Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)

1883-12-01 / 450. szám

biráló választmány az illetékes, mely 1880. február havában három évre alakíttatván meg, ebbeli megbí­zatásának 1883. év végéig törvényszerinti gyakorla­tában meghagyandó. Budapest, november 30. A szabadelvű párt nyolczéves pénzügyi kormányzatának fényes védelmét nyújtotta ma az a beszéd, a­melyet gróf S­z­a­p­á­r­y Gyula pénzügyminiszter tartott a képviselő­­ház többségének élénk helyeslése között. A pénzügyminiszter, a számok erejével verte vissza Helfy támadásait. Hiába vártunk Helfytől érveket, ilyeneket nem tudtunk ta­lálni beszédében, melynek egyedüli erejét a nagy szavak, az öblös, de annál üresebb mondások képezték. Minden áron vádakat kovácsolni a kormány ellen, ez volt beszéde alapja; csak ilyen alapra helyezkedve hoz­hatta föl azt az érvet, hogy a kormány el akarja kobozni a törvényhozás budgetjogát. Azt a visszautasítást, a­melyben e vádat ré­szesítő a pénzügyminiszter, a ház baloldaláról némaság kísérte, jele annak, hogy ilyen vád még ott sem talál hitelre. Helfy Ignácz ma is azon állításra fektette minden érvét, hogy a költségvetésnek meg­különböztetése rendes és rendkívüli kezelésre téves és ingatag. A pénzügyminiszter helyesen utalt arra, hogy ez minden állam budgetjében el van fogadva; ez a német, a franczia költ­ségvetés beosztása, a­z osztrákról nem is szól­ván. Egy fejlődő nemzet, mint a mienk, mely alig tizenhat éve lépett az átalakulás, a mo­dern haladás útjára, nem fedezheti rendes be­vételeiből azon óriási áldozatokat, a­melyeket haladása és civilisatiója érdekében kell hoznia. Erre nem képesek nálunk sokkal hatalma­sabb, sokkal vagyonosabb nemzetek sem, a­melyek nem voltak kénytelenek küzdeni azon kedvezőtlen viszonyokkal, a­melyek hazánk fejlődését századokon át lehetetlenné tették. Francziaország, a continentális államok legvagyonosabbika, budgetje rendes kezelésé­ben többletet mutat fel, ellenben rendkívüli kezelésében évek óta száz milliókra rugó de­ficittel dolgozik. S ezen deficit ott is a beru­házásokra vezethető vissza. Mindenütt el van fogadva azon elv, hogy a beruházások terheit viselje nemcsak a jelen nemzedék, a­mely an­nak előnyeit csak részben élvezi, hanem a jövő is, mely azoknak hasznát fogja venni. Éppen ezért nagy vívmány az, melyre a sza­badelvű párt és kormány jogosult büszke­séggel mutathatnak, hogy helyreállították a rendes kezelés egyensúlyát. A kormány erre a czélra kéri az egyenes adók fölemelését, mint utolsó áldozatot és a nemzet a nagy czél érdekében meg is fogja ezt szavazni. Nem ké­telkedünk a fölött, mert a nemzet nem hagy­hatja el önmagát, nem mondhat le az önmaga iránti bizalomról. A pénzügyi válságból, mely 1875-ben fenyegette az országot, csak ezen az úton volt lehetséges a kibontakozás; a nemzet nem tagadta meg kötelezettségeit s megmutatta, hogy a nagy czél érdekében tud áldozatokat hozni. Az erők megfeszítésének meglesz a ju­talma, az egyensúly a rendes kezelésben helyreállíttatik. S ha azt mondja az ellenzék, hogy a deficit ma is 40 millió, akkor a pénz­ügyminiszter joggal mutathat arra, hogy nyolc­ év előtt csak 6,7 milliót költöttünk beruházásokra, míg ma 30, illetőleg 24 milliót költünk ugyanerre a czélra, a mellett, hogy belügyi, culturális és közgazdasági czélokra is sokkal többet fordíthatunk ma, mint nyolcz év előtt. A helyeslés, mely gróf Szapáry Gyula ezen érvelését kisérte, a legjobban mutatja, hogy a nemzet nem akarja az elcsü­ggedés, az önmaga iránti bizalmatlanság politikáját kö­vetni; nem akar lemondani önmagáról, bár a küzdés terhes, mert biztatja a czél, a­mely­hez, köszönet áldozatainak és erőfeszítésének, oly közel van. Hegedűs Sándor előadó bevezető be­szédében tárgyilagos érvekkel bonczolta ele­meire a különvéleményt, a­melyről kimu­tatta, hogy az sem a th­eória, sem a pénz­ügyi politika szempontjából nem állja ki a kriticát. Az adóteher arányosítása szempont­jából tagadhatatlan haladás van ezen javas­latban, amely megközelíti azt a czélt, ami után mindenütt törekszenek a törvényhozók : az existenz­ minimum kímélését. Hegedűs ezen bizonyítása nagy hatással volt mindazokra, akik nemcsak a hatásos szavak, hanem a ko­moly érvek után indulnak. Gaál Jenő, Lükő Géza és Krisztinkovich Ede ma egy színvonalon mozogtak. Valóban csodáljuk, hogy Világos képviselője jól érzi magát ezek szellemi társaságában, de sorát nem kerülhette ki: a minden áron való oppo­­nálás következtében azok közé kellett jutnia, a­kiknél megszűnik az érvelés. KÜ­LFÖLD, Madrid, nov. 29. (A német trónörökös látogatása.) Mialatt a királyi palotában Alfonso király születésnapja alkalmából ünnepélyes fogadás volt, a trónörökös meglátogatta a múzeumokat és az akadémiákat. Legelőször is Penaplata marquis kalau­zolása mellett a királyi múzeumot nézte s különösen Velasquez és Murilló képeiben gyönyörködött; azután a szépművészetek akadémiáját szemlélte meg s több műgyüjteményt. A trónörökös mindenütt nagy szak­szerűséget tanúsított s leereszkedő modorával meg­hódította a vele érintkezőket. — Este a város a ki­rály tiszteletére ünnepélyesen ki volt világítva, a királyi palotában pedig hangverseny volt. Több mint ezer vendég jelent meg. A német trónörökös Canovas és Lagasta volt miniszterekkel társalgott leghosszab­­ban s főleg a pártviszonyok felől informáltatta ma­gát. A hangverseny alatt kézről kézre járt azon üd­vözlő távirat másolata, melyet Vilmos császár küldött Alfonso királynak. A császár megemlíti, hogy napon­kint olvassa a Madridból jövő táviratokat s örül a szívélyes fogadtatásnak, melyben fia, a trónörökös részesül. Madrid városa éji ünnepélyt készül rendezni a trónörökös tiszteletére. A házigazda a város polgár­­mestere lesz. Szombaton nagy udvari vadászat lesz. A trónörökös mindenesetre Sevillát is meg fogja lá­togatni, valószínűleg kedden. A király, tekintettel a jelen politikai helyzetre, mely könnyen minisztereln­­sisre vezethet, nem fogja ez útjában elkísérni. Madrid, nov. 28. (M­eg­k­egy­e­l­mezett k­a­tonák.) A hivatalos »Gacetta« e hó 27-ről keltezett megkegyelmezési decretumot tesz közzé azon káplárok és katonák javára, akik a badajozi pro­­nunciamentoban résztvettek. Tisztek és őrmesterek e kegyelem alól kivétetnek. A decretum előszava közli, hogy a kegyelem a király határozott kívánsá­gára történt.­­ A sajtó átalában helyesli a királyi tettet s úgy nyilatkozik, hogy a katonák fölebbvalóik áldozatai. Ez intézkedés 1200 katonának szolgál javára. Bukarest, nov. 27. (Miniszterváltozás.) A Statescu és Chitzu urak közt az ismertetett tör­vényszéki eset folytán kitört rencontre azzal végződött hogy Chitzu az igazságügyminiszteri tárczáról, — me­lyet különben is ideiglenesen vezetett — lemondott s helyére a senatus alelnöke, Voinov neveztetett ki. Chitzu továbbra is belügyminiszter marad, jóllehet a senatus eljárását incorrectnek jelentette ki. E szívóssá­gát azza­l az őszinte kijelentéssel indokolta, hogy nem kezdheti meg ismét ügyvédi működését, mert mi­nisztersége folytán elvesztette minden­­ kliensét. Marad tehát inkább miniszternek. London, november 30. (O’Donell pere.) A Carey gyilkosa, O’Donell ellen indított per tárgyalása ma délelőtt vette kezdetét. Vádlott bi­zonygatta, hogy nem bűnös. Vádló O’Donell ellen előre megfontolt orgyilkosság vádját emelte. A A tárgyalás napjára megérkezett a Fokvárosból O’Donell neje is, a­ki a hajón volt férjével, midőn ez a gyilkosságot elkövette. Most tanúskodni jött férje érdekében. A tárgyalás iránt élénk érdeklődés mu­tatkozik, a terembe csak­is jegyekkel lehet bejutni. Az ítéletet kedden vagy szerdán fogják kihirdetni. ■ Egy évvel később, midőn életrajza a »Vasár­napi Újságban« megjelent, Pákh Albert Labor­falvi Róza — most már Jókainé, — tehetségének egyik egész speciális oldalára figyelmeztet, és mond a művésznőre olyan dicséretet, milyet eddig Magyar­­országon színésznőre nem mondtak. Olvassák ezeket:B) »Részünkről illőnek tartjuk még följegyezni, hogy van egy-két népszínmű is színházunk könyvtá­rában, melyekben a nemesebb drámai felfogással irt, határozott nemesebb jellemvonásokkal körvonalazott magyar népből való asszonyt, csak tőle láttuk még oly élethiven adva, amint az Isten ott a tősgyökeres magyarok földén megteremtette azokat az édes anyá­kat, gondos házi­ nőket, hű feleségeket, akiknek emlőin növekszik az a lóra temett déli nép, melynek válasz­tott virágai a világhírű nyalka huszárok. Ilyen ő pél­dául mint Violáné Szigetinek b. Eötvös József »Falu­jegyzője nyomán irt népszínművében, ami csakis az Ő művészi jeles tulajdonainak, igazán magyar szivé­nek, lelkének, népéletünkből merített világos hű isme­reteinek tulajdonítható.« Ekkor állt Jókainé fejlettségének zenithjében. Ezen meg is maradt mindig. Hanyatlás nem is volt rajta észlelhető, míg a színpadnál megmaradt. Íme egy recensio működésének utolsó éveiből. »Bánk bán« előadásáról szól; a criticus ezeket írja­­: »Jókainé — kit legelől kellett volna említe­nünk — a királyné felette nehéz szerepében tündök­lőtt ; e szerepet mindenki elejti, csak egyedül ő az, ki a mozaik-elemből is élő, sőt hatékony alakot képes teremteni, — a disharmoniák harmóniája ez; »a vilá­gos sötétség«, a­hogy a tudomány mondja.« Ez időben láttam a nagy művésznőt én is. Igen sok alakításának képe, mint mondom, világosan áll emlékem előtt. És ez emlékeimet kísértem meg a kö­vetkezőkben összeszedni, mialatt Jókainé a nemzeti színház díszes közönségének lelkesedett ovátiói köze­pett még egyszer eljátsza egyik hajdani leghatalmasabb szerepét. Teszem pedig ezt azért, mert meggyőződésem, hogy gyávaság volna elhallgatni a fölülmúlhatatlan művésznőt jogosan megillető hódolatot csupán azért, mert nagy hírnevű férjének neve e lapon áll, mint fő­­szerkesztőé. Nem tudom, milyennek tűnik fel Jókainé ma. 6) »Vasárnapi Újság« 1856-iki évfolyam 10. szám Jó­kainé »P. A«-val jegyzett életrajza. 6) »Fővárosi Lapok« 1864. február 3-diki szám, midőn csöndes, boldog otthonából, félszázados dicső­ségéből kilép a színpadra, hogy még egyszer alávesse magát a nyilvános ítéletnek, ha ugyan van valaki oly bátor, hogy oly művésznőről, kinek hírnevét egy nem­zet fogadta hitébe, még ítéljen. Midőn én láttam Jó­­kainét, ilyen volt. Magas, szép, erőteljes termete egyenesen a hős­nők szerepére praedestinálta. Magatartása biztos, nyu­godt, impozáns; taglejtése nemes, természetes és min­­denekfölött kifejező volt. Minden mozdulata, helyes mérték és kellő erő által tűnt ki. Mint ki a művészet minden titkának teljes birtokában van, kiszámította a perczet, melyben különösen a nagyobb gestus által lehetett és kellett hatni; és amily erővel ágált a kellő perezben, épp oly takarékos volt a mozdulattal a csön­desebb természetű jelenetekben. Átszellemült arcza minden kifezésnek készen szolgált; phisiognomiájának legfőbb tényezője tekintetében honolt. Szemeiben min­den érzés áthonos volt. Tekintetével lelkesitni, elragad­ni, megrendítni tudta az embert. Legfőbb képessége azonban nagy terjedelmű, mély színezetű, erős, csengő, hajlékony hangjában lakott, mely hang a lélek min­den intenziójának bámulatos készséggel engedelmeske­dett. Egész játéka mesteri volt, de a hatás legna­gyobb részét mégis csak kitűnően tagolt, és a szenvedély minden accentusát fölü­lmúlhatatlanul híven tolmácsoló beszédével érte el. Beszédével csak némelykor versenyzett tekintete. Egész lényének alapja inkább a komolyság volt, és azért aratta legnagyobb diadalait a lélek mélyét felkavaró nagy és hatalmas szenvedélyekben, melyeket az ő korában »démoniak«­­nak neveztek.Egész játéka bámulatos összhangban volt, és amit érzett, amit gondolt, amit akart, az egész testén, egész lényén tükröződött vissza; lett légyen ami lelkén uralkodott, az odaadó szerelem, a magasz­tos fenség, a gúnyos dacz, vagy a keblében őrjöngő bármely tragikus indulat. Tökéletes volt. Művészetének signaturája: természetesség, erő, szépség. Méltán voltunk rá büszkék. Az egész világ iri­gyelhette tőlünk. -------Tartsa meg az Isten benne még sokáig a magyar haza egyik legkitűnőbb, érdemekben leg­gazdagabb, dicsőségben legmagasabbra jutott le­ányát ! Jókainé-Laborfalvi Róza jubilaeuma. Budapest, nov. 30. A nemzeti színházban ma folyt le az a fényes ünnepély, mely Jókainé-Laborfalvi Róza asszony ge­­niális művészetének nyújtott hódolat volt. Ragyogób­bat, emelkedettebbet a nemzeti színház nem látott még eddigelé soha, s alig fog látni valaha is. Elkezd­ve a tróntól, mely magas kitüntetéssel járult az ünne­pély emeléséhez, minden fokozaton keresztül egészen addig, ahol a nagy közönség tapssal s újra, meg újra megújuló tapssal fejezi ki hódolatát, — minden fac­tor összeműködött arra, hogy ez ünnepélyt feledhe­tetlenné tegye. Az irodalom, a nemzeti színház összes tagjai, a népszínház, a Burgszínház művészei, a vidéki színtársulatok, egyesek és testületek — mind egyesült erővel törekedtek, s törekvésüket a legragyogóbb eredmény koszorúzta meg. Az ünnepély első része a színpadon folyt le, a függöny mögött, zárt körben. Már hat órakor meg­kezdődött a nyüzsgés a színpadon s fél hét órakor már együtt volt a nemzeti színháznak minden tagja, ide számítva az opera, a ballet és zenekar tagjait is. A színpad egyik szögletében, elül, bíborral bevont asztalokra állítják az értékesebb koszorúk: a nemzeti színház igazgatóságának nagy babérkoszorúja, arany­­betűs feliratú óriási nemzeti szín szalaggal, a nem­zeti színház személyzetének ezüstből készült szinte két láb hosszú babérkoszontja, arany szalagcsokorral s rajta a fölirás: »Jókainénak, művészi pályájának öt­venedik évfordulóján a n. sz. tagjai, tiszteletük, hódo­latuk jeléül és emlékéül.« E gyönyörű müvü koszorú hullámos bordeaux selyem tokban állott, középen az Adorján k. a. által hímzett arasznyi ezüst és arany monogrammal. Ezentúl a népszínháznak ki­sebb, de nem kevésbbé művészi ezüst babérkoszorúja — csokra aranyból készült — szintén bordeaux se­lyem szekrényben , majd Gerőfi Andor és miskolczi társulatának csinos kis ezüst babérkoszorúja piros selyempárnán, végül Sonnenthal által küldött babér­korona, feketesárga és nemzeti szin szalaggal — eze­ken a következő felírással: »Der unerreichten Künst­lerin Frau Rosa Jókai. Zum heutigen Jubel tage in aufrichtigster Verehrung und dankbarer Erinnerung. Adolf Sonnenthal.« J­ókainétól, ki már hat óra előtt megérkezett, Helvey Laura és Kőváryné tudták meg, hogy az ün­nepély kezdetét veheti. Erre Paulay Ede igazgató fölkérte Jókainét, hogy az ünnepélyem megjelenni szí­veskedjék. Ekkorára a színpad már egészen megtelt; a drámai művészek közül azok, a­kiknek szerepük volt az este, jelmezeikben, a többiek valamennyien díszöl­­tözetben , salon ruhában a férfiak, estélytoiletteben, — s legtöbbnyire fehérben — a hölgyek. Jókainét za­jos éljenzés fogadta. Ekkor Ribáry József minisz­teri tanácsos kilépett a körből s a következő beszé­det tartá: Tisztelt hölgyeim és uraim ! Hírnöke vagyok annak az örvendeztető esemény­nek, hogy ő felsége a király folyó hó 28-ikán kelt legkegyesebb elhatározásával Jókai Mórné Laborfalvi Róza asszonynak, 50 éves színészeti jubileuma alkal­mából, a színészet körül szerzett érdemei elismeréséül a koronás arany érdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott. (Éljenzés.) Nagyságos asszony ! Tisztelt művésznő ! A belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök azzal bízott meg, hogy a fejedelmi kegynek e látható jelét, az érdemkeresztet ez ünne­pély alkalmából közvetetten átadjam. Egyúttal átad­jam a miniszterelnök levelét, amelyben maga részéről is érzelmeit kifejezi. Az élet és művészi pálya, melyet nagyságod oly dicsőség közt megfutott, a legritkábbak közé tartozik, és valóban, az Istentől nyert rendkívüli tehetség, szorgalom és ihletséget fejtett ki rövid idő alatt, a szavaló művészetet legmagasabb fokára emelni, a műveit nagy közönséget meghódítani, annak szűnni nem akaró tapsait élvezni, azután az életre szóló szent frigyet kötni,melyről az áll:»holtomiglan-holtodiglan«, egy oly férfiúval, ki a magyar irodalom büszkesége, ki a műveit külföldet a magyar irodalom geniusával megismerteté, azt becsültté, tisztteltté téve; az­után látni, hogy a magvetés munkája, melyben oly nagy része volt, mennyire sikerült; látni a nemzeti intézetet szerető és bölcs, buzgó fővezérlet és szak­szerű igazgatás által azon polctra emelni, melyen a haza közörömére jelenleg áll, és végre a fejedelmi kegygyel találkozni és pedig e tekintetben is mint első a magyar szavaló művésznők között: ez oly életpálya, a­mely ritka halandónak jut osztályrészéül. Nincs is egyéb hátra, mint hogy a királyi kegyelem jelét s a miniszterelnök levelét átadva, szivem mélyéből azt kívánjam, hogy az előbbit az emberi kornak legvég­sőbb határáig teljes boldogságban viselhesse. Szavait többször zajos éljenzés szakitá félbe, a mely meg-megújult, midőn átnyujtá a magas kitün­tetést, melylyel eddig a monarchiában csakis egy művésznő, Charlotte Wolter, a Burgszínház hír­neves művésznője dicsekedhetik. Jókainé meghatot­­tan felelt néhány köszönő szót, s átvette az érdem­jelet és Tisza Kálmán miniszterelnök levelét. A miniszterelnök levele a következőleg hangzik: Nagyságos Asszony! A tisztelet, szeretet és közelismerés nyilvánulá­­sai közt holnap veszi kezdetét azon ünnepélyesség, melyre a főváros közönségének Nagyságod művészi pályájának ötvenéves jubileuma ad alkalmat. Ő Felsége Urunk Királyunk, az ünnepélyről szintén tudomással bírván, a közelismerést királyi kegyével kívánta tetézni, s Nagyságod részére a szín­művészet terén szerzett érdemeiért a koronás arany érdemkeresztet méltóztatott adományozni. Erről Nagyságodat a kitüntetési jelvény idő­zárása mellett, örömmel értesítem, s midőn eme leg­felső kitüntetéséhez szerencsét kivánok, egyúttal ké­rem, legyen Nagyságod meggyőződve, hogy a művé­szet terén szerzett valóban nagy érdemei iránt én is őszinte elismeréssel viseltetem. Fogadja egyszersmind Nagyságod kiváló tiszte­letem kifejezését. Budapest, nov. 29-én 1883. TISZA KÁLMÁN: Jókai Mórné, szül. Laborfalvi Róza ö nagyságának. Ezután Podmaniczky Frigyes báró, a nemzeti színház intendánsa szólt eképpen: Tisztelt művésznő, Nagyságos asszony ! Midőn ezelőtt ötven évvel a tisztelt művésznő színésznői pá­lyáját megkezdő, mély, sötét borulat környezte a ma­gyar drámai színművészet egét. Már-már ott valónk, hogy alig-alig merték azok, a­kik a színművészet kö­rül érdeklődtek, reményleni azt, hogy e komor ég­boltozat még derültebbé is válhassék. A tisztelt mű­vésznő nagy tehetsége, kitűnő szorgalma s ihlet­­sége, s azon fény s meleg, melyet e tulajdonai terjesz­tettek maguk köré, mind fényesebbé varázslák a drá­mai színésznő egét, — nemcsak fényesebbé, de vég­re oly fényessé s ragyogóvá, miszerint meg valánk s vagyunk győződve arról, hogy a tisztelt művésznő a magyar drámai szinművészet terén a netovábbat ér­vén el, alkotta egyszersmind ennek végfénypontját. E rendkívüli hatásáért, melyet a magyar drámai színmű­vészetre gyakorolt, kiérdemelte Nagysád, az iroda­lom, hazai nyelvünk, az összes haza, — de legkülönö­sebben a magyar színészet örökké fenmaradandó há­lás köszönetét. A milyen köszönettel s csodálattal tartozik nagysádnak az összes hazai színészet, — éppen oly hálával kell, hogy eltelve legyenek nagyság irányában az egyes előadó művészek, színésznők és színészek. Nemrég ideje annak, hogy míg a haza népe osztályokra volt osztva, melyek egymást elválasztó határfalait lerombolni kevésnek, majdnem senkinek sem sikerült. Volt felső, felsőbb, legfelsőbb, ország, de egyikében azon osztályoknak nem talált helyet vagyis elhelyezést — a színészek osztálya, — ezek elkülönítve s senki által meg nem közelítve, éltek, mint egy osztály, melynek a társadalomban illő hely nem jutott. Ez most már hála az égnek nincsen így, s mindnyájan egyenlők vagyunk, s a társadalomban mindenki nem foglalkozása, de tettei által szerzi meg maga számára az illő helyet, vagy rombolja le azon állást, melyet mások alkottak számára. Természetes tehát, hogy most a színész s színésznő, az előadó művész, — mindazok nagy örömére, a­kik a színészetet nemcsak kedvelik, de annak hazánkban való nagy érdemeit elismerik, — most már társa­dalmi állással épp úgy bír, mint akárki más, a­kinek az ezen állás kivívásához szükséges kellékei meg­vannak. S hogy ez így van, nagy részben a nagyságos asszonynak köszönhető, mint a­ki példája által megmutatta, hogy a színművész nemcsak a függöny legördültéig mulattató s szórakoztató lény, hanem képes magának a deszkákon túl is fényes állást biz­­tosítani s kivívni. Nagysád a színpadtól az oltárhoz lépett s egy férfiúnak nyújtotta kezét, aki kiváló költő, iró, ha­zafi s példás honpolgár ; nagysád nagy tehetsége, szépsége, hangjának bája s szelídsége által le tudta rombolni a századokon keresztül uralgott előítélete­ket, s utat tört azok számára, akik utána következve már csak a sima után haladtak, miután elődjök ki­egyengette azt utolérhetetlen művészi genialitása se­gélyével. S mindezért Nagysád iránt nemcsak a magyar színészet egészben, de különösen az előadó személyzet tartozik hálával, mint a­kik hazánkban történt fel­szabadításukat a tisztelt művésznőnek köszönhetik. De bocsánatot kell kérnem nagysádtól, a miért felindulásomban azzal kezdem a mivel végeznem, s azzal végzem, a mivel kezdenem kellett volna. Én ugyanis a nemzeti színház igazgatósága ne­vében üdvözlöm a tisztelt művésznőt, s azzal vagyok megbízva, hogy e szerény koszorút a tisztelt művész­nőnek a mai nap emlékére, a nemzeti színház igazga­tósága nevében átnyújtsam. És az úristen engedje, hogy nagyságod hosszasan s boldogságtól környezetten nyu­­godhassék babéra­in, mindenki által tisztelve s sze­retve. Éljen ! (Tableaux, átnyújtja a koszorút.) Szavaira újra fölhangzott az éljenzés, mely egé­szen hallhatlanná tette a köszönet rövid szavait, me­lyekkel Jókainé válaszolt. Ez éljenzés alatt Vizvá­­ryné és Saxlehner Emma a koszorúval az ünnepelt művésznő mögé állottak. A nemzeti színház tagjainak nevében Bercsé­­n­y­i Béla tarta a következő beszédet: Mélyen tisztelt művésznő! Szeretett nagyasszonyunk! A nemzeti színház ma virágzásának szép kor­szakát éli. A felséges király atyai szeretettel istápolja, a nemzet büszkén vallja magáénak s működését, törek­vését fölemelő figyelemmel kiséri. Ez a színház ma megnyitotta csarnokát, hogy téged nagyasszonyunk megünnepeljen. Ez ünnep lángjai lobognak ma a nézőtéren, a szemekben, a szí­vekben. E színház és minden tagja, ha lehetne, elő­hozná ma minden sikerét, minden diadalmát, hogy lábaidhoz rakva, igy szóljon hozzád: »íme nagyasszonyunk«, mind a tiéd ez!« Igen tied ! Mint a hogy tiéd az egész magyar színészet, mely csak veled veszi igazán kezdetét, s azon nagy nemzedéké, melynek te legkiválóbb tagja voltál. Ti voltatok azok, a kik sötét időben, — a melyre nagyon ráillett a költő kiáltása: Romlásnak indult hajdan erős magyar ! a­ki Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunván, rut idegent cserélt, — mondom, ti voltatok, a kik e sötét időben arra vállal­koztatok, hogy lángot gyújtsatok a magyarságnak, hogy visszaadjátok a magyarnak nemzetiségét s meg­tanítsátok arra, a mit elfeledett: nyelvére. És ez a munka nagyon nehéz volt. Várjon a zajló Duna, melynek fenyegető jég­táblái között gyenge lélekvesztőn jártatok át Buda­várába, vagy a még fagyosabb közöny s ezer más aka­dály volt-e veszélyesebb ? És mégis sikerült! Hangod csodatevő varázsa, alkotásaid fönsége és igazsága — jeles társaid segítségével csakhamar meghódította az ajkat a magyar szónak, a szivet a magyar érzésnek. A fölébresztett nemzet a ti hatásfok alatt emelte e csarnokot, mely külsejére bár szerény volt, de a művészet nagyjait mondta magáénak. Itt küzdöttél, itt diadalmaskodtál! Itt tetted a külföld művészetével szemben az összehasonlítást büszkeségünkké; itt voltál segítségére a költőknek, midőn azok a csapások alatt elalélt nemzethez szól­tak ; itt alkottad meg azon fönséges példaképeket, melyeket lelkünk szentélyébe zárt, elménkbe, értel­münkbe olvasztott, hogy tanuljunk, lelkesüljünk, meg­nőjünk tőlük, s róluk beszélve tekintélyt nyerjünk magunk, s szavunk meghallgató figyelmet. De nagyon korán távoztál el innét!... Vájjon a satnyulásnak — istennek hála! rövid — korszakában, melyik érezte meg, hogy a rongyok­hoz nem illik a korona, a korona vagy a rongy ? Távoznod kellett. Oly befolyásnak volt itt da­gálya akkor, mely a Holt-tengerből szítta nedveit. De feledjük ezt!.. . Hiszen itt vagy most közöt­tünk. Újra megrendül ajkad, s szava egy azóta támadt nemzedéket ihlet meg. Szólalj meg hát!... s nekünk engedd, hogy ráboruljunk kezeidre, mint gyermekei a jó anyának, a ki övéinek jólétet, nyugalmat, hirt és dicsőséget szerzett. Mi szeretetünket és hálánkat adjuk érte. Ennek akar kifejezése lenni e koszorú, mely oly szerény, mint a mily tündöklők a te érdemeid, s ez írás, mely­be bele intuk érzelmeinket. Olvasd te ebből, isten meg sziveinkből, hogy mi neked, erőt, egészséget, és hosszú életet kívánunk! A színház koszorúját Csillag Teréz és Kordin Mari nyújtották át. Erre Jókainé a következő pár szót mondá el, mély érzésű meghatottsággal, olyan mélyen csön­dülő hangon, mint a harang. Mélyen meghat az a baráti szívesség, melylyel önök a mai napon elhalmoznak művészi pályám ötve­nedik évfordulóján. Ötven év minden pályán nagy idő, hát még a mienken, a­kiknél a napok kétszeresen számítanak, mert két világban élünk. Kevesen vannak már fenn azok közül, a­kik e kettős világban velem együtt szerepeltek; a legtöbb már csak a néma játékot játszsza. De jól esik a tudat, hogy a­kik helyükbe léptek, azok sem feledkeztek­­ meg úttörő elődeikről, hogy a pályatársak emlékezése sírunkig és még azon túl is alvilágít. Engem a lelkesedés szent lángja vezetett ötven év előtt a színpadra, s ez a láng még most is melegít, midőn fényt nem vet utamra többé. Az előttem jártak balsorsa vissza nem riasztott, az utánam jövők dicsősége, jólléte örömmel tölt el; a honi művészet minden diadala nekem is diadal. Nekem ez a szívből jött üdvözlés pályatársaim­tól legnagyobb jutalmam, adja az ég, hogy önöknek művészi élete is ily jutalomban részesüljön, a pálya­társak megbecsülésében. És most engedjék meg, hogy hadd vegyek bú­csút az én eszményeim világától, mit épülni láttam, mit emelkedni látok­: a magyar színpadtól. A jelen voltak meghatva, benső megindulással s az őszinte ragaszkodás meg-megújuló jeleivel hall­gatták a művésznő meleg köszönetét s fenkölt bú­csúját. Ugyanakkor nyújtották át a nemzeti színház drámai személyzete által aláírt remek kiállítású fe­hér bőr albumot; ez album fedele fehér bőr, sarkain arany ornamentekkel, közepén piros, fehér és zöld zománczban J. L. R. betűk; az album belseje piros selyem, s lapjai művészi rajzokkal diszítvélt. Szövegét — minthogy a tegnapi esti lapunkban közölt csak tö­redék, — itt adjuk egész terjedelmében: Mélyen tisztelt művésznő! A nemzeti színháznak ma örömünnepe van. Ma ünnepeljük az ön színpadra lépésé­nek 50-ik évfordulóját. Ez 50 esztendő a magyar színészetnek egész történetét képezi. És ez a történet, bár történetnek rövid, de hosszú azoknak, a kik megalkották; a kik végig harczolták ez idő nehéz harczait, a­kik kivív­ták fényes diadalait; a­kik a magyar színművészetet a bölcsőtől csakhamar oda növelték, a­hol a nyuga­lomban fejlődhetett nagy nemzetek megizmosult mű­vészete állott. E gazdag történet lapjain — ah nem — min­den sorában ott találjuk mélyen tisztelt mű­vésznő az ön nevét. A küzdők között a legerő­sebb, s igy a diadalmaskodók között ez a n­é­v a leg­nagyobb, a legdicsőbb. E küzdelmekért, e diadalokért a közönség a di­csőség habzó poharát nyújtotta önnek; de vájjon e pohár csöppjei elfeledtették-e pályája szúró töviseit, s a könysajtoló fájdalmat, melylyel küzdelmei jártak. Bár feledte volna, vagy feledné e naptól kezd­ve ! Bár ne emlékeznék másra, mint ránk, kik dicső­ségének örökösei vagyunk,kik a hódolattól meghajtott fővel nyújtjuk ön felé sziveinket, melyek telve vannak hálával, el nem múló szeretettel és ragaszkodással ön iránt, és szent fohásszal az Istenhez, hogy önt hosszú élettel áldja meg! Lukácsi Sándor a népszínház személyzete nevében üdvözölte az ünnepeltet, mire Pálmay Ilka és Hegyi Aranka nyújtották át a népszínház ezüst ba­bérkoszorúját. Ezután Újházi Ede átnyújtotta Son­nenthal babérkoszorúját, Feleki pedig a miskolcziak ezüst koszorúját nyújta át. Még egy éljenzés é­s a színpad ünnepélye vé­get ért. Kezdetét vette az előadás. Az első jelenetek alatt a Jókainé szobrokkal, szőnyeggel, virággal díszített öltözőjében roppant ha­lomra gyűltek a koszorúk. A már említetteken kívül föl kell sorolnunk még a következőket: a kolozsvári nemzeti színház igazgatósága, a »Magyar Melpomé­­nének a kolozsvári pályatársai hódolattal; a pesti izr. nőegylet választmánya (üdvözlő fölirattal); a Petőfi­­társaság, az irók és művészek köre; Makrai László ; az országos színészeti iskola tanári kara és növen­dékei ; a magyar hírlapírók egyesülete; Lend­­vayné, a »Nemzet« szerkesztősége stb. stb. virág­csokrot küldtek Csapó Kálmán és neje, Wahr­­mann Mór kamélia és narancsvirágokból; Rott József és neje, Wohl Janka és Stephanie, Lesser a német színház igazgatója stb. üdvözlő táviratot küldtek Gall­­mayer Josephine Bécsből, Diósi Márton Londonból s mások. Ludwigh János és neje viaszból remekül ké­szített allegóriás képet küldtek, Pannóniát és a mű­vészet mentőjét ábrázolva a művészet bölcsője mellett Laborfalvi Benke Áron egy őzet küldött; Csanak N. egy kosár pompás almát stb. Sonnenthal külön levélben is üdvözölte Jókai­nét, csodálatát fejezve ki az ünnepelt előtt, de egyút­tal háláját is, mert a legelső benyomásokat Jókainé­­nak köszönheti, attól elkezdve, amikor, még mint gyermek látta »Egy anya a népből« egészen addig, amig mint ifjú lelkesedett a Jókainé eddig utól nem ért művészi alakításain. A nemzeti színház tagjai közt a mai ritka est emlékéül Kozmata fényképész Jókainé arczképét osz­totta ki és minden belépő a következő költeményt kapta: Jókainé-Laborfalvi Rózának művészi pályája ötven éves emlékünnepére •" Nagyok sorában legnagyobb valál; Sziveket hódított zengő szavad, Mely ma is szivünk mélyéig talál; Minden alakod volt — egész­ magad ! Egy nemzet látott, hallott, ünnepelt: Koszorúkkal hinté be utaid ; Könyeidben vigasztalásra lelt — A gyötrő bánat ... óh, a köny tanít! Királynő voltál egy félszázadig, Koronád fénye még tovább ragyog : A hit, dicsőség halántékaid — Körülveszik, mint fénylő csillagok ! De más is fénylik ma babérodon : Az öröm-köny, hogy újra láthatunk . . . Múzsádnak csókja ég homlokodon : Lángjától gyűlt örömmé bánatunk! Dicső e nap, mert diadal neked ! Zengő hymnusa amaz öntudat, Mely szárnyaira veszi lelkedet, s a megfutott pályára rámutat: Együtt nőtt fel művészetünk veled, Nyelvünk bűbáját te ismerteted ; Nemcsak szivünkbe írtad be neved : Meghódítottad a történetet, Mely koszorúzza hősnője nevét! KOMÓCSY JÓZSEF. * Az előadás maga ünnepies tüntetés színét vi­selte. A nézőtér a theatre parée külsejét mutatta. A főváros aristocratiájának és színházlátogató közönsé­gének legjava gyűlt össze s tölté meg a legutolsó zu­gáig a nemzeti színházat. A hölgyek majdnem kivétel nélkül , az urak nagy része báli öltözékben jelent meg. Aristocratiánk tagjai közül ott voltak többek között gróf Szapáry Gyula, gróf Andrássy Gyula, gróf Szapáry Géza, báró Edelsheim-Gyulai és számo­san mások. Jókai Mór leánya és Hegedűs Sándor és családja kíséretében, az első emeleten, az udvari pá­holy­lyal szomszédos páholyból nézte végig az előadást. Az előadás első jelenetét, melyben Jókainénak nincs szerepe, meglehetős nyugtalanul fogadta a kö­zönség, melynek egy része azt hitte, hogy a színházi ünnepiességek is nyílt színen fognak végbe men­ni. Az első jelenet alatt még a szereplők művé­szi játéka sem volt képes a szórakozott közönséget lebilincselni. A változás közben feszült figyelemmel várták a függöny felgördülését, s midőn az lassan fel­­emelkedett s a színpadon Jókainé alakja előtűnt, fre­­neticus, szűnni nem akaró és perczekig tartó, meg­­megújuló tapsvihar tört ki, melynek tartama alatt

Next