Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)

1883-09-17 / 255. szám

Szerkesztőség : Barátok­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok-tere, Athenaeum-épület) küldendők. n. évi folyam. Kiad­ó-hit az AB: Barátok-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................. 2 frt. 3 hónapra •• *• •• .. .. ** .. *. .. .* .. .... 6 a 6 hónapra ................................................. 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felül­fizetés negyedévenként ......................... 1 » ______REGGELI KIADÁS Budapest, 1883. hétfő, szeptember 17. 255. szám. Budapest, szeptember 16.­ ­­ Az olasz sajtó egy része megtámadta volt Mancinit, hogy nem sietett K­á 1­ n­o­k­y nyomában szintén Salzburgba, illető­leg Gasteinba, és ebből arra következtet, hogy Olaszország a hármas­ szövetségben in­­ferioris szerepet játszik. A »Nordd. Allgem. Zig« mostan megjegyzi, hogy Kálnoky uta­zása udvariassági tény volt, mely a két ál­lamférfi személyes viszonyában és úgyszól­ván Bécs és Salzburg topographiai helyzeté­ben találja magyarázatát. A berlini lap, mely ezzel teljesen magáévá teszi azon felfogást, melynek annak idején lapunk is kifejezést adott volt, hozzáteszi, hogy erős követelés lett volna azt várni, hogy az olasz miniszter is Rómából Salzburgba utazzék, midőn a három államférfia úgy sem mond­hatott egymásnak semmi újat. A három állam viszonya miniszteri összejövetelekre nem szorul. A »Standard« a lefegyverkezési mesét melegíti fel és azt állítja, hogy Bismarck és Kálnoky eziránt egyeztek meg Salzburgban. Ennyire még­sem vagyunk. De az ilyen hí­rek is bizonyítják, hogy általán békeszövet­ségnek tekintik viszonyunkat Németországgal. Szófiából összeesküvést jelentenek az orosz tábornokok ellen. Az oroszok bulgáriai működése ellen tehát első­sorban maguk a bolgárok reagálnak.­­ A kivándorlási esetek száma, ezen év első felében Torontál megyében emelkedést mutat. Mint lapunknak írják, míg az 1882-ik év második felében csak 54 egyén vándorolt ki a megyéből, addig a jelen év első felében 141 egyén vándorolt ki, még­pedig mindannyi hatósági engedély nélkül. E kivándorlá­soknak azonban jelentőség egyáltalában nem tulaj­donítható, mert Torontál megyében a gazdasági vi­szonyok a munkás kéznek elég keresetet nyújtanak, a politikai viszonyok pedig olyanok, hogy azokban a kivándorlás indokait feltalálni nem lehet. Legfőbb okául tekinthető a kivándorlásnak azon vérségi köte­lék, mely a kivándorlottakat Romániában és Bulgá­riában lakó rokonaikhoz vonzza, s ezen ok oly termé­szetű, hogy annálfogva e megyében nem is remélhető egyhamar a kivándorlási mozgalom teljes megszű­nése. Ezen kivándorlási eseteket azonban a 3000 csángó betelepítése hatalmasan ellensúlyozta. Uj főrendiház tag. A báró Mecséry Károly huszárezredes részére kiállított királyi meghívó ő felsége által aláíratván, az, mint halljuk az uj felső­házi tagnak már kézbesittetett is. Községek egyesítése. A m. kir. belügyminisz­ter, f. évi 47,930. sz. alatt kelt rendeletével megen­gedte, hogy Zemplén megye szinnai járásában levő Smugócz és Dubrava egyesített községek különválva, kisközségi jelleggel Smugócz illetve Dubrava név alatt önálló községekké alakulhassanak. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 16. Iscli­­­n. Irta: Jókai Mór. Egy vallás kezd úr lenni már a földön. Nem uj, de egyre jobban terjedő. Egyik nép kéri a másiktól kölcsön: Legyen bármely próféta követő : A »gyűlölet vallása.« Szörnyű hit! Mely nem vár üdvöt, paradicsomot, Csak tetemhalmot, összedúlt romot S az embertársak vérét, könyüit. S miért gyűlölni ? Mert e szót »kenyér« A hány nép, annyiképen nevezi: Pedig egyformán izzad a tenyér, A­mig az élő földből kiveszi. S hogy azt a földet, a mely éltet ád, Hol annyi rossz éveit szenvedte át, Honának vallja, s érte annyi két imát, munkát, csodát végezni kész ? Miért gyűlölni ? — Annyi rá az érv: Különböző jel a torony fokán, Kovásztalan kenyér , tehát azért. Gyűlölni kell, ki mást hisz, mert pogány! Czivódásra elég egy »chibolet« Egy »rózsa« vagy egy szál »búzavirág.« Egy »et caetera«, mely mellőzve lett. Elég, hogy fegyver legyen a biránk. A gyűlölet istene népszerű! Cserépbálványit mindüzt megleled! Ennek parancsa nem nehéz térfi. Ennek áldozni senki sem feled. Ott furdal a kunyhókban, mint a szű­z a palotákban, a sötét boszu. Mint féreg, milliárd, mint szörnyeteg. Egy Leviathan! — Térdepeljetek! Erre tanitnak az apostolok: Hogy embertársat ölni szent dolog. Azok, kik állnak olyan magasan, Kiknek a nép fölött hatalma van. Országot éhező nagy óriások, S a kik alatt saját trónussuk reszket. Emelgetik a harezhivó keresztet, S hangzik világrettentő ordításuk. Vezérek, kik nem laktak jól a vérrel, Babérral a főn és babértalan, Kezdik az uj harezot bősz beszéddel Pohárral a kézben s pohártalan. S a szellemtáborok vezérginárja. A hírlapíró is e tábort járja , hogy csirát verjenek a rossz magok. Gondoskodik róla a demagóg. Gyűlölni mindent, ki különbözik! Szegénynek gazdagot, urnák szegényt. Jó ember ? Nagy bölcs ? Azt nem kérdezik. A gyűlölet »elv« ; — nem ismer egyént. A gyűlöletben nincsen haeresis. Nem tesz kivételt, sem fajt, sem nemet. Arczról ráismer: ellenség ez is. S üldözteti Jáfettel a nemet. S van iskolája, vannak templomi, A hol tanítják, szárazon, vizen, Hogyan kell embert ölni, rontani ? A gyűlölet istene mit izén ? Dörgő ágyútól, melynek egy falatja Száz ember szájából kivett kenyér, S mikor kiköpte, piros a fenyér, Száz más szegény lett odaát halottja. Titokteljes műhelyben ott teremtik A néma szert, mely villámot fogamz. Az összesajtolt poklot, földalatti harcz Sötétiben, mely sziklát, földet rendit. A tengerekben úszó várakat, S azoknak fürge ellenségeit, A mik ellen ágyutűz nem segít Ütésüktől a vasvár szétszakad. Hogy versenyeznek ! Egyik hatalom A másik ellen. Mind az oltalom Szép színivel, pedig a gyűlölet Nagy szelleme terjeng művük felett, Míg végre elkezd alattuk teremni Az, a­kinek rettentő neve »semmi« »No hát, ha a pokol országa eljött: Isten neki! csináljuk ketten együtt!« S kezdődik a pokol liturgiája. Karéneket a korbácsolt rabok, Zenét az ágyuk szörnyű orgonája, Antiphonát a bombadarabok. S aztán harangszót hozzá ad a sajtó, János templomban nyitva minden ajtó! Fel minden népek, ünnep reggie lett: »Te Deum laudamus: Gyűlölet!« * * * Milyen szép lesz, ha majd aeonok múltán Mi nem leszünk, fölöttünk más világ. A föld majd egy jobb fajjal népesül tán. Ha elmúlt e bűnben fogant fiág. S a földet ásó uj lény megtalálja Őslény nyomát, mit hagyott lételünk. Az öldöklő sok szerszámot csodálja S találgatja, mért kellett ez nekünk ? Mi szörnyetegnek csontja volt e rézcső? S a koprolit, mi mellette hever, A nagy golyó ? azt kérdezi a néző. E szörnyű állat váljon mit evett ? Vassal, ólommal összetörve csontunk, Kimondja ránk tudós elméletét. Kétségtelen, hogy kannibálok voltunk, Azért végze el e faj életét. * * # Egyszer aztán igy szól az »igaz« Isten »Még élek!« s egy szavára csend leszen. Talán örültek, tán küzdöttek itt lenn ? Mindannyian alusznak csendesen. Csak egy sziget, mit tenger vesz körül S egy alvó tűzokádó melegít. De annyi népnek szolgált gyönyörül, A kik imádták földét és egét. Mily messzeség a csillagos azúr! Szédítő oda feltekinteni! Nekik rövid volt odáig az út: Perez vitte föl a holtak ezreit. Álomvilágból léptek túlvilágba. Nem rossz csere! Amott az angyalok, Itt emberek. Az égbe ki ne vágyna ? Istentől elhivatni jó dolog. Az istenízés ám nekünk beszól: Szivünket megtaláljuk hirtelen. Mit feldobbanni késztet a veszély. Ki tudna itt maradni szívtelen ? Ha ember üldöz, Istenhez megyünk. De hogy ha Isten sújt le, ah ki véd ? Még akkor is marad egy menhelyünk. Ki fölemel, az az emberiség. Felkél az ember, elől a király, Fedetlen fő, szemébe drága köny. A harczos nép fegyvertelen kiáll, Munkára kész vezérrel élükön. Egy félhalottért, ki a rom alatt Még nyöszörög, egy dandár ostromol. Mint várvívásnál bontja a falat; S egy éltet hoz elő tropheumul. S a nép felé, a melyre gyász borult, Föld minden nép nyújtja jobb kezét, Szivét, falatját, polgár­koszorút kínálva, hévvel hozza a segélyt. S hol minden népnek jobbja összeér A sirhalommá lett nagy rom felett A millióknak szive összevér, Gyűlölni elfelejt, — csak áld, — szeret. — Óh bárha egyesülne ennyi kéz Egy forró szorításban e helyütt, Egymást segitni, és emelni kész, A közös üdvért tenni mind együtt. Óh bárha tudnánk e romok alá Temetni minden régi haragot S minden bosszú, mi lelkünk forrasá, Halottul végkép hogy maradna ott! El Ischiába! Adjunk részt nekik, Mi, a kiknek a föld áldást adott, Nekik a föld elvette mindenük; Még tűzhelyüknek nyoma sem maradt. A részvét könyve, s emberszeretet Hő napsugára új éltet terem, Az ember folytat Istenműveket S ez a teremtés soha nem pihen. S hozzunk magunknak e romok közül Egyenkint két követ. Az egyiket Tegyük magunk elé oltárkövül S ez oltár soha ne legyen hideg; Testvérszerelem oltára mig áll; Halandó ember mig Istent követ. .... S ki még a gyűlöletről prédikál, Annak fejéhez a másik követ. A jelzálogi terhek statisticájának kérdéséhez.*) Irta Keleti Károly. (Befejező közlemény.) Első pillanatra ez óriási munkának látszhat­nék, melyet sem a telekkönyvvezetők, sem a statisticai hivatal talán meg sem bíznak. Ez utóbbi az 1880- diki népszámlálásnak egyéni számláló lapokból való összeállítása és ez alapon készített számos összevetés által máris oly munkahalmaz legyőzését igazolta, hogy sokkal kisebb mérvű hason munkától nem kell vissza­riadnia. Azon elvből indulva pedig, hogy csakis ere­deti anyagból, minden közbeszűrt összeállítás nélkül lehet jó statisti­ai eredményeket levonni; jó eredeti anyagot pedig csak szakavatott egyének nyújthatnak, elfogadandó az eszme, mely az értekezleten is fölme­rült, hogy csakis a telekkönyveknél máris alkalma­zott személyzet hivassék fel az eredeti anyag szolgál­tatására. A próbafelvétel eszközlésénél és eredményei ta­nulmányozásánál ugyanis kitűnt, hogy az egész mun­ka nem 40.000 írtba kerülne — mint az igazság­ügyi minisztérium annak idején kiderítette — de nem is több mint százezer írtba, mint azt az értekezleten több oldalról hangoztatták, hanem körülbelül 70— 80,000 frton volna kiállítható. Azon alapelvből kiindulva, hogy csakis a telek­könyveknél alkalmazott szakférfiak készíthetnék el a munkát kellő megbízhatósággal, de hogy ilyeneknek kellő számban való alkalmazása, vagyis számos új egyéneknek ideiglenes beosztása czélhoz nem vezetne, azon eszme merült föl, hogy a telekkönyveknél alkal­mazott tisztviselők azt, megfelelő díjazás mellett, a hivatalos órákon kívül s a­mennyire legalkalmasabb­nak látszik, a juristitium idejében végeznék. Fölvéve ugyanis, hogy 100—100 darab telek­jegyzőkönyv kivonatolása után a vidéken 50 kr., a fő­városban — a bonyolultabb viszonyoknál fogva — 1 frt fizettetnek, következő költségvetés áll elő: Magyarország vidékein a telekjegyzőkönyvek száma 4.510,211, ezek után százával 50 kijával esik: frt 22.551.— a fővárosi 21.610 d­jk. után, szá­zával­­ frt.............................................» a munka felülvizsgálatával és fel­ügyeletével megbízandó telekkönyvve­zetők jutalmazására felvehető ...» a nyers­anyag feldolgozására a statisticai hivatalban alkalmazandó 50 dijnok egy éven át, naponkint 1 frt 50 krral.............................................» gyűjtőívekre s a munka kinyoma­tására..................................................» Előre nem láthatókra . . . . » 27.000.— 15.000.— 1,233.— Összesen írt 70.000.— Ily eljárás mellett el volna érhető, hogy idegen elemek az országra nézve kincset rejtő telekjegyző­könyvek kezelését meg nem zavarnák és szakértők által végeztetvén a munka, az teljesen megbízható volna. A bemutatott minták gondos kitöltése által azontúl minden, e nagy munkához kötött igénynek is meg volna felelve, sőt el volna rendelhető, hogy a *) Lásd a »Nemzete 254. számát. jelzálogilag nem terhelt birtok is külön ivén, legalább, térnagyság szerint kimutattatnék, bár ennek becsér­téke a telekjegyzőkönyvből ki nem derül, de vagy az adásvevések följegyzéséből merített adatok alapján ki volna számítható, vagy — a­mi még czélszerűbb­­nek látszik — a cataster rectificatio alapján nyert adatokkal való összehasonlítása által volna kide­ríthető. A törlesztési kölcsönök tényleg fennálló nagy­ságára nézve egészen megbízható alap ezúttal ugyan alig található, de ismerve az annuitási­­kölcsönök ter­mészetét, a különféle intézetek szerint és minden egyes kölcsönnél meg fogván tudni a kölcsönkötés évét, remélhetőleg igen megközelítő valószínűségi számítás lesz eszközölhető. Ki lévén mutatva végül a kamatláb is, ki lehet majd deríteni azon kölcsönöket is, melyek conversio útján vezettettek a telekjegyzőkönyvekbe s igy bár az utóbbi években számosabban fordulnak elő, a földbir­tokra nézve új terhet nem képeznek. Levevén végül a telekkönyvi hatóságokról az összeállítással járó legnagyobb munkát, és számukra csak a nyers adatgyűjtést hagyván fel, az országos statisticai hivatalban való feldolgozás által egyúttal nemcsak a legjobb statistical rendszer volna alkal­mazva, de a lehető megbízhatóbb munka elérése mel­lett, egyszersmind a legtöbb combinatio s az anyag­nak legfő értékesítése is elérethetnék. E munka természetesen nem fog oly rövid idő alatt készülni, mint az osztrák, melyről a többször idézett szerző mondja, hogy »a fölvétel nem igényelt sokkal többet hat hétnél.«­­ De hiszen ott tartózkod­tak és ilynemű munkától bár helyesebb voltát Inama­ Sternegg is elismeri, a fölvétel két mód­járól nyilatkozván. »Az egyik kétségtelenül biztosabb mód — úgymond — de hasonlíthatlanul hosszadalma­­sak és költségesebb az összes telek­könyvek excerpá­­lása és valamennyi adat gondos könyvezése, melyek a terhek okainak és alakjainak (nagyság, kamatláb fizetési módozat, jogczim) valamint törlesztések és a terhelt realitások jellemzésére fontosak. A telekkönyvek ily statisticai feldolgozása, mely eddigelé még sehol meg nem kiséreltetett, közel fekvő okoknál fogva a statisticai központi bizottság tárgyalásain kívül is maradt. . . « Ámde odaát nem mertek belefogni a népszámlálásba sem az egyéni számláló lap rendszerével, bár előnyösségét felismer­ték, de foganatosíthatás­án két­­kedtek. Magyaror­szág megmutatta, hogy nem több költséggel s nem több idő alatt meg tudott birkózni az anyaggal és sokkal több és sokkal becsesebb eredményeket tün­tetni ki, mint Ausztriában. Meg fogjuk kísérteni e téren is, hogy amit jobb­nak ismerünk és annak ítélünk, azt végre is tudjuk hajtani. Ha pedig telekkönyveink olynemű kivonatát készítjük, mint terveztetett s mire ez most az ország 5­6 telekkönyvi hatóságánál kísérletileg végre lesz hajtva, földbirtokviszonyaink és terheltetésének oly képét fogjuk leírni, minővel ez ideig egy állam sem rendelkezik. Ha pedig — mint remélhető — a földadó ca­taster rectificatiója alkalmával szerzett, megbecsülhe­tetlen anyag szintén a statistikai hivatal rendelkezé­sére fog bocsáttatni, hogy azt közgazdasági szempont­ból feldolgozza, míg a pénzügyminisztérium azt mindig A horvát válság. Iaipvélemények a horvát kérdésről. A »Norddeutsche Alig. Zeitung« a horvát válságról figyelemreméltó levelet közöl Bu­dapestről. Sehol sem kételkednek többé a fölött, — úgy­mond a levél írója,— hogy a magyarok iránt való gyűlö­let Horvátországban mély gyökereket vert s nem lesz könnyen kiirtható. A nagy-horvát agitatio dolgozik itt s az agitatió megvalósításának a magyar áll mint a leg­erősebb, sőt legyőzhetetlen akadály útjában. Szokássá vált Horvátországban, a horvát tisztviselők rossz köz­­igazgatása miatt a magyarokat odaállítani bűnbak gyanánt, valamint egyáltalában a magyarságnak kell odatartani a hátát, mihelyt Horvátországban nem voltak megelégedve valamivel, vagy ha a hor­vát urhatnámság fölfuvalkodottságában fejestől a a falnak rohant. E helyzetben okos és békü­­lékeny cselekedet volt Tisza részéről, midőn az intran­­sigensek kizárásával érintkezésbe lépett a horvát pár­tok vezetőivel. Az illető értekezlet meg is tartatott a miniszterelnökségi palotában s az abban résztvettek remélik, hogy sikerülni fog a jelenlegi nehézségekből kielégítő kibontakozást találni, legalább a horvátok részéről meglehetős jóakarat mutatkozott s a­mi a magyar kormányt illeti ez csaknem tüntetőn a legna­gyobb engesztelékenységet tanusított és fog tanúsítani ezután is a horvátok iránt. Ha s czimerkérdés nem csu­pán ürügy,a­mely mögött kiengesztelhetetlen ellentétek rejlenek, úgy az elégületlenség minden oka csakhamar meg fog szűnni, s a jó egyetértés a magyarok és horvá­tok közt ismét helyre fog állni. A magyar kormá­nyon semmi esetre sem fog múlni, hogy e törekvések czélhoz vezessenek , a jelenlegi tárgyalások esetleges meghiúsulásának ódiuma csakis a horvátokat fogja sújtani. A miniszterelnöknél tartott értekezleten azon ügyek mellett, a­melyek Horvátország jelen ál­lapotának megbeszélésénél irányadók voltak, Hor­vátország összes politikai, gazdasági és pénzügyi viszonyai is behatón tárgyaltattak s egyhangú­lag nyilvánult az az akarat, hogy az ország helyzeté­nek javítására nézve a jövőben többet tegyenek, mint tették eddig. Kétségtelen, hogy e reformok nem any­­nyira a magyar kormány, mint inkább magának a horvát népnek a dolga, mely a belső administrate tekintetében tudvalevőleg a legszélesebb körű auto­nómiának örvend. Hogy a jelenlegi horvát adminis­trate valami mintaszerű lenne, azt senki sem állíthatja. A horvát kormánynak dolga lenne első­sorban ezen a bajon segíteni. A horvátországi nemzeti pártra nézve a jelenlegi helyzet igen tanulságos. Részben a gyönge­­ségből, részben pedig népszerűség után való hajhá­­szatból engedte nőni a túlzó nemzeti tendentiákat s saját nevével takarta azokat. A czimerkérdésben úgy­szólván nyíltan a csőcselék pártjára állott s ezzel zsákutczába jutott. De mindezekkel sem tudta a nem­zeti ultrák rokonszenvét megnyerni s úgy járt mint az az ember, a ki egyszer csak két szék közé esett. A jelen pillanat alkalmat nyújt,, hogy a magyar kormány segélyével ismét lábra állhas­son. Tisza segédkezet kész nyújtani s vezetni őket addig a pontig, honnan a Magyarország közt való viszály állandóan megszüntethető. Mindenesetre ál­lamférfiv­eszély cselekedete lennne, ha a kínálkozó alkalmat megradnák, s ezzel nem csupán saját állá­sukat szilárdítanák, hanem egyúttal hazájukat is be­láthatatlan viszályoktól, bonyodalmaktól óvnák meg. A franczia sajtó igen éber figyelemmel kiséri a horvátországi viszonyok fejlődését s azoknak nagy politikai jelentőséget is tulajdonit. A »Journal des Débats« budapesti levele után, mely Horvát­országnak Magyarországhoz való viszonyát a törté­nelmi fejlődés nyomán igen világosan kitüntette, az összes nagy franczia lapok vezérczikkekben méltatták e kérdést s ahhoz mindenféle combinacziókat csatol­tak. Tagadhatatlan, hogy Martin történésznek minapi fejtegetései némi impressiót tettek a franczia lapok­ra , de mint a Le Français-nak általunk nemrég idé­zett czikkéből is kivehető, az már lassan kint kezd el­mosódni. A »République Franc­aise« azonban az ismert Martin-féle nézetektől elfogultan még kissé szláv­barát szemüvegen átszemléli a helyzetet s igy ír: »Nincs oly bonyolódott alkotmány, mint az osz­trák-magyar monarchiáé. Első tekintetre az egész mechanismus olyannak látszik, mintha tűrhetően működnék; de ha közelebbről szemügyre veszszük az egyes részleteket, azt tapasztaljuk, hogy vannak egyes rovátkák, melyek csak arra valók, hogy megakadá­lyozzák a menetet, így a monarchia két fele több tar­tományra oszlik, melyek mindenike külön jogokkal, szabadalmakkal, parlamenttel van felruházva. Trans­­lajtaniában a szorosabb értelemben vett Magyaror­szágon és Erdélyen kívül van Horvátország is, mely maga is királyság, vagy helyesebben mondva, része a horvát-szlavon-dalmát háromegy királyságnak; s ez azt pretentálja, hogy ő is engedelmeskedik Ferencz­ Józsefnek, de nem mint osztrák császárnak s még kevésbbé, mint magyar királynak, hanem mint a dél­szlávok (?) királyának. Mi francziák, akik megszoktuk az egyenes vo­násokat a politikai építészetben, mint máshol; mi, kik mindenhova szellemünk mértani szokásait vezet­jük be, a­kik ezen mértani szellemet aztán Európa más részében is diadalmaskodni látjuk, Olaszország­ban, Svájczban, Németországban s magában Angliá­ban is, könnyen szánalmat érezhetünk az ilyen goti­­cus constitutio iránt. Pedig hát annak mégis meg­van a maga létjogosultsága. Több évszázados törté­nelmi tényeken nyugszik az. Azon tények hosszú so­rozatának egyenes következménye az, melyek, ha sza­bad úgy mondanunk, a barbár invasiot képezik. Európa nyugatán a bevándorlátt és benszülött la­kosság a népvándorlás után összeolvadt s igy támad­tak a nyugati nemzetek. Ott lenn az Alsó-Duna fo­lyásánál az egyes fajok egymásra nyomultak, de nem vegyültek egybe. Csak az utolsó betolakodó török nemzettől való félelem tartotta őket némileg össze, mivel ez erősebb volt bármely előbbeni levándorló­­nál. A töröktől való félelem elenyészte után fen­­maradt továbbra is a Habsburg-monarchia, merő megszokásból mint oly népek szövetsége, melyek ke­véssé szeretik egymást. E népek mindenikének annyi joga van élni, mint a többinek, de az 1867-iki alkot­mány egyfelől a németeknek, másfelől a magyarok­nak adta a hegemóniát. A »République Française« szem elől téveszti itt Magyarország ezredéves alkotmányát s egyszerűn Ausztria képmása gyanánt állítja oda Ma­gyarországot, minek következtében arra a teljesen okadatolatlan következtetésre jut, hogy amint Taaffe már átengedte az uralmat a szlávoknak, úgy kényte­len lesz Tisza is a dolgok természetes ereje folytán a magyar hegemónia egy részéről a szlávok javára le­mondani. S igy téves feltevésből indulva ki a ma­gyarországi szlávságnak oly hivatást tulajdonit, a mely azt egyáltalán nem illetheti meg, úgy hogy a czikk végén a lap egész confusus lesz és azt kérdi, hogy ha megdől a dualismus, ugyan mi is fog hát történni? S a felelet csak az: »majd meglátjuk mihamar.« Sokkal helyesebben fogja fel a horvát kérdést a S­o 1­e i 1. Ez előre bocsátja, hogy az egész czimer­kérdés csak ürügy arra, hogy a horvátok a dualismus 216.— 4.000.— csak financiális és fiscális szempontból használhatja fel: bírni fogjuk a teljes anyagot mezőgazdasági és földbirtokviszonyaink megítéléséhez és ekkor alapo­sabban fogunk hozzászólhatni bármely agrár kérdés­hez és alaposabban fogjuk megoldhatni »a földbirtok három kérdését«, mint a csak elméletre szorult S­t­ei­n, bár örökös érdeme marad, hogy fölvetette. Szebb annál a Zsuzsi!*) Irta: Balázs Sándor. (Korcsmái jelenet.) A vásárnak vége volt. A nap hanyatlásnak in­dult. A mézes kalácsos sátrakat bontani kezdték; a zsidók fölszedték tarka kendőiket és batyuba rakták mindenféléiket. A csizmadiák rakodásnak indultak, s a mi lábas jószág volt és nem kelt, azt a gazda vagy a béres mogorva arczczal hazafelé terelte. Nagy volt a lárma, a zaj, de a klárinét sivitó hangja a korcsmából még is kihallatszott. Mint a vil­lám végig czikázott a térségen és csakúgy csalogatta az embereket az áldomásra. Egy háromlovas üres szekér, melynek fenekén a kiürült zsákok elárulták, hogy búzával terhelve jött a vásárra, ott állott a korcsma előtt. A lovak istráng­juktól eloldva, jóízűen ropogtatták az ablakos tarisz­nya tartalmát. Egy kis nyolc­-tíz éves fiú álldogált előttük, az őrizte őket, hallgatta a muzsikát s harap­­dálta a mézeskalácsból készült vasas németet. A gazda benn ült a korcsmában, s áldomást ivott a molnárral, ki az egész kocsi terhét készpénz­zel megvásárolta. Fiatal legény volt, s kipirult arczczal és félre­vágott kalappal muzsikáltatta magát. Az asztal előtte üvegerdővel volt borítva. A molnár szemben ült vele, a czigányok a háta mögött húzták. Jó vásárt csinált, jó kedve volt. A legényen meglátszott, hogy már boros állat *) Felolvastatott a Petőfi-társaság mai ülésén.

Next