Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)

1884-09-09 / 727. szám

Szerkesztőség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk, úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. HIRDETÉSEK Esti kiadás: Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....................................................... 2 frt. 3 hónapra ....................................................... 6 » 6 hónapra ....................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. Egyes szám 4 kr. 727. (249.) szám. Budapest, 1884. Kedd, szeptember 9 m­. évf folyam. Budapest, szeptember 9. Varsó ünnepi szint élt — a lengyel nemzet fekete leple megmozdul. Az orosz­­lengyel főváros kivilágit — politikai foglyok­kal töltik meg a sötét börtönöket, így vonul be a czár Varsóba. A szláv hatalom fejének látogatása örömöt, vagy gyászt hoz-e a len­gyel népre? A lefolyt század története arról tanúsko­dik, hogy ha Oroszországnak jól folytak dol­gai, rosszul bánt Lengyelországgal, ellenben, ha szorongatták, hajlandó volt engedményekre. Az orosz iga akkor volt legsúlyosabb, mikor a czárok barátkoztak az európai fejedelmek­kel. Most az ellenkezőre van állítólag kilátás. A czár varsói útját összeköttetésbe hozzák lengyel királylyá való megkoronáztatásának tervével. De persze ez a terv csak is a hír­­gyártók képzelmében létezik. A czárismus és a lengyel nemzeti godolat, a panszlavismus és a lengyel állameszme közt kiegyenlíthet­­len ellentét, áthidalhatlan úr van — Európa szerencséjére. Ha a czárismus pactálhatna ezzel a gon­dolattal, a panszlavismus ezzel az eszmével, akkor lenne igazán félelmes ránk, sőt Euró­pára nézve a szláv hatalom. Addig nem. A kibékült Lengyelország volna Oroszország­nak támadásra és védelemre egyaránt hatal­mas bástyája, míg most támadásban, véde­lemben egyaránt féke, gátja. A kibékült Len­gyelország tenné valóban nagygyá Oroszor­szágot. Ez a Lengyelország volna a czárizmus kezében a legveszélyesebb fegyver monar­chiánk és Németország ellen, holott az elnyo­mott Lengyelország az osztrák-magyar és né­met hatalomnak végső tartalékban levő leg­biztosabb emeltyűje, melynek segítségével az orosz világhatalom kilódítható sarkaiból. Ha a lengyelek kibékülnének Oroszországgal, ha az orosz czár lengyel nemzeti király tudna lenni, a szlavismusban dualismus támadna, de a kettős alapú szláv egység annál feltartóztathatlanabb lenne. Egyik közpon­tot Szent-Pétervár képezné Oroszország­gal, a másikat Varsó Legyelországgal. Az első felé gravitálnának a keleti szláv­ né­­pek, az utóbbi felé a poseni és galicziai lengyelek. Oroszország akkor a lengyeleket használhatná forradalmi elem gyanánt Európa ellen, mint eddig Európa tekintette a lengyel népet forradalmi elemnek Oroszországgal szemben. A lengyel kérdésnek ily megoldása azon­ban csak álom. Ez a kérdés egyátalán meg­­oldhatlan, vagy azon kérdések közé tartozik, melyeket csak a századok oldhatnak meg. Lengyelország nem elég erős arra, hogy sza­badságát kivívhatná, de lakosságának szá­ma, valláskülönbsége és az oroszok felett való nagy gazdasági fölénye képessé teszik, hogy Oroszország beolvasztási kísérleteinek ellenálljon. E kísérletek azonban egyre fog­nak ismétlődni. Sőt ha a három császár jó vi­szonya biztosítja Oroszország számára a bé­két, a czárizmus beolvasztó törekvése erősebb lesz. Ez azonban első­sorban a lengyelek ügye, akik a czár útja alkalmából, némi haj­lamot mutatnak modus vivendi keresésére. Sokkal fontosabb a czár utazásának eu­rópai oldala. Ez útnak fő czélja a három ural­kodó találkozása. Hogy hol, miként jó létre e találkozás, még most sem bizonyos minden részletében. A fejedelmi értekezés titkait sem lehet kitalálni előre. De azon pontozatok, me­lyek hírét ma hozta meg a távíró, valószínű­leg közel járnak a valósághoz. Nem foglaltatik azokban sem véd, sem daczszövetség. Nincs a pontozatokban semmi más konkrét czél, mint a békének egyelőre való biztosítása. Nem szövetkezik a három ha­talom senki ellen. Nem akar osztozni semmi zsákmányon. Az egész viszony, mely ekképp a három hatalom közt támad, a tényleges ál­lapotnak fixírozása és egy időre szerződésszerű fentartása. A béke egész embarras de richesset nyer az eszközökben. Eddig csak Ausztria- Magyarország és Németország voltak annak főtámaszai, újabban Olaszország társaságában. Most már Oroszország is a béke oszlopa akar lenni. Van rá oka elég. A nihilizmust akarja kiirtani, s e munkához, a tervezett mérvek­ben, csak úgy foghat, ha biztosítva lesz a külső támadások ellen. Ha kérdezzük tehát cui bono, a válasz rá az, hogy a békés egyet­értés első­sorban Oroszországnak válik hasznára. De a béke teljes, minden kételyt kizáró biztosítása hasznunkra válik nekünk is. Gyakran még a rossz béke is többet ér a jó háborúnál. Oroszországgal pedig végre is rendeznünk kell viszonyunkat. Vagy békében kell lennünk vele, mint jó szomszédokhoz illik, vagy karddal kezünkben kell vele szem­ben kiküzdenünk érdekeink biztosítását. Más választás nincs. Ha az előbbit választottuk, erre igen helyes okunk volt nem egy, de sok. Mi czélra provokálnánk egy világharczot most, vagy a közel­jövőben, mikor érdekeink biztosítva vannak ily harczok nélkül is. Oroszország és köztünk az ellentét oka többé nem a lét kérdése, hanem egyszerűen a befolyás kérdése keleten. Monarchiánk oly hatalmas, szilárd most már, mióta Magyar­­ország képezi zömét és tartalékát, hogy lété­ben többé nem fenyegetheti semmi balsors. A harcz monarchiánk és Oroszország közt csak a keletre való befolyás miatt lehetséges. Sőt valószínű, hogy a jövő század története számos ily harczot fog feljegyezni. Egyelőre azonban a viszonyok ide még nem értek meg, valamint a keleti kérdés már egy század óta létezik. Oroszország egy csomó háborút viselt a Balkán-félszigeten s monarchiánkkal még egyetlen egyszer sem mérte össze kardját. A jövő kérdéseit nem szabad a jelen számára anticipálni. Oly államokra nézve, mint Ausztria és Magyarország, melyek most vannak teljes kifejlődésük utján, minden nyert év nyereség, melyet becsülettel nyerni lehet. Ellenben minden elhamarkodás része­ A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 9. A kálvinista Róma. Nagy nap lesz holnap a kálvinista Rómában. Függetlenpárti polgárai az Debreczennek készül­nek erőssen, hogy kiseprik­­ a városházát. Úgy tes­sék megérteni, hogy nem az udvaron békés garma­dába gyűlt szemetet seprik ki, melyen teljes tanács­­uk­ büszkeséggel sétál a nemes város tekintetes vár­nagyának méltóságos daruja, hanem a hivatalos szo­bákból akarják kiseperni az érdemes tanácsot, melyet a zöld asztalhoz ültetett a hat év előtti közbizalom. Restaurálnak. Zajos lesz az a holnapi közgyűlés, minek vilá­gos előjele, hogy B i s o t­k a bátyánk már egy hónap ólta nem köszön a senator uraknak olyan reverenti­­ával, mint ennek előtte. Hiába, kitelt az idejök. Pedig B i s o t­k a bátyánk nagy ember, a­ki már a francziát is luddá tette. Úgy történt az, hogy Bisotka bátyánk, mint afféle gubásmester, ki nem kontártól tanult apró fü­rtü gubát penderíteni, küldött egy igazán jeles pél­dányt a párisi világkiállításra is annak idejében. Ki is volt téve a gyönyörű apró fürtü guba, s alatta a mester neve ilyeténképen: »Készítette nemes Bisotka Gábor, debreczeni választó­­polgár.« Azóta folytonosan azt hiszi a jámbor franczia, hogy itt a négy folyó határai közt választó­polgárok készítik a gubát. A ki a francziát így rá tudta szedni, az nagy ember. Ha tehát Bisotka bátyánk nem kellő tisz­telettel emeli le a fényes szőrű, kerek kalapot, az je­lent valamit. Azt jelenti, hogy sok embernek megfá­­jul holnap a feje s soknak kinyílik a szeme. A­ki le­esik az uborkafáról, az bizony nem dicsekszik, de a­kinek sikerül felkapaszkodni, az hat esztendeig vígan pipál (persze szűz dohányt). Hajdan nem csinált Debreczenben egy-egy res­­tauratio annyi zajt. Attól a portól, a­mit a tisztújítás felkavart, nem lett ugyan senki mellbeteg. A­ki be­csületesen végezte hivatalát, azt megválasztották újra s nem kérdték tőle, hogy miféle politikai kátéra es­küszik. Persze a kálvinisták Rómája még akkor nem ismert más politikát, mint távol tartani a pártás czi­­váktól a garázda labanczokat, a csintalan kuruczokat, m­eg a kontyos törököt. A­ki volt olyan okos ember, hogy mind a három ellenséggel meg tudott birkózni (mert mind a három az volt) s ki tudta őket azzal az elemózsiával, melyet az »árkon kívül« fekvő tábo­rukba hordtak a mostani talyigások víztől iszonyodó ősei, elégíteni úgy, hogy azok kövérebb falatokra nem áhítoztak, az volt a legokosabb ember, azé volt a bírói süveg. Az nem félhetett a restaurátiótól, pedig nem minden hat évben, mint most, hanem minden évben volt voxolás. Így választották meg D­o­b­o­z­y Istvánt (az elsőt) tizenegyszer, B­a­g­y­i­k Andrást szintén tizenegyszer főbírónak. Mert az tudnivaló, hogy Debreczenben 1848-ig a főbíró volt a város első tisztviselője. A polgármes­ter szó nem magyar találmány, nem vette be a cívis természete. Bíróra szüksége volt, de mesterre nem. Az 1848-iki törvények alapján lett aztán a város első polgármesterévé, Poroszlay Frigyes, az addigi főbíró. A debreczeni főbíró. Nagy szó volt az, nagy jó uraim ! Kevés volt a fizetése, de hombárral a tekin­télye. De hát ki szolgált akkor pénzért ? Aztán a vá­ros józan gondolkodású polgársága nem keresett nagy igényű patriótákat, kiknek ősei aranyrámás olaj­festé­sekben nézegettek le a falról, vagy nagy tudományú férfiakat, kik a collegiumban torkig szedték magukat a classikusokkal. Mindenki tudja, hogy Biczó Ist­ván s maga Vígkedvű Mihály is a kereskedői rendbe tartoztak, Kerekes Mihály s M­a­­­y­­­k András pedig becsületes asztalosmesterek voltak. Hanem volt három olyan jó tulajdonságuk, mely ma is aranyat ér: józan ész, vas erély, tántoríthatatlan becsületesség. Bizony fizetés dolgában ugyan vékonyan látta el főbiró uraimékat a képviselő testület, mely magát »szászhusz személynek« nevezte, s előbb 80 most pe­dig 180 személyből áll. Negyven pengő forint volt a fizetésük, s ha a város ügyes bajos dolgaiban jártak, Ecsedeig 50 erős krajczár, Eger, Tokaj vagy Kassáig 1 frt volt a napi sallárium. Váradra menet ugyan ki­­dukált 3 forint, de oda nem igen szerettek járni a fő­biró urak, kivált mióta Vígkedvű Mihály ott hagy­ta a fogát a S­z­i­n­á­n pasa selyemsinórján, a fejével együtt. A fizetést kárpótolta az auctoritás. Szűcs István, Debreczen város érdemes történetírója beszélt a debreczeni bíróról, hogy több befolyást gyakorolt a magyar alföld sorsára, mint akármely apró német fe­jedelem a nagy német birodalom politikájára. Maguk a török urak is respectálták a debreczeni bírót, mire nézve elég tanúbizonyság az az egy eset, hogy Hasz­szán fü­leki pasa csak azalatt a feltétel alatt bocsá­totta szabadon Bajom földesurát, M­á­g­ó­c­s­y Gás­párt, ha a 14 ezer darab arany váltságdíjt ért a deb­reczeni bíró vállal kezességet. A polgármester örökölte a főbiró hivatalát, de tekintélyét nem. A török előtt ugyan ma is nagy úr (értem azt a törököt, ki a hatvan utcza sarkán czuk­­rot árul), de politikai fontossága nincs, a­mint a tör­téneti átalakulások folytán nem is lehet. Még csak a szabolcsi és biharmegyei gyűlésekre sem járhat ta­nácskozni, határozni és szavazni nemesi jusson, mint a régi jó világban, mikor még Debreczen városának Nagy-Táradon is, Nagy-Kállóban is háza volt. De azért otthona, a sorompókon belül a pol­gármester ma is kis király. Lehet-e más ott, hol »kol­bászból van a sövény s hámozva eszik a pereczet,« hol keserves emlékezetben élő muszka felebarátaink 1849-ben két óra alatt csaknem egy millió fo­rint értékű élelmi­szert raboltak össze, pedig még akkor nem is volt 5438 ház Debreczen­ben, mint ma. Hát még az a temérdek arany, ezüst marha, a drágaköves párták, a penészes tallérok, a drága selyem ruhák, meg azok a virágos selyem ken­dők, melyeket a Molnár Sámuelné boltjában vásárol­tak a nemzetes asszonyok, azon kezdvén az alkut, hogy van-e egy 300 forintos kendő ? Hanem ahhoz, a­mi a polgárember ládájának a fiókjában van, a polgármesternek semmi köze. Van a városnak magának elég, a miben ő a gazda. A város összes határa 166,287 hold, melynek majdnem fele, 80,442 hold a város magántulajdona, de még ezzel sem elégszik meg. Kinyujtózkodik Szabolcs- és Bihar­­megyébe, s ott is ura 13.795 kat. holdnak. Hát még ezen kívül a regálék, a cselekvő tőkék, a városi épü­letek, a jövedelmező beruházások ? Épen itt fekszik előttem egy költségvetés, melyben az 1884 évre 830,023 frt 93 kr. van bevételnek előirányozva. P­e­­dig a város polgárai egy kr. községi adót sem fizetnek, sőt ők kapnak régi statútum szerint ingyen fát a város er­dejéből. Ezt a sok jövedelmet beszedni és elkölteni gon­dot ad. Elkölteni ugyan csak lehetne, de úgy elköl­teni, hogy abban se Magyar Gábor uram, se Kö­­v­e­s­d­i János uram ne találjon hibát, mert hát ők, mint afféle hentes emberek mindenhez értenek, külö­nösen az utóbb nevezett úr, ki már a természettudó­sok m.-szigeti nagygyűlésén is tartott dictiót »Magyar­­ország éghajlati viszonyairól.« . Egy perczig se tessék hinni, hogy ‘őr!" az ő fiai valami nagyon bőkezűek. Bizony szivesebben ad­nak ki egy garast, mint két garast. Erősen sokalják is azt a 130—140 ezer forintot, mennyit a tisztviselői apparátus felemészt. A polgármesternek még csak elnézik, hogy 3000 frtért kocsikázzon a nemes város híres ötös fogatán (hadd lássa a falusi gubacz, hogy a mi polgármesterünk nem kódis ), de már a tanács­uraknak nem adnak több fizetést 1400 forintnál, s azt hiszik, hogy az alsóbb rangú tisztviselőknek 400, 540, 550, 600 frt is elég. Pedig bizony mondom, a kálvinista Rómában tisztviselőnek lenni nehéz dolog. A cívis természeté­nél fogva büszke és követelő. Ugyan helyén legyen az esze, ki a népszerűség taván lavírozni tud. Sok szirtet talál, melybe csónakját beleütheti. Ismerek egy előkelő polgárt, ki meg nem tudja bocsátani a tanácsnak, hogy a reáliskolai pedellus fizetését feljebb emeltette 50 forinttal (nagy pocséklás!). Hát annak a csikósnak ki hallotta hírét, ki 25 esztendőn keresztül nem tette be a lábát a Hortobágyról a városba (hiába hallatszott ki szép, csendes időben a Rákóczy-harang méla kongása), mert hát ő kelme­s haragban volt a tanácscsal.« Persze a tanács nem tudott róla semmit. Hát még aztán ha a »csikó« tilosba kerül, s a gazdát megbüntetik. No meg csak az a »casus belli.« Mert nagy dolog az egy okleveles polgárra, hogy az büntesse, a­kit »ő fizet.« így tessék megérteni. Pedig kevés ember olyan tapintatos, mint sze­gény megboldogult J. Pista, a város egykori rendőr­kapitánya. Kurucz gyerek volt, mégis annyira szeret­ték, hogy soha sem tudott Pistából Istvánná lenni. Egyszer egy vagyonos polgárt­­ írtra megbüntetett, ki nagy dérel-durral tette az asztalra a »strófot.« Pista felvette és visszaadta. — No Péter gazda, ha maga haragszik, nekem nem kell. El lesznek e nélkül a szegények. — Hiszen, tekintetes uram . . . — Soh’se beszéljük azt, Péter gazda. Ha maga azt hiszi, hogy nincs igazságom, vigye el a pénzét. — Hiszen, tekintetes uram, nem mondom én, hogy nincs igazsága. — Ej, lárifári. Maga nem jó szívvel fizetett, hát ne fizessen. — Annye, tekintetes uram. Ne tessék hara­gudni. Én bizony jó szívvel cselekedtem. — No hát parolát rá. I(Mnra •pz , __ t .. uiuuaaudi liSjipUtt S vgj Ic­Ofa _.»a maga beszélte el a nagy esetet egy pohár sör mellett, a kis »Bikában.« — Megbüntetett a Pista, hanem azért fáingyerek. "­­[5: Ilyen furfanggal kell fenntartani a népszerűsé­get a kálvinista Rómában, mert ha bárány van is a város czimerében, hamar az ember hátára üt azzal a zászlónyéllel, melyet ott tart az első lábával. Ez a zászlónyél fog holnap püfögni a nagy tanácsteremben. Ugyancsak készültek rá a pártok. Mert párt van három is. A szabadelvű párt, mely szeretné meg­tartani a tért az érdemes, régi tisztviselők számára; a függetlenségi párt, melynek saját hitvallásán kivül nem kell más qualificatio; s végre egy 17 tagból ver­buvált coalitio, mely tö­kéletesen hasonlít a kakarék­­párthoz, nem csupán azért, mert kevesen vannak, ha­nem azért is, mert senki sem tudja a másikról, hogy miféle nézeten van. A polgármesternek nincs ellenjelöltje, s ha akad is »az utolsó órában,« megbukik. Az ő jogc­íme igen erős. A Basa-halmon belül született, s egyik őse, Simonffy Sámuel 1811—1821 közt 11 évig volt a város főbírája. A háza is sorban van a czegléd-utczá­­ban, s 30 év óta hallgatja azt a zsibajt, melyet a jám­bor cívisek a városháza előtt csapnak vasárnapon­ként. — Még a veresek legvéresebbjei sem tudnak mást a szemére vetni, minthogy királyi tanácsos. Elvitathatatlan tény, hogy Debreczen polgár­­mesterének s tanácsának sokat köszönhet. Nagyban az ő érdemük az a haladás, melyet a város az utóbbi évek alatt úgy szépészeti, mint kulturális tekintet­ben tanúsított. Kik pár évtized előtt látták a kálvinista Rómát, nem ismernek rá. A poros utczák kevés kivétellel ki vannak kövezve, a piacz aszfalth­ozva. Felépült a »Bika« vendéglő, mely a város tulajdona, a gazdasági tanintézet, a honvéd laktanya, az egyház bazárja a kis templom körül. Már fütyöl a debreczen-nánási vi­cinális vasút, s az érmelléki vasút előmunkálata is folyamatban van. A városon keresztül vezető közúti vaspálya rövid időn megnyílik, s a jövő évben meg­kezdik a szivargyár építését Új iskolákat nyert a vá­ros a reáliskolában, a kereskedelmi középiskolában, az iparos iskolákban. Megalakult az önkéntes tűzoltó­­egylet, a Fröbel-gyermekkert, a vöröskereszt-egylet, a tisztviselők önsegélyző egyesülete, a felolvasó kör. A színészet az utóbbi években örvendetesen felvirá­­gozott. a­ város intézi. „R­os­sziá­­gos iparkiállítás, az 1882. évet az országos dalárda ünnepély, a Petafy-társaság vidéki felolvasása, s az delem, melyből szerencsétlenségek származ­hatnak, így fogva fel az Oroszország és köztünk való viszonyt, senki sem láthat egyebet előny­nél uralkodónknak a czárral való találko­zásában. B­ELFÖLD, Budapest, szept. 9. (Előkészü­let a Hora- Kloska-ünnepre.) A »Gazeta Transilvaniei« legutóbbi számában a Hora és Kloska ünnepély ren­dező bizottsága felhívást tesz közzé, mely mindazon írókat, a­kik ez ünnep alkalmából készülő album szerkesztésénél közreműködni óhajtanak, felszólítja, hogy kézirataikat szept. 25-ik napjáig küldjék be. Indítványozza egyúttal azt is, hogy a vidéken albi­zottságok alakuljanak a száz éves jubileum előkészítésére és egyúttal gyűjtőíveket küld szét a Horn-alap javára. Végre azt mondják felhívá­sukban : »Valamennyi románnak közremű­­­ködésére számítunk azon teher elvise­­lésére nézve, amelyet magun­kra vállal­tunk. Szem elől ne téveszszük azt, hogy az idegenek látnak minket!« A romániai komoly irányú pártlapok nem foglalkoznak ily »de­­mocraticus« felhívásokkal, csakis a zuglapok csapnak lármát ezen »ünnepélylyel«. Pedig e lapok olvasóinak legnagyobb része talán most hallotta leg­először ezen szomorú emlékű neveket, s így szabad­sághősöket látnak a volt parasztlázadókban. A mi román lapjaink tanulhatnának bukaresti collegáiktól legalább azt, hogy nem alkalmas minden történeti név arra, hogy védszentül felavassák. (Mi abban, "hogy a magyarországi román lapok nyilván­­ hónapokon át istápolhatnak oly hazaellenes mozgalmat, mint a Hóra és Kloska ünnepély, újabb jelét látjuk annak, mily szükség van a sajtóban folyó bizonyos izgatá­sokkal szemben azon radicális intézkedésekre, melyek szükségét mi már rég hangsúlyozzuk, s melyeknek concrét alakban csak tegnap adott Tisza Lajos ki­tűnő beszéde kifejezést. A »Nemzet« felelős szer­kesztője.) Budapest, szept.9. (Enquête-ek a közleke­­désügyi minisztériumban). A közlekedési minisztériumban jelenleg több fontos tárgyban enqué­­tek­ek tartatnak, így a Rábaszabályozás ügyében már több nap óta fullunasz td a 4 npirend pol*? mad­jrol*on D­orih Kálmán vasmegyei főispán, mint kormánybiztos vesz részt. A közmunkáról szóló javaslat tárgyában szin­tén enquéte tartotik, melyre a nagyobb megyék főis­pánjai nyertek meghívást. Budapest, szept. 9. (A belügyi állam­­titkárság.) A belügyminiszteri államtitkárság betöltésére vonatkozólag közölt hírekre nézve úgy ér­tesülünk, hogy azok még koraiak, s e részben a hatá­rozott megállapodás mindez ideig meg nem történt. Budapest, szept. 9. (Az ország közegész­ségügyi viszonyai.) Az ország közegészség­ügyi viszonyairól az 1881. évre szerkesztett belügy­miniszteri jelentés egy-egy példányt a f. évi 50013. sz. a. kelt miniszteri rendelettel hivatalos használat végett minden törvényhatóságnak megküldetett. Nagyszeben, szept. 8. (Szász egyetemi képviselők.) Az uj egyházszéki választókerület­ben Dörr Sámuel, Szeben város választókerületében pedig Konnert József tanár választottak meg szász egyetemi képviselőkké. A szász egyetem kiegyetlése tudvalevőleg f. hó 15-ik napján veszi kezdetét. K­ETLPÖLD, Budapest, szept. 9. (Katholikus oszt­rákok Oroszországban.) Szt.-Pétervár­­ról jelentik a »Times«-nak: »Nem csak a zsidók szenvednek az Oroszországban uralkodó egyenlőtlen­ség miatt, de — és ez alkalmasint meg fogja lepni olvasóinkat — az idegen illetőségű római katholikus pa­pok is, így pl. Odessából azt jelentik, hogy két oszt­rák küldöttet, Ratska és Linbats urakat, akik meg voltak hiva az ottani régészeti congressusra, a rend­­őrség azonnal kiutasította, mert ró­mai katholikus papok, bár felmutatták a bécsi orosz nagykövetség által láttamozott útlevele­ket. A rendőrség egy régi törvényre hivatkozott, mely­nek értelmében római katholikus papok külön enge­dély nélkül nem időzhetnek az orosz birodalomban. A két tudós tanárt kényszerítették, hogy szálljanak is­mét a hajóra, melyben megérkeztek ; egy tisztviselő elkísérte őket, hogy ne jöhessenek vissza orosz terü­letre. Szerencsére az odessai kormányzó meghallotta a kellemetlen incidenst, rendbe hozta a dolgot és a két tudós megjelenhetett a congressuson, ahol igen szívesen fogadták őket. Hasznos dolog volna, ha azok, kik meghívás folytán vagy anélkül jönnek Oroszor­szágba, megtudhatnák, hogy miféle ilyen szabályokat alkalmazhatnak még az orosz törvény leleményes, buzgó őrei.« Budapest, szeptember 9. (Elnökválasztási küzdelmek az Egyesül­t­ Á­llamokban.) New-Yorkból aug. 26-iki ketettel a következőket ír­ják : A választási küzdelem a legutóbbi napokban nem nyert hevességében, legfölebb anyaga szaporo­dott. B­ut­ti­er kijelentette egy nyilt levélben, hogy a jelöltséget elfogadja. Nyilt levele olyan hosszú, hogy a nagy amerikai lapokban teljes két hasábot tölt be. Butler különösen a munkásokra hivatkozik, s ezek jelöltjének tekinti magát; izgat a vagyonosak különösen a vasutak és más társulatok részvényesei ellen, kiket az országra, s különösen a munkásokra csapásnak tart. Minthogy jól tudja, hogy múltját is­­merik, hivatkozik is rá, hogy őt a nép ismerheti, s olyannak kell őt vennie, mint a minő. Butler föltolta magát jelöltnek, bárha jól tudja, hogy sikerre semmi­kép kilátása nem lehet. Czélja egyedül az lehet, hogy a jelöltek egyikét megrontsa, s ez bizonynyal Cleveland lesz, ki az ő fellépte miatt a legtöbb szavazatot veszíti, minthogy az ír munká­sok, kiknek szavazatára Butler törekedik, rendesen a democrata párttal szavaztak. Ez évben az ír demagó­gok a munkások nagy részét fölizgatták a demokra­­ták ellen, azért, mert Cleveland, mint New-York ál-1— ~Q — ..lnnni ' »aI.ÍL KínAm­omí a /Urúl államhivatalokkal a maga számára megnyerni. Sok izlandi ugyanis egyébre sem törekszik, csak állam­­hivatalra, s minthogy legnagyobb részük New­ York államban lakik, sikerült is nekük hivatalok mintegy háromnegyed részét a kezükbe kaparitani. Cleveland azonban úgy látszik nem nagyon kedvezett an­nak, hogy a hivatalokkal így uralja egy nép­osztály, s azért a Tammany-társulat, mely leg­­többnyire hivatalnokokból áll, ellene van az ő törekvéseinek és John Kelly, ki szinte dicta­­tori hatalommal áll a társaság élén, csak annyit mon­dott, hogy nem tudja Cleveland, Buttler vagy Blaine mellett fog e nyilatkozni. Bármilyen kedvezően állot­tak is eddig a Cleveland chanceai, d­e tőle várta a nép a régen óhajtott reformok megvalósítását — az említett események e reményeket kissé meggyöngí­­tették s Butler fellépése által a választás eredmé­nyét fölötte bizonytalanná tették. Cleveland is közzétette a múlt héten elfogadó levelét, mely Butleréhez és Blaineéhez képest nagyon rövid, az amerikai lapoknak alig egy hasábját tölti be s tisztán arra szorítkozik, hogy megérint néhány pontot, melyek Amerika politikájának jövőjében ki­váló fontosságúak lesznek. Legelsőben kijelenti, hogy hajlandó támogatni egy olyan törvényjavaslatot, mely lehetetlenné teszi egy azon embernek egymásután az Egyesült­ Államok elnökévé való megválasztatását. Ennek oka az, hogy Lincoln óta az elnökök egész hatalmukat arra használták föl, hogy másodszori megválasztatásukat elő­készítsék. Az Unió hivatalno­kai, — számuk 125.000 — valamint minden a hiva­talokkal együtt működő vállalkozó czég, melyek fö­lött egyenest vagy közvetve az elnök rendelkezik,­­— mind arra lőnek fölhasználva, hogy az elnök második megválasztatását elősegítsék. Hogy mindezek daczára Hayesnek és Arthurnak magukat másodszor is meg­­választatniuk nem sikerült, örvendetes bizonyítványa az amerikai nép függetlenségének. A második pont, a bevándorlás korlátozásának kérdése, melyre bizo­nyos politikai elem határozottan törekszik. Cleveland kijelenti, hogy mindazon bevándorlók, kik azért jön­nek Amerikába, »hogy amerikaiakká váljanak«, mint eddig, ezután is szívesen láttatnak. A szíves látástól ki vannak zárva a chinaiak, akik nem azért jönnek, hogy maradjanak, és az írek akik csak fondorkodá­­saik következményei elől menekülendők, futnak Ame­rikába, vagy pedig azért, hogy itt folytatandó üzér­kedéseiknek legyen biztos talaja. Cleveland végre ellene nyilatkozik a mérsékletességi apostolok azon törekvéseinek, hogy az önmegtagadó egyszerűség köve­tésére törvényt hozzanak, végül megemlékezik a mun­kásokról , kiknek védelmére törvények alkotását szükségesnek tartja. Az elnökjelöltek hivatko­zásai a munkásokra, az idő jelének tekinthe­tők. Hajdan kizárólag politikai kérdések voltak azok, melyet az elnökválasztásra döntő erővel hatottak. Aki akkor a munkáskérdésről szólott, ennek azt felelték, hogy A­merikában munkás mindenki, s minden em­bert egyformán védelmez a törvény. A munkások, — napszámosok és gyári munkások, — mert iparos az óriási iparvállalatok miatt alig van már, — akkor még nem húzódtak vissza valami külön térre, hol kü­lön követeléseket állítottak föl; akkor nem voltak külön osztály, összekeveredtek a kereskedőkkel, far­merekkel és szatócsokkal, s a közjólétben igyekeztek a maguk java után. Néhány év óta azonban a sociális kérdés Amerikában is kiütött s az iparos osztály vi­szonyait az európai eszméket magukkal hozó nagy tömegű munkások annyira megváltoztatták, s ezáltal saját maguknak is olyan fontosságot vívtak ki, hogy úgy a politikusoknak, mint a gyártulajdonosoknak ezen elem képviselőivel is számolniok kell. Berlin, szept. 7. (Németország és And­­­­­a.) A kanc­ellár lapjai még egyre folytatják az agol kormány elleni támadásokat. A »Post« most gy érdekes czikksorozatot közöl sértő angolellenes­­lel, mely tele van szemrehányással. Az angol sajtó - írja e lap — rossz néven veszi, hogy Németor­^k'megtesításb­a e^Te^esIt1^ jk&M. K­ötelessége lett volna-e azt elfogadni? Rossz néven ve­­zik, hogy Francziaországnak Chinával való összeüt­­özésekor Németország teljesen semleges maradt s n­émet sajtó elismerte a francziák eljárásának jogos­­sgát. Hát fenyegetni tartozunk-e Francziaországot agy tán még meg is verekedjünk Francziaországgal sak azért, hogy Anglia Chinának kiterjedtt kereske­­elmét monopolizálhassa s egyebek közt az indust­riumot örökösen a chinaiak nyakára köthesse ? Gladstone azt találja, hogy Anglia nem kiván k­ontinens egy hatalmától se, legyen az nagy vagy ki­­ss­é semmit. Ez szép dolog, igy már megértjük egy­­mást. »Der Starke ist am mächtigsten allein« mondja , mi Schillerünk. De hagyjuk Gladstonet. Angol és­émet haladópárti oldalról három okot hoznak fel ara nézve, hogy mért van Németországban a közvé­­lmény lehangolva Anglia iránt. Először is Németor­­zág éreztetni akarja Angliával azt, hogy menynyire skalmatlanná válhatik ránézve, hogy ekként meg­­kaphassa a német-angol szövetséget Francziaország elen. Másodszor Bismarck herczeg elégedetlen volna.

Next