplezési költségek 917 forint 22 kr; értékpapírokra fölvett kölcsönök utáni kama­tok 1345 frt 73 kr; összes kiadás: 52,192 frt 35 kr, s így a felmaradt összeg 2275 frt 27 kr, mely összeget a bizottság következő hazafias közczélokra határozta felosztani: az írók segélyegylete javára Petőfi szobortőke alapítványként 1000 frt; a Petőfi segesvári síremlék alapjának gyarapítására 500 frt; Arany János szobrára 500 frt; a sárosmegyei ma­gyarosító egyesületnek 250 frt; végül a maradék, melyhez még némely kin lévő csekélyebb összegek és kamatok is járnak, az Izsó-síremlékre. Ráth Károly elnök ezután az ülést berekeszt­­vén, meleg szavakkal vett búcsút a bizottsági tagok­tól, különösen is megemlékezvén a három Reményi testvérnek a szoborügy körüli érdemeiről, mit a bi­zottság szintén élénk helyesléssel tett magáévá. Vé­­gül Reményi Antal titkár a bizottság köszönetét tol­mácsolva Ráth Károly főpolgármestert, mint fárad­­hatlan, buzgó elnököt éltető. — Orosz tisztviselők és a sajtó. Az orosz bel­ügyminiszter, egyetértve a minisztertanácscsal, leg­újabban kiadott rendeletében megtiltja az állami tisztviselőknek, hogy az időszaki sajtóban írhassanak czikkeket. — Az országos vörös kereszt-egylet által kibo­csátandó 800,000 sorsjegy utolsó részlete is elkészült. A nagy munkát Posner Károly Lajos gyára végezte s ez alkalomból a vörös-kereszt-egylet igazgatósága nevé­ben gróf Károlyi Gyula és Ivánka Imre L­ülőn levelet intéztek Posner Károly Lajoshoz, teljes elismerésüket fejezve ki azon gyors, pontos és lelkiismeretes munká­ért, melyet a sorsjegyek készítésénél a gyár, mint a mely a modern technika minden követelményeinek megfelel, kifejtett. — Természettudományi estély volt tegnap d.u. 6­6 órakor a vegytani intézet tantermében, melyet a legdíszesebb közönség a zsúfolásig megtöltött. Az es­télyen dr. R­i­n­g Ármin tartott mutatványokkal kí­sért előadást a világitó kő és festékről. Világitó kö­veket már régóta ismernek. Keleti regékben nagy szerepet játszik egy ragyogó kő, mely a sárkány fe­jében terem és természetfölötti varázserővel bír. A csodakőről szóló monda keletkezésére kétségtelenül az szolgáltatott okot, hogy bizonyos drágakövek tény­leg világítanak a sötétben. Hieropolisban a syriai isten­nő templomában egy­ sokat bámult szobor fejékét gyé­mánt képezte, melynek nappal gyenge fénye, éjjel oly erős lett, hogy az egész templom belsejét megvilágí­totta. A rómaiak »carbunculus«-nak nevezték a vilá­­gító követ és sötét, véres színben ragyogó testet, ru­bint, vagy gránátot értettek alatta. Nagy tiszteletben állottak e kövek főként a középkor arany csinálóinál és ugyancsak egy arany csinálónak Vicenzio Cascario­­l­ónak sikerült későbben a­­17. század elején egy mes­terséges világító követ előállítani. Cascariolo polgári állásra nézve tulajdonképen csizmadia volt, de többet foglalkozott arany csinálással, mint csizmatalpalás­­sal. Készítménye bolognai kő elnevezés alatt rövid idő alatt világhírű lett és feltalálójának sok pénzt és sok dicsőséget hozott. Későbben több olyan anyag tett ismeretes és ma már a világitó kövek egy egész seregét ismerjük, melyek közül azonban csak egy, a B Balmain-féle anyag (a legújabb világitó­ kő) bizonyult gyakorlati alkalmazásra hivatottnak. Balmain eljá­rásának titkát egy londoni c­égnek adta el, mely most az anyagot nagyban gyártja és »világitó festék« név alatt a piaczra hozza.­­ Minden ily festékkel bevont felület tündéries fényt áraszt a sötétben, ha előbb rövid ideig a napvilágosságnak volt kitéve. Használható e miatt a festék világitó szobrok, órala­pok, felírások, ajtózárak, csengetyűk, gyertyatartók, gyufaszelenczék stb. készítésére. Az új festék a víz alatt is világít, segítségével megvilágíthatja a búvár a tenger sötét mélységét és víz alatti munkák ezentúl éjjel is folytathatók lesznek. Vasúti kocsik, barlan­gok, tunelek és bányák is megvilágíthatók a Balmain festékkel. Egy egyszerű, cartonból vagy bádogból ké­szített ernyő, melynek belső felülete világító festékkel van bemázolva, annyi világosságot terjeszt, hogy fé­nyénél puskapor- és szeszraktárakban, petroleum­­pinezékben és (hüvelyes) tűzveszélyes anyagokkal telt, másféle helyiségekben, a­hová égő világgal be­lépni veszedelmes volna, kényelmesen durvább mun­kákat végezni lehet. Az előadást kísérő mutatványok kétségtelenné teszik, hogy a világító festék a gyakor­lati élet minden jogosult igényeinek tökéletesen meg­felel, és hogy a vegytani tudomány ezen legújabb vívmányára még úgy jövő vár. — A közönség a nagy­­érdekű előadást hosszasan megtapsolta. — Kétszer halt meg. Rómából a következőket írják: Nemrég meghalt Olaszországban egy előkelő orosz, a kinek eredetisége megérdemel néhány szót. C. grófnak Oroszországban kiterjedt birtokai voltak; mindazáltal nem nagyon szerette a hazáját, s nagy utakat ten meg, melyek őt éveken át külföldön jár­ták. A mi pénzre szüksége volt, azt mindig magával hordta. Egyszer, a midőn haza utazott pénzért, Olasz­ország egyik városában hagyta fiatal szép nejét, a ki, midőn ő visszatért két év múlva, már Flórenczbe uta­zott volt. Utána ment, s megtalálta nejét, egy olasz tiszttel, a ki azon esküdözött, hogy ő imádja az orosz feleségét. C. gróf maga elé idézte a feleségét és a szeretőjét. »Én téged meg foglak büntetni, — úgy mond — a legnagyobb büntetéssel, a­mi csak lehet­séges : feleségül adlak a szeretődhöz. Íme, itt van a számodra elég pénz, a­miből megélhettek, s — ezzel félrevont egy függönyt — ott áll a pap, a­ki ben­neteket össze fog esketni. Én válok tőletek.« Az esküvő csakugyan megtörtént, az új pár túlboldog volt, a lábait ölelgették a grófnak, jóltevőjük­­nevezték stb. A gróf pedig mosolygott, s elutazott. Néhány év múlva a gróf ismét elutazott oroszországi birtokaira; magános életet élt, amig egy szép lány (ezelőtt 42 évvel) megtetszett neki. Ajándékozott neki szép ruhákat és gazdag ékszereket, Katinka viszon­zásul adta szerelmét és egy kis lányt, kinek születé­sét életével fizette meg. A lány, Ljuba volt a neve, szemefénye a grófnak, a­ki Katinkáért őszintén bú­sult. Ljuba már tíz éves volt; a gróf egy szigorú te­let falusi jószágán töltött. Egy este szán állott meg a kastély előtt. Az elősiető szolgák egy félig megmeredt nyomorúságosan kinéző asszonyt emeltek ki a szánból, aki három különböző korú fiúcskát hozott magával. Az asszony a gróf lábai elé veté magát. — A gróf meg­­ösmerte egykori hűtlen nejét, kit második férje, mi­­u­tán pénzét elpazarolta, három gyermekével együtt eltaszita magától. A szerencsétlen negyedik gyerme­két a szive alatt viselé. »Ön láthatja, hogy én tudtam büntetni,« — mondá a gróf, midőn az asszony elbe­szélte szenvedéseit, »ön elég szerencsétlen volt. Meg­bocsátok önnek — itt maradhat. Jövőre bizonynyal nem fogja magát többé egyedül unni, s a nevemre szégyent nem hoz. — Természetes, hogy ön csak mellettem élhet és nem velem . . .« S igy a grófnő újra a házban maradt. Lett egy fia. A gróf gondos­kodott a grófnő gyermekeiről, ki viszont a kiscsubá­­hoz anyai szeretettel viseltetett, így múltak évek. A grófnő meghalt. Gyermekei megnőttek, és a gróf el­látta őket hivatalokkal, állásokkal. Ljuba egy olasz nemessel kelt egybe; atyja fényes hozományt adott

Next