Nemzet, 1885. március (4. évfolyam, 896-926. szám)
1885-03-01 / 896. szám
Melléklet a „Nemzet“ 896. (69.) 1885. márczius I. számához. -------------------------------------------------------------------—---------------------------------— A bűnvádi eljárás alapelvei. *) VI. Az alkotandó bűnvádi eljárás szerkezetére nagy befolyással bir a szaktanácskozmány elé terjesztett harmadik kérdőpont is, mely a bírói elővizsgálat területéről azon jelentőségteljes kérdést öleli fel: mily mérvben legyen az kötelező? A vádperben a döntő súly a főtárgyalásra nehezedik. Minden ezt megelőző eljárás anyaggyűjtés a közvetlen szóbeli és nyilvános főtárgyalásra, hol a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett a nyert összbenyomás alapján ítél a bíró. Épen ezért a vádper lényege követeli, hogy a birói elővizsgálat többé-kevésbé titkos és írásbeli eljárása csak ott alkalmaztassék, ahol nélkülözhetlen. Ahol tartalom nélküli formaisággá válik, ott feltétlenül mellőzendő, mert minden nap, a mivel ok nélkül odáztatik el a megérdemlett büntetés kiszabása egy-egy újabb csapás az állami jogrendre s az igazságügyi intézmények iránt táplált bizalomra. A vádpernek egyik lényeges követelménye, hogy a közvádló ne jelenjen meg a biró előtt, mint egyszerű denunciáns, ki csak hallott valamit vagy homályos sejtelmekkel rendelkezik s kinek egész erélye abból áll: »kérek szigorú vizsgálatot.« A közvádló, midőn a biró elébe lép, már a rendőrség segélyével szerelje fel magát adatokkal s formális birói elővizsgálatot csak akkor indítványozzon, ha a cselekmény természete és körülményei ezt nélkülözhetlenné teszik. Valóban megdöbbentő kép, midőn látjuk, hogy beismerések esetében s oly cselekményeknél, hol minden tanú már a följelentésben meg van nevezve, vagy legalább is a rendőrségi iratokból nyilvánvaló, hogy az ügy a főtárgyalásra készen áll: a bírói elővizsgálat hoszszú útja következik, melyet még hónapokig elhúzódó vádalá helyezési eljárás akaszt meg menetében, s végre midőn ítéletre kerül a sor, a társadalom régen megfeledkezett a bűntettről s csak a szánalom érzetének befogadására képes. Ilyenkor bizonyos épen nem indokolatlan idegenkedéssel telik el a társadalom a jogszolgáltatás iránt, mely lassú, nehézkes és akkor sújt le, midőn már a társadalom felzavart hullámgyűrűjének utolsója is régen elenyészett. Mi jogászok ily helyzetben azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a laicus közönség nem emelkedik a felfogás azon magaslatára, melyről tisztán láthatnák, hogy a mi elővizsgálatunk, kötelező bírói vádhatározatunk mind megannyi nagy garantiái az egyéni szabadságnak. Ámde ezen vigasztalás mellett tépelődő lelkünk nem zárkózhatik el a társadalom ítéletében foglalt igazság győző ereje elől sem, s ezért lassan kint meg kell barátkoznunk azon gondolattal, hogy a garantiák sokasága még nem jelenti mindig a leghatályosabb garantiát és a bűnvádi pernek nem másodrendű vezérelvét képezi az, hogy a bűntettet gyorsan érje a büntetés. Ezen gondolat eddigi garantiáink szigorú kritikájára utal. A hós a garantiának hitt intézmény tartalom nélküli formává sülyed, ott kérlelhetlenül hadilábra kell állanunk. Csak életerős garantiáink azok, melyeket meg nem ingathat a gyors büntető igazságszolgáltatás követelménye. Már most nézzük e szempontokból közelebbről a birói elővizsgálat kérdését. A birói elővizsgálatot nem szabad pusztán a gyanúsított, a terhelt ellen irányzott intézménynek tekinteni. A birói elővizsgálatnak az is egyik *) Lásd a »Nemzeti 893. (56). (február 26) reggeli számát, és pedig lényeges czélja, hogy a terhelt a biró előtt tisztázhassa magát s esetleg elérhesse a további eljárás megszüntetését. Nem közömbös az az állampolgárokra nézve, hogy az ellenük irányzott bűnvádi eljárás csak a felek nyilvánosságának kitett elővizsgálati eljárásban szűnik-e meg vagy a teljesen nyilvános főtárgyaláson a vádlottak padján kell-e helyet foglalniok. De nem közömbös az igazságszolgáltatásra nézve sem, ha a bizonyítékok a birói elővizsgálat mellőzésével elmosódnak és ha a főtárgyalás folytonos elnapolásoknak lesz kitéve, mert birói elővizsgálat nem készítette elő a peranyagot. E szempontok ép oly joggal követelnek figyelmet, amint nem lehet elzárkózni azon kívánalom elől sem, hogy ott ahol az előnyomozási (az úgynevezett serutinialis) eljárás adatai elegendő alapul szolgálnak a vádra, a kötelező bírói elővizsgálat csak gátul szolgálhat. Ha mindezen tekinteteket átgondoljuk, ha figyelembe veszszük, hogy az elővizsgálat kérdése a büntetőpernek azon alkatrészét képezi, melyet legkevésbé érintett századunknak a bűnvádi per nagy átalakítását célzó reformmozgalma, ha meggondoljuk, hogy magában Angliában is csak e század közepén fogtak az elővizsgálat igazi javításának munkájához és még itt is aggodalommal tekintenek sok üdvösnek hitt átalakítás felé, akkor valóban nem fogja senki sem könnyű feladatnak tekinteni az elővizsgálat rendezésének kérdését a magyar bűnvádi törvényjavaslatban. Még ha meggondoljuk, hogy a mi rendőrségünk primitív helyzetben van és a »police judiciaire« legelemibb követelményeitől is távol állunk, úgy, ha valaki nem is osztozik a javaslat tudós szerzőjének azon conceptiójában, melylyel a facultativ elővizsgálatot oly szűk körre szorította, mindenesetre méltányolni tudja azon aggályokat, melyek ezen elhatározásra indították. A mi javaslatunk ugyanis a kötelező elővizsgálati rendszer alapelvén épül fel, és azt — eltekintve a tettenkapás esetétől és a főtárgyalás alkalmával elkövetett büntetendő cselekményektől, — minden bűntett esetében kötelezőnek mondja ki. Sőt még a vétségeknél sincs a facultatív elővizsgálati rendszer teljesen elfogadva, mert vétség esetében is csak akkor mellőzhető a formális bírói elővizsgálat, ha a terhelt abba beleegyezik. Ezen beleegyezés megtagadását pedig semmivel sem tartozik indokolni, így tehát javaslatunk igen tág körre terjeszti a kötelező formális bírói elővizsgálatot. Sokkal tágabbra, mint akár a franczia, német vagy osztrák törvény. A franczia jog a közvetlen idézés (citation directe) intézményét karolván fel, oly messze megy, hogy az esküdtszéki eseteket kivéve minden egyéb cselekmény esetében jogában áll a vádlónak indítványozni, hogy a terheltek a főtárgyalásra idéztessenek. Itt mellőzhető minden elővizsgálat, minden vádhatározat. Ezen rendszerre egyébiránt befolyással volt az 1856. július 17-iki törvény, mely a »chambre du conseil« intézményét eltörölte. Az eljárás végtelenül egyszerűsítve van ugyan s az is igaz, amit Glaser e rendszerről mond : »Sie gewährt den nicht geringen Vortheil, dass in der Mehrzahl der Fälle den Zeugen und anderen Auskunftspersonen erspart wird mehr als einmal vor Gericht zu erscheinen, wodurch ihre Geneigtheit der Strafjustiz hilfreiche Hand zu bieten, wesentlich gesteigert wird« ; mindazonáltal ezen közvetlen főtárgyalási rendszert nem mernék ajánlani, mert az államügyész hatalmának ily mérvű kiterjesztése valóságos ügyészi omnipotentiává fejlődhetik és a feleknek súlyos sérelmével járhat, ha még csak kifogásaikat sem érvényesíthetik a közvetlen idézés ellen. Amit azonban constatálni kívánunk, az abból áll, hogy Francziaországban csakis az esküdtszéki bűntettekre, tehát a büntettek közül is csak a súlyosbakra nézve kötelező az elővizsgálat. A német birodalmi büntető perrendtartás szintén csak az esküdtszéki és a birodalmi törvényszéki (Reichsgericht) hatáskörhöz tartozó büntettek tekintetében ismeri a kötelező elővizsgálatot. A többi cselekményeknél az elővizsgálat facultatív. De azért nem a közvetlen idézés rendszerét követi — mint a franczia, — mert az elővizsgálat mellőzése a német perjogban még nem jelenti a vádhatározat mellőzését is. A terhelteknek tehát a vádhatározatban garantiájuk van azon esetleges hátrányok ellen, melyek az az elővizsgálat mellőzéséből származhatnak. Az osztrák törvény is a facultatív elővizsgálati rendszeren épül fel, mert csakis az esküdtszéki hatáskörhöz s a távollevők elleni eljárás esetében kötelező az elővizsgálat. Minden egyéb cselekménynél az elővizsgálat szüksége az eset concret követelményeire van bízva, melyben vádlónak, terheltnek és bírónak a kellő hatáskör biztosítva van. Az osztrák törvény azonban messze túlhaladja a német törvényt, mert amint az enquéte elé terjesztett IV-ik kérdés tárgyalásánál ki fogom fejteni, ott — igen helyesen — a vád alá helyezés is facultatív, mégpedig a legsúlyosabb bűntettek eseteiben is. Már most, ha a franczia, német és osztrák törvényhozások állását összehasonlítjuk javaslatunk rendszerével, úgy kétségen kívül áll, hogy itt a facultatív elővizsgálat köre sokkal szűkebb, mint az említett nyugateurópai államokban. Minket azon szempont vezet, hogy ahol esetleg sem a vádló, sem a terhelt, sem a bíró nem tartja szükségesnek a formális bírói elővizsgálatot, ott ne kényszeresünk a felekre oly formákat, melyekben maguk sem találnak garanciát s melyek a bűnper menetét csak lassítják. Ezen szempontból mi a kötelező elővizsgálatot sokkal szűkebb körre szorítva szeretnők látni, amint az a javaslatban érvényesült. Elismerjük és talán át is látjuk azon indokokat, melyek a javaslat tudós szerzőjét az obligatórius elővizsgálat ily nagymérvű kiterjesztésére indították. A per gondos előkészítése, a terhelteknek már az elővizsgálat alkalmával lehető tisztázása, az államügyészek és közbiztonsági közegek befolyásának korlátozása és talán a contemplált felebbezési rendszer is befolyással bírtak ezen elhatározásra. Mi sem zárkózunk el ezen okok hatása elől, de azt hiszszük, hogy a per előkészítésének kérdésére legilletékesebbek a vádló, terhelt és a bíró, kik a törvényben előre nem látható konkrét követelmények szerint fogják elhatározni, szükséges-e az elővizsgálat vagy nem. A szükségesség szabhatja csak meg az elővizsgálat körét. Azt pedig, hogy valamely bűnesetben mit parancsol a szükségesség aadatgyűjtésre nézve, semmiesetre sem helyes a törvényben imperatív elvekbe foglalni. A czélszerűség itt bizonyos latitude nélkül el nem érhető. S ezért mi nemcsak a vétségek tekintetében kívánjuk a föltétlen facultatív elővizsgálati rendszert, hanem legalább is a B. T. K. szerint öt évi fegyház vagy államfogházzal sújtott bűntettek tekintetében is facultatívvé kívánjuk tenni az elővizsgálatot. Hogy minő befolyása legyen erre a vádlónak, terheltnek és a bírónak, ez részletkérdés, mintául azonban erre nézve is az osztrák és a német birodalmi törvényre vonatkozó intézkedéseit vehetnők. Megvallom sokat gondolkoztam azon is, hogy szakbírói rendszer mellett szükséges-e a nyugateurópai államokban esküdtszéki hatáskörhöz utasított, tehát a legsúlyosabb büntetendő cselekményekre nézve is föltétlenül a kötelező elővizsgálat s nem zárkózhatom el azon kétely nyomása alól, mely reám nehezedik, ha meggondolom, miért erőszakolná a súlyos cselekményeknél is a törvény a kötelező elővizsgálatot a felekre és a bíróra akkor, ha például a terhelt beismerésben van s a beismerés igazsága iránt kétely nem forog fen és mind a vádló, mind a terhelt, mind a bíró a formális bírói elővizsgálatot fölöslegesnek tartják. Mindenesetre meggondolásra méltó. Nem szabad elfelejteni, hogy a facultatív elővizsgálat rendszere nem jelenti az elővizsgálat ok nélküli mellőzését, mi képtelenség volna, hanem oly rendszert jelent ez, mely a concret eset igényeihez alkalmazkodik s föltétlenül helyet ad az elővizsgálatnak ott, ahol erre szükség van, ellenben mellőzi ott, ahol ez fölösleges. Nem kell azt gondolni, hogy a facultatív elővizsgálat körének kiterjesztése a terheltekre nézve hátrányos. Nem akarunk mi közvetlen idézést, nem akarjuk azt, hogy a terhelt megfosztassék azon jogától, mely szerint esetleg az előzetes eljárás során tisztázhassa magát. A mi rendszerünk szerint a vádló csak vádiratban kérheti az elővizsgálat mellőzését s a terhelt a bíróságnál kereshet orvoslást az elővizsgálat mellőzése iránt. Attól sem kell tartani, hogy rendszerünk mellett a serutinialis eljárás hosszúra nyúlik s igy a terhelt későn jut a biró elé; — különben nem kell mondanunk, hogy a bíróság közbenlötte már többször e stádiumban is elkerülhetetlenül szükséges. Nem kell pedig tartani azért, mert ahelyett, hogy amint a javaslat jelenleg bizonyos idő után a bírói elővizsgálat elrendelésének szükségét mondja ki, ki lehet mondani, hogy bizonyos idő után tartozik a vádló vagy az elővizsgálatot indítványozni, vagy a vádiratot benyújtani. Ez elég garancia az ellen, hogy a terhelt esetleg hosszú ideig bírói határozat nélkül letartóztatva legyen. E kérdésre nézve egyébiránt nem győzzük eléggé ajánlani a német büntető eljárás indokolásában felhozott érveket, melyek a facultatív elővizsgálat rendszerének előnyeit emelik ki még letartóztatás esetében is. Sőt épen a túlhoszszúra nyúló vizsgálati fogságnak van ez által eleje véve. Azt gondolom, hogy épen a vádelvnek teszünk szolgálatot azzal, ha a kötelező elővizsgálat rendszerét szűkebb körre kívánjuk szorítani. Azt gondolom, helyesebben fejezi ki valamely eljárási tövény a vádelvet, ha az elővizsgálati iratok szükségességére nem helyez oly nagy súlyt, hogy azokat a priori a legcsekélyebb bűntettnél sem nélkülözheti. Azt gondolom, hogy ha a vizsgáló bírákat nem kényszerítjük hosszúra nyúló vizsgálat teljesítésére oly esetekben is, melyekben az fölösleges, csak azon ügyeknek teszünk szolgálatot, melyek a körültekintő, beható s alapos vizsgálatot nem nélkülözhetik. És nem szabad talán azt is számításon kívül hagyni, hogy az állam polgárait nem czélszerű oly sokszor idézgetéseknek kitenni s hivatásuk gyakorlásától elvonni, de nem szabad ok nélkül a bűnvádi eljárás költségeit sem szaporítani, mert legtöbbször nemcsak bűnösre, hanem ártatlan családjára is nehezedik az eljárási költségek viszszatérítése. Mindezen szempontok engem azon igénytelen véleményem kifejezésére indítanak, hogy az alkotandó bűnvádi eljárás tervezetében tágabb körre kell terjesztenünk a facultatív elővizsgálat rendszerét, amint az javaslatunkban érvényesült, mert — ismétlem — ezen rendszer a concret eset igényeihez simul s a formális bírói elővizsgálat csak ott fog mellőztetni, ahol az nem szükséges, míg a javaslat rendszere mellett több esetben ott is birói elővizsgálatot kellene tartani, ahol az a concret eset körülményeihez képest fölösleges. Dr. WLAJSICS GYULA: A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 28. Bosznia nemessége.*) Midőn megkisértem a boszniai nemességről röviden értekezni, engedjék meg, hogy némelyeket előre bocsássák. Bosznia két különböző részből áll: a déli rész, melyhez Herczegovina is tartozott, hegyes és völgyes, a boszniai államnak mindig központját képezte; az északi rész többé kevésbé lapályos és a Száváig ereszkedik le. Egy kitűnő magyar államférfiul azon érdekes megjegyzést tette, hogy Theodosius római imperator fiainak osztozkodása még most is meglátszik, amenynyiben a nyűgöt, melyet Rómával együtt Honorius kapott, a mostani civilizált nyugatot, és a kelet, melyet Arcadius kapott, mostanáig is a barbár Orienst képviseli. Bosznia a római uralkodás alatt már két részre volt osztva; az északi lapályosabb rész Pannoniához, a déli hegyes rész pedig Illíriához tartozott. Pannónia a nyugati császáré, Illíria a keleti császáré lett. Talán az egyedüli példa, hogy egy mostani tartomány az akkori időkben két részre osztatott, ami szintén magyarázza azon nagy zavart és megbízhatatlanságot, mely Bosznia egész történetén végig vonul. Szerfelett kedvező stratégikus fekvése, a völgyek termékenysége, a hegyek gazdagsága miatt a szomszéd hatalmak mindig törekedtek Bosznia birtoklására. Kétségtelen, hogy ott autochton nemzeti függetlenségi vágy mutatkozott. Ezt a szláv fajú szomszédjaik, északról a horvátok és keletről a szerbek már csírájában el akarták fojtani — elfoglalás által. A magyar korona mindenek előtt a legrégibb idők óta igényt tartott rá, mely igény nemcsak foglalásban, hanem örökösödésben áll s melynek jogfolytonosságát egy vagy másik irányban mindig fenntartotta; a 12. századtól pedig a 16-ik századig többet vagy kevesebbet tényleges birtokába is vett. A görög császárság szintén birodalma kiegészítő részéül tekintette. A római pápák a fejedelmeket kinevezték, tet*) Felolvastatott a régészeti és embertani társulat febr. 94-iki ülésében, ték le, átokkal sújtották, pénzzel, fegyverrel a bel villongásokba elegyedtek. Még a német császárok is beavatkoztak beldolgaikba, aminek egy maradandó emléke még máig is meg van; azóta ugyanis, hogy III. Frigyes császár Wuksich Istvánt, a humi tartomány vajdáját szt.sabáczi herczeggé nevezte ki, a humi tartomány herczegségnek neveztetett és ebből származott a mai Herczegovina elnevezés. Főszereplők voltak a velenczeiek is, kik Dalmátiának sok részét bírták. Dalmát városaikban állandó várőrséget tartottak nagyon hatalmas és nagyúri providitorok alatt, a legközelebbi szomszédságban idegen fegyveres erejük lévén, minden belvillongásban tényleges részt vehettek és alig volt boszniai uralkodó, aki egyszer vagy máskor ki nem kötötte magának, hogy bizonyos eshetőségek bekövetkeztében egy velenczei várba menekülhessen. Bosznia történetében ezenkívül nagy szerepet játszanak az ottani nagyurak, vajdák, szupánok és bánok. Befolyt továbbá Bosznia történetébe Raguza városa. A raguzai köztársaság talán a legrégibb és legkisebb európai állam volt. Velencze en miniature. »Doge«-ja palotája, Szent-Márk piacza, kikötője ép úgy meg voltak mint Velenczének. Sokszor 500 mértföldet is birtokoltak, némelykor még a várost környező szőlők is idegen uralkodók birtokába kerültek. Nagy előzékenységgel, alázatossággal és kétszínűséggel tartotta fönn ezer esztendeig nemzeti függetlenségét. Az egész adriai és földközi tengeren ismererősek voltak lobogói, melyeknek közepén két betű S. B. (Sancto Biagio, azaz Szt. Balázs) volt, ezen két betűről nevezte el az egész közép tengerparti lakosság egy századokon tartó életétel: Sette Bandiere, — ami hét zászlót jelent annak a bizonyságául, hogy a raguzai hajókon mindig hét különféle zászlót tartogattak, hogy a körülményekhez képest vagy az egyiket, vagy a másikat kitűzhessék. Az is tény, hogy Raguza város templomaiban minden vasárnapi isteni tiszteletnél imádság mondatott a török szultán, — a német császár és magyar a királyért Boszniának a magyar állammal való összeköttetése egy nagyon érdekes kis jelenettel kezdődik 955- ből, melyről egy délszláv krónika ezeket mondja: Egy kis nevezetű magyar herczeg, aki hihetőleg a Szerémséget bírta, 955-ben felkerekedett, sebes lovasaival átrepülte Boszniát és a Bosznia s Szerbia határán levő drinai szupánságig nyomult. A felső Drinánál Zvilina mellett várta őt Ciaslavo herczeg, aki megverte a magyar seregeket, melyeknek vezére Tjehomir által agyonüttetett. Ciaslavo ezen diadalmas ütközet után a magyarokat a Szerémségbe kergette, de ott ő is életét veszte. A 12-ik század elején egy nagy jelentőségű esemény történt, mely az egész középkorban a délszlávokra nagy befolyással volt: a magyar király Kálmán 1102-ben a tengermelléki Belgrádban horvát királylyá választatott és koronáztatott. II.vagy vak Béla, — Magyarország, Horvátország Dalmátia és a Szerémség királya, barátja és frigyese a szerbeknek; szellemdús neje Jeléna, egy szerbiai herczegné vezette és az ő uralkodása alatt lépett Bosznia közelebbi viszonyba a magyar királysághoz. Némelyek azt hiszik, hogy Uros szerbiai uralkodó hozományul adta Boszniát leányának, hihetőbb azonban, hogy a bosznai bánok maguk léptek szoros kapcsolatba a magyar királyokkal, látván hogy ezek Horvátországot is bírják és a szerbiai uralkodókkal rokoni barátsági viszonyban vannak. 1135-ben először fordul elő az árpádházi királyok között II. Béla mint Rama királya (Rex Ramae). A magyar diplomaticus kifejezés Ráma királyság név alatt Boszniát értette. A régi Boszniának más formaterülete volt, mint a mostaninak északi része Horvátországhoz tartozván. Herczegovina vele együtt egy tartományt képezett. Ráma királyság nevét a Ráma folyótól vette, mely Herczegovinába folyik és Naronánál az adriai tengerbe ömlik. Ilik Béla király az esztergomi országgyűlésen László fiát boszniai herczeggé nevezte ki. — Ilik Géza uralkodása alatt az Emánuel görög császár ellen folytatott háborúban a délszlávok együttesen mind a magyar király seregéhez csatlakoztak horvát, szerb és bosnyák katonák voltak a király hadseregében és Magyarország, horvát, szerb és egyéb szláv mágnások gyülhelye volt. III-ik Béla király idejében élt Boszniában Kulin bán, kinek neve még máig is él a nép emlékében, azon szójárás maradván fel, ha valamelyik évben gazdag termés volt, Kulin bán ideje vissza jőve. — Kuilin bán »Fiduciarius regis Hungáriáé«-nak nevezte magát. II. András király alatt Bosznia vallási tekintetben a kalocsai érsekség alá rendeltetett 1225-ben. Az árpádházi királyoknál szokásban volt az ifjabbik királyi herczeget horvátországi herczegnek kinevezni és neki Magyarország ezen déli tartományainak kormányzatát átadni, így látjuk Kálmán herczeget I. Béla király öccsét, aki egész Dalmatiát, a mostani Herczegovinát Kattarót elfoglalta és békésen bírta. A birtoklási viszonyok megszilárdítására szolgált azon tény is, hogy az árpádházi királyok ezen vidékeket is kisebb önálló területekre osztották fel, melyek bánságoknak neveztettek s melyeknek kormányzásával valamely hatalmasabb ur, mint a kerület bánja, megbizatott. Ezen időkből kevés okmány maradván fel, megemlíthetjük az ozorai vagy ozorai bánságot, a Sói vagy Sóli bánságot, mely a mai Tuzlában létezett, (tuzla törökül sót jelent), továbbá a Mácsvai bánságot, mely a mostani Szerbiában feküdt és melynek fővárosa Sabácz volt. Erről legtöbbet tudunk. Az első mácsvai bán Rosztizláv lengyel herczeg volt, aki IV. Béla leányát, Ágnest vette feleségül, Rosztizláv halála után özvegye Ágnes herczegné fordul elő 1264-ben mint Bosznia-Mácsva herczegnője. Utódja volt fia Béla, aki 1271-ben mint Boszniamácsvai uralkodó fordul elő. 1272-ben Roland nádor volt a mácsvai, Kotromanovics István a boszniai, Jerney pedig az uzora és sali bán. Kun László 1280-ban, anyját Erzsébet királynét mácsvai-boszniai herczegnővé nevezte ki. 1282- ben sógorát, Dragutin Istvánt bízta meg ezen országok kormányzatával. Ha az árpádházi királyok nagy figyelmet fordítottak Boszniára, azt még nagyobb mértékben tették az Anjouk, alkalmasint mert személyesen is ismerték ezen vidékeket.Dalmátia és vele együtt Bosznia birtoklása annyival is inkább fontos volt rájuk nézve, hogy a közlekedést a tengeren Itáliával fönntarthassák. Róbert Károly király, hogy jobban magához fűzze a bánt, feleségül szerzett neki egy lengyel herczegnőt, az ő feleségének, ki a lengyel király leánya és örököse volt, a közel rokonát, ami által a bánt az uralkodó családok körébe és az ő rokonságába hozta. Ugyanezen politikát követte Nagy Lajos király, aki Kotromanovics István bán leányát Erzsébetet pápai dispensatio folytán 1353-ban július 2- án nőül vette; ezen házasság által, miután a bánnak más gyermekei nem voltak, az örökösödési igényt Boszniára nézve ő tartotta. Érdekes itt megjegyezni, hogy ezen bánleány nagyon szép is lehetett, mert az akkori latin rideg kútforrások őt mindig »elegantissimae formae feminam« nevezik. A király Bosznia kormányzását egy rokonának, Tvrtkó Istvánnak adta át, aki Magyarország irányában hűbéri állásban volt. Zsigmond magyar király Doboj várában 126 bosznyák nemest lenyakaztatott egy évvel később, mint Budán Kontot 30 társával. Legtöbb okmányunk maradt fenn Boszniának viszonyairól Mátyás király idejéből. Az ő uralkodása alatt a törökök el akarták foglalni Boszniát és Mátyás azt tőlük minden áron megmenteni törekedett. Ezen hosszú tusának tanujelei Mátyás királynak levelezései, melyek a legérdekesebbek, mert ezekből világosan látni, mily fontosságot tulajdonított Mátyás király Boszniának. 1463-ban a török sultán II. Mahomed betört az országba 300,000 emberrel. A boszniai király Tomasevich István, aki némelykor Mátyás király hűbérese volt, máskor egy pápai legátus által magát királylyá koronáztatta, majd a velenczeiekkel kötött szövetséget s magának menedékhelyül egy velenczei palotát kötött ki, majd ismét a törökökhöz menesztett küldöttséget, nekik évi adót és szövetséget ígért, — ezen nagy viharral szemben tökéletesen védtelen állapotban volt. A szultán meglepte az országot és egészen elfoglalta. Tomasevich István, ki életét és kincseit meg akarta menteni, elfogatván, lefejeztetett, gyermekei törökök lettek, a neje pedig mezítláb jutott el Rómába. A következő év tavaszán Mátyás király seregének élén visszafoglalta Boszniát és Újlaki Lőrinczet boszniai királylyá nevezte ki. A mohácsi ütközet után a Balkán félszigeten minden ellenállás megszűnvén, kezdődött Boszniának az eltörökösödése. A nagy nemzeti családok vagy kénytelenek voltak az országot elhagyni, vagy pedig a mohamedán vallást felvenni. Azok, kik az országot elhagyták, a Száván túl kerestek menedéket, azoktól származnak a nálunk még most is virágzó családok: Keglevich, Jellasich, Vajkffy, Jankovich és Filippovics; amazok pedig, kik a mohamedán vallást vették fel, háborútlanul tarthatták meg jószágaikat, birtokaikat és kiváltságaikat. Ott olyan viszony fejlődött, mely unicum a maga nemében : a földes urak mindnyájan mohamedánokká lettek, egy szót törökül nem értettek, a szláv családi neveket megtartották, de török keresztneveket használtak ; alattvalóik nagyobb részben keresztények maradtak. A törököknek nemességük nincs, Bosznia pedig már 350 év óta török uralom alatt áll, ebből tehát világosan kitűnik, hogy a bosnyák nemesség genealogikus tekintetben igen régi; eredetét a török ura- Nyelvtudomány és nyelvtanítás.*) Irta : dr. Simonyi Zsigmond. A III. szakasz a régi nyelvemlékek olvasásáról szól, a minek nagyon kevés köze van a nyelvtanításhoz, s azért e helyen mellőzöm. Csak annyit említek, hogy a halotti beszédnek azon olvasásában, melyet Hunfalvy úr közöl, minden sorban legalább egyszer ellentmond önmagának. Továbbá, hogy ebben a szakaszban is sok bizonyitatlan és bizonyíthatatlan »állítás« van: igyz, hogy »a Müncheni codex mind a ragban, mind az önálló szóban rövidnek veszi az e-t« (70); hogy »a szabaditson helyett szabadihon, s ebből lett azután szabadítson« (74) stb. A IV. szakasz »a tárgyas ige vonzatáról,« jobban mondva: a tárgyas ragozás használatáról szól, s annyival inkább egyetérthetünk vele, mert lényegében ugyanazt mondja, a mit nyelvtanom tanít, s a mit — hálával kell elismernem — épen Hunfalvy úr kezdeménye alapján vittem be az iskolai nyelvtanba. — Egy pár meglepő dolog azonban van ebben a szakaszban. Pl. hogy »a demonstrativ és relatív jelentés egymással ellenkezők — (78 . annyira nem áll, hogy Mikes és más írók sokszor vonatkoztatnak tárgyas alakot a relativ névmásra) ; hogy hibás Gyulainak következő mondata: »néhány kedves könyvét találta meg a lomok közt, jogi könyveit« (80, 81), hogy valami különös a látszik igének (!) tárgyatlan alakja ebben a mondatban: »látszik rajtok, hogy sohasem volt birtokuk« (mintha ez tárgyi s nem alanyi mellékmondat volna! Az u. o. érintett »úgy akartak, hogy« féle szerkezetet bőven tárgyaltam »A magyar kötőszók« 110. és 116. czikkében), hogy a »kéz kezet mossa«, amit soha magyar nem mondott, »a régi nyelv becses tanúsága« (82). Az Y. szakasz a legnagyobb, az időalakokról szól. Mindjárt az elején avval a meglepő fölfedezéssel találkozunk, hogy a franczia j’é c r i r a i s a. m. a német »ich werde geschrieben haben« ! —Az igeidők „használatáról Hunfalvy úr már régen és sokszor irt. Ő mutatta ki pontosabban, milyen értelmük volt az időalakoknak három-négyszáz évvel ezelőtt. De abban a reményében, hogy a mai irodalmi nyelv vissza fog térni a hajdani szabályokhoz, nagyon csalódott Hunfalvy úr. S azért nagyon haragszik mai nyelvünkre, s nagyon haragszik én rám is, mert megállapítottam a hajdani s a mai használat közti különbséget, s mert nem kényszerítem a tanítót s a tanulót, "hogy úgy beszéljen, mint 1550-ben beszéltek őseink. " Hogy a régi használat ismertetésében én követtem leghívebben Hunfalvy úr eredményeit, arra épen könyvének egyik bírálója czéloz,midőn azt mondja: »Hunfalvy gyakori felszólalása és Szarvas alapos munkálata ellenére, szabályaik nyelvtanainkba, talán Simonyiét kivéve, át nem mentek.« (Tanár: Közi. f. é. 223. 1.) Ugyanaz a bíráló nagyon helyesen mondja,hogy: »Hunfalvy és Szarvas . .. nyelvünk múltjának nagy szolgálatot tettek. Csak ne kívánják, hogy mi is kövessük e bibliafordítók elavult irányát és időhasználatát.« És nagyon találó a következő megjegyzése is: »A nép nyelvéből szemelt darabban (122—124). Hunfalvy épen az idők használatát illetőleg hatszor volt kénytelen a használt időt törölni és saját elmélete szerint javitni. A ki magamagát ellenkezésbe helyezi a nép nyelvével, annak nyelvtani elméletei vajmi kevés hitelre találhatnak.« — Különben még a régi nyelvre nézve is nagy tévedésben van Hunfalvy ur, midőn az i r and alakot futurum exactumnak tartja, mint ezt nem sokára részletesen meg fogom bizonyítani A VI. szakasz azt a kérdést tárgyalja, várjon *) Lásd a »Nemzet« 889. (52.) febr. 22. reggeli számát.