Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)

1885-02-14 / 881. szám

Shebkbszwssg: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: 881. (44 ) szám. Kiad­ó-hivat­al: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, föld«*$u& Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra •• ■■ «■ 2 frt, 3 hónapra .. .. ............ .. .. „ .... 6 > 6 hónapra ...................................................... 12 t Az esti kiadás postai különküldéseért felül­­fizetés ha­venként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szombat, február 14 IV. évi folyam. Budapest, február 13. A ki még nem volt tisztában magában aziránt, hogy mit rejt magában a választási elvnek a felsőházba való bevitele, az tisztá­ban lehet az iránt ma, Apponyi grófnak beszéde után. Hogy Apponyi beszéde sokkal szenve­délyesebb volt, mint Szilágyié, hogy abban a pártember sokkal jobban érvényesült, mint a politikus — ez csak egyik jellemvonását ké­pezi. Habár e vonás igen érdekes, már csak azért is, mert a nagy hatást, melyet beszéde aratott, tagadhatatlan szónoki erején kívül, fő­leg annak köszönhette. Ama zajos és ismé­telve visszatérő tüntetés, melylyel az ellen­zék ma Apponyinak hódolt, a­melylyel az utánaszóló miniszterelnököt felszólalásában megakadályozni igyekezett, messze felülmúlta azt a hatást, melyet Szilágyi beszéde aratott. Nem az érvek ereje volt az, mi e hatást elő­idézte, mert hiszen e részben a mérsékelt el­lenzék másik vezérférfiának beszéde talán gazdagabb volt. A hang tetszett az ellenzék­nek, a minden egyes gondolatot átható, minden egyes szón áttetsző szenvedélyes vádaskodás hangja a kormány ellen — az vola,­mi az el­lenzék padjain oly nagy viszhangot keltett. A magatartás, melyet az ellenzék ma ta­núsított, valóban komoly jelenség, olyan, mely igen sajnos befolyást gyakorolhat a vita egész folyamára. Midőn ily fontos alkotmányos kér­désnél az ellenzék ily kevés tárgyilagosságot képes tanúsítani és oly szívesen enged a szen­vedély hangjának, akkor a vele szemben álló párt sem lesz képes azon higgadt mérsékletet megóvni, melyet a tárgyalás alatt lévő nagy­­fontosságú javaslat megkíván. Lehetetlen azt képzelni, hogy egy többség, melyet csak az imént küldött a nemzet bizalma a törvényho­zásba, egykedvűleg hallgassa, még ily alkal­maknál is, hogy csak a nemzeti közvélemény meghamisítása folytán ül a parlamentben; lehetetlen, hogy egykedvűleg nézze, mint igyekeznek vezérét megakadályozni, még a szólásban is, lehetetlen, hogy egykedvűleg hallgassa, ha minden untalan azt kiáltják fülébe, hogy úgy a párt, mint vezére, csak bi­torolják a helyet, melyet a nemzet bizodal­mából jogszerűleg töltenek be. Ha e hang, e modor nem fog változni, lehetetlen, hogy meg ne szülje a természetes visszahatást. S bármennyire is fogjuk saj­nálni, ha ily törvényjavaslatnál a puszta pártszempontok lesznek az irányadók, a fe­lelősség ezért nem minket fog illatni. De volt Apponyi beszédének egy tartal­milag is érdekes vonása, midőn kifejtette, hogy a választás által a birtokos középosz­tályt mint osztályt reméli a házba bevinni. Midőn mi a kinevezéssel a politika, a közszolgálat, a tudomány és kultura modern elemeit akarjuk a felső házba bevinni,szintén csak a birtokos középosztályra gondolhatunk, mert hiszen ebből kerül ki Magyarország ér­telmiségének legnagyobb része. A különbség tehát köztünk és Apponyi közt az, hogy a­míg mi a középosztálynak csak ezen kiváló egyéniségeit akarjuk a felső­házba vinni, melyek az alsóház mindennapi küzdelmeiől távol maradnak, addig Apponyi a birtokos középosztályt, mint osztályt, kívánja képviseltetni. Első tekintetre e kívánság igen demo­­craticusnak tetszhetik. S az ellenzéknek ki­vált szélső árnyalata roppant mohón is nyel­te szavait, midőn azt fejtegette, hogy ez a kö­zéposztály ma oda fejlődött, hogy méltó he­lyet foglalhat el az aristocratia mellett a ma­gyar felsőházban. De hát valóban oly democraticus e e felfo­gás, oly igazán a középosztály érdeke-e az,hogy ő a felsőházban mint osztály képviselve legyen. Tagadjuk. A magyar középosztálynak, mint min­den más középosztálynak természetes szerepe az alsóházban van. Ez az anyaföld, a­melyen járva és működve folyton út meg új erőt me­rít még a vereségből is. Szakítsuk szét a ma­gyar középosztályt, vigyük egyes részeit a felsőházba, és pedig a szinét­ virágát, és hagy­juk a többit, a kevésbbé kitűnőt, az alsóház­ban : e szétforgácsolása az erőknek csak gyön­gítheti, de nem gyarapíthatja hatalmát. Miben fekszik az 1848-diki átalakulás nagy vivmánya és hordereje? Abban, hogy egységessé tette a középosztályt, hogy a régi magyar birtokos nemességet összeolvasztotta a honoratiorokkal és a polgári elemmel. Eb­ben fekszik a nemzet és ezzel a középosztály ereje. Szakítsuk ezt szét, és megszűnt hatalma. A középosztály érdeke az, hogy az alsó­ház, az ő gondolkozásának és érdekeinek ter­mészetes kifejezője, legyen ezentúl is a ve­zérlő elem a törvényhozásban. Hogy legjobb elemeit, legedzettebb bajnokait elvigyék a fel­sőházba, az nem az ő érdeke. Aztán minő szerepet fog ez elem a felső­házban játszani? Száma sokkal csekélyebb, hogysem ott uralkodhatnék.Nem az aristocratia fog hozzá simulni, ő fogna ott az elsőhöz alkalmazkodni. Mi haszna lehetne ebből a mj magyar középosztálynak ? Mi haszna lenne abból, ha azok az elemek, melyek a középosz­tály vezérletére hivatvák, másodrendű szere­pet játszanának a felsőházban ? Bizonnynyal igen kevés. De lenne annál több kára, az, hogy a középosztály elvesztené természetes vezéreit és épp azért meggyöngülne lefelé úgy mint fölfelé. A magyar középosztály nem áhítozhatik az után, hogy az aristocratia mellett mint osz­tály helyet foglaljon a felsőházban. A felső­ház nem lehet a küzdelem, nem lehet a nagy ambitiók színtere. Oda a modern elemekből nem a küzdelem embereit, nem a törekvés bajnokait kell bevinnünk, hanem a tapasztalat, a munka kiérdemült kitűnőségeit, kik tanácsukkal még nagy szolgálatokat tehetnek, de a folytonos és mindennapi küzdelemhez kedvet többé nem éreznek. S ezek az elemek — túlnyomó nagy ré­szükben szintén a magyar birtokos középosz­tály fiai és díszei — méltó helyükön lesznek a felsőházban s emelni fogják annak jelentő­ségét, munkaképességét, tetterejét; anélkül, hogy mint egy osztály képviselete jutván oda, elvonnák ez osztály erejét, munkaked­vét, küzdő és alkotó képességét attól az alkot­mányi tényezőtől, a­mely a magyar közép­­osztálynak mindenka legsajátabb megtestesí­tője volt: a képviselőháztól.Bármi után, bár­mi jelszavak alatt, bármi képzeleti czélokért s a középosztály bármily vélt érdekeiért si­kerülne az valaha, hogy alkotmányunk e té­nyezője meggyöngíttessék: meggyőződésünk, hogy maga e középosztály vesztene vele leg­többet. És tovább megyünk. A magyar aristo­­cratiának vannak nagy érdemei. De a ma­gyar nemzet fentartásában és fejlesztésében a középosztálynak semmivel sincs kevesebb érdeme. S azt mondani, hogy a magyar kö­zéposztály csak most lesz az aristocratia egyenrangú társa, az egy igen nagy tévedés. A magyar középosztály a legfényesebb be­tűkkel írta be nevét a magyar történelem­be, és nem állott, nem állhatott soha sem­mi más osztály mögött. Fölemelésre tehát a magyar középosz­tálynak semmi szüksége. Még kevésb­é arra, hogy az ő eleven, lüktető, pezsgő vérét akar­ják a felsőházba beömleszteni. Maradjon a fel­sőház ezentúl is a tisztelet és tekintély háza és erre nézve teljesen elegendő, ha az aristocratia mellé oda veszszük azon modern elemeket, melyek kiváló érdemeket, gazdag tapasztala­tokat és nagy szolgálatokat képviselnek, de ne vigyük oda magának a középosztálynak fiatal tetterejét és merész becsvágyát. E becsvágyát, tetterejét és a friss eleven vérét a középosztálynak tartsuk meg az alsó­háznak, mert az csak itt érvényesülhet a kö­zéposztálynak hasznára. Aki mást akar, az meggyöngítené az alsóházat, meg a közép­­osztályt és azzal az egész nemzetet. Ezért nem tartjuk mi democraticusnak azt a syreni csábítást, mely a democratiát ter­mészetes talajától elvonná. Ezért nem kérünk a danausi ajándékból. S ha az ellenzék pártszenvedélytől elva­­kítva nem veszi észre mily veszély rejlik e csábításban, a szabadelvű párt tisztában lesz az iránt, mit kelljen arról tartani. S ha kell, meg fogja védeni a középosztály, a democra­­tia érdekét azok ellen, kik a pártgyűlölet el­­vakultságában készek volnának azt kocz­­kára tenni. Mint annyiszor évek óta, ma ismét csak a szabadelvű párt áll a democratia igazi ér­dekeinek szolgálatában, és mint annyiszor év­tizedek óta, nem kételkedünk, hogy ma is győzelemre fogja vinni annak diadalmas zászlaját. B­ELFÖLD, Budapest, febr. 13. (A f­ő­r­e­n­d­i­h­á­z ülése.) A főrendiház f. évi február hó 14-én, szombaton d. e. 11 órakor ülést tart. Budapest, febr. 13. (A képviselőház ülése.) A képviselőház f. hó 14-én, szombaton d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A főrendiház szer­vezéséről szóló törvényjavaslat folytatólagos tár­gyalása. Kérvények. Budapest, febr. 13.(Új elj­árás kincstári bányákban.) A m. k. pénzügyminisztérium ma Ökröss Bálint kir. közjegyzőnél Gombossy János miniszteri osztálytanácsos és Schulek Géza helybeli ügyvéd közvetítésével szerződést kötött »Dema­­chy R. et F. Seilliére« párisi nagy bankházzal, az ez utóbbinak kizárólagosan szabadalmazott tulajdonát képező, arany- és ezüstérczek feldolgozására vonat­kozó sajátszerű roncsorlási eljárásnak a selmeczbá­­nyai és nagybányai kincstári bányatelepeken való alkalmazása tárgyában. A szerződésben a pénzügy­minisztérium dicsérettel elismeri, hogy a vállalkozó bankház a magyar közgazdaságnak már eddig is je­lentékeny szolgálatokat tett. A szerződés megkötését díszebéd követte. Budapest, febr. 11. (A budgetvita a fő­ren­d­i­h­á­z­b­a­n.) A főrendiházban holnap tartandó általános költségvetési vitában Zsivkovics volt horvát osztályfőnök is fel fog szólalni. Budapest, febr. 13. (Gróf Apponyi fejte­getései és a história.) Egy előkelő történet­író írja nekünk e sorokat: A »Festi Napló« mai esti lapjában gróf Apponyi Albert beszédéből, mint leg­nagyobb hatást keltő részt, a következő emeli ki: »A szónok a magyar középosztályt az aristokratia mellé állítá­s azt mondta, hogy a középosztálynak a választás általi bevonása a felsőházb­a megfelel a történelmi fejlődésnek, mert a középosztály az aristokratiá­rak törvényes gyermeke, míg ellenben a kinevezettek azon osztálya, a­melyet a kor­mány a felsőházba akar hívni, a történelmi jog szempontjá­ból korösszü­lött.« Hogy gr. Apponyi Alber mondta-e e szavakat, nem tudom, nem hiszem, hogy mondta volna, sokkal komolyabbaknak és megbízhatóbbaknak hiszem tör­téneti ismereteit, hogysem feltenném róla, hogy e történeti valótlanságon úgy , mint a »Pesti Napló« szájába adta, el­mondta volna. A dolognak épen ellenkezője áll. Az ország­­gyűlés egy házából fejlődött ki a felsőház és az az egy­ház magában foglalta az akkori magyar nemes­séget, melyet ma »gentry« névvel illetnek. Azok a czimek, melyek a főrendiházban ülés jogczimei, ké­sőbbi keletűek a két ház szétválásánál és Erdélyben például csak a XVIII. század elején jöttek divatba. Hiszen ugyanakkor, midőn Magyarországon czimmel biró főrendek voltak, Erdélyben törvénynyel volt el­tiltva ily czimek (gróf, báró) elfogadása, használása, birtoklása; annyira, hogy az első erdélyi mágnás, aki grófi czimet nyert, nem is »magyarországi,« hanem »római szent birodalmi« diplomát kapott. Az Apponyiak jó nemesek voltak Magyaror­szágon; a XVII. században már szerepet játszottak; volt közöttük író is, államférfi is, de előbb voltak ma­gyar gentryk, mint magyar grófok. Ezért nem hiszem én, hogy gróf Apponyi Albert, ki ezt kétség kívül jól tudja, mondhatta volna nagy hatást keltett beszédjé­ben, hogy a középosztály az aristocratiából fejlődött­ Tény az, hogy az aristocratia fejlődött a középosztály­­ból, mert az, a­mit a középkorban oligarchiának ne­veznek, épen nem mondható a mai aristocratia kezde­teinek. Budapest, febr. 13. (A szent­endrei válasz­­t­á­s.) Az ez ügyben folyó hó 7-én és ma megejtett kihallgatás felől a »Bud. Corr.« a következő tudósí­tást közli: A végtárgyalás során becsatolt levélre vonat­kozólag annak czimzettje Malenda Rudolf előadta, hogy a levelet neki Beke József jegyző hozta. Keletke­zésére és a közte­s Krausz közt fenforgott viszonyra néz­ve azt mondja, hogy a pilis­csabaiak tűzoltói felszerelé­sekre 2200 irtot követeltek. Krausz erre személyesen nem nyilatkozott. Azt hiszi, hogy a levél a követelé­sekre való válasz, miért is ő a levelet boszúból adta ki Mudnyánszky Ádám óbudai járásbírónak. Kom­játhy Béla ezek folytán a vizsgálat kiterjesztését kéri. Dr. Robitsek védő utal azon sajátszerű eljárásra, hogy mindig a vizsgálat utolsó stádiumában állanak elő a kérvényezők új körülményekkel s ez­által vég nélkül elhúzzák az ügyet. Ellenez minden további kihallga­tást, a levél valódiságát azonban elismeri, annyival inkább, mert abban épen tiltakozás van minden tör­vénytelenség ellen s annak a kijelentése, hogy csupán fuvar és ellátásért hajlandó legfölebb 5 forintot adni. Lázár Ernő vizsgáló­biztos elrendelte mind­azok kihallgatását, akik a piliscsabai esetben és a le­vél körül szerepet játszottak ; a kihallgatás a mai napon ejtetett meg. Mednyánszky járásbíró előadta, hogy ő a levél létezéséről még a választás előtt tudo­mással bírt. Neki a vizsgálat menn­ie nem tetszett, ő hivatva érezte magát a levelet megszerezni és a vizs­gálatnak beszolgáltatni. Ennek beszerzéséről értesí­tette a Luppa-pártot, azonban egyelőre nem adta ki, hanem elhatározta, hogy e levelet felhasználja arra, hogy Krausz Lajosra ezzel erkölcsi pressiót gya­koroljon s azt neki visszalépése ára fejében átadja. E czélból elment Krausz egy rokoná­hoz s ezzel szentetett Krausznak. Ő ugyan nem volt kortese Luppának, hanem érdeklődött ennek ügye iránt. Beke József jegyző úgy adja elő ama levél keletkezését, hogy ő P.­Csabán ’s a szomszéd közsé­gekben hallotta, hogy mindenféle ígéretek tétetnek Krausz nevében, melyeket ő, ki Krausz intenzióit is­merte, nem tarthatott sem tőle, sem megbízásából eredetieknek. Látta, hogy itt Krausz nevével történt visszaélés s hogy eme be nem tartható ígéretek a Luppa-párt részéről kortesfogásként használtattak. Ezért jött be Krausz Lajoshoz s ki is jelentette, hogy ezen ígéretekről tudomása nincs, arra ő felhatalma­zást vagy megbízást senkinek sem adott. Ekkor ir­ta a kérdéses levelet, melyben kijelenti, hogy ő fu­var- és ellátásnál egyebet nem ad és tanút is megbízta, hogy azon ígéreteket jogosulatlanul tettek­nek és alaptalanoknak jelentse ki, a mit ő mindenütt, a­hol megfordult, meg is tett. A fuvar amaz időben rendkívül drága volt, 10—15 frt, mert a pilis­csabai uradalmi erdész azzal ijesztgette a fuvaros gazdákat, hogy ha Krause részére fuvaroznak, nem kapnak több uradalmi fuvart. Schiszler Péter biró elbeszéli, hogy nála egy idegen úr pénzt deponált oly czélból, hogy abból a fuvarosokat fizesse és fedezze az ellátási költ­ségeket. A másik párt adott pénzt s az emberek őt na­gyon sürgették, igy hát adott személyenként 1­ártot el­látásra. A többiből fuvarokat fizetett, de ezt is csak két nappal a választás után.A zenéért csak a választás nap­ján is 130 frtot fizetett, a többi megmaradt. Ő csu­pán fuvarosoknak és pedig csak fuvarért fizetett. Mu­­lenda Károly a vallomástól részben eltérőleg azt vallja, hogy a fuvarok ugyan 10—15 írtba kerültek, de azok is kaptak pénzt, a­kik szavaztak. Egyébiránt a bírót a kiosztásnál senki sem ellenőrizte, ő sem. Ezzel a kihallgatások befejeztettek. Komjáthy kérelmére, hogy netaláni előterjesztései megtételére határidő adassék, Lázár vizsgálóbiztos kimondta, hogy azokat hétfő reggelig nyújtsa be, a­mikor is jelenté­sét a képviselőház elé fogja terjeszteni. Sopron, febr. 12. [E r e d e t i t u d ó s i t­á s.] (A párbér kérdése a megyei bizottságban.) Élénk és érdekes vita folyt le Sopron megye közigaz­gatási bizottságának mai rendes havi ülésén egy a sághi esethez hasonló párbér-ügy miatt. Az ügy a következő: Wittmann József fertő-szt.-miklósi izraelita la­kos Petőházán birtokot vett, mely előbb egy katholi­­kusnak tulajdonát képezte. Most az ottani néptanitó Wittmantól a neki járó termesztményeket (*/, mérő búza és 1/2 mérő rozs) 28 frt 70 kr értékben megkí­vánta, melyeket azonban ez mint nem katholikus meg­tagadott. A tanító panaszt emelt a kapuvári szolga­­bíróságnál, mely Wittmannt 28 frt 70 kr megfizeté­sében elmarasztalta. Wittmann felebbezett az alispáni hivatalhoz, a hol következő határozat hozatott: »Sopronmegye alispáni hivatala a kapuvári szol­­gabirói hivatalnak folyó hó 8-án 4821. sz. a. kelt ha­tározatát, melylyel Wittmann József fertő­szt­­miklósi lakos és petőházi birtokost a petőházi népta­nitó részére az 1878-ik évtől hátralékos gabona illet­ményének megfelelő összeg vagyis 28 frt 70 kr, úgy 6 frt 64 kr költség megfizetésében elmarasztalta, el­marasztalt fél felebbezése folytán vizsgálat alá vévén, következőleg határozott. A szolgabirói hivatal fent idézett határozata feloldatik és Wittmann József a terhére rótt gabona, egyenérték és költségek megfizetése alól felmentetik. I n d­o k o k: Az első fokú határozat alapját ké­pező tanítói dijlevél »Szerződés« a község és a tanító közt köttetvén, a petőházi iskolát községi jellegűnek tünteti fel ugyan, minthogy azonban ezen szerződés, mely a lakosságra terheket ró, megyehatósági jóvá­hagyással ellátva nincsen, minthogy továbbá a nép­tanitó részére ezen szerződés I. pontjában kikötött 195 frt évi fizetés az itt betekintett petőházi 1883. évi községi számadás és 1884. évi költségelőirányzat­ban elszámolva nincsen, minek pedig kellene lenni, ha az ottani népiskola községi iskola volna — a pető­­házi népiskolát felekezeti jellegűnek kell tekinteni. Az 1868. évi 38. tcz. 45. §-a szerint pedig felekezeti iskola fenntartásához más felekezetbeliek csak az esetben tartoznak hozzájárulni, ha gyermekeiket tényleg ezen iskolába járatják, Wittmann Józsefet, ki nem is Petőházán, de Fertő-Szt-Miklóson lakik, a tanítói illetmények megfizetése alól felmenteni kel­lett.«­­ Erről Kovács Antal szolgabiró az ügy­iratok visszazárásával a felek értesítése végett tudó­­sitta­k. — Sopron, 1884. október hó 16-án Simon Ödön s. k. alispán. Ezen határozat közel egy óráig tartó vitát idé­zett elő. Simon alispán azt indítványozta, hogy a bi­zottság vegye tudomásul ezen határozatát és utasítsa a községet a fogyatkozás pótlására. Takács Ignácz mihályi esperes megtámadta az alispáni határozatot ; azt fejtegette, hogy a cano­­nica visitatio értelmében itt csak dologi és nem sze­mélyi teherről lehet szó. A birtokot, mely előbb ka­­tholikusok tulajdonát képezte, a teher akkor is nyom­ja, ha az más hitfelekezetinek tulajdonába ment át. Ezen nézetet Domnanovich Ferencz kisboldogasszo­­nyi, Baár György bükki és Miletics János oszlopi plébánosok is pártoltak, Simon alispán és Bog­nár k­ir. ügyész erős logicával, magvas beszédekben mutatták ki az előző szónokok tévedéseit; dr. B­a­á­n Edre tiszti ügyész az 1868 . 38. t. sz. 25. §-a értel­mében mind a két határozat teljes mellőzésével uj vizsgálat elrendelését indítványozta. Az alispánt és Hanibál József főjegyzőt arra is figyelmez­tették, hogy itt canonica visitatióról szó nem lehet és hogy az idézett § a jelenlegi esetre semmikép nem alkalmazható, mert itt felekezeti iskoláról van szó, melyet a hívek maguk fenntartani kötelesek. Az alispán határozata feletti szavazás­nál Hannibál főjegyző, Danczer Cornél adófelügyelő, Bognár ügyész, dr. Schreiner Sándor, Csupor Gábor és Hőgyészy Béla az alispáni határozat mellett szavaztak, ellenben Takács esperes, Domnanovics Ferencz, Bauer György, Miletics János, dr. Augusz­­tinetz Antal, dr. Baán Endre és Pesty Béla ellene szavaztak. Baczó Frigyes kir. mérnök és az alispán tartózkodtak a szavazástól. A Pánfelügyelő­­k a főor­vos nem voltak jelen. Budapest, febr. 13. (Lipovniczky nagy­váradi püspök beszéde.) A nagyváradi püs­pök nagyfontosságú beszédét, melyről esti lapunkban tettünk említést, egész terjedelmében közli a ma éjjel érkezett »Szabadság«. Ezen közlés nyomán ismétel­jük szószerint a püspök beszédét, mely így hangzik : Igen tisztelt uraim! Isten szent egyházát dicsőségesen kormányzó XIII. Leo pápa ő szentsége, ,értesülvén méltóságos nagyváradi és micskei Baranyi Ágoston szilágymegyei főispán urnak az egyház körüli érdemeiről, a nagy szent Gergely pápai rend közép­keresztjének adomá­nyozásával óhajtotta legfőbb elismerését nyilvánítani, ő császári és apostoli királyi felsége urunk királyunk, Ferencz József pedig e rend viseléséhez megadta leg­magasabb beleegyezését és engedélyét, — találkozott tehát a legfőbb egyházi és polgári hatalom az érdem elismerésében. Midőn jobbágyi hódolattal bátorkodnám üdvö­zölni e legmagasabb találkozást, szabad legyen azon megdönthetően hitemet kifejezni, hogy a két hatalom egymást megértve, és egyetértve, nincs okunk attól tartani, miszerint minden dissonantia elbárittatván, nagy ügyekben is az egyházi és polgári jólét egyesült erővel elő ne mozdittassék. Úgy látszik, mintha egy ösvény tárulna fel sze­meim előtt, melynek útmutató karója béke olajfaágá­ból van faragva, s melyen egy tábla csüng ezen három szóval: »Béke, Türelem, Engedékenység.« Azon kívánalmak megoldásainál, melyeket, mint a magyar nemzetiség megszilárdításának, — ottho­nunk megóvásának, — a törvényhozási tényezők át­alakításának, — a hitel rendezésének, — a munka és a tőke közti viszony szabályozásának, — a versenyké­pes ipar és kereskedelem minden iránybani fejleszté­sének, — és a­mit legelőbb kelle vala felhoznom, a vallás-erkölcsi nevelésnek, a tudományosság ter­jesztésének jelszavai alatt vezet elénk a kor szel­leme , és a melyek összevéve, nemzeti­­kulturánk fejlődésének ez idő szerinti feltételeit képezik, mind­ezek annyi szellemi megoldási igényt támasztanak, hogy tán habozva lépnék az általam, mint magyar pap és honpolgár által követendőnek hitt és fentebb érintett ösvényre, ha nem lebegne előttem egy félre­­magyarázhatlan jelszó, mely fényözönével Róma felől sugározza be útjaimat, ama jelszó, mely egyházunk szentséges fejének ajkairól gyöngyözvén alá, csak a legutóbbi allocutió alkalmával is, a béke, a türelem, az engedékenység politikáját hirdeti. Tán tétováznám uraim kiszemelésében, ha nem látnám azokon az emberiség legmagasabb, leg­értékesebb javának, a békének dicskoszorújától kö­rülragyogott fejedelmünket, a magyar királyt, és hanem látnám szörétnekét az előttem haladó magyar kor­mánynak, melynek bölcs béke­politikája folytán urunk királyunk személyes törekvései és fáradozásai oly fényes és üdvös eredményeket értek el. A béke, türelem, engedékenység ösvényének követésére annál bátrabban, annál emelkedettebb han­gulattal vállalkozhattam, mert az idők iskolája arra tanít, hogy a békülékenység politikája nem a kislelkű lemondás, nem a bátortalanság dicstelen visszavonu­lása, hanem szabad röptű politikája oly elfogulatlan, szabad szellemnek, mely előtt oda irányzott öntuda­tos czélok lebegnek, hogy idejében egyengettessenek a nagy kérdések megoldásának esélyei, miszerint a folytonosan forrongó átalakulás, az új idők követel­ményeivel szemben, jelentékeny megrendülés nélkül létesülhessen. Azonban a közjó előmozdításának ingruni- szán­­déka törekvésében lehetetlen, hogy el ne boruljon a honfi lelke, ha azt tapasztalja, hogy vele szemben egy oly áramlat, egy oly irány áll, mely a legszentebb czég kitűzése alatt saját érdekeinek és czéljainak te­kintetéből egészen ellentétes tanokat hirdet, derure­­borára ellenzékieskedik, jól tudván, hogy a tömegnek ha ez mindjárt talárt visel is, némileg szája izére van. Ha csak egy futólagos pillantásra méltatjuk is ezen áramlatot és összehasonlítjuk a nemzet roppant többsége által támogatott kormány — mint alkotó erő — üdvös munkáját, ezen áramlat földalatti akna­­barczával és annak romboló tevékenységével, nem zárkózhatunk el azon igazság felismerése elől, hogy míg a szabadelvű kormány gondviselésszerű bölcses­ségében megválasztott utam­ a felekezetek közti, ne­vezetesen pedig a katholikus felekezet és az állam közti háborítatlan békének őre, addig amaz áramlat az alkotás munkájához járulni nem lévén képes és csak gyáva rombolási törekvéseiben keresvén megve­tendő ösztöneinek kielégítései, kárhozatos működései­vel nemcsak a világi, de még a papi körök némely rétegeinek szellemi és erkölcsi világát bemételyezi, hogy ama catastrophák számára készítse elő a talajt, melyek kérdés alá helyeznek mindent, mint a letűnt századok nemzedékei állam és egyházpolitikai alko­tásaiból hagyományakép származtattak reánk örökül. Ezen áramlat az, mely jobbágyi hódolattal fo­gadott ugyan, de fájdalmasan érintett aradi szavakat eredményezte; ez az áramlat az, mely a kormány egyik férfiának n­­ váradi jóakaratú beszédét félrema­gyarázni iparkodott; ez az áramlat az, mely a kor­mány egy másik tagjának pozsonyi előadását figye­lemre alig méltatta, a tétényi nyilatkozatot úgyszól­ván ignorálta; ez az áramlat az, mely a Sz.­László társulat legutóbbi nagygyűlése megnyitó beszédét sa­ját czéljaihoz mérve magyarázta, annak szellemét vagy fel nem fogta, vagy felfogni nem akarta, hanem még abból is maga számára tőkét iparkodott ková­csolni. Nem vagyok ugyan felhatalmazva püspök tár­saim által, de ismerve lelkületüket,­izonyos­ vagyok abban, hogy velem egyetértenek, midőn ezennel ün­nepélyesen kinyilatkoztatom, hogy az említett áram­lattal és irányzattal semmiféle solidaritásban nem állunk, s azért óva intem tisztelendő papságomat, hogy azon áramlattal szövetségre ne lépjen, illetve azzal szakítson, hacsak azok társaságát nem óhajtja szaporítani, akik alig várják azon állapot bekövetke­zését, melynek modern elnevezése »Kulturharcz« s a melyre a szegény hazának csöpp szüksége sincs; hanem kövessük a biztos utakat és egyen­­gessük a tért, az idők logicája által kívánt engedmények számára Róma engesztelődő szel­lemében, miszerint, ha minden crisis alá ke­rülne is, rendületlen maradjon az egyház és ál­lam közt fennálló alap, melynek válságait csak a si­vár önzés engesztelhetetlensége érleltetheti meg, sőt egyenesen provocálhatja; kövessük XIII. Leo példá­ját, a­ki jogaiból föl nem ad semmit, azokat a lehető­ségig védi, de bölcs, türelmes, békülékeny politikája által nagy vívmányokkal vigasztalta meg az egyházat. országgyűlés. A képviselőház ülése február 13-án Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül kö­zöljük bő kivonatban Apponyi Albert gr. be­szédét. Apponyi Albert gr.: Az előadó, végszavaiban utalt arra, hogy a főrendiházi reformmal történeti jo­gok elvételéről és új jogok osztásáról van szó. Ha ez áll, bizonyos aggodalommal kell foglalkoznunk a kér­déssel. Évezredes alkotmányunk egy tényezője forog kérdésben s igaz bár, hogy az reformra érett, szóló nem tehet róla, midőn a tárgy nagysága és félelmes természete elfogulttá teszi. De a feladatot megkönnyíti, hogy bizonyos alap­elvekre nem igen van eltérés, nevezetesen megegye­zünk abban, hogy radicális új alkotást nem óhajtunk, hogy a létező, amennyiben életképes fentartandó s hozzáveen­i mindazt, a­mit a fejlődő kor kíván. Szóló nem osztozik azon felfogásban, mely egy felsőkamarát azért tűr meg, mert épen már van, s mert eltávolítása nagy nehézségekbe ütközik. A felső­­ház nem czifraság, hanem igen lényeges functio vár rá, mely e szóban foglaltatik össze : correctivum. Valamely nemzet létezésének alapfeltétele az önren­delkezési joga, akaratának érvényesítése, de ez aka­rat csak a népképviselet útján érvényesül. E képvise­letnek azonban még vannak hiányai, s e tekintetben szóló nem tartja kielégítőnek, ha a felsőház úgy jel­­lemeztetik, hogy az a mérséklő tényező legyen, szóló a correctivum fogalmát általánosságban érti, akkép, hogy a midőn a képviselőház hibát követ s midőn e hibák úgy irányulnak az általa formailag képviselt nemzetnek közszabadsága ellen, mint irányulhatnak annak úgynevezett conservative érdekei ellen,hogy ilyen­kor a felsőháznak mindkét irányban correctivummal ki kell szolgálnia. Megtörténhetik, hogy a képviselőház akarata csak a többség, a pártabsolutismus formájában je­lentkezik, hogy nem tükrözi vissza a nemzet igaz akaratát, mely lehet múlékony felhevüléseknek szü­leménye. Mindezen aberratiókkal szemben szükség van a correctivumra s szóló szerint ez nem is képez­heti a nemzetakarat érvényesülésének folytonos akadályát. Mert arról van szó, hogy a képviselőház megállapodása újabb discussio tárgyává tétessék, s hogy az érvek minden irányú megvitatása után tör­ténjék az eldöntés oly értelemben, mely a nemzeti közérzületnek jobban megfelel. (Helyeslés a bal­oldalon.) A felsőház helyes működésének garantiáját a helyes összeállításban látja szóló. Alapelvül állítandó fel, hogy az független legyen minden irány.

Next