Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)

1883-12-03 / 452. szám

A romániai marhabehozatalhoz. Közelebbről a Gazda­körben igen érde­kes és beható vita tárgyát képezte a Romá­niából való marhabehozatal. Mezőgazdasá­gunknak, de mondhatni egész közgazdasá­gunknak jelenleg minden­esetre egyik legfon­tosabb kérdése ez. A vita alkalmával több oldaliból hangoztatták azon nézetet, hogy a román marhabehozatalt csak azon egy eset­ben lehetne kár nélkül megengedni, ha más­felől Németország is megnyitná sorompóit a mi marhakivitelünk előtt, mert ez compensa­­tiót szolgáltatna, mely mellett viszont mi is előzékenyek lehetnénk Románia iránt. Bármily természetesnek és logicusnak látszik is ez álláspont, nem tarthatom azt az egyedüli megoldásnak, sőt ha a kérdést egész teljességében tekintem, az a nézetem, hogy örülnünk kell azon, hogy ez nem az egyedüli megoldás, mert akkor egy circulus vitiosusból menekülnünk nem is lehetne. Azt, hogy Németország marhabevitelün­ket megengedje, de még csak azt is, hogy te­rületén nyers húsnak ólmozott vagyonokban átvitelét eltűrje, kormányunk folytonos eről­ködése daczára még nem sikerült elérnünk. Az agrár védvámpolitika, melyet Német­ország újabb időben követ és mely abban áll, hogy Oroszország és Ausztria­ Magyarország gazdasági nyersterményeit területéről kizárja : e politika egyik sarktétele egy nagyszabású conceptiónak. Lehet ez célszerű, vagy káros Németországra nézve, de ezen szívósság, mely­­lyel az ezen irányzatot követi, melyet sem közgazdasági compensatiokkal, sem az évek óta fennálló po­ltikai szoros barátság és hű­séggel nem voltunk képesek megváltoztatni, fájdalom, biztosíthat arról, hogy Németország azt feladni Románia kedvéért sem fogja, és mi hasztalan állítanók fel a kérdést olyképp, hogy mi csak akkor és annyiban engedünk Ro­mániának, ha és a­mennyiben Németország ne­künk enged, mert előre is tudhatjuk az ered­ményt, a­mely abból áll, hogy Németország kö­vetett irányzatától sem a mi, sem a Románia kedvéért el nem áll. S nézetem szerint igen sa­játságos felfogás lenne azt hinni, hogy a­mit Né­metország Ausztria-Magyarország kedvéért nem tesz meg, azt Románia kedvéért hajlandó lesz megtenni. Ezekből tehát csak azt következ­tethetni, hogy kormányunk maradjon meg eddigi útján, igyekezzék kitartóan Németor­­ország agrár­prohibitív rendszerét mérs­ékel­­tetni, remélhető, hogy ebben a tények logi­kája is fogja segíteni, s akkor lehetséges lesz nyers terményeink előtt a sorompókat meg­­­nyitni, de egyelőre elvileg se kösse össze a két egymástól nem függő kérdést­­. i. a Ro­mániából való behozatalt és Németországba való kivitelt, mert ez­által jelentékeny módon megbénítaná szabad mozgását azon kérdés­ben, mely közelebbről szőnyegr­e fog kerülni és mely a monarchia, de főképp Magyarország közgazdasági érdekeire a lehető legfontosabb, értem a Románival jövőre kötendő vámszerződést. Romániának politikai aspirátjói nem mind gyökereznek jól felfogott érdekeiben, de a közgazdasági téren nyilvánuló törekvései saját szempontjából egészen egészségesek. Egy nyerstermelő, extensiven mivelt ország ez, mely ugyan szeretne nemzeti ipar­t terem­teni s erre aránylag áldoz is, de azt is tudja, hogy bevételeinek egyedüli alapja még igen sokáig csakis nyersterményei lehetnek, s ezek között a gabna mellett főképp a szarvas­marha tekinthető állandó kiviteli czikkének. Ezért kétségtelen, hogy a jövő szerződés meg­kötésénél a marha szabad behozatala lesz a fő engedmény, a­melylyel szemben hajlandó lesz viszont engedményeket tenni. Ne feled­jük, hogy az ipartermékeken kívül számos mezőgazdasági eszközünk is van, melynek jelenlegi vámja a kivitelre nyomasztóan hat, hogy mást ne is említsek, a bor és a szesz. Részünkről tehát mérlegelnünk kell azon en­gedmények értékét, a­melyeket elérni remél­hetünk, azon árral szemben, a­melyet azokért adni képesek leszünk, s ezért szükséges, hogy teljesen tisztában legyünk azon árra nézve, még­pedig nemcsak országos szempontból az az egyedül azt tekintve, hogy egész közgaz­dasági állapotainkra ez minő hatással leend, hanem azon szempontból is, hogy hazánk egyes vidékeit és a földművelő polgárok egyes osztályait mily mértékben fogná e rendsza­bály érinteni. Mert megvallom, azon olcsó okoskodás, hogy »egy város érdekeit fel kell áldozni az egész javára«, oly gyakran hasz­náltatott már fel jogos érdekek könnyelmű feláldozására, hogy ennél erősebb alapot kell keresnünk. Mindenekelőtt tisztában kell azzal len­nünk, hogy ha szintén el is fogadjuk elvileg a szabad marhabehozatalt Romániából, tény­leg ezt csak akkor engedhetjük meg, ha Ro­mánia teljes mérvben eleget tesz az állat­egészségügyi conventio kellékeinek, azaz a marhavész elleni óvintézkedéseiben teljesen nyugat-európai színvonalra emelkedik; má­sodszor, ha magát teljesen elzárja Oroszor­szágtól és Bulgáriától, illetőleg keleti szom­szédaitól. Ez esetben is a közel­jövőben bizo­nyos megszorításnak mégis ki kellene tenni a marhabehozatalt, a­mi főképp abban állana, hogy az az ország néhány, p. p. 4—5 pont­jára szor­h­assék, ott is csak szoros orvosi vizsgálat és gyanú esetében veszteglés mellett. Ennek következménye főképp az leend, hogy azon ismeretlen X, a­melyet a keleti marhabehozatal jelent és a­mely azáltal, hogy Románia kelet felől jelenleg nincsen elzárva, határtalan elárasztással fenyegeti marhate­nyésztésünket, hasonlíthatatlanul szerényebb mérveket fog ölteni, mert csupán Románia marhafeleslege lesz a belföldi és nyugati pia­­c­on versenytársunk. Románia aránylag is csekélyebb kiterjedésű állam, de azonfelül marhaállománya, a növekvő igényeknek, me­lyeket a fejlődő mezőgazdaság igavonó mar­hák tekintetében támaszt, alig képes megfe­lelni. A nagyobbára silány faj nemesítése vagy­is inkább kicserélése nagyon lassú processus­­ban halad; annak előfeltételei nemcsak nagy tőkebefektetés, hanem a gondozó közegeknek tehát a népnek általában magasabb művelt­sége, mert szakértő gondozás nélkül a neme­sebb faj is elsatnyul, de a satnya faj bizo­nyára nem fog nemesedni, s így még igen so­káig nem lehet kilátás arra, hogy Romániáé té­ren is, minőség tekintetében csak meg is köze­lítse a mi termelésünket, ez okáért meg lehetünk arról győződve, hogy a romániai marhabehoza­tal semmiesetre sem képes rohamosan elárasz­tani piaczainkat s ez­által jelentékeny árcsök­kenést eredményezni, hanem igenis gyenge minőségű anyagot fog szolgáltatni a belfo­­gyasztásra és képesíteni arra, hogy a jobb minőségűt Bécsben vagy külföldön értékesít­hessük. A szükség elő fogja idézni azon munka­felosztást, hogy Románia dús legelőin az eny­hébb éghajlat alatt felnevelik az állatokat és hizlalásra hozzánk hozzák és szeszgyáraink fogják azokat értékesíteni, egy szóval ezen a téren is elfoglalhatjuk azon állást, a­melyre közgazdaságilag általában hivatva vagyunk; a nyers terményeket félig feldolgozott állapot­ban hozni a piac­ra s az értékfokozásban lelni hasznunkat. Azt vélem, az ily kilátások nem kelthe­tik azon aggodalmakat, melyekkel több ol­dalról találkozunk, valahányszor a romániai marhabehozatalról van szó s melyek csak ak­kor jogosultak, ha az czéloztatik, hogy a mar­havész veszélyét tekinteten kívül hagyva, az egész kelet kiszámíthatatlan mennyiségű mar­ha­anyagját bocsássuk piaczainkra, de csu­pán az isolált Románia marhafeleslegre, nem okozhat semmikép gazdasági forradalmat. Azonban kétségtelen, hogy a »laissez­­passer« elve itt sem alkalmazható feltétlenül, sőt igen sok irányban lesz szükséges a gazdakö­zönséget a támasztott versenynyel szemben versenyképessé tenni. Közvetlen módon szükséges lesz, hogy az eddig is sikerrel követett útón haladva, tenyész állatok közvetített vétele, dijjazása és tenyész­tése által az állam irányadólag és támogató­­lag hasson, szükséges lesz komolyan hozzá látni ahoz, hogy azon akadályok, melyek az istálóztatás behozatalát gátolják, végre meg­szűnjenek, s­értem az ugarlegelő-kényszer megszüntetését és a tagosítás könnyebbé és gyorsabbá tételét. Fő fontosságú a tarifa kérdése itt is. A lehetőségig könnyíteni kell az ország keleti részeinek helyzetét, differentiál tarifák által, de főkép mindenkép oda kell hatnunk, hogy ne álljon elő azon képtelenség, hogy a távo­labb Romániából területünkön át olcsóbban történhessen a szállítás Bécsbe, mint hazánk egyik-másik pontjáról, mert akkor nemcsak az olcsóbb productio, hanem olcsóbb szállí­tás is esvén latba, a verseny igen nehéz ta­lálna lenni. Végre ne feledjük, hogy közgazdasági ön­állóságunk ez idő szerint egyik legfőbb esz­köze, az Arlberg-alagúttal meg van teremtve, ez­által akadálytalanul közlekedhetünk a nyugattal. S ott már nemcsak élő állapotban szállítható a marha, hanem az új szerkezetű jeges vagyonokban Párisig, sőt Londonig el­szállítható a friss hús is. Ha tehát ez a szállí­tás czélszerűen berendeztetik, olykép, hogy a hússzállítás lendületet vegyen, az országban több helyt a hizlaldák közelében nagy vágó­hidak fognak keletkezni; a bőr, a mely jelen­leg kimegy s mint kész gyártmány jön visz­­sza, belföldön lesz feldolgozható,­­ a hizott állatnak drágább részei küldetnek csak a vi­­lágpiaczra, mig a gyengébbek a belfogyasz­­tásnak olcsó tárgyát képeznék; ekép a városi lakosságot olcsóbb táplálékkal látván el, a friss hússzállítás rendkívüli lendületet adhat a qualificáltabb tenyésztésnek, a jó hizlalásnak és olcsó táplálék biztosítása által közvetlenül az iparnak is. Hogyha tehát képesek leszünk a helyzetet kellően kihasználni, a romániai marha behozataltól nincs mit tartanunk. Szerény nézetem tehát az, hogy azon tétel, hogy mintha a marhabehozatalt Romá­niából csakis a Németországtól nyert hason engedmény árán engedhetnők meg, nem megtá­­madhatatlan; másodszor, hogy a Romániából való marhabehozatalt ez utóbbinak közgaz­daságunk egyéb­ ágaira előnyös engedmé­nyek árán kell megvásárolnia, végre, hogy szükséges az intézkedések és kezdeményezé­sek egész lánczolata, melyek a szabad beho­zatalt, főkép hazánk keleti részeire ne hátrá­nyossá, hanem esetleg még előnyössé is te­gyék. Ez utóbi teendők feletti gondolkodás legyen komoly feladata azoknak, kik köz­gazdaságunk ez ágára fordítják figyelmüket, mert azon két véglet, hogy: — vagy minden áron fönntartjuk a zárt s más téren inkább veszitünk, — vagy megnyitjuk sorompóin­kat s akkor ne aggódjunk a következménye­kért, — egyformán nem kielégítő megoldás. GRÓF BETHLEN ANDRÁS: Jókainé jubilaeuma. Jókai Móricnál, ötvenéves jubilaeuma alkal­mából ma délelőtt tisztelgett a »Nemzet« szerkesztő­ségének küldöttsége, a legjobb kivánatokat tolmá­csolván az ünnepelt művésznőnek. Jókainé e szeren­cseki­vána­tokat a legszívesebb köszönettel fogadta. A küldöttség vezetője V­a­s­­ Imre, a hírlapírók egyletének nevében is a legjobb kivánatokat fejezvén ki Jókainénak, az a következőleg válaszolt: A magyar irodalom s a magyar közönség iránti hála szívemben éppen olyan idős, mint színművészi pályám. Első föllépésem óta a közönség buzdító rész­véte, s az irodalom nagy vezérszellemeinek oktató pártfogása vezetett előbbre. Ez a kettő adott az elmúlt kor színművészeinek szárnyakat, hogy ne érezzék a nehéz út göröngyeit. A szenvedések, mikkel e hosszú pályám alatt találkoztam, rég feledve vannak, hanem az a gyö­nyör, mit a művészpálya adott, holtig él szívemben. Az a meleg búcsúhang, mely e pálya utolsó lépcsőfokán üdvözöl, írók, művészek és közönség ré­széről, igazat ad annak az első lépésnek, mely e pá­lyára hozott. Ha újra kezdhetném a lefolyt életet, megint ott kezdeném. Deszkaszin, papírkorona és töviskoszorú várt egykor a magyar művészre, most fényes paloták és babérkoszorúk köszöntnek feléje. Adja Isten, hogy e fényes nagy paloták, mik a deszkaszineket felváltot­ták, kicsinyek legyenek egykor a nemzeti művészet dicsőségének befogadására. Adjon Isten fénykort a magyar hazának, — nagy szellemeket, kik azt műveikben megörökítsék — művészeket, kik a nagy lelkeket tolmácsolni tudják, s honfi közönséget, mely azokért lelkesülni tudjon. Én, ha elhagytam is lelkem eszményvilágát, a művészi pályát, de a művészetet örökké imádom, s hazám dicsőségét ha nem hirdethetem, imádkozom érte. Köszönöm önök szives üdvözletét. Jókainé a küldöttségnek ezután megmutatta a számtalan emléktárgyat, mely két szobát egészen el­lepve tart, s melyek, a lelkesü­lés önkéntes adomá­nyai, meggyőzőn mutatják a nagy szeretetet, melylyel a közönség e kitűnő művésznő iránt viseltetik. Zsivora György emlékéhez. Azon necrolog kiegészítéséhez, melyet a lapok az elhunyt nagyérdemű bíróról közzétettek, egyik régi ba­rátja közléséből pótlólag megemlítjük, hogy ő volt az 1848-ik évi törvények által, a régi aristocraticus al­kotmány helyébe lépett demokrata elvnek első meg­testesülése, a mennyiben szegény tolnamegyei pórszü­lőktől születvén, s egyedül saját érdemei, szorgalma és tehetsége utján emelkedvén tekintélyes társadalmi s vagyoni állásra, nem nemes eredetű (csak nemes lelkű) létére a magyar hétszemélyes tábla birájává s majd Csanádmegye főispánjává neveztetett, oly he­lyekre, melyeket azelőtt csak az aristocratia foglalt el, a magasb hivatalok viselésének kizárólagos mono­póliumát élvezve. A demokrata elvek proclamáltattak s törvénybe is igtattattak ugyan, de az életben és gyakor­latban csak igen kis mértékben érvényesültek; a nagyérdemű boldogult, ki mint ügyvéd nagy tekin­télynek örvendett, s a közügyekben, bár nem zajo­san, de üdvösen szerepelt, ki Deák Ferencznek bizal­mas barátja volt s általa, fontos kérdésekben, nem egyszer vétetett igénybe érett és főképpen gyakorlati tanácsadás végett, mindenekelőtt lett kiszemelve arra, hogy kineveztetéseiben a demokrata elv megvaló­­sittassék. A forradalomban nyilvánosan nem sze­repelt, de kéz alatt annál több jót tett, s nem egy jó ember köszöni megmenekülését lelkes és ügyes közbejárásának. Ezért, bár a megtorló hatalom hozzá nem férhetett, az üldözést ki nem kerül­heti Midőn az első magyar biztosító társaság, az ő közreműködésével is, megalakult: ő lett annak alel­­nökévé, Ürményi József mellett, megválasztva; azonban az ország akkori kormányzója jónak látta tőle a meg­erősítést megtagadni. Tévesen volt említve a necrológokban, hogy gyermektelen volt,­­ boldog, de rövid házasságából egy leánya származott, gyönyörű, élénk és tehetséges gyermek, kit azonban a halál már 10 éves korában elragadott. Ettől fogva lett ő azután egy csoport el­hagyatott és segélyre szoruló árvának, tehetséges szegény fiatal embereknek, neveltető atyja. Segélye­zettjei száma régió, s ezek során több van, a ki az ő költségén bevégzett nevelés folytán, kitűnő szakem­ber lett. Magasztos azon jószívűség, melylyel ő az erre érdemeseknek talált özvegyeket és árvákat gyá­molította, s bajba jutott barátait kisegítette. Jog­­ü­gyekbeni kitűnő jártassága keresett ügyvéddé té­vén, a legnagyobb ügyeket bizták reá, különö­sen az ősiségi nyiltparancs uralma alá tartozó kér­désekben, melyektől gyakran egész családok jól­léte, sőt léte függött. Szorgalom s tudomány által szép vagyont szerzett, melyet megháromszorozott az általa a pesti határban szerzett rákosi birtok nagyobb részének rétz­letekben eszközlött kedvező eladása ál­tal azon időben, midőn az ingatlanok értéke váratlan magasságra emelkedett. Megtartotta azonban a rá­kosi Festetich-féle kastélyt, hol testvérét, mint keze­lőt, elhelyezte, hová friss levegőt szívni majdnem na­ponkint kijárt, s hol barátai gyakori vendégszereteté­ben részesültek, míg el nem betegesedett. E vagyont azután oly nemesen használta fel, mint csak igen kevesen. A protestáns árvaházra már életében 10,000 forintot ajándékozott; végrendelete pedig tanúságot fog tenni a hazai közintézetek iránti meleg hazafias érdekeltségéről. Már fiatal korában Párisba jutván, az ottani nagykövet, gróf Apponyi házához, mint nevelő és tit­kár, széles ismereteket s nagykörű világnézletet sajá­­tott el. Petrovich m. akad. r. tag barátjával együtt nagy szolgálatokat tett az akadémiának párisi okle­velek gyűjtése s leiratása által, a miért azután az akadémia levelező tagjai sorába igtattatott már ezelőtt 50 évvel. Nem sokat irt, a mi a magyar iroda­lomban számot tenne, — a Wigand-féle »Ismeretek tárá«-ba ő irta a jogtudományi czikkek s történelmi járulékok tetemes részét; de folyvást pártolója volt a tudománynak, megvett minden jó könyvet, s olvasott és tanult végperezéig. Ha ügyvédi értesitései összegyüj­­tetnének, a magyar jogtudományi irodalom becses ada­lékát képeznék. Irodalmi munkálkodásban gátolta nagy elfoglaltsága. — Az akadémia éppen ez évben tisztelte meg, ötven évre terjedő tagsága alkalmával, üdvözlő levéllel, — melyre már nem válaszolhatott, mert a a halál angyala kivette elgyengült, egykor oly erős jobbjából, a tollat. — Barátjai egyike, Tóth Lőrincz, ki hivatalos munkáitól üres perczeiben oly­kor egy-egy epigrammát is ir, ez alkalomból fel akarta keresni egy ilyennel, a­mi neki kétségkívül nagy örö­met okozott volna. A sors úgy akarta, hogy november 30-ának estéjén, ugyanazon órában, midőn ez emlék­vers elkészült, Zsivora örök álomba szenderült, s a költemény már nem kézbesittethetett. Mi ide ik­tatjuk azt, mint a boldogult jótékonyságának s nemes­­lelküségének szerény emlékét: Zsivora György barátomhoz. Hű­hót megvetvén, csöndben terjeszte erényed Áldást a boldogulást, merre szived s kezed ért. Kebled a, jó tettek gazdag forrása, s kezedből Vigaszt s enyhet adó szent alamizsna csorog. Vesztett angyalodért sajgó kebeledre öleltél Özvegyek és árvák elhagyatott seregét. A szűz s tiszta vagyon, mit bűn munkálva kerestél. Árva vagyonná lett s hálaimat kamatoz. Hosszú életet élj, hogy örülhess ily jutalomnak , nyugton hunyd be szemed, majd ha az óra ütött. — A hosszabb élet kívánása későn jött, mert azalatt, mig e sorok írattak, a halál bekövetkezett De a kí­vánság, hogy szemeit nyugton hunyja be, teljesült, mert kialvása egy valódi bölcshez s keresztényhez méltó volt.* Zsivora György földi maradványait ma dél­után helyezték örök nyugalomra. A végtisztesség az elhunyt Kerepesi úti 12. sz. alatt lakásán ment végbe, hol az elhunyt ravatala a fekete posztóval bevont te­remben volt felállítva s koszorúkkal elhalmozva. A temetésen megjelentek : Pauler Tivadar, a kir. Curia és kir. tábla bírái majdnem teljes számban, Szabó Miklós, Fabiny Teofil és dr. Vajkay Károly vezetése alatt. Az akadémia részéről Pulszky Ferencz, dr. Szabó József, gr. Dessewffy Aurél igazgatósági tag, Deák Farkas voltak jelen; azon kívül Ráth Károly főpolgármester, Szalay Imre oszt. tan., Thaisz Elek főkapitány, Pulszky Ágost, dr. Wodianer Bél , Kál­­lay Ákos, Harkányi Frigyes orsz. képviselők, a ma­gyar ált. biztositó társaság igazgatósága s mások szá­mosan. A gyászbeszédet Gy­őry Vilmos ev. lelkész tartotta, ki megemlékezett az elhunytnak a politi­ka s igazságszolgáltatás terén szerzett kiváló érde­meiről HÍREK. Deczember 2. Hivatalos. Kinevezések. Ő felsége, a közös külügymi­niszter előterjesztésére, dr. Rimler Gyula udvari és miniszteri titkári czimmel felruházott I. oszt. udvari és miniszteri fogal­mazót, valóságos udvari és miniszteri titkárrá kinevezte, és gróf Wass Amim alconsulnak a tiszteletbeli követségi titkári czimet adományozta, továbbá báró Ritter Henrik és lovag Rossmannt. Alfréd fogalmazó-jelölteket fizetés nélküli követsé­gi attad­ékká kinevezte. A pénzügyminiszter, Schneider Zsig­­mond X. oszt. pénzügyi fogalmazót II. oszt. pénzügyi titkárrá, Prol­ Ferencz és Kovács Márton I. oszt. pénzügyi fogalmazó­kat II. oszt. pénzügyi titkárokká és Maszalovics János I. oszt. pénzügyi fogalmazót II. oszt. pénzügyi titkárrá, Kovács József fogalmazó-gyakornokot II. oszt. pénzügyi fogalmazóvá nevezte ki. A vallás- és köz­­tatásügyi miniszter, Bérczy Gé­za végzett jogászt, a vezetése alatt álló minisztériumhoz díj­talan fogalmazó-gyakornokká nevezte ki. A pozsonyi pén­­zügyigazgatóság, Ruitz Imre irodasegéd­tisztet II. oszt. iroda­tisztté, és Lász Győző adóhivatali dijnokot pénzügyigazgató­sági iroda­segédtisztté nevezte ki. A soproni pénzügyigazga­tóság, Klimes Ferencz vámgyakornok-jelöltet a soproni m. kir. fővámhivatalhoz vámgyakornokká nevezte ki. — A honvédség köréből. Dr. Ruber József 51-ik zászló­­aljbeli szabadságolt állományú főorvosnak, a m. kir. honvéd­ség kötelékéből kérelmezett kilépése, a védkötelezettség telje­sítése után, a tiszti rendfokozat megtartása nélkül, megen­gedtetett. — Névváltoztatások. Rosenblüh Ede miskolczi illetősé­gű bécsi lakos vezetéknevének »Réti«-re, Klein Márton apá­­czai illetőségű ugyanottani lakos vezetéknevének ›Kabós«-ra, Marmorstein Ag­­ácz vitkai illetőségű budapesti lakos vezeték­nevének ,Martonfk­­ra és Hosser József zalaapátii illetőségű budapesti lakos vezetéknevének .Hazai 3-ra kért átváltoztatá­sa, belügyminisztériumi rendelettel megengedtetett. — Alapszabályok. A mosonyi Chevra-Kadischa egylet alapszabályai, a m. kir. belügyminisztérium által a bemuta­tási záradékkal elláttattak. A földmivelés-, ipar- és kereskede­lemügyi m. kir. miniszter, a Nagy-Károly vidéki vadászegylet alapszabályait, megerősitette. — Sorsolás. Az 1870. évi m­. kir. nyereménykölcsön kötvényeinek tervszerű 48 kisorsolása, f. évi deczember hó 15-én délelőtt 10 órakor fog a m. kir. lottóigazgatóság által (Budapest, fővámépület) megtartatni. — Az ügyvédi kamarákból. A budapesti ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, miszerint Büttner József (I. V. Erzsébet tér­ 9. sz. a); Szeberényi István (1. IX. Csillag utcza 40. sz.) ügyvédek, a kamara lajstromába folytatólag fel­vétettek ; dr. Fehér Manó budapesti ügyvéd és kamarai tag Magyar-Pécskára, az aradi ügyvédi kamara területére elköltözése folytán fenti lajstromból kitől ültetett, s hogy ügyvédi iratait dr. Róth Rezső budapesti ügyvéd és kamarai tagnak adta át; végül, hogy dr. Marton Vilmos kistitényi ügyvéd és kamarai tag lakhelyét Budapestre tette át. Az egri ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, miszerint Kulcsár Pál t.­igazi ügyvéd, az ellene 162/jegy. 82. sz. a. ki­szabott egy évi felfüggesztés f. évi november hó 18-án lejár­ván, az ügyvédség gyakorlatába visszahelyeztetett. A szabad­kai ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Selley Ármin uj­verbászi lakos ügyvéd e kan­ara lajstromából saját kérelmire kiterültetett. A szabadkai ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Steiner Károly sza­badkai lakos ügyvéd e kamara lajstromába felvétetett. — Ő felsége a király holnap délután Budapestre érkezik és kedd délutánig a budai Tárlakban marad. — Személyi hírek. Szögyény-Marich László, a főrendiház elnöke, a tegnap délutáni gyors­vonatai Székesfehérvárra utazott. — Báró Rad­­v­á­n­s­z­k­y Béla főispán a fővárosból székhelyére Zólyomba utazott s gróf Eszterházy Kálmán főispán Kolozsvárról a fővárosba érkezett. — Gróf Khuen-Héderváry bán már e hó 4-én leteszi a hivatalos esküt ő felsége kezeibe. — Héderváry-Khuen Károly gróf, az újonnan ki­nevezett horvát bán, sarja egy régi, eredetileg tiroli családnak, mely két ágra szakadt. Az uj bán a Khuen-Belaf-i ághoz tartozik, mely Tirolban levő törzsfészke, Belasi után nyerte el nevét. A Khuen­­családnak még három ága virul Tirolban, egy ág Ausztriában lakik, a Khuen-Belasiak onnan szár­maztak Zágrábba, innen Szlavóniába. Khuen-Belasi Antal gróf, atyja a bánnak, nőül vette Viczay-Hé­­derváry grófnak a lányát, s midőn e család férfisar­­jai elhaltak, Khuen Antal gróf 1874. decz. 3-ai ki­rályi pátenssel engedélyt kapott a Khuen-Belasi- Héderváry nevet viselhetni. Gróf Khuen-Héderváry Károly született 1849. május 23-kán, Nustárban, Szlavóniában. Részint Zágrábban, részint Budapes­ten tanult. Nyilvános pályáját a hetvenes években kezdte, Szerém megyében, majd három évig állt a megye szolgálatában, s ez alatt bő ismereteket szer­zett a közigazgatás terén. Beválasztották a horvát országgyűlésbe, mely a magyar országgyűlésbe küldte. Ez időtől kezdve nagyobbára Budapesten tartózko­dott. Nemrég Győrmegye főispánjává neveztetett ki. Gróf Khnen a kormánypárthoz tartozik. 1880. szep­tember havában nőül vette gróf Teleki Máriát. — Királyi adomány. Ő Felsége a temen orth. izr. hitközségnek iskolaépitési czélokra magán­­pénztárából száz frtot adományozott. — A miniszter köszönete. A vallás- és közokta­tásügyi miniszter, M­a­t­u­s­k­a János czimzetes pré­post és székesegyházi kanonoknak, a miért a Székes­­fehérvár Palota külvárosában levő róm. kath. óvoda f. évi költségei fedezésére kétszáz forintot adományo­zott, elismerő köszönetét nyilvánitotta.­ — Fényes esküvő. Bobdán, gróf Bethlen Józse kir. jósságigazgató fia tegnap vezette oltárhoz bobdai és csávosi Csávossy Gyula, Torontálmegye egyik leg­tekintélyesebb nagybirtokosának leányát. — A kiszolgált altisztek elhelyezése. A belügy­miniszter — mint értesülünk — következő rendeletét intézte a törvényhatóságokhoz: „A kiszolgált altisztek polgári alkalmazásáról szóló 1873. évi II. t. ez. 5. §-a azt rendeli, hogy a megelőző 4. § ban elősorolt irodai és kezelési alsóbb rendű hivatalnoki állomások betöltésénél, melyekre már fizetésben levő kebelbeli hivatalnokok vagy nyug­­díjasok nem találtatnak, az ezen szolgálatra teljes képességüket igazolt igénynyel bíró altiszteknek más pályázók felett elsőbbség adatik. Ismételt panaszok­ból arról szereztem meggyőződést, hogy a törvény ezen rendelete gyakran tévesen értelmeztetik, a­meny­nyiben oly esetekben, midőn alsóbb rendű hiva­talnoki állomás elnyeréséért a teljes képességü­ket igazoló igényjogosult altisztek mellett más nem jogosult, de jobban minősített avagy maga­sabb fokú minősítéssel biró pályázók, pl. a kezelésben jártasságot szerzett hosszasabban alkalmazott bijnok­­ok, felsőbb tanfolyamot végzett, sőt oklevéllel biró egyének jelentkeztek, az altisztek mellőzésével az utóbb említett pályázók alkalmaztattak.­­ Minthogy az ilyen eljárás a törvény c­élját meg­hiúsítja, felhívom a törvényhatóságot, hogy mind­azon állomások betöltésénél, a­melyek a szőnye­gen levő törvény 4 §-a értelmében a kiszolgált altisz­tek számára tartatnak fenn, a pályázó altisztek szá­mára biztosított jognak oly esetekben is érvényt sze­rezni igyekezzék, ha a pályázók közt olyanok is van­nak, a­kik a betöltendő állomásra nézve megszabott minősítésnél magasabb fokú minősítéssel bírnak.« — Egyetemi fölolvasn­ok. Díszes közönség gyűlt ma délelőtt egybe a központi egyetem új épületének második emeleti dísztermébe, azon fölolvasásokra, melyeket Szász Károly és Beöthy Zsolt tar­tottak a bölcsészet hallgatókat segélyző egyesület ja­vára. A közönség sorai közt ott voltak Szabó Jó­zsef rector, Than Károly, Budenz József, Hunfa­­­vy János, dr. Heinrich Gusztáv, Len­gyel Béla egyetemi tanárok s többek, a szép nem különösen nagy számmal volt képviselve. Az első föl­­olvasó Szász Károly volt, ki Tennyson király­­idyllj­eiről értekezett. Kiterj­eszkedett Tennyson életé­nek vázolására, idylljeit fejtegette, egymással össze­hasonlította, azután pedig rövid bevezetés után két gyönyörű idyllt olvasott föl, az egyiknek »P­el­leas és E t­a­r­r­e«, a másiknak »Arthur eltűnése« a czíme. E két idyll eddig ismeretlen volt irodalmunkban, s Szász Károly nagy szolgálatot tett a magyar iroda­dalomnak átültetése által. Az érdekes fölolvasást a közönség megéljenezte és megtapsolta.­­ A második fölolvasó Beöthy Zsolt volt, ki »Madách Ádámja és Goethe Faustja« czímű tanulmányát olvasta föl. Kimutatta, hogy mennyire tévednek azok, akik azt állítják, hogy Madách Ádámja nem egyéb Goethe Faustjának utánzásánál, s,bebizonyítja, hogy mennyire önálló alakítás Madách Ádámra. E tanulmány szin­tén tetszésben részesült. A közönség igazi élvezettel hallgatta a felolvasásokat. — Jövő vasárnap délelőtt, ugyanazon helyiségben, dr. Heinrich Gusztáv és V­á­m­h­é­r­y Ármin fognak fölolvasni. — Egy magyar ember a Hicks pasa seregében. Nemrég érkezett hire, hogy az álpróféta Sudán mel­lett teljesen felkonczolta Hicks pasa seregét. E ré­mületes hírt mindeddig csak annyiban módosították, hogy talán mégis megmenekült egynéhány ember, vagy talán egynéhány száz is. E hírek azonban semmi­esetre sem olyanok, melyek alkalmasak volnának az okozott rémületet jelentékenyen csökkenteni. A Hicks pasa táborkarában volt azonban egy fiatal 26 éves magyar lovasszázados, Matyuga Sándor, ki az­előtt a közös hadseregben volt tiszt. Mi­kors jutott Matyugának a szerencsétlen táborban, eddig senki sem tudja. Szeptember 30-án irt utoljára, s azóta híre nem érkezett. Elég ok van azonban arra, hogy rokonai, barátai a legrosszabbtól tarthassanak. Leve­lei közül lapunk egy szíves barátja rendelkezésünkre bocsátott néhányat, s ezek közül közöljük a következőt, mely rendkívül érdekes, s az ottani, eddig nagyrészt kevéssé ösmert viszonyokra éles világot vet. Char­tum, 1881. szept. 18. »Félóra múlva elhagyjuk Chartumot, hogy meg­kezdjük a nagy expeditiót Kordofan és Dar­fur ellen. Egész bizonyossággal írhatom azonban már most, hogy nagyon kevés reményem van arra, hogy Kordofanból valaha is visszatérek. Hosszabb idő óta üldöz engem annak a sejtelme, hogy ott kell hagynom az én fiatal életemet. Kü­lönben pedig abból, a­mit a Mahdiról tudok, ezt tel­jes joggal következtethetem is. Seregünk összesen 10,000 gyalogos, 1 üteg 8­0méteres Krupp-ágyú, 1 üteg hegyi löveg, 1 üteg Nordenfeldt golyószóró, 500 lovas és 8000 teve részben vízzel, részben lőszerrel, eleséggel megrakodva. Ennek ellenében Mohamed- Ah­med serege 15,000 fegyveres gyalog, 15 ágyú, néhány száz fő lovas és 160,000 lándzsás em­ber . Lőszerük, eleségük van bőven. Van vize elég, Obeid előtt és Obeidben erősített hadállásokkal ren­delkezik, a van visszavonulási útja Darfur felé. S mi még Cairoba sem mehetünk, mert Berberben és Sua­­kinban lázadás tört ki. Azonfelül Chartum fele is a Mahdi pártján van. »Nos males!« — nem tesz sem­mit ! mondja minderre az arab. A drágaság rendkívüli. Egy dollárnak itt annyi értéke van, mint otthon egy húszasnak. Ma utazunk Om-Dorman táborába, hol a had­sereg összpontosítva van ; holnap megyünk Duembe, onnan Obeid felé, hol, ha győzünk, a Mahdi Darfur­­nak fog visszavonulni, a­hova mi Üldözendjük. Z a r a g a, szept. 80. (Mintegy 9 nagy, mértföldnyire a Fehér-Nilustól, a 19-ik szélességi fok alatt.) Az ellenségről semmi bizonyos hírt nem kap­tunk. 26-án jöttünk el Duemből, 14 óra alatt értünk Chalba, hol másnap megpihentünk. 28-án indultunk Zaragába, hova 9 óra alatt érkeztünk meg. Tömérdek a felgyűlt esővíz. Hogy innen hova megyünk, azt csak ma tudjuk meg, mindenesetre csak oda, a­hol ivó­vi­zet kaphatunk. Egyelőre sem az éhség, sem a szomjúság, de a forróság miatt kell sokat szenvednünk. A menetek hosszúak s rendkívül erőfeszítők. Az én szolgála­tom váltakozik; az egyik napon elővéd, a másikon hátfedezet a lovassággal. Fáradságunk tömérdek, mindazonáltal, hál’istennek, egészséges vagyok. Néhány nap múlva okvetelenül az ellenségre kell bukkannunk. De mi fog történni akkor!... Ha a szorosok előtt ütközünk össze az ellenséggel, akkor győzünk, — különben nagy kérdés!. .. A fiatal százados ezután elbeszéli, hogy a had­járat alatt már olyan sok érdekes ritkaságot gyűjtött, hogy egy egész várost elláthatna belőle karácsonyi ajándékokkal. S fölsóhajt: bár haza jöhetne az ünne­pekre, Magyarországba ! E sóhajt azonban szinte agyonnyomja a közelgő halálveszedelem sejtése, amelylyel szemben csak egyetlen reménysugárt nyújt legutóbbi levele: hogy a táborkarban nyílt titok, hogy Matyuga Sándor százados legközelebb őrnagy lesz, s megkapja a Medzsidje-rendjelet!... Azóta senki sem hallotta hírét.

Next