Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)

1883-12-03 / 452. szám

SZERKESZTŐSÉG! Ferencesek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. fc. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el, Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-h­vatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. KIADÓ-HIVATAL: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földazlat. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......... .............................. „ „ 2 frt 8 hónapra ............. ................................. 6 * 6 hónapra .............................. .................. » Az esti kiadás postai különküldéséért felk­i­fizetés negyedévenként .................. „ 1 * Egyes szám 4 kr. 452. (332.) szám. Budapest, 1883. Hétfő, deczember 3. II. évi folyam. Budapest, deczember 2. A horvát báni állásnak, gróf Héderváry­ Khuennel betöltése valószínűleg épp olyan za­varba hozta a magyar ellenzéket, mint a szél­ső h­orvátokat. Ezek arra számítottak, hogy horvát bánt nem fog a magyar miniszterelnök találni, ha csak velük nem pad­ál ; amaz pe­dig már felállította a tant, hogy kiszolgáltat­ták Horvátországot a »katonai pártnak«. Minthogy azonban már Bambergnek ki­rályi biztossá neveztetése alkalmával hirdet­ték ezt, jó lenne, ha constatálnák, hogy a ki­rálybiztos éppen semmit sem ártott az alkot­mányosságnak és, hogy nem tartotta meg a maga számára vagy az állítólagos katonai pártnak Horvátországot, hanem csak addig és úgy volt annak élén, a­meddig és a­hogy a magyar miniszterelnök akarta. Tehát nem volt »kiszolgáltatva« Horvátország senkinek, megmaradt Magyarország kizárólagos fenha­­tósága alatt és így marad jövőre is. Ezt con­­statáljuk. Furcsa politika az mindenesetre, mely egy ember kinevezéséhez az alkotmányos ha­táskörök és törvényes felelősség minden kor­látait átlépve olyan alkotmányellenes felte­véseket köt, milyeneket Bamberg kinevezése után a Philippovicscsal való combinatióhoz fűztek. Mindjárt készek voltak az uralkodó­nak és kormánynak egyaránt, alkotmányel­lenes törekvéseket tulajdonítani, azonnal ké­szek voltak egy sehol sem található ka­tonai pártnak Magyarország feletti győ­zelme és Horvátország birtoklására ter­jedő hódítása felett elmélkedni. Ha most kö­vetkezetesek akarnak maradni, nem marad más hátra, mint hogy most meg hálaéneket zengjenek az alkotmányosság diadala, Hor­vátország visszahódítása és a katonapárt ve­resége felett. De ezt természetesen nem teszik. És jól teszik, hogy nem cselekszenek úgy, mint vádaskodásaikból következnek, mert ez által bizonyítják azt, hogy milyen légből ka­pott fictiokból állottak vádjaik és ez által győ­zik meg a magyar közönséget arról, hogy komolyan sem egyik, sem másik esetben ál­lításaikat venni nem kell. De hát előttünk van egy tény, mely Horvátországgal való politikai viszonyunk­ban nevezetes fordulatot jelez. Nem a politi­kában, de az eseményekben. Héderváry ki­­neveztetését egész Magyarország szívesen vette. És reméljük, hogy Horvátországban sem fogják azt félremagyarázni. A rend ott helyreállott, a vitás kérdés függőben tartatik, a kedélyek lecsillapodtak, a magyar kormány egész jóakarattal nyitja meg az alkotmányos élet sorompóit, anélkül, hogy a múltból egye­bet,mint oly tanulságokat vont volna le,melyek Magyarországnak és Horvátországnak egy­aránt javára válnak. A boszu politikáját senki sem kívánja folytatni, sőt—minthogy megkez­deni nem akarta azt senki sem — erre szükség sem volt. Az új horvát bán magyar hazafisága nem fog akadályul szolgálni abban, hogy elfo­gulatlan, igazságos horvát bán legyen és így azon ország javát mozdítsa elő, melynek élé­re állíttatott. De másfelől, a magyar politika sem követeli azt, hogy ha Horvátországban közigazgatási sérelmek vannak,azok ne orvosol­­tassanak. Nem akarjuk mi sem az alkotmá­nyosságot, sem Magyarország supprematiáját igazságtalansággal, zsarolással vagy más jo­gos sérelmekre okot szolgáltató eljárással erő­s­­bíteni, sem a horvátok, sem nemzetiségeink irányában. De tőlük is megköveteljük — és­pedig éppen ez alapon követeljük meg azt, hogy alkotmányos kötelességeiket lelkiismere­tesen teljesítsék és politikájukat is úgy rendez­zék be, törekvéseiket is úgy irányozzák, hogy sehol, semmi téren ne jöjjenek összeütkö­zésbe a magyar állammal. És az új horvát bán nem kis jelentőségű feladata lesz az, hogy megtegye e tekintetben azt, mit elődei elmulasztottak, t. i. úgy vezesse Horvátor­szág belpolitikáját, hogy az teljesen össz­hangban álljon Magyarország politikájával és ne teremjen semmiféle ellenséges politika számára gyümölcsöket. Ezt el lehet, talán erélyes és tapintatos kormánynak felvilágo­sítással, minden kétértelműség kizárásával is érni. Mert eddig hiányzott a horvát kormá­nyokban az az őszinte bátorság, mely a törvény egész erejét éreztesse némely izga­­tókkal és a magyar állam követelményeit feltétlenül hangsúlyozza a habozókkal vagy kétszinűekkel szemben. Ha így támaszokat és korlátokat lehet teremteni Horvátország­ban, a magyar állam minden chauvinista tendentiáktól ment politikájának, akkor a bé­kés fejlődés biztosítva van. Ha pedig ezen útra nem akarnának térni a horvátok (már t. i. a többség), akkor bizony ők mondják fel a békés és rendes alkotmányos kormányzás feltételeit, és akkor maguk teremtenek ma­guknak kivételes állapotokat, melyekből most oly szépen és kevés hátránynyal szabadultak. De ez nem mindig lehetséges. Az utóbbi tény Bamberg ügyességének és a magyar kormány mérsékletének köszön­hető. Ismerjük el, hogy a katona egy pol­gári feladatot nagyon sok ügyességgel oldott meg és a horvátok is ismerjék el, hogy a magyar kormány a rendkívüli hatalmat na­gyon kevéssé éreztette velük. De birt azzal feltétlenül. Ebben sok tanulság van reá­juk nézve. Vegyék hasznát! A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 2. A műcsarnokból. (A pályaművek.) Ha valahol, úgy nálunk van arra szükség, hogy pályadijak kitűzése által éleszszék a fiatalabb festő­nemzedék munkakedvét. Való tények előtt hunynék szemet, ha azt állí­tanám, hogy hazánkban az utóbbi évek alatt a képző­művészetek állapota nem vett örvendetes fordulatot. Tények, hangosan beszélő tények győznek meg az el­lenkezőről. Jobb módú családoknál ma már nem ritka eset, hogy a korábban annyira divatos színnyomatú képek helyett eredeti művekkel díszítik termeiket, s fiatal képíróink, egy kis tehetség és munkakedv mel­lett, itthon is kereshetnek már annyit, hogy a megél­hetés gondjai miatt ne kelljen aggódniok. Mindez azonban még nem elég az üdvösségre, legkevésbbé pe­dig arra, hogy a művészet izmosodását, nemzeti irány­ban való fejlődését előmozdítsa. A csekély fénynek ugyanis, mely képzőművészeti viszonyaink felett mu­tatkozik, megvannak a maga árnyai. A magyar műpártolás még sokkal vékonyabb érben csörge­dez és sokkal felületesebb, semhogy komolyabb, oda­­adóbb munkára bátoríthatná a képzőművészeket. Csak olcsó képeket vásárolunk, s a mit reszünk sem válogatjuk meg. Három-négyszáz forintnál drá­gább kép, csak kivételképpen kel el műtárlataink­on s nem ritkán éppen a tetszetős, de felületes munkának van kelete. Kiváló kegyben a tájképfestők részesülnek, kik egy-egy hangulat visszatükrözésével, kevesebb tu­dás mellett is, könnyen be tudnak férkőzni a közönség kegyébe. Ezért, különösen a fiatalabb tájképfestőkről gyakran hallhatni, »ltenek valamit az őszi, vagy ta­vaszi tárlatra, talán csak akad vevője.« És akad is rendesen, mert a kép három-négy nap alatt elkészül, s a festő munkájáért eléggé megvan fizetve 1­ 200 írttal, amennyit könnyen megad a kevésbbé válogatós ízlésű műbarát. Másképpen áll a dolog a történeti és genre-fes­­tészettel, hogy ne is szóljak a vallásos festészetészet­­ről, melynek élvezése élénkebb vallásos érzületet kö­vetel, mint a minővel napjainkban találkozhatunk. A művészi alkotás ez utóbbi ágai, melyek nemcsak több tudást, de egyúttal több időt és munkát is igé­nyelnek, nálunk még nem találnak piaczra. Emlékez­hetünk reá, hogy B­a­d­i­t­z Ottó megragadóan szép festménye, az »Angyalcsináló« visszavándorolt a festő műtermébe s Gyárfás Jenő nagy zajt ütött képe: a »Tetemre hívás« — ajándékképpen került a nemzeti múzeum képtárába. Mindez eléggé bizonyítja, hogy a műpártolás itt még nagyon kezdetleges fokon áll, s mellette nemcsak elfér, de szükséges is a pálya­díjak támogatása. Az országos képzőművészeti társulat szép kö­telességet teljesít, midőn ilyen pályázatokkal serkenti a munkabíró tehetségeket. Ez idei három pályadíja is örvendetes mozgalmat idézett elő festőink között, s az érdekes képek egész csoportját szerezte meg őszi tárlatunk számára. Az Ipolyi-féle ötszáz forintos díjra, mely a ma­gyar nemzet történetéből kíván valamely »nemesebb és lélekemelő« jelenetet, »a tárgynak s alakoknak megfelelő, erősen jellemző és kifejezett előállításával, s a kort s annak jellemét, viseletét, ha kell bútorza­tát, építészetét híven visszatükröző alakítással, ösz­­szesen húsz pályamű érkezett. M­a­r­g­i­t­a­y Tihamér, e fiatal festő, ki sokat dolgozik, de nem ismeri azt az odaadást, melyet min­den komolyabb munka megkövetel, két műves vesz részt a versenyben. »Zrinyi Miklóso«-n a költő-had­vezért abban a jelenetben tünteti fel, midőn »Sziget­vár veszedelmé«-t először felolvassa bajtársainak. A vázlat egyszerű helyzetkép, rosszul rajzolt alakokkal, erő és kifejezés nélküli színekben. Valamivel lendüle­tesebb compositio »II. Lajos holttestének elszállítása a Cselepatakból« , de ez viszont nemzeti múzeumunk egyik hasonczimű festményére emlékeztet igen élén­ken. A fiatal festőnek még sokat kell tanul­nia, hogy igényei lehessenek a komolyabb számba­vételre. Nem sokkal kellemesebb benyomást tesz reánk A­g­g­h­á­z­y Gyula verseny­műve. A Munkácsy-ünne­­pélyek ama mozzanatát festette meg, midőn Ipolyi Arnold püspök az ünnepelt művésznek a képzőművé­szeti társulat ajándékát átadja. A vázlaton közéletünk számos kiváló alakja van élethíven, vagy legalább köny­­nyen felismerhetőleg ábrázolva; de a csoportosítás a bí­rálat leggyöngébb kifejezésével élve is, igen kezdetle­ges. A compositió nagy választékossága, a beosztás szellemes találékonysága kívántatik meg ahoz, hogy a modern élet hasonló jeleneteit, bármily nagy érdek fűződjék is azokhoz, művészileg érdekessé tudja tenni a képbró. Aggházy Gyulában, úgy látszik, ilyen mun­kához, teljesen hiányzik a találékonyság. Már magá­ban az, hogy csoportozatát közvetlen Munkácsy nagy képének közelében helyezi el, nyugtalanná teszi a kép szinhatását s a lényegről egészen a mellékes do­logra tereli figyelmünket. Hát még maga a csoporto­­zat! A kép főalakja, Munkácsy hátát fordítja a né­zőnek, s úgy áll a tisztelt gyülekezetet előtt, mint valamely pensumát felmondó iskolás gyermek. A kép többi alakjainak elhelyezése szintén kevés találékony­ságra mutat. Csaknem geometriai pontossággal van­nak egymás mellé ékelve, mint a játékdoboz fa­kato­nái, s a csoportozatban egyetlen mozdulat sem érez­teti azt a lelkesedést, mely a Munkácsy-ünnepélyek eme kétségen kívül legfényesebb mozzanatát jelle­mezte. Nem szeretném, ha Aggházy képe után is­merkednék meg valaki a közelmúlt e nagy fontosságú momentumával. Székely Bertalan, fesztésetünk e régibb je­les képviselője, szintén megjelent a pályázaton. — Zrínyit festi Szigetvárit, de az eddigi ábrázolásoktól eltérőleg, nem a kirohanás pillanatában, hanem még benn a várban, nők és gyermekek csoportja által kör­nyezve. Mozdulatán már látjuk, hogy az élet-halál harczra készen áll, de szemei még a hátramaradókon pihennek, kiket talán ezúttal lát utolszor az életben. Zrinyi mozdulatában lendület és erő nyilatkozik; én azonban, a kép egységes hatásának szempontjából, örömestebb láttam volna, ha Székely nem a búcsú és hősies elhatározás váltakozó érzései közt ingadozva vezeti elénk a szigetvári hőst. Az érzelmek ilyeténféle megosztása mindenkor a kép összbenyomásának rová­sára történik. — A vázlat előterében van egy-két csinos csoportozat; a kép színei azonban egészen szín­telenek s nem sok biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy Székely valaha e vázlat nyomán festészeti szem­pontból is érdekes — kész képet készíthetne. Egészen ellentétes hatást gyakorol reánk Vágó Pál versenyműve: »Kiev hódolása a hazát kereső magyarok előtt.« A fiatal festő, ugy látszik figyelem­mel tanulmányozta az újabb coloristákat s jól ismeri a történelmi festészet Matejko és Pradilla által kép­viselt újabb irányát, de vázlata szerfelett zűrzavaros s inkább a merészség, mint a biztosság bélyegét vi­seli magán. Vágó Pál nagy tömeggel dolgozik, mely felett azonban legalább ma még nem tud uralkodni, csoportozatai nem olvadnak egymásba, s nemcsak távlat, de rajz tekintetében is lényeges fogyatkozá­sokról tesznek tanúságot. Látszanak rajta a nem kö­zönséges tehetség nyomai, de látszik egyúttal az is, hogy ez a tehetség most még forrongásban van s ke­resi a formát, melyben nyilatkozhassál Valamennyi versenymű felett magasan kiemel­kedik Paczka Ferencz, Emese álmát ábrá­zoló festménye. Ez a fiatal művész nagy léptekkel és biztosan halad pályáján. Tavaly »Tékozló fiú«-ra keltett figyelmet; az idén pályaművével készteti hosz­­szabb megállapodásra a tárlat látogatóit. A magyar ősmondából mindnyájan ismerjük Emesének, Álmos anyjának, költői alakját, s el van mondva ebben a mondában az is, hogy Emesének s a turul madárnak frigyéből született a honfoglaló hős. Paczka képe az ébredés pillanatában, ihletett meglepetés hatása alatt mutatja be Emesét, a menekülő turullal, mely­nek egy tolla a csábos teremtés fekhelye előtt pihen, sokat mondó jel gyanánt. Kifejezőbb, beszédesebb női aktot magyar művész még aligha festett. A mez­telen test mozdulata, a leányos arcz kifejezésének ereje és ifjúsága, egyesülve ama technicai bravourok­­kal, mely­ két Paczka, mondhatnám játszva győzött le, az újabbkori magyar f­stészet egyik maradandóbb alkotásává teszik »Emese álmá«-t. Ezen a képen nem csak a tudásnak, de egyúttal költői kedélyének is nem közönséges bizonyítékát adta a fiatal festő. Őszinte örömmel üdvözlöm a szép sikerért, s még akkor is hirdetném diadalát, ha művét netán mellőzni akarnák a pályabírák. A képzőművészeti társulat 200 aranyos nagy díjára ez idén a hazai művészek olajba festett táj-, állat- vagy csendélet képei pályáznak. A díj odaítélése azt hiszem, sok fejtörésre nem fog okot adni a bírá­lóknak. A jelenlegi tárlatnak nincs egyetlen jelenté­kenyebb állatképe sem, a csendélet pedig olyan genre, melynek művelésével nálunk hivatottabb tehetségek soha sem foglalkoztak. Választásuk tehát csak­is a tájképekre eshetik, melyeket első szemlémben már tüzetesebben ismertettem. Előre látható, hogy legerő­sebb lesz a küzdelem M­é­s­z­ö­l­y Géza s az utóbbi években gyors fejlődésnek indult S­p­á­n­y­i Béla kö­zött. Mindkettőnek eléggé markírozott egyénisége van arra, hogy úgy a műpártolók, mint a műbirák körében hiveket tudjon szerezni irányának. Közös jelemvonásuk, hogy egyéni hangulatukat ritka közvetlenséggel tud­ják visszatükröztetni festményeiken; de míg Spányi csakis kizárólag hangulatok visszaadására törekszik, s talán a kifejezési erő hiányában olykor-olykor kelletén túl is használja a ködöst, homályost, addig Mészöly­nek egyéni érzelmei mellett rendesen valami mondani­valója is van s táj képei nemcsak magát a művészt, de a gazdagon alkalmazott staffage alakok segítségével s a lényeges részletek végtelenül fontos megfigyelésével magát a tájat is charactetizálják. Spányi kizárólag lyrai természet, ki mindent saját szemüvegén keresz­tül lát, míg Mészöly olyan elbeszélő, kinek művein csak jóleső járulék gyanánt szerepel a művész egyéni hangulata. A két művész közti ellentét legvilágosab­­ban nyilatkozik, ha balatoni képeiket veszszük bírálat alá. Mind a két festmény díszére válik a kiállításnak; mindkettő mélyen átérzett hangulatos kép, de Spá­nyi csak szép vizet és szép levegőt festett, míg Mé­szöly vásznán a Balaton vidékével ismerős néző első­sorban a magyar tenger vizének és levegőjének jel­lemző vonásait látja. Nem kis nehézséggel jár a Ráth-féle díjnak odaítélése. Már maga az a körülmény, hogy történel­mi és életképek pályázhatnak, megnehezíti a bírák munkáját. Nem fog-e mindjárt első­sorban az a kér­dés felmerülni: váljon a történelmi kép már tár­sá­­nál s az arra fordított gondnál fogva is nem követel­heti e meg a figyelem és érdeklődés magasabb fokát ? Vagy viszont: ne az életképeket részesítsék-e bizo­nyos dédelgetésben, midőn a történelmi festészet eme­lésére már maga a társulat buzgó elnöke külön pálya­díjat, alapító­t? Mindezek olyan kérdések, melyek a bíráktól elvi eldöntést igényelnek, s csaknem lehetet­lenné teszik a hozzászólást azok részéről, kik csupán távoli szemlélői a pályázatnak. Bárminő legyen is a megállapodás, annyi bizonyos, hogy a pályázat ezút­tal nem volt meddő, s e versenyen különösen a fiata­labb festő nemzedék szépen van képviselve. Gyár­fás Jenő pompás részletekben gazdag műve, a »Télörömei«, Ébner Lajos megkapó közvetetlen­­séggel festett ujonczozási jelenete, ha nem is veszé­lyes, de mindenesetre nagyon számot­tevő concurren­­tiát csinálnak B­a­d­i­t­z Ottónak, kinek sokoldalú és szeretetreméltó tehetségét ezen a tárlaton is folytonos izmosodásban mutatják be újabb művei. SZÁN A TAMÁS, BELFÖLD. Budapest, decz. 2. A képviselőház holnap, f. hó 3-án d. c. 10 órakor illést tart. Budapest, decz. 2. A képviselőház könyvtári bi­zottsága decz. 3-án délelőtt 11 órakor ülést tart. Budapest, decz. 2. (A horvát válság megszűnése.) A »Budapesti Közlönye mai számában olvassuk: Ő császári és apostoli királyi felsége a követ­kező legfelső kéziratot méltóztatott kibocsátani: I. Kedves báró Ramberg! Miután azon fel­­adatok, melyek végett Horvát- és Szlavonországokba és az ezen országokkal 1881-ik évben egyesített, volt határőrvidékbe királyi biztosommá kineveztem, im­már teljesítvék, a magyar miniszterelnököm előter­jesztésére Önt ezen megbízásától ezennel felmentem, és sok éven át, úgy mint ez alkalommal is tett kitűnő szolgálatai által szerzett érdemei elismeréséül. Önnek első osztályú vaskorona-rendemet díjmentesen ado­mányozom. Kelt Gödöllőn, 1883. évi deczember 1­én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. I. Kedves gróf Khuen-Héderváry­ Ma­gyar miniszterelnököm előterjesztésére Önt Horvát- Szlavon-Dalmátországok bánjává s egyszersmind az ezen országokkal 1881-ik évben egyesitett, volt ha­tárőrvidék királyi biztosává ezennel kinevezem. Kelt Gödöllőn, 1883. évi deczember 1-én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. III. Kedves Bedekovich! Magyar minisz­terelnököm előterjesztésére Önt a Budapesten szé­kelő központi kormányhoz tárcza nélküli horvát-szla­­von-dalmát miniszteremmé ezennel kinevezem, illető­leg ezen eddig is viselt állásában újólag megerősítem. Kelt Gödöllőn, 1883. évi deczember 1-én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. Zágráb, decz. 1. (Az uj bán.) Az »Agra­mer Zeitung« mai czikkében melegen üdvözli Khuen-Héderváry grófot az újra felélesztett báni méltóságban. Elődeinek egyike sem — úgymond — nem foglalta el állását oly súlyos viszonyok közt, mint ő; egyikre sem várakoztak nagyobb feladatok, egyik­hez sem fűződtek örvendetesebb remények. Politikai, gazdasági, sőt társadalmi életünk vigasztalan állapot­ban van; a pártok küzdenek egymás ellen, anélkül, hogy törődnének azzal, hogy programmjuk folytán válvetve kellene működniök; gazdasági jólétünk ter­jesztői kárhoztatják a sajnos politikát, a­mely sem­mivé tesz az anyagi előhaladásra irányuló minden törekvést, s azok, a­kik társadalmi állapotainkat egész­ségesebb alapra kívánják fektetni, panaszkodnak úgy az egyikre, mint a másikra. E circulus vitiosusban mozog összes nyilvános és magánéletünk... Khuen gróf, mint horvát, tudja, mily szeretet­tel csügg a horvát nép culturális intézményén. E szeretet nem gátol abban, hogy meglássuk hibáit s hiányait s hálával fogadjuk azokat, a­kik azokat tö­kéletesítik s kiegészítik. Ha Khuen gróf e két irány­ban indul, alig lesz szüksége arra, hogy e nagy poli­tikával gondoljon. Ha népünk hangulatát helyesen ítéljük meg, azt hiszszük, minden kormánynak meg­köszöni, hogy a mindennapi élet gyakorlati kérdé­seire irányozza figyelmét és nem engedi, hogy ha­szontalan politikai harczokban emészti magát s oly ideálok után törekszik, melyek ha egyáltalán, csak századok múlva érhetők el, s ha elérettek is, csak ideáloknak bizonyulnak. Budapest, deczember 2. (A kecskeméti képviselőválasztás.) Kecskeméten nagyérde­­kű és fontos képviselőválasztás folyt ma le. A kecske­méti felső kerületben, melynek képviselője Szilády Lajos volt, ez utóbbi halála folytán, mint olvasóink tudják, új választás rendeltetett el, s három jelölt lé­pett föl: Vámos Béla kormánypárti, Halász Géza füg­getlenségi párti és Vadnai Andor antiszemita-párti programmal. A választás ma ejtetett meg,s mint alan­ti távirataink mutatják, az előbb szélső­baloldali ke­rületben legtöbb szavazatot Vámos Béla kor­mánypárti jelölt kapott, utána V­a­d­n­ay An­dor antisemita következik, s a szélsőbalol­dali jelölt legutolsónak maradt. Nem akarjuk bővebb fejtegetések tárgyává tenni ez ügyet. Ör­vendünk, hogy Vámos Béla, kinek programmbeszéde budapesti körökben is feltűnést keltett, oly szép pár­tot sorakoztatott maga mellé.­­ Örvendünk abban a re­ményben, hogy a szabadelvű párt Kecskeméten ké­pesnek fog mutatkozni arra, hogy — miután nem győzte volt le a szélsőbal s az antisemitismus együtt — legyőzze az antisemitismust a második válasz­tásnál külön. A függetlenségi párt azon elemei­nek, melyek oly büszkén emlegették, hogy ők — a valódi democratia igaz hívei — az antisemitis­mus ragályának nem kevésbbé ellenségei, mint bár­mely párt férfiai, most nyílik alkalmuk megmutat­­niuk : őszinte volt-e e részbeli fogadkozásuk. Ha őszinte volt, s ha Vadnay Andor antisemita jelöltsége nem ta­lál segítségre a kecskeméti »tiszta« függetlenségi pár­telemek részéről, akkor a szabadelvű párt — mely ez alkalommal többet képvisel Kecskeméten egyszerű pártérdeknél, mert a modern socialis rendet képviseli annak felforgatóival szemben — akkor, mondjuk, a sza­badelvű párt nagy diadallal fogja visszaverni az anti­semitismus ez újabb támadását — az első tudvalevőleg Szakoson volt, hol Nendtwich Károly bukott meg Dőry Béla ellen — s a jelen visszaverés annál fontosabb, mert oly exponált helyen történik, hol az antisemita izga­tás már rég foly, s mert másodszor az általános válasz­tások előestéjén tájékozást fog szolgáltatni az iránt: számíthatnak-e Magyarországon a modern szabadság és democratia eszméi arra, hogy melléjük sorakozik pártkülönbség nélkül minden ember, ha azokat — sö­tét jelszavak alatt — valamely közös ellenség fe­nyegeti. Sopron, nov. 30. [E­r­e­d­e­t­i t­u­d­ó­­s­í­t­á­s.] (A közjegyzői kényszer ellen.) Sopron megyé­­ben a közjegyzői törvény módosításáról szóló tör­vényjavaslat­ által behozatni szándékolt hitelesítési kényszer elleni mozgalom nagy mérveket kezd ölteni. Az ügyvédi kamara dec­ember 8-án rendkívüli köz­gyűlést fog tartani a kormányhoz és a képviselőház­hoz intézendő felterjesztés elfogadása végett. Sopron sz. kir. város törvényhatósági bizottsága a november 28-án tartott közgyűlésén egyhangúlag elhatározta az ez érdembeni felírást, a megyei bizottságtól hasonló határozat várható, a közjegyzői egylet és minden egyes megyebeli község szintén fog kérvényezni a tör­vényjavaslat 20. §-a ellen. Budapest, decz. 2. (Az újpesti kikötő.)Az újpesti kikötő közegészségi ártalmai már nem egy íz­ben képezték hirlapi felszólalások tárgyát s hosszabb idő óta foglalkoztatják a baj orvoslására hivatott ható­ságokat is. A közegészségi ártalmak két fő okra vezethe­tők vissza : először, hogy a kikötőben a víz lefolyása lassú, minek folytán e kikötő medenc­éje időnkint el­iszaposodik, s másodszor, hogy a kikötő mentén lévő számos gyár üledéke és mocsokvize, a kikötőbe ömlik s abból a viz lassú folyása következtében a megkiván­­tató gyorsasággal nem folyhatik le a Duna­ főágába. E bajon a medencze kikotrása egymagában nem segít, mert ennek daczára a vízfolyás mindig lassú marad. A baj gyökeres orvoslása csak úgy remélhető, ha a medenc­e kikotrásán kívül, a gyárak mocsok­vizei és üledékei nem a kikötőbe, hanem a szabad Danába vezettetnek. Ezen a főváros közegészségi viszonyai szempontjából oly kiváló fontosságú kérdés megoldását — mint értesülünk — a bel­ügyminiszter vette kezébe s határozatikig kö­telezte a kikötő tulajdonosát a medenc­e kikot­rására, valamint határozatilag kimondotta, hogy a gyárak mocsokvizei és üledékei jövőre ne a kikötőbe, hanem egy építendő gyűjtő­csatornán át a szabad Dunába vezettessenek. E csatorna, melynek terveit és költségvetését a közlekedési minisztérium már elké­szítette, a kikötő felső végénél indulna ki , a buda­­pest-váczi államút mentén vezettetve, a kikötő alsó végén torkolnék a Dunába. A csatorna építési költ­ségei 109,312 írttal vannak előirányozva. Az építési költségek részben a megye, részben a főváros, részben pedig az illető gyár és üzlettelepek tulajdonosai által lesznek viselendők. Az érdekeltek kitudása s az érde­keltségi arány megállapítása czéljából a belügymi­nisztériumban jövő évi január hó 8-án értekezlet fog tartatni, s a belügyminiszter már fel is hívta úgy a főváros, mint a megye közönségét, hogy ez értekezle­ten magukat képviseltessék s egyúttal az azon való megjelenésre az érdekelt s részben a főváros s rész­ben pedig a megye területén fekvő gyár- és üzlettele­pek tulajdonosait is hívják fel. A miniszter ez intéz­kedése egy régen érzett bajt van hivatva gyökeresen orvosolni s igy bizonyára a mily megnyugvással és helyesléssel fogják azt a két társtörvényhatóság és az érdekelt gyár- és üzlettulajdonosok fogadni, épp oly örömmel vesz arról tudomást a nagy­közönség is. Budapest, decz. 2. (A vallás és tanul­mányalap ellenőrzésére kiküldött bi­zottság.) A vallás és tanulmányal­ap felügyeletére és kezelésének ellenőrzésére kiküldött bizottság ma délelőtt 11 órakor a vallás- és közoktatásügyi minisz­térium épületében, S­z­­­á­v­y József koronaőr és S­i­­m­o­r János herczegprimás társelnöklete alatt ülést tartott, melyen a bizottsági tagok közül Haynald La­jos bibornok, gr. Cziráky János, Ipolyi Arnold, Muzslay, Prileszky Tádé, Bartha, Hajnik Imre, An­­daházy Pál és Berzeviczy Albert, továbbá Boncz és Forster miniszteri tanácsosok, Hanzély kir. tanácsos és Rudnyánszky Ferencz előadó jelentek meg. Ezen ülésben a kiküldött tizes albizottság jegyzőkönyve so­rán tárgyaltattak a közalapítványok kezelőhivatalai­­nak szervezetére vonatkozó terv, a vallás és tanulmá­nyi alap 1882. évi zárszámadásai és 1884. évi költ­ségvetései, továbbá a kiküldött h­ármas albizottság javaslatai a vallás és tanulmányalap bevételei és ki­adásai közötti egyensúly helyreállítására vonatkozó­lag — melyekre nézve az albizottság előterjesztései elfogadtattak. Végül a vallás- és közoktatásügyi mi­niszter több átirata s azok kapcsán kezelési kimuta­tások és építkezési előirányzatok vétettek tudomásul. A bizottság megállapodásai ő felsége elé fognak ter­jesztetni. _ _ Budapest, decz. 2. (Pénzügyi bizottság.) A képviselőház pénzügyi bizottsága ma délelőtt 11 órakor O­r­d­ó­d­y Pál elnöklete alatt ülést tartott, melynek napirendjét az 1884. év I-ső negyedében viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról (indemnyit) szóló tör­vényjavaslatnak és a pénzügyminisz­tériumi tárcza költségvetésének foly­tatólagos tárgyalása képezte. Az ülésen a kormány részéről jelen voltak: S­z­a­p­á­r­y gr. pénzügyminiszter, K­e­r­p­e­l­y, Bu­­zeczky, Splényi b. miniszteri tanácsosok, Hi­l­­bert és Weckerle osztálytanácsosok. Az ülés megnyílta és a múlt ülés jegyzőköny­vének hitelesítése után tárgyalás alá vétetett az 1884. év I. negyedében viselendő közterhek­ről és fedezendő állami kiadásokról szóló törvényjavaslat. Hegedűs előadó ajánlja a törvényjavaslatot átalánosságban elfogadásra, mert az idén már nem reményű, hogy a költségvetési előirányzat törvény­erőre emelkedhessék. A bizottság a­­javaslatot átalánosságban elfogadván, következett a részletes tárgyalás. Az 1. § változatlanul elfogadtatott.

Next