Nemzet, 1885. december (4. évfolyam, 1167-1197. szám)

1885-12-03 / 1169. szám

SnauDumrdnia: Perenossiek-tere, Athenaeum-épület, L­­melit A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségé­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk s a Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1169. (332.) szám. Reggeli kiadás Budapest, 1885. Csütörtök, deczember 3. f&ADÍ-mVATAUr Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint.. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................. •• •• 2 frt 3 hónapra .. -............ - - -..........- ® * 6 hónapra - ............................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, deczember 2. A főváros, bizottságának mai megalaku­lásával és tisztújításával, illetőleg a főpolgár­mester megválasztásával, új cyclust kezd meg törvényhatósági életében. Mindenki természe­tesnek tartá, hogy a törvényhatósági bizott­ságba a régi elemek mellé új erők is jutottak be és a megváltozott képű közgyűléstől mégis mindenki megvárta azt, hogy újra, most már harmadszor helyezze a főpolgármesteri ál­lásra Ráth Károlyt; sőt azt is természetesnek tartják, hogy a főbb tisztviselők és a tanács tagjai között is csak annyi változást fognak tenni, a­mennyi üresedés van. Mert a főváros administratiója sokkal bonyolultabb és sok­kal több tapasztalatot igényel, hogysem akár vezetése, akár kezelése a gyakori sze­mélyváltozásokat megtűrné és a főváros élén állott közegek eddig sokkal jobban megfelel­tek feladatuknak, sokkal gyorsabban nőttek és emelkedtek színvonalban, hogysem meg ne érdemelnék a bizalmat és tanácsos lenne köztük nagy változásokat tenni. Jól jegyzi meg Kamermayer polgármes­ter a főpolgármesterhez intézett üdvözlő sza­vaiban, hogy Budapest rövid tizenkét év alatt, egyesülése óta, világvárossá küzdötte fel ma­gát és azon egyének, kik a szétvált két város sokkal kisebb feladataival és egyszerűbb ügyeivel voltak elfoglalva, a növekedő és ro­hamosan fejlődő város magasabb igényeinek is teljesen megfelelni és mindazon tényezőket, melyek első­sorban természetesen az állam forgalmi politikájával és politikai törekvései­vel állanak szoros összeköttetésben, okosan és ügyesen tudták kizsákmányolni a főváros emelésére. Pedig a közigazgatás most Buda­pesten, minőség és mennyiség tekintetében egészen más feladatokkal van elfoglalva, mint tizenkét év előtt ; a forgalom mennyisége, a lakosság száma és a nemzetközi érintkezések megsokszorozódása, úgyszintén a műszlés, a szépészeti igények és a közbiztonsági, köz­egészségügyi, közerkölcsiségi teendők mértéke sokkal nagyobb szabású lett s ha a fejlődés még­sem akadt meg, az administratióban rázkódás nem következett be, az új és nagyobb fel­adatok, ha nem is tökélylyel, legalább kellő buzgalommal és lelkiismeretességgel, sőt szak­értelemmel oldottak meg, vagy készíttettek elő, ebben bizonyára nagy érdemük van azon férfiaknak, kik 12 év óta — csekély változással — állandóan a főváros élén ál­lanak. És ezek közt rang szerint is, de egyéb­ként is első Ráth Károly, kit mai újólagos megválasztása és a fővárostól harmadszor nyert bizalom czímén már csak azért is üdvözölünk, mert olyan tizenkét évet töltött a főpolgármesteri állásban, melyek közigazgatási és politikai tekintetben egy­aránt nagyon sok megpróbáltatással jártak. És ő elég tapintattal, belátással és temperamen­tummal bírt arra, hogy minden tényezőnek teljes bizalmát tudja kivívni és megtartani akkor is, mikor a különböző befolyásos té­nyezők nagy ellentétben állottak egymással. Mert most már csak mint érthetetlen és elfelejtett múltra kell visszatekintenünk azon időre, mikor a főváros közvéleménye vagy legalább ennek azon része, mely tevékenysé­génél fogva a szót viszi és a cselekvést ve­zeti a fővárosi bizottságban, bizalmatlanság­gal viseltetett a kormány és főleg Tisának a főváros iránti szándékaival szemben. Az ese­mények és eredmények oly fényesen c­áfolták meg a kételkedők bizalmatlanságát, hogy most már arról szó sem lehet; de mi­kor még érvényesülni és kifejezésre jutni iparkodott az, akkor is Ráth Károly tapinta­tának sikerült a viszonyt a két tényező közt lehetővé, a megélhetést napról napra jobbá tenni, a­nélkül, hogy kételyt támasz­tott volna akár alant, akár fent szándékai és törekvése becsületessége és politikai állásá­nak őszintesége és okadatoltsága iránt. Most már nem csak a kormány hívei, hanem az ellenkező politikai nézeten levők is elisme­rik azt, hogy Ráth akkor is helyesen, a főváros érdekeinek megfelelően cselekedett és hogy állását betölté akkor is, mi­kor az nagy nehézségekkel járt. Természetes tehát, hogy osztatlan bizalom fordul feléje különösen most, midőn oly szép összhang van, egyfelől a főváros minden tényezője és másfelől ezek és a kormány között. Meg va­gyunk győződve, hogy Ráth­ nemcsak ab­ban látja tevékenysége jutalmát, hogy újra megválasztotta őt a főváros közgyűlése , ha­nem főleg és első­sorban az elért sikerből reá háruló érdem öntudatában s abban, hogy fel­adata ma ennek folytán sokkal, de sokkal könnyebb, mint amilyen volt akkor, mikor az egyesült főváros a kezdet nehézségeivel és polgársága a legzavarosabb politikai eszmék­kel és szenvedélyekkel küzdött. Természetes, hogy az érdem egy része visszaháramlik azon fővárosi bizottságra is, mely egyfelől a város ügyeit helyesen fel­fogni és másfelől a politikai véleménykülönb­ségek daczára képes volt bizalmával azokat megajándékozni, kik a főváros ügyeinek ve­zetésére valóban képeseknek bizonyultak. A ma megalakult új bizottság, úgy a fő­városi tisztikar folyamatban levő szervezésé­ben, mint a fővárosi ügyek elintézésében csak a megelőző két cyclus működésétől és tényezőitől kell, hogy irányt vegyen, mert akkor emelkedni fog a fővárossal, a bizottság értelmi színvonala is és czéljaival nőni fog ké­pessége is úgy a tisztikarban, mint a közgyű­lésben. Ezt országos érdekekből is meg kell követelnünk, mert a főváros nem­csak feje és központja a nemzet anyagi és szellemi életének, hanem egyszermind min­taképe is kell, hogy legyen annak, közigazga­tása minden ágában, fejlődése európai irányá­ban, a nemzeti eszmék mellett való kitartás­ban, s szépülése ízléses voltában. A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 2. Irodalmi szemle. (Mikszáth Kálmán: »Urak és parasztok.« Budapest, 1886. Révai testvérek kiadása. — »Vas Ge­reben összes munkái.« Kiadja M­é­h­n­e­r Vilmos.) Sacher-Masochtól, a németek legszellemesebb novellairójától hallottam pár év előtt azt a találó megjegyzést, hogy a jó előadás ép oly elsőrangú kel­léke az igazi elbeszélőnek, mint a könnyed, fesztelen járás a szép asszonynak. Azóta sokszor eszembe jut­nak e szavak, de leginkább akkor, ha Mikszáth Kál­mán rövid rajzait, vagy ötletdús csevegéseit olvasom. Úgy látszik, a birlapirás munkája, Mikszáth­­nak újabban ismét kevés időt enged arra, hogy a mű­vészi alkotás gyönyörét élvezhesse. Sokat és seb­tében dolgozik, hogy kielégíthesse azt az örökké éhező szörnyet, mely korunkban napi sajtó név alatt ismeretes. Jó és érdekes anyag nem egyszer kerül a tolla alá. Ha ideje és nyugalma volna, szabályosan szőtt elbeszélést csinálhatna belőle; a gyors alkotás kényszere azonban az ilyen munkának útjában áll, s a jó novella­ tárgy nála igen sokszor igénytelen vázlattá zsugorodik. Máskor meg ellenkezőleg a tárgy hiánya okoz bajt neki. Mindenkor újat és érdekeset találni nem könnyű dolog; különösen pedig akkor, ha mindunta­lan fülünkbe hangzik a sajtó ösztökélő, sürgető zaka­tolása. Az író kénytelen megelégedni azzal, a­mi hirtelenében eszébe ötlik ; néha egyetlen eszmeszikra, egyetlen adomaszerű kisebb történet az összes kínál­kozó anyag. Ilyenkor aztán már csakis a földolgo­zás határoz. Mikszáthnak megvan az a nagy adománya, hogy jószó előadásával, érdekessé tudja tenni még a legcsekélyebb tárgyat is. Sőt megesik, hogy apróságai olykor több tetszésre találnak, mint a népélet ama bájos rajzai, melyekben az inventio gazdagságán kí­vül, az emberi szív ismerete is meglepő módon nyilat­kozik. Hírlapi apró czikkeit mohón nyeli az olvasó, s egy-egy sebtében odavetett karczolatáról gyakran többet beszélnek, mint a »Jó palóczok« bármelyik darabjáról. Mindezt szellemesen könnyed, ötletekben és fordulatokban gazdag előadásának köszönheti. Nála nem a sajet, hanem annak tárgyalása köti le érdeklődésünket, vesztegeti meg bírálatunkat. Ezért még kisebb értékű dolgozatai is kikerülik a hírlapi czikkek sorsát , a gyors elfeledtetést és rende­sen új életre kelnek az elbeszélő újabb és újabb köte­teiben. Nálunk kevés hró vehetné magának azt a bátorságot, hogy a mindennapi szükséglet fe­dezésére szánt dolgozatait fűzze bokrétába . Mik­száth megteheti ezt annélkü­l, hogy írói reputa­­tióját vagy népszerűségét veszélyeztetné. Legújabb kötete, az »Urak és parasztok« szintén ilyen hírlapi közleményeknek gyűjteménye. Egyes darabjai a futó pillanat hatása alatt, minden erősebb am­­bitio nélkül születtek, de felettük aranyos ke­dély ragyog, s a­mit bennük az író elbeszél, vegye tárgyát a chronicák megsárgult lapjairól vagy a kö­rülötte zsibbongó életből, úgy beszéli el, hogy az, savával és borsával, mindenkor talál az olvasók szája izéhez. Egy másik tulajdonság, mely Mikszáthoz közel viszi a publicum rokonszenvéhez, az adomázó kedv. Mindig tart készletben egy-egy jóízű adomát, s ha valamely genre keretében önállóan nem tudja alkalmazni, hosszabb lélegzetű compositiókban hasz­nálja fel, élesztő elem gyanánt. Tudja tapasztalásból, hogy az adoma az a beszédtárgy, mely a terített asz­talhoz még mindig legtartósabban köti a magyar embert. Az »Urak és parasztok« apró dolgozatai­nak legalább felerésze szintén adomaszerű följegyzé­sekben gyökerezik. Hyen a »Tanácsúr furfangja«, melyben Abafi és Teleki Mihály szerepelnek ; ilyen a »Kürthyné uborkái«, mely azt írja le, hogy Wes­selényi, Széchy Máriának mint csempésztette be a szerelmes levelet Murányvárába; ilyenek továbbá a »Király ruhái«, a »Romlott férfiak országa«, a »Túl­­világi utak« meg a »Kruseviczai ütközet« is, mely csapongó jó kedvével, előadásában már-már a burlesk határait érinti. Van példa arra is, hogy Mikszáthnál egyetlen pointe elkészítésére szolgál az egész történet. A Ba­­lóthyak elverik mindenüket; Balóthy Antal már csak bútorait menti meg s fiatal nejével Pestre költözik nagyapjához, Balóthy Boldizsárhoz, egy szegényes harmademeleti lakásba. »Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Baróthy Gábor a családfán) akkorra már nem maradt az ősi földből semmi. ... De igen, az ablakban volt még egy virág­cserép, egy szívós rezeda-virág, mely daczára a fütet­­len szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cse­répben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virággyökérnek . . . Baróthy Boldi­zsár bele sokszor elnézte azt a kis virágot elborult homlokkal . . . Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál. Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s a mint ott vicz­­kándozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg­találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, dirib­­darabra tört a kövezeten s földje elszóródott a leve­gőben. Össze nem szedi azt soha senki többé. Ez volt a legeslegutolsó föld a Baróthy-domi­­niumból Az öreg szeméből egy könycsepp esett ki, a­hogy utána hajlott a lefelé röpülő cserépnek . . . Azután szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, a­ki valami bolondságot gagyogott össze­vissza. — Látod, látod, neked is jutott még az ősök földjéből, pazarolni való. A könnyelműsége miatt eladósodott, tönkre ment gentry töbször szolgáltat tárgyat Mikszáth hu­morának. A »Gentry-fészek«-ben is ezt csipdesi, de a hang, melyen róla szól, azt mutatja, hogy ez az osztály még tévedéseiben is kedves neki. Tréfásan írja le, mint találkozik vele koronkint a »Budapesti Közlöny« apróbetűs részében.« Járatom azt a lapot. Igen érdekes. Akár csak egy gentry-caszino. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember ismerősei. Ott mindig találhatni valakit a societasból. — Föl­nyitod a reggelid mellé és felkiáltasz: »Ah ni, a Ka­­muti Miska megérkezett!« A másik lapra fordítasz : »Odó már a Cserei Feri is itt van!« Ejnye no, mennyire sietnek ezek a gyerekek... Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház mellé építi a patikát!...« Elszomorító, de egy irányban sem sértő reflexió és társadalmunk némely jelenségére. Az ó látszólag tréfát űz belőle, de a sorok közt közt valami fájdalmas hang csendül meg, mely arra int bennünket, hogy ébredezzünk, s lássunk a dolog­hoz, a­míg nem késő. Ez a tendentia többször kiol­vasható Mikszáth műveiből. S bizonyára ez is egy oka annak, hogy a magyar közönség műveltebb része mindenkor örömest látja írásait. Szerintem azonban irodalmi érték dolgában legtöbbet nyomnak a kötet ama darabjai, melyek a mindennapi élet képét minden tendentia nélkül mutatják. Az elbeszélő kedély gazdagsága és megfigyelő képessége ezekben tükröződik vissza legerősebben. »Johanka néni, Franczka néni és ke­resztapám« végtelenül kedves kép a szerző gyermek­korából. Sok közvetlenséggel van írva, s e mellett pompásan jellemez két öreg kisasszonyt s bátyjukat, egy öreg tiszttartót, ki a költőt majd mérnöki, majd orvosi pályára szánja, csak azért, hogy korán elhalt fiainak könyvei ne vesszenek kárba. A »Kaszát vá­sárló paraszt« szintén egyike Mikszáth legerőteljesebb rajzainak, s megfigyelés dolgában Zola bármely leírása mellé oda állítható. Életteljes, igaz képe ez a magyar paraszt viselkedésének, s ártatlanul ravasz észjárásá­nak. A nép lélektanára vet világosságot Filcsik jel­lemzése is, míg a »Mália« czimü bájos leírásban már — ritka érzékkel — a gyermekvilágot hódítja meg költészetének. Ezek a darabok megannyi értékes részletei a népszerű elbeszélő új kötetének, s értjük örömest el­feledjük ama hevenyében odavetett, gyakran kellőleg be sem végezett vázlatokat, melyeknek csakis a túlzó apai szeretet szerezhetett polgárjogot az »Urak és parasztok« gyűjteményében. Egy tanulságot azonban a kötet leggyöngébb dolgozataiból is levonhatunk, s ez az, hogy az előadás művészete még a leghiányo­sabb compositiónak is érdeket kölcsönöz. * A magyar élet egyik legelevenebb tollú rajzoló­jának , Vas Gerebennek munkái nem sokára újra kaphatók lesznek. Örvendetes hir ez a szépirodalom kedvelőinek, mert Vas Gereben regényei és korrajzai, már évek óta eltűntek a forgalomból s nevesebb kia­­­­dóink közül eddig senkiben sem támadt az a vágy, hogy új kiadásokkal ajándékozza meg az író régi tisz­telőit, s az utóbbi két évtized alatt fölserdült fiatal nemzedéket. Pedig, ha van valaki régibb elbeszélőink közt, ki megérdemli, hogy tisztelettel és hálával emlékez­zünk meg működése felől, úgy bizonyára­­ a s­zereben az, a magyar középosztály és a kisbirtoku nemesség cultur-törekvéseinek és politikai aspiratiói­­nak ékes szaru tolmácsa. A harminczas éveket meg­előző és követő mozgalmakat, a bennük szereplő kiváló emberekkel együtt — Jókait kivéve — senki sem rajzolta oly eleven színekkel, oly közvetlen hűséggel, s az előadás annyira magyaros zamatával, mint Vas Gereben, ki lelkesül a múltért, mert benne a nem­zet őserejét látja, de azért a hibákat sem leplez­­geti, mert jól tudja, hogy a gyógyulás biztosítékát első­sorban a betegség fölismerése képezi. Az ő kor­rajzai megannyi hű képei az 1848-diki nagy átala­kulásokat megelőző és előkészítő eseményeknek, s nem csupán mint szépirodalmi művek érdekesek, ha­nem mint cultur-historiai adalékok is rendkívüli fon­tosságúak. A ki nálunk a század első tizedének meg­ismerésére vágyat érez, s közelebbről akarja szemlélni a nemzetiségünkért vívott nagy küzdelmeket; a törté­neti művek olvasása mellett, Yas Gereben munkáit sem nélkülözheti, mert a történetírás csak magával a történet lényegével ismertet meg bennünket, míg a kép kiegészítéséhez e kiváló korfestőnknél találjuk meg az eleven és igaz színeket. Méhner Vilmostól jó gondolat volt, hogy Yas Gereben műveit is fölvette ama gyűjteménybe, mely a magyar szellem kiválóbb alkotásait van hivatva képvi­selni kidványai között. A művek sajtó alá rendezésé­vel V­a­­­i Bélát és S­z­i­k­l­a­y Jánost bízta meg a kiadó, s mi csak örülhetünk e választásnak, mert meg vagyunk győződve, hogy tapintat és igazi lelke­sülés fogja vezérelni őket a kegyelet eme szép mun­kájában. A vállalat nyolc­ izmos kötetből fog állani, s a regények sorát Vas Gereben talán legnépszerűbb alkotása nyitja meg: a »Régi jó idők.« Bízunk a ma­gyar közönség jó ízlésében, hogy régóta nem lá­tott, kedves ismerős gyanánt fogadja a közelmúlt­jának hivatott rajzolóját. SZANA TAMÁS: B­ELPÖL ID. Budapest, decz. 2. (A főrendiház ülése.) A főrendiház folyó évi deczember hó 3-án, déli 12 órakor ülést tart. Napirend: A képviselőház üzeneté­nek átvétele. Budapest, decz. 2. (K h e v e n h ü 1l e r gr. küldetése.) Az orosz lapok tudvalevőleg tőkét akarnak Bulgária megnyerésére faragni Khevenhüller gr. piroti küldetéséből s úgy akarják feltüntetni a dolgot, mintha követünk nyilatkozatait Sándor fejedelem előtt kizárón monarchiánk nevében tette volna meg s mintha missioja átalában nem lett volna egyéb,— pusz­tán monarchiánk által kezdeményezett s igy isolált eljárásnál. Erre nézve érdekes adatot nyújt bécsi levelezőnknek ,túloldalon olvas­­ható közleménye, mely az egész ügynek egyéb körülményeire nézve is figyelemre méltó commentárul szolgál. Budapest,decz. 2. (Franczia lapok Tisza Kálmán jubilaeumáról.)A ma este érkezett párisi lapok távirati tudósításokat közölnek Tisza Kálmán jubilaeumáról és több, ez alkalomból mél­tatja a magyar kormányelnök működését. A »Temps,« a franczia sajtó legtekintélye­sebb közlönye, legújabb száma élén a következő czik­­ket szenteli a magyar kormányférfinak: »Magyarország ma olyan évforduló ünnepet ül, amilyenre századunkban kevés nemzetnek és kevés miniszternek nyílik alkalma. Tíz év múlt el azóta, hogy Tisza Kálmán Szent István koronája országai­nak miniszterelnökévé neveztetett ki. Ekkor egy párt üdvözölte a mérsékelt baloldal vezérének kormányra jutását, ma egy egész ország siet üdvözölni a nemzeti kormány fejét. Pedig Tisza Kálmánnak nehéz felada­tot kellett megoldania. Nem tartozik ő a sors azon kegyeltjei közé, akiket a véletlen megkímél a felelős­ségektől. Sokszor kellett ellentállnia még annak is, ami akkor nemzeti érzületnek látszott és ha ma oly népszerűségnek örvend, melyet csak Deákéval lehet összehasonlítani, ezt nem a szeszélyes szerencsének köszönheti, hanem nehéz küzdelem árán vívta ki. Mikor a kiegyezés, a monarchia két felének viszonyát szabályozó ez alkotmányos charta, m­eg­­nyittatott, miniszteri pályája kezdtén nemcsak a ren­des ellenzéknek nyílt alkalma megtámadni politikai magatartásának alapelveit, hanem a kormánypárton levő számos versenytársai is kárhoztatták, hogy az ország lényeges érdekeit állítólag feláldozza. Az elemi csapások folytán, melyek Magyarországot sújtották, a gazdasági válság által már­is súlyossá vált pénz­ügyi helyzetnek zavara tetőpontra hágott. Tisza Kál­mán oly deficit előtt állott, mely 64 millió­értra emel­kedett. De ő elszántan hozzálátott a munkához, két bizalmatlansági szavazatot koc­káztatott meg, de új adókat vetett ki és szigorú takarékosságot hozott be az államháztartásba. A miniszterelnök ezenfelül nagy közmunkákat kezdeményezett, újraépített elárasztott városokat, kiterjesztette egész Magyarországra a vasúti hálóza­tot, melyet az európai hálózatokkal csatlakozásba hozott, az államnak hathatós felügyeleti jogot bizto­sított a szállítási ipar fölött, mely tizenhét, jobbára idegen társulat önkényes vezetése alatt állott. E műre 450 millió frtot szentelt és mindazonáltal a deficit leszállóit 64 millió írtról 14 millióra, az előző évek hiányai pedig eszélyes hitelműveletek által kon­­solidáltattak. Noha Tisza Kálmán kormányát, amint azt az ország jól felfogott érdeke igényelte, inkább az anyagi segélyforrások fokozatos fejlődése jellemezte, a ma­gyar miniszterelnök nem felejtkezett meg programm­­jának politikai és sociális pontjairól sem. Azzal az eszélylyel, mely megfelelt temperamentumának és nemzeti hagyományaival egy oly országnak, mely soha sem volt kénytelen hirtelenében szakítani a múltjával, továbbá azon szilárdsággal, melyet ily­elvhű liberális férfiútól várni lehetett — Tisza Kál­mán összhangba igyekezett hozni Szent István biro­dalmának százados intézményeit az újkor szükségle­teivel és eszméivel. Nem feledtük el e téren kivívott legutóbbi sikerét, a felső házi reformot, mely az aristocratiá­­nak a catholicus clerussal szövetkezett része által kifejtett ellentállás folytán kevéssé radicálisan ütött ugyan ki, de mégis az alkotmányos gépezethez alkal­mazkodó felső kamarává alakított át egy feudális kamarát, amely jobban hasonlított a régi Lengyel­ország zajos nemes gyűléseihez, mint a politikus Anglia komoly senatusához. Tisza Kálmánnak más pontokon is összeütkö­zésbe kellett jönnie a magyar nemzeti érzülettel. A tény, hogy támogatta az osztrák-magyar külügyi ka­binet politikáját a keleti hadjárat alatt és helyeselte Bosznia s Herczegovina elfoglalását. Élénk tiltakozá­sokat provokált nemcsak az ellenzék részéről, mely­nek Apponyi Albert gróf az ékesen szóló vezére, de még a kormánypárt soraiban is. Ezen nézeteltérések ma elhallgattak. Tisza Kálmán kormányra jutásának tizedik évforduló napján egy egész nemzet ünnepeli azon tényt, hogy végleg szentesíttetett a szabad­ság és a rend szövetsége ez országban, me­lyet hajdan annyi forradalom pusztított. A ma­gyar nép minden osztálya és minden pártja az alkotmányos intézmények értékének megc­á­­folhatatlan bizonyítéka gyanánt tekinti, hogy ennyi ideig tarthatta magát a kormányon egy állam­­férfiú, aki sohasem támaszkodott másra, mint a köz­véleményre. Tisza Kálmán példája azt bizonyítja, hogy az állandóság nem a zsarnoki kormányforma kizáróla­gos erénye és hogy a parlamentáris kormányforma, ha egész őszintén gyakorol­tatik, nagyon megengedi a hosszú időre számított szándékokat és terveket, me­lyeket a felületes előítélet csak a személyes kormány­forma mellett tart lehetségeseknek.« A »Mémorial Diploma­tique« Bertha Sándor tollából hosszabb czikket közöl, melyből a »Figaro« a következőket reproducálja: »Magyarországon elkerülhetetlen lett volna a tönk, ha a máris magas adókat nem kettőztetik. Ki akart és ki tudott volna ily műveletre vállalkozni ? Tisza Kálmán mert erre Széll Kálmánnal vállalkozni, aminthogy Szapáry gróffal együtt elvállalta a berlini congressus mandátumát Bosznia és Herczegovina el­foglalására. Újjá merte szervezni a főrendiházat, bevitte oda a polgári elemet és az izraelitákat, a ha­tárőrvidéket­­ bekebelezte Horvátországba, sakkba tartotta ezen tartományt, oly bánt nevezve ki oda, aki az unió híve, a megyékben behozta a csendőrsé­­get, államosította a vasutakat, egy milliárd frank ára 6°/0-os járadékot bocsátott ki és convertálta 4°/0-osra, előmozdította a bukovinai magyarok betelepítését fel­építette Szeged városát, szabályozta a Dunát, orszá­gos kiállítást rendezett, új operát építtetett stb... De noha alkotásainak sora igen hosszú nem ez a bá­mulatos tevékenység bírta rá a magyarokat, hogy annyi időn át rá bízzák sorsukat, hanem azért szere­tik annyira, mert Magyarországot egy fia sem sze­reti úgy , mint ez a patriarchális családatya, e szeplőtelen férfiú, a művészet és irodalom e felvilágo­­sodott pártfogója«. Budapest, decz. 2. (Pénzügyi bizottság.) A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este 6 óra­kor Zsigmondy Vilmos elnöklete alatt tartott ülésében tárgyalás alá vette az igazságügymi­ni­s­z­t­er­i­um 1886. évi költségvetését. Paul­er Tivadar igazságügyminiszter előre bejelenti, hogy úgy a soproni fegyháznál, mint a be­ruházásoknál törléseket fog indítványozni. A központi igazgatásnál Busbach előadó megszavazásra ajánlja az előirányzatot az uj titkári állás díjazásával egyetemben. Helfy kifogásolja, hogy mind a két miniszteri tanácsos első osztályú. P­au­l­e­r miniszter válaszolja, hogy a minisz­teri tanácsosok száma 4-ről kettőre szállíttatván, a két másod­osztályú tanácsos más állásba ment. H­e­l­f­y a számtisztek számát túlságosan nagy­nak tartja. Paul­er miniszter előadja, hogy a teendők nagy szaporodásához és a többi minisztériumokhoz képest e tárc­a személyzete nagynak egyátalán nem mondható. Szentgyörgyi államtitkár szintén oda nyilatkozik, hogy a számvevőségnél oly roppant a teendő, hogy a személyzet leszállításáról szó sem lehet. Horánszky megengedi, hogy a jelen rend­szer mellett reductiókat nem lehet tenni, de a rend­szert kell megváltoztatni, mert a személyzet folyto­nos szaporítását nem bízja meg az ország. Paul­er miniszter megjegyzi, hogy e tárczá­­nál évek óta nem történt szaporítás. Kéri a bizottsá­got, hogy a minisztériumtól időközben megvált czim­­zetes miniszteri tanácsos 1000 frt személyes pótléka a IV. osztályt vezető czimz. miniszteri tanácsosnak meghagy­assék. Busbach előadó utalva az illető tanácsos nagy buzgalmára és érdemeire, pártolja az indítványt. Helfy is mellette nyilatkozik s a bizottság annak elfogadásánál szavazza meg az előirányzatot. A Curia szükséglete vita nélkül meg­szavaztatott. A budapesti kir. tábla szükség­leténél: Horánszky felhozza, hogy a hátralékok aggasztó mértékben felszaporodtak. Folyvást rendkí­vüli intézkedéseket alkalmazni ezek feldolgozására még­sem járja. Gyökeresen kellene valahára e bajon segíteni. Paul­er miniszter megjegyzi, hogy a hátralé­kok száma nem ítélhető meg, közvetlenül a törvény­szünet utáni időben. Szóló bevárja az év végét s akkor megteendi az esetleg szükséges intézkedéseket. Horánszky nem reméli, hogy az év végéig tetemesen csökkenni fognak a hátralékok, mert a szü­net után rendszerint a fontosabb ügyekben történik a felhalmozódás s azok elintézése hosszabb időt vesz igénybe. Helly szükségesnek tartja, hogy legalább gyorsabbá tegyük az igazságszolgáltatást, ha már olcsóbbá nem tudjuk tenni. Gyökeres orvoslás szüksé­ges itt; sokan ezt remélik a kh­. táblák decentralizá­­lásától. Szóló kérdi, magáévá tette-e már ez eszmét a miniszter ? Paul­er miniszter hivatkozik az 1885: III. törvényre, mely legkésőbb 4 év lefolyása alatt a mi­niszter kötelességévé tette a kir. táblák decentralizá­­lását. Mihelyt a büntető eljárás még nem tisztázott egy kérdése, a jogorvoslatoké, tisztába lesz hozva, a követendő rendszer is meg lesz állapítható s ettől függ aztán, több vagy kevesebb legyen-e a kir. táblák száma. Horánszky kérdi, vájjon mi történik a táb­lai pótbirákra vonatkozó, már előkészített tvjavaslat­­tal ? Ma az első bíróságok tagjainak több a kilátásuk rá, hogy táblai birákká legyenek, mint a pótbiráknak, a­mi zsibbasztólag hat a munkaedvre, csakúgy, mint a soron kívüli előléptetések a Curiához. P­a­u­­­e­r miniszter válaszolja, hogy nagy részt a pótbirákból lesznek a rendes birák s csak kivételesen neveztetnek ki budapesti s pestvidéki, hosszabb szol­gálati idővel biró első folyamodási bírák. A kérdéses törvényjavaslat annak idején ki fog tűzetni napirendre, mihelyt a fizetésekre nézve fenforgó financiális nehéz­ségek a kormány kebelében tisztáztatnak. Tisza miniszterelnök megjegyzi, hogy néhány nap múlva fog a kormány ez ügyben nyilatkozni fog addig türelmet kér. Szentgyörgyi államtitkár felemlíti, hogy az is fontolóra lesz veendő, nem hat-e e törvény a ki­rályi táblák decentralizálására is zavarólag. Horánszky sajnálja, hogy az ügy fontossá­gához képest aránylag nem nagy összeg ennyire el­odázza ily fontos szükségletek kielégítését. A bizottság megszavazza a szükségletet. A marosvásárhelyi kir. táblánál Elekes György a fizetéseknek a budapestiekkel egyenlőkké tételét sürgeti, megjegyezve, hogy ha Budapesten drágább az élet, ezen személyes pótlék­kal lehetne segíteni. P­a­u­­­e­r igazságügyminiszter válaszolja, hogy e kérdés is a királyi táblák decentralizálásával áll kapcsolatban. Erre a bizottság megszavazza az előirányzatot és a királyi főügyészségek szükségletét. A kir. törvényszékeknél s járásbi­­róságokn­ál Busbach előadja, hogy a 212,896 frt több­letet az új járásbíróságok felállítása vonta maga után, s hogy a kir. ügyészségeknél is a rabtartási költsége­ket 100,000 frt, a bűnvádi eljárási költségeket ugyan­annyival magasabban kellett előirányozni a múlt évek tapasztalatai alapján. Helly megjegyzi, hogy a szegedi ügyészség nő

Next