Nemzet, 1885. március (4. évfolyam, 896-926. szám)

1885-03-01 / 896. szám

Melléklet a „Nemzet“ 896. (69.) 1885. márczius I. számához. -------------------------------------------------------------------—---------------------------------— A bűnvádi eljárás alapelvei. *) VI. Az alkotandó bűnvádi eljárás szer­kezetére nagy befolyással bir a szaktanács­­kozmány elé terjesztett harmadik kérdő­pont is, mely a bírói elővizsgálat területéről azon jelentőségteljes kérdést öleli fel: mily mérvben legyen az kötelező? A vád­perben a döntő súly a főtárgyalásra neheze­dik. Minden ezt megelőző eljárás anyaggyűj­tés a közvetlen szóbeli és nyilvános főtárgya­lásra, hol a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett a nyert összbenyomás alapján ítél a bíró. Épen ezért a vádper lényege követeli, hogy a birói elővizsgálat többé-kevésbé tit­kos és írásbeli eljárása csak ott alkalmaztas­­sék, a­hol nélkülözhetlen. A­hol tartalom nélküli formaisággá válik, ott feltétlenül mellőzendő, mert minden nap, a mivel ok nélkül odáztatik el a megérdemlett büntetés kiszabása egy-egy újabb csapás az állami jogrendre s az igazságügyi intézmények iránt táplált bizalomra. A vádpernek egyik lénye­ges követelménye, hogy a közvádló ne jelen­jen meg a biró előtt, mint egyszerű denunciáns, ki csak hallott valamit vagy homályos sej­telmekkel rendelkezik s kinek egész erélye abból áll: »kérek szigorú vizsgálatot.« A köz­vádló, midőn a biró elébe lép, már a rendőr­ség segélyével szerelje fel magát adatokkal s formális birói elővizsgálatot csak akkor in­dítványozzon, ha a cselekmény természete és körülményei ezt nélkülözhetlenné teszik. Va­lóban megdöbbentő kép, midőn látjuk, hogy beismerések esetében s oly cselekményeknél, hol minden tanú már a följelentésben meg van nevezve, vagy legalább is a rendőrségi iratokból nyilvánvaló, hogy az ügy a főtár­gyalásra készen áll: a bírói elővizsgálat hosz­­szú útja következik, melyet még hónapokig elhúzódó vádalá helyezési eljárás akaszt meg menetében, s végre midőn ítéletre kerül a sor, a társadalom régen megfeledkezett a bűn­tettről s csak a szánalom érzetének befoga­dására képes. Ilyenkor bizonyos épen nem indokolatlan idegenkedéssel telik el a társa­dalom a jogszolgáltatás iránt, mely lassú, ne­hézkes és akkor sújt le, midőn már a társa­dalom felzavart hullámgyűrűjének utolsója is régen elenyészett. Mi jogászok ily helyzet­ben azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a laicus közönség nem emelkedik a fel­fogás azon magaslatára, melyről tisztán lát­hatnák, hogy a mi elővizsgálatunk, köte­lező bírói vádhatározatunk mind meg­annyi nagy garantiái az egyéni szabadságnak. Ám­de ezen vigasztalás mellett tépelődő lelkünk nem zárkózhatik el a társadalom ítéletében foglalt igazság győző ereje elől sem, s ezért lassan kint meg kell barátkoznunk azon gon­dolattal, hogy a garantiák sokasága még nem jelenti mindig a leghatá­lyosabb garantiát és a bűnvádi pernek nem másodrendű vezérelvét képezi az, hogy a bűntettet gyorsan érje a büntetés. Ezen gondolat eddigi garantiáink szigorú kri­­tikájára utal. A hós a garantiának hitt intéz­mény tartalom nélküli formává sülyed, ott kérlelhetlenül hadilábra kell állanunk. Csak életerős garantiáink azok, melyeket meg nem ingathat a gyors büntető igazságszolgáltatás követelménye. Már most nézzük e szempontokból kö­zelebbről a birói elővizsgálat kérdését. A bi­rói elővizsgálatot nem szabad pusztán a gyanú­sított, a terhelt ellen irányzott intézménynek tekinteni. A birói elővizsgálatnak az is egyik *) Lásd a »Nemzeti 893. (56). (február 26) reggeli számát, és pedig lényeges czélja, hogy a terhelt a biró előtt tisztázhassa magát s esetleg elérhesse a további eljárás megszüntetését. Nem közöm­bös az az állampolgárokra nézve, hogy az ellenük irányzott bűnvádi eljárás csak a fe­lek nyilvánosságának kitett elővizs­­gálati eljárásban szűnik-e meg vagy a tel­jesen nyilvános főtárgyaláson a vádlottak padján kell-e helyet foglalniok. De nem közömbös az igazságszolgáltatásra nézve sem, ha a bizonyítékok a birói elővizsgálat mellőzésével elmosódnak és ha a főtárgyalás folytonos elnapolásoknak lesz kitéve, mert birói elővizsgálat nem készítette elő a per­anyagot. E szempontok ép oly joggal köve­telnek figyelmet, a­mint nem lehet elzárkózni azon kívánalom elől sem, hogy ott a­hol az előnyomozási (az úgy­nevezett serutinialis) eljárás adatai elegendő alapul szolgálnak a vádra, a kötelező bírói elővizsgálat csak gá­tul szolgálhat. Ha mindezen tekinteteket átgondoljuk, ha figyelembe veszszük, hogy az elővizsgálat kérdése a büntetőpernek azon alkatrészét ké­pezi, melyet legkevésbé érintett századunknak a bűnvádi per nagy átalakítását c­élzó reform­­mozgalma, ha meggondoljuk, hogy magában Angliában is csak e század közepén fogtak az elővizsgálat igazi javításának munkájához és még itt is aggodalommal tekintenek sok üd­vösnek hitt átalakítás felé, akkor valóban nem fogja senki sem könnyű feladatnak te­kinteni az elővizsgálat rendezésének kérdését a magyar bűnvádi törvényjavaslatban. Még ha meggondoljuk, hogy a mi­ rendőrségünk primitív helyzetben van és a »police judiciaire« legelemibb követelményeitől is távol állunk, úgy, ha valaki nem is osztozik a javaslat tu­dós szerzőjének azon conceptiójában, mely­­lyel a facultativ elővizsgálatot oly szűk körre szorította, mindenesetre méltányolni tudja azon aggályokat, melyek ezen elhatározásra indították. A mi javaslatunk ugyanis a kötelező elő­­vizsgálati rendszer alapelvén épül fel, és azt — eltekintve a tettenkapás esetétől és a fő­tárgyalás alkalmával elkövetett büntetendő cselekményektől, — minden bűntett esetében kötelezőnek mondja ki. Sőt még a vétségeknél sincs a facultatív elővizsgálati rendszer telje­sen elfogadva, mert vétség esetében is csak akkor mellőzhető a formális bírói elővizsgálat, ha a terhelt abba beleegyezik. Ezen beleegye­zés megtagadását pedig semmivel sem tartozik indokolni, így tehát javaslatunk igen tág körre terjeszti a kötelező formális bírói elővizsgála­tot. Sokkal tágabbra, mint akár a franczia, német vagy osztrák törvény. A franczia jog a közvetlen idézés (cita­tion directe) intézményét karolván fel, oly messze megy, hogy az esküdtszéki eseteket kivéve minden egyéb cselekmény esetében jogában áll a vádlónak indítványozni, hogy a terheltek a főtárgyalásra idéztessenek. Itt mel­lőzhető minden elővizsgálat, minden vádha­tározat. Ezen rendszerre egyébiránt befolyás­sal volt az 1856. július 17-iki törvény, mely a »chambre du conseil« intézményét eltö­rölte. Az eljárás végtelenül egyszerűsítve van ugyan s az is igaz, amit Glaser e rendszerről mond : »Sie gewährt den nicht geringen Vor­theil, dass in der Mehrzahl der Fälle den Zeugen und anderen Auskunftspersonen er­spart wird mehr als einmal vor Gericht zu erscheinen, wodurch ihre Geneigtheit der Strafjustiz hilfreiche Hand zu bieten, wesent­lich gesteigert wird« ; mindazonáltal ezen közvetlen főtárgyalási rendszert nem mernék ajánlani, mert az államügyész hatalmának ily mérvű kiterjesztése valóságos ügyészi omnipotentiává fejlődhetik és a feleknek sú­lyos sérelmével járhat, ha még csak kifogá­saikat sem érvényesíthetik a közvetlen idézés ellen. Amit azonban constatálni kívánunk, az abból áll, hogy Francziaországban csakis az esküdtszéki bűntettek­re, tehát a büntettek közül is csak a súlyosbakra nézve kötelező az elővizsgálat. A német birodalmi büntető perrendtartás szintén csak az esküdtszéki és a birodalmi törvényszéki (Reichs­gericht) hatáskörhöz tartozó bün­tettek tekintetében ismeri a kö­telező elővizsgálatot. A többi cselek­ményeknél az elővizsgálat facultatív. De azért nem a közvetlen idézés rendszerét követi — mint a franczia, — mert az elővizsgálat mel­lőzése a német perjogban még nem jelenti a vádhatározat mellőzését is. A terhelteknek tehát a vádhatározatban garantiájuk van azon esetleges hátrányok ellen, melyek az az elővizsgálat mellőzéséből származhatnak. Az osztrák törvény is a facultatív elő­vizsgálati rendszeren épül fel, mert csakis az esküdtszéki hatáskörhöz s a távollevők elleni eljárás esetében kötelező az elővizsgálat. Min­den egyéb cselekménynél az elővizsgálat szüksége az eset concret követelményeire van bízva, melyben vádlónak, terheltnek és bírónak a kellő hatáskör biztosítva van. Az osztrák törvény azonban messze túlhaladja a német törvényt, mert amint az enquéte elé terjesztett IV-ik kérdés tárgyalásánál ki fogom fejteni, ott — igen helyesen — a vád alá he­lyezés is facultatív, még­pedig a legsúlyosabb bűntettek eseteiben is. Már most, ha a franczia, német és osz­trák törvényhozások állását összehasonlítjuk javaslatunk rendszerével, úgy kétségen kívül áll, hogy itt a facultatív elővizsgálat köre sokkal szűkebb, mint az említett nyugateuró­pai államokban. Minket azon szempont vezet, hogy a­hol esetleg sem a vádló, sem a ter­helt, sem a bíró nem tartja szükségesnek a formális bírói elővizsgálatot, ott ne kénysze­resünk a felekre oly formákat, melyekben maguk sem találnak garanciát s melyek a bűnper menetét csak lassítják. Ezen szem­pontból mi a kötelező elővizsgálatot sokkal szűkebb körre szorítva szeretnők látni, a­mint az a javaslatban érvényesült. Elismerjük és talán át is látjuk azon indokokat, melyek a javaslat tudós szerzőjét az obligatórius elő­vizsgálat ily nagymérvű kiterjesztésére in­dították. A per gondos előkészítése, a terheltek­nek már az elővizsgálat alkalmával lehető tisztázása, az államügyészek és közbiztonsági közegek befolyásának korlátozása és talán a contemplált felebbezési rendszer is befolyás­sal bírtak ezen elhatározásra. Mi sem zárkó­zunk el ezen okok hatása elől, de azt hisz­­szük, hogy a per előkészítésének kérdésére legilletékesebbek a vádló, terhelt és a bíró, kik a törvényben előre nem látható konkrét követelmények szerint fogják elhatározni, szükséges-e az elővizsgálat vagy nem. A szük­ségesség szabhatja csak meg az elő­vizsgálat körét. Azt pedig, hogy valamely bűnesetben mit parancsol a szükségesség a­­adatgyűjtésre nézve, semmiesetre sem he­lyes a törvényben imperatív elvek­­b­e foglalni. A czélszerűség itt bizonyos lati­tude nélkül el nem érhető. S ezért mi nem­csak a vétségek tekintetében kívánjuk a föl­­tétlen facultatív elővizsgálati rendszert, ha­nem legalább is a B. T. K. szerint öt évi fegy­­ház vagy államfogházzal sújtott bűntettek te­kintetében is facultatívvé kívánjuk tenni az elővizsgálatot. Hogy minő befolyása legyen erre a vádlónak, terheltnek és a bírónak, ez részletkérdés, mintául azonban erre nézve is az osztrák és a német birodalmi törvényre vonatkozó intézkedéseit vehetnők. Megvallom sokat gondolkoztam azon is, hogy szakbírói rendszer mellett szükséges-e a nyugateurópai államokban esküdtszéki ha­táskörhöz utasított, tehát a legsúlyosabb bün­tetendő cselekményekre nézve is föltétlenül a kötelező elővizsgálat s nem zárkózhatom el azon kétely nyomása alól, mely reám nehe­zedik, ha meggondolom, miért erőszakolná a súlyos cselekményeknél is a törvény a köte­lező elővizsgálatot a felekre és a bíróra akkor, ha például a terhelt beismerésben van s a beismerés igazsága iránt kétely nem forog fen és mind a vádló, mind a terhelt, mind a bíró a formális bírói elővizsgálatot fölösleges­nek tartják. Mindenesetre meggondolásra méltó. Nem szabad elfelejteni, hogy a faculta­tív elővizsgálat rendszere nem jelenti az elő­vizsgálat ok nélküli mellőzését, mi képtelenség volna, hanem oly rendszert jelent ez, mely a concret eset igényeihez alkal­mazkodik s föltétlenül helyet ad az elővizsgálatnak ott, a­hol erre szükség van, ellenben mellőzi ott, ahol ez fölösleges. Nem kell azt gondolni, hogy a facultatív elővizsgálat körének kiterjesztése a terheltek­re nézve hátrányos. Nem akarunk mi közvet­len idézést, nem akarjuk azt, hogy a terhelt megfosztassék azon jogától, mely szerint eset­leg az előzetes eljárás során tisztázhassa ma­gát. A mi rendszerünk szerint a vádló csak vádiratban kérheti az elővizsgálat mellőzését s a terhelt a bíróságnál kereshet orvoslást az elővizsgálat mellőzése iránt. Attól sem kell tartani, hogy rendszerünk mellett a seru­tinialis eljárás hosszúra nyúlik s igy a terhelt későn jut a biró elé; — különben nem kell mondanunk, hogy a bíróság közbenlötte már többször e stádiumban is elkerülhetetlenül szükséges. Nem kell pedig tartani azért, mert a­helyett, hogy a­mint a javaslat jelenleg bi­zonyos idő után a bírói elővizsgálat elrende­lésének szükségét mondja ki, ki lehet mon­dani, hogy bizonyos idő után tarto­zik a vádló vagy az elővizsgálatot indítványozni, vagy a vádiratot benyújtani. Ez elég garancia az ellen, hogy a terhelt esetleg hosszú ideig bírói határo­zat nélkül letartóztatva legyen. E kérdésre nézve egyébiránt nem győzzük eléggé aján­lani a német büntető eljárás indokolásában felhozott érveket, melyek a facultatív elővizs­gálat rendszerének előnyeit emelik ki még letartóztatás esetében is. Sőt épen a túlhosz­­szúra nyúló vizsgálati fogságnak van ez által eleje véve. Azt gondolom, hogy épen a vád­elvnek teszünk szolgálatot azzal, ha a köte­lező elővizsgálat rendszerét szűkebb körre kívánjuk szorítani. Azt gondolom, helyesebben fejezi ki va­lamely eljárási tövény a vádelvet, ha az elő­­vizsgálati iratok szükségességére nem helyez oly nagy súlyt, hogy azokat a priori a leg­csekélyebb bűntettnél sem nélkülözheti. Azt gondolom, hogy ha a vizsgáló bírákat nem kényszerítjük hosszúra nyúló vizsgálat telje­sítésére oly esetekben is, melyekben az fö­lösleges, csak azon ügyeknek teszünk szolgálatot, melyek a körültekintő, beható s alapos vizsgálatot nem nélkülözheti­k. És nem szabad talán azt is számításon kívül hagyni, hogy az állam polgárait nem czélszerű oly sokszor idézgetéseknek kitenni s hivatásuk gyakorlásától elvonni, de nem szabad ok nélkül a bűnvádi eljárás költsé­geit sem szaporítani, mert legtöbbször nem­csak bűnösre, hanem ártatlan családjára is nehezedik az eljárási költségek visz­­szatérítése. Mindezen szempontok engem azon igénytelen véleményem kifejezésére indítanak, hogy az alkotandó bűnvádi eljárás tervezetében tágabb körre kell ter­jesztenünk a facultatív elővizs­gálat rendszerét, a­mint az javasla­tunkban érvényesült, mert — ismétlem — ezen rendszer a concret eset igényeihez simul s a formális bírói elővizsgálat csak ott fog mellőztetni, a­hol az nem szükséges, míg a javaslat rendszere mellett több esetben ott is birói elővizsgálatot kellene tartani, a­hol az a concret eset körülményeihez képest fö­lösleges. Dr. WLAJSICS GYULA: A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 28. Bosznia nemessége.*) Midőn megkisértem a boszniai nemességről röviden értekezni, engedjék meg, hogy némelyeket előre bocsássák. Bosznia két különböző részből áll: a déli rész, melyhez Herczegovina is tartozott, hegyes és völgyes, a boszniai államnak mindig központját képezte; az északi rész többé kevésbé lapályos és a Száváig eresz­kedik le. Egy kitűnő magyar államférfiul azon érdekes megjegyzést tette, hogy Theodosius római imperator fiainak osztozkodása még most is meglátszik, ameny­­nyiben a nyűgöt, melyet Rómával együtt Honorius kapott, a mostani civilizált nyugatot, és a kelet, me­lyet Arcadius kapott, mostanáig is a barbár Orienst képviseli. Bosznia a r­ómai uralkodás alatt már két részre volt osztva; az északi lapályosabb rész Pannoniához, a déli hegyes rész pedig Illíriához tartozott. Pan­nónia a nyugati császáré, Illíria a keleti császáré lett. Talán az egyedüli példa, hogy egy mostani tartomány az akkori időkben két részre osztatott, a­mi szintén magyarázza azon nagy zavart és megbíz­hatatlanságot, mely Bosznia egész történetén végig vonul. Szerfelett kedvező stratégikus fekvése, a völ­gyek termékenysége, a hegyek gazdagsága miatt a szomszéd hatalmak mindig törekedtek Bosznia birtok­lására. Kétségtelen, hogy ott autochton nemzeti füg­getlenségi vágy mutatkozott. Ezt a szláv fajú szom­szédjaik, északról a horvátok és keletről a szerbek már csírájában el akarták fojtani — elfoglalás által. A magyar korona mindenek előtt a legrégibb idők óta igényt tartott rá, mely igény nemcsak fog­lalásban, hanem örökösödésben áll s melynek jogfoly­tonosságát egy vagy másik irányban mindig fenntar­totta; a 12. századtól pedig a 16-ik századig többet vagy kevesebbet tényleges birtokába is vett. A görög császárság szintén birodalma kiegészí­tő részéül tekintette. A római pápák a fejedelmeket kinevezték, tet­*) Felolvastatott a régészeti és embertani társulat febr. 94-iki ülésében, ték le, átokkal sújtották, pénzzel, fegyverrel a bel­ villongásokba elegyedtek. Még a német császárok is beavatkoztak beldol­­gaikba, aminek egy maradandó emléke még máig is meg van; azóta ugyanis, hogy III. Frigyes császár Wuksich Istvánt, a humi tartomány vajdáját szt.sa­­báczi herczeggé nevezte ki, a humi tartomány her­­czegségnek neveztetett és ebből származott a mai Her­czegovina elnevezés. Főszereplők voltak a velenczeiek is, kik Dal­­mátiának sok részét bírták. Dalmát városaikban ál­landó várőrséget tartottak nagyon hatalmas és nagy­úri providitorok alatt, a legközelebbi szomszédságban idegen fegyveres erejük lévén, minden belvillongás­­ban tényleges részt vehettek és alig volt boszniai ural­kodó, aki egyszer vagy máskor ki nem kötötte magá­nak, hogy bizonyos eshetőségek bekövetkeztében egy velenczei várba menekülhessen. Bosznia történetében ezenkívül nagy szerepet játszanak az ottani nagyurak, vajdák, szupánok és bánok. Befolyt továbbá Bosznia történetébe Raguza városa. A raguzai köztársaság talán a legrégibb és legkisebb európai állam volt. Velencze en miniature. »Doge«-ja palotája, Szent-Márk piacza, kikötője ép úgy meg voltak mint Velenczének. Sokszor 50­0 mértföldet is birtokoltak, némelykor még a várost környező szőlők is idegen uralkodók birtokába kerül­tek. Nagy előzékenységgel, alázatossággal és kétszí­nűséggel tartotta fönn ezer esztendeig nemzeti függet­lenségét. Az egész adriai és földközi tengeren isme­­rerősek voltak lobogói, melyeknek közepén két betű S. B. (Sancto Biagio, azaz Szt. Balázs) volt, ezen két betűről nevezte el az egész közép tengerparti lakosság egy századokon tartó életétel: Sette Ban­­diere, — ami hét zászlót jelent annak a bizonyságául, hogy a raguzai hajókon mindig hét különféle zászlót tartogattak, hogy a körülményekhez képest vagy az egyiket, vagy a másikat kitűzhessék. Az is tény, hogy Raguza város templomaiban minden vasárnapi isteni tiszteletnél imádság mondatott a török szultán, — a német császár és magyar a királyért Boszniának a magyar állammal való összeköt­tetése egy nagyon érdekes kis jelenettel kezdődik 955- ből, melyről egy délszláv krónika ezeket mondja: Egy kis nevezetű magyar herczeg, aki hihetőleg a Szerémséget bírta, 955-ben felkerekedett, sebes lova­saival átrepülte Boszniát és a Bosznia s Szerbia ha­tárán levő drinai szupánságig nyomult. A felső Dri­­nánál Zvilina mellett várta őt Ciaslavo herczeg, aki megverte a magyar seregeket, melyeknek vezére Tje­­homir által agyonüttetett. Ciaslavo ezen diadalmas ütközet után a magyarokat a Szerémségbe kergette, de ott ő is életét veszte. A 12-ik század elején egy nagy jelentőségű ese­mény történt, mely az egész középkorban a délszlá­­vokra nagy befolyással volt: a magyar király Kálmán 1102-ben a tengermelléki Belgrádban horvát király­­lyá választatott és koronáztatott. II.vagy vak Béla, — Magyarország, Horvátország Dalm­átia és a Szerémség királya, barátja és frigyese a szerbeknek; szellemdús neje Jeléna, egy szerbiai her­­czegné vezette és az ő uralkodása alatt lépett Bosznia közelebbi viszonyba a magyar királysághoz. Némelyek azt hiszik, hogy Uros szerbiai uralkodó hozományul adta Boszniát leányának, hihetőbb azonban, hogy a bosznai bánok maguk léptek szoros kapcsolatba a ma­gyar királyokkal, látván hogy ezek Horvátországot is bírják és a szerbiai uralkodókkal rokon­i barátsági vi­szonyban vannak. 1135-ben először fordul elő az árpádházi kirá­lyok között II. Béla mint Rama királya (Rex Ramae). A magyar diplomaticus kifejezés Ráma királyság név alatt Boszniát értette. A régi Boszniának más forma­ter­ülete volt, mint a mostaninak­ északi része Horvát­országhoz tartozván. Herczegovina vele együtt egy tartományt képezett. Ráma királyság nevét a Ráma folyótól vette, mely Herczegovinába folyik és Naro­­nánál az adriai tengerbe ömlik. Il­ik Béla király az esztergomi országgyűlésen László fiát boszniai her­czeggé nevezte ki. — Il­ik Géza uralkodása alatt az Emánuel görög császár ellen folytatott háborúban a délszlávok együttesen mind a magyar király seregé­hez csatlakoztak horvát, szerb és bosnyák katonák voltak a király hadseregében és Magyarország, hor­vát, szerb és egyéb szláv mágnások gyülhelye volt. III-ik Béla király idejében élt Boszniában Ku­lin bán, kinek neve még máig is él a nép emlékében, azon szójárás maradván fel, ha valamelyik évben gaz­dag termés volt, Kulin bán ideje vissza jőve. — Ku­­ilin bán »Fiduciarius regis Hungáriáé«-nak nevezte magát. II. András király alatt Bosznia vallási tekin­tetben a kalocsai érsekség alá rendeltetett 1225-ben. Az árpádházi királyoknál szokásban volt az ifjabbik királyi herczeget horvátországi herczegnek kinevezni és neki Magyarország ezen déli tartomá­nyainak kormányzatát átadni, így látjuk Kálmán herczeget I. Béla király öccsét, aki egész Dalmatiát, a mostani Herczegovinát Kattarót elfoglalta és békésen bírta. A birtoklási viszonyok megszilárdítására szol­gált azon tény is, hogy az árpádházi királyok ezen vi­dékeket is kisebb önálló területekre osztották fel, me­lyek bánságoknak neveztettek s melyeknek kor­mányzásával valamely hatalmasabb ur, mint a kerület bánja, megbizatott. Ezen időkből kevés okmány maradván fel, megemlíthetjük az ozorai vagy ozorai bánságot, a Sói vagy Sóli bán­ságot, mely a mai Tuzlában létezett, (tuzla törökül sót jelent), továbbá a Mácsvai bánságot, mely a mostani Szerbiában feküdt és melynek fővárosa Sabácz volt. Erről legtöbbet tudunk. Az első mácsvai bán Rosztizláv lengyel herczeg volt, aki IV. Béla leányát, Ágnest vette feleségül, Rosztizláv halála után özvegye Ágnes herczegné for­dul elő 1264-ben mint Bosznia-Mácsva herczegnője. Utódja volt fia Béla, aki 1271-ben mint Bosznia­­mácsvai uralkodó fordul elő. 1272-ben Roland nádor volt a mácsvai, Kotromanovics István a boszniai, Jer­­ney pedig az uzora és sali bán. Kun László 1280-ban, anyját Erzsébet király­nét mácsvai-boszniai herczegnővé nevezte ki. 1282- ben sógorát, Dragutin Istvánt bízta meg ezen orszá­gok kormányzatával. Ha az árpádházi királyok nagy figyelmet fordí­tottak Boszniára, azt még nagyobb mértékben tették az Anjouk, alkalmasint mert személyesen is ismerték ezen vidékeket.Dalmátia és vele együtt Bosznia birtok­lása annyival is inkább fontos volt rájuk nézve, hogy a közlekedést a tengeren Itáliával fönntarthassák. Róbert Károly király, hogy jobban magához fűzze a bánt, feleségül szerzett neki egy lengyel her­­czegnőt, az ő feleségének, ki a lengyel király leánya és örököse volt, a közel rokonát, ami által a bánt az uralkodó családok körébe és az ő rokonságába hozta. Ugyanezen politikát követte Nagy Lajos ki­rály, a­ki Kotromanovics István bán leányát Erzsé­betet pápai dispensatio folytán 1353-ban július 2- án nőül vette; ezen házasság által,­­ miután a bánnak más gyermekei nem voltak, az örökösödési igényt Boszniára nézve ő tartotta. Érdekes itt megjegyezni, hogy ezen bánleány nagyon szép is lehetett, mert az akkori latin rideg kútforrások őt mindig »elegantis­­simae formae feminam« nevezik. A király Bosznia kormányzását egy rokonának, Tvrtkó Istvánnak adta át, a­ki Magyarország irányában hűbéri állás­ban volt. Zsigmond magyar király Doboj várában 126 bosznyák nemest lenyakaztatott egy évvel később, mint Budán Kontot 30 társával. Legtöbb okmányunk maradt fenn Boszniának viszonyairól Mátyás király idejéből. Az ő uralkodása alatt a törökök el akarták foglalni Boszniát és Má­tyás azt tőlük minden áron megmenteni törekedett. Ezen hosszú tusának tanujelei Mátyás királynak le­velezései, melyek a legérdekesebbek, mert ezekből világosan látni, mily fontosságot tulajdonított Má­tyás király Boszniának. 1463-ban a török sultán II. Mahomed betört az országba 300,000 emberrel. A boszniai király Tomasevich István, aki némelykor Mátyás király hű­bérese volt, máskor egy pápai legátus által magát királylyá koronáztatta, majd a velenczeiekkel kötött szövetséget s magának menedék­helyül egy velenczei palotát kötött ki, majd ismét a törökökhöz menesz­tett küldöttséget, nekik évi adót és szövetséget ígért, — ezen nagy viharral szemben tökéletesen védtelen állapotban volt. A szultán meglepte az országot és egészen el­foglalta. Tomasevich István, ki életét és kincseit meg akarta menteni, elfogatván, lefejeztetett, gyermekei törökök lettek, a neje pedig mezítláb jutott el Rómába. A következő év tavaszán Mátyás király seregé­nek élén vissza­foglalta Boszniát és Újlaki Lőrinczet boszniai királylyá nevezte ki. A mohácsi ütközet után a Balkán félszigeten minden ellenállás megszűnvén, kezdődött Boszniának az eltörökösödése. A nagy nemzeti családok vagy kénytelenek voltak az országot elhagyni, vagy pedig a mohamedán vallást felvenni. Azok, kik az országot elhagyták, a Száván túl kerestek menedéket, azoktól származnak a nálunk még most is virágzó csa­ládok: Keglevich, Jellasich, Vajkffy, Jankovich és Filippovics; amazok pedig, kik a mohame­dán vallást vették fel, háborútlanul tarthatták meg jószágaikat, birtokaikat és kiváltságaikat. Ott olyan viszony fejlődött, mely unicum a maga ne­mében : a földes urak mindnyájan mohamedánokká lettek, egy szót törökül nem értettek, a szláv családi neveket megtartották, de török keresztneveket hasz­náltak ; alattvalóik nagyobb részben keresztények maradtak. A törököknek nemességük nincs, Bosznia pedig már 350 év óta török uralom alatt áll, ebből tehát világosan kitűnik, hogy a bosnyák nemesség genea­­logikus tekintetben igen régi; eredetét a török ura- Nyelvtudomány és nyelvtanítás.*) Irta : dr. Simonyi Zsigmond. A III. szakasz a régi nyelvemlékek olvasásáról szól, a minek nagyon kevés köze van a nyelvtanítás­hoz, s azért e helyen mellőzöm. Csak annyit említek, hogy a halotti beszédnek azon olvasásában, melyet Hunfalvy úr közöl, minden sorban legalább egyszer ellentmond önmagának. Továbbá, hogy ebben a sza­kaszban is sok bizonyitatlan és bizonyíthatatlan »állí­tás« van: igy­z, hogy »a Müncheni codex mind a ragban, mind az önálló szóban rövidnek veszi az e-t« (70); hogy »a szabaditson helyett szabadihon, s ebből lett azután szabadítson« (74) stb. A IV. szakasz »a tárgyas ige vonzatáról,« job­ban mondva: a tárgyas ragozás használatáról szól, s annyival inkább egyetérthetünk vele, mert lényegében ugyanazt mondja, a mit nyelvtanom tanít, s a mit — há­lával kell elismernem — épen Hunfalvy úr kezdemé­nye alapján vittem be az iskolai nyelvtanba. — Egy pár meglepő dolog azonban van ebben a szakaszban. Pl. hogy »a demonstrativ és relatív jelentés egymás­sal ellenkezők — (78 . annyira nem áll, hogy Mikes és más írók sokszor vonatkoztatnak tárgyas alakot a relativ névmásra) ; hogy hibás Gyulainak következő mondata: »néhány kedves könyvét találta meg a lomok közt, jogi könyveit« (80, 81), hogy valami különös a látszik igének (!) tárgyat­lan alakja ebben a mondatban: »látszik rajtok, hogy sohasem volt birtokuk« (mintha ez tárgyi s nem alanyi mellékmondat volna! Az u. o. érintett »úgy akartak, hogy« féle szerkezetet bőven tárgyaltam »A magyar kötőszók« 110. és 116. czikkében), hogy a »kéz kezet mossa«, a­mit soha magyar nem mondott, »a régi nyelv becses tanúsága« (82). Az Y. szakasz a legnagyobb, az időalakokról szól. Mindjárt az elején avval a meglepő fölfedezéssel ta­lálkozunk, hogy a franczia j’é c r i r a i s a. m. a német »ich werde geschrieben haben« ! —Az igeidők „hasz­nálatáról Hunfalvy úr már régen és sokszor irt. Ő mu­tatta ki pontosabban, milyen értelmük volt az időalakok­nak három-négy­száz évvel ezelőtt. De abban a remé­nyében, hogy a mai irodalmi nyelv vissza fog térni a hajdani szabályokhoz, nagyon csalódott Hunfalvy úr. S azért nagyon haragszik mai nyelvünkre, s nagyon ha­ragszik én rám is, mert megállapítottam a hajdani s a mai használat közti különbséget, s mert nem kényszerítem a tanítót s a tanulót, "hogy úgy beszéljen, mint 1550-ben beszéltek őseink. " Hogy a régi használat ismertetésében én követtem leg­hívebben Hunfalvy úr eredményeit, arra épen könyvé­nek egyik bírálója czéloz,midőn azt mondja: »Hunfalvy gyakori felszólalása és Szarvas alapos munkálata el­lenére, szabályaik nyelvtanainkba, talán Simonyiét kivéve, át nem mentek.« (Tanár: Közi. f. é. 223. 1.) Ugyanaz a bíráló nagyon helyesen mondja,hogy: »Hun­falvy és Szarvas . .. nyelvünk múltjának nagy szolgá­latot tettek. Csak ne kívánják, hogy mi is kövessük e bibliafordítók elavult irányát és időhasználatát.« És nagyon találó a következő megjegyzése is: »A nép nyelvéből szemelt darabban (122—124). Hunfalvy épen az idők használatát­ illetőleg hatszor volt kényte­len a használt időt törölni és saját elmélete szerint javitni. A ki magamagát ellenkezésbe helyezi a nép nyelvével, annak nyelvtani elméletei vajmi kevés hi­telre találhatnak.« — Különben még a régi nyelvre nézve is nagy tévedésben van Hunfalvy ur, midőn az i r a­n­d alakot futurum exactumnak tartja, mint ezt nem sokára részletesen meg fogom bizonyítani A VI. szakasz azt a kérdést tárgyalja, várjon *) Lásd a »Nemzet« 889. (52.) febr. 22. reggeli számát.

Next