Nemzet, 1886. október (5. évfolyam, 1469-1499. szám)
1886-10-10 / 1478. szám
Szerkesztőség: ferencniek tere, Athenaeum-épület, X. emulai. A lap ezelkmi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1478 (281.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1886. Vasárnap, október 10 ferenczig. Kudó-RivatAl.. , 151dgrml. - athenaeum-építist, *oa Előfizetési ino. A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy trunapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. ......... .............. 2 frt, 5 hónapra ......................... - -.............. 6 * 6 hónapra .............................. .................. 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 5 kr. - ■ .. -TJ. 3gBBSgfiE3B8BEg5aHSE ' ' ^3———ÉgCSME ■ —— -~IV. évi folyam, Budapest, október 9. A fiatal ellenzéki szónok, ki ma a szélsőbal nevében, mint a bizottsági különvélemény beadója, pártja álláspontját védelmezte, bizonyára elismerést érdemel azon higgadt parlamentáris modorért, amelyben nézeteit előadta. Elismerjük készséggel, mert erős hitünk, hogy e mérsékeltebb modor okozta leginkább, hogy a hatás, melyet beszédje saját pártjára gyakorolt, nem állott arányban kétségtelen képességével. Amily elismeréssel vagyunk azonban a beszéd alakja iránt, mely csak egy-két helyütt zökkent ki a kellő kerékvágásból, annyira nem osztozhatunk tartalmában. Györffy Gyula abban az alaphibában szenved, melyben egész pártja. Abban a téves hitben él, hogy oly nagy kérdést, mit a közös vagy külön hadsereg kérdése, egyes bármily fontos események szempontjából lehet megbírálni. Ez csak az első hiba. Mert ehhez járul még egy másik, hogy nagy horderejű kérdés feszegetésére épp a jelen viszonyokat tartja alkalmasoknak. Ez a másik, talán még nagyobb tévedés. A közös hadsereg kérdésében a nemzet húsz évvel ezelőtt döntött, nagy politikai és históriai okok kényszerítő logicája alatt. S az a párt, mely ma a közjogi alapon áll, számban és erőben nemhogy nem csökkent, hanem ellenkezőleg növekedett. Hogy minden más körülménytől eltekintve, minden magyar ember jobban örülne egy tisztán magyar hadseregnek, azt talán felesleges is mondani. Ha a nemzet többsége mindazonáltal a közös hadsereg intézményét iktatta alkotmányába, arra csak nagy és súlyos okok vezethettek, amelyeket egyes emberek ilyen vagy amolyan magatartása meg nem változtathat. Az a meggyőződés, hogy mi ezen helyen egy más állammal szövetségben, sokkal biztosabban fejthetjük ki nemzetiségünk erejét és uralmát, szükségkép vezet arra a következtetésre, hogy egy ilyen monarchia legfőbb védereje közös legyen. Ez intézményt megbolygatni annyi, mint felforgatni alkotmányunk alapjait. Érezte ezt a kisebbség előadója akkor, midőn a hadsereg tagjai körében előfordult és alkotmányunk vagy nemzeti érzületünk szempontjából joggal vagy jogtalanul sérelmeseknek bélyegzett eseményeket erőnek erejével egy összefüggő hálózatba igyekzett összefonni. E meddő erőlködés legjobban mutatta felfogása helytelenségét. Minden elfogulatlan el fogja ismerni, hogy emberek és intézmények szelleme nem változhatik márólholnapra. S aki ezt a kétségtelen igazságot szem előtt tartja, az kénytelen lesz elismerni, hogy a közös hadsereg a maga egészében, egyes igen szomorú, de mindig csak egyes kivételektől eltekintve, a leglegálisabb alkalmazkodást tanúsítja törvényes intézményeink és alkotmányunk iránt. A jó akaratot és haladást különösen senki sem fogja e téren kétségbe vonni. És amidőn mindennek daczára akadnak egyesek, kik kétségtelenül helytelen módon, de nem is mindig szándékosan, hanem egyes esetekben inkább meggondolatlanságból, a nemzet érzelmeit megsértik, akkor ezt sajnálni vagy kárhoztatni igenis lehet, sőt kell, de abból az egész intézmény elvetésére következtetni csak úgy lehetne, ha az intézmény iránt minden bizalmunkat elvesztenék. Mi vagyunk az utolsók, kik a nemzet érzékenységét ily dolgokban hibáztatnék. És nem tagadjuk, hogy az utolsó időben különböző körülmények összejátszása jogos aggályokat támaszthatott minden magyar ember szívében. És ha Győrffy Gyula a királyi kézirat előtt mondja el beszédét a házban, akkor bizonynyal jóval többen helyeslik szavait. De a királyi kézirat után, a legalkotmányosabb király ünnepélyes kijelentése után ; azután, hogy a legfelsőbb hadúr oly minden kétséget kizáró, igazán fejedelmi módon ismétli azt, mit hosszú évtizedek óta különben is annyiszor tanúsított, hogy minden utógondolat nélkül őszintén és híven ragaszkodik hazánk alkotmányához és törvényeihez; ilyen körülmények között valóban érthetetlen, hogy akad még a külön hadsereg oly barátja, aki azt hiheti, hogy találhat a közjogi alap hívei közt csak egyet is, ki ma a közös hadsereg intézményét elejteni hajlandó volna. Nem, azok akik húsz év előtt alkotmányunk mai alapjait megteremtették, nem gondolkozhatnak ma másként, mint akkor! És azok, kik ma az elődök nyomába léptek, még kevésbbé ejthetik el a közös hadsereg intézményét, és még kevésbbé engedhetik annak megbontását, mint bármikor azelőtt. Nézzünk szét a világban. Nézzük mi folyik szomszédunkban Ausztriában? Hiszi-e komoly ember, hogy a Lajthán túl fölmerült foederalisticus áramlat mellett, a közös hadsereg megbontása ott állhatna meg, ahol azt mi éppen akarjuk? De nézzünk tovább határainkon túl. Oly derült az ég, oly aggálytalan a jövő, hogy épp most kellene véderőnket megbolygatni? Valóban nagy elfogultság kell ahhoz, ha a szélső ellenzék és annak szónoka mindezekről megfeledkezik. A szélső ellenzék azonban ennél többet is tett. Meg sem akarta hallgatni a többség előadóját. Aki ellenfelét nem engedi szóhoz jutni, önkéntelenül is érzi, hogy nincs igaza. Gajáry Ödön a megtámadtatásokért és félbeszakításokért annál melegebb méltatásra talált saját pártjánál. A többség egyébiránt ma egyik legszebb parlamenti diadalát ülte, mert másik szónoka, Tisza kormányelnök, ma a szónoklat minden fegyverével hatott. A polémiának nála megszokott metsző és sújtó ereje mellett, ma nem egyszer az érzelem meleg árja sugárzott ki beszédéből. A szívhez intézett szavai megtalálták útjukat és a hideg és megfontolt debatter szájából kétszeresen hatottak, mig az ellenzékre mért vágásai és életei még azokat is mosolyra kényszeritették, a kik ellen irányultak. Fényes szónoki siker volt, a melyet csak az államférfiné haladt meg, ki oly nehéz viszonyok közt nemzetének a megnyugvást és királyának népe ragaszkodását biztosította, sikeres vitelére nézve, hogy beadták lemondásukat és az eleinte részleges miniszterválságból (mert eleinte csak a tengerész- és hadügyminiszterek adták volt be lemondásukat) most nemcsak általános kabinetváltozás, de egyszersmind azon veszedelem is keletkezhetik, hogy Sagasta nem lesz képes új kabinetet, alakítani , pedig erre régen vágyott. És a királynő akkor nehéz helyzetbe fog jutni, mert kevés megbízható embere van és nagyon nehéz bármely kabinetnek állandóságot, biztos parlamenti többséget teremteni Spanyolországban, hol a régi pártokat különböző dynastikus érdekek húzzák szét és a nehéz kérdések megoldásától az emberek épp úgy féltik népszerűségüket, mint másutt. Pedig olyan szép és nemes vonás volt az a királynétól, hogy az élete és fia trónja ellen összeesküvőknek életét visszaajándékozta, hogy az embert egészen meghatja és a spanyol közvéleményre a legengesztelőbb benyomást gyakorolta, úgy, hogy a különben is elítélt összeesküvés ügye és jövője többet látszott veszíteni, a királyné és fiának trónja többet látszott nyerni, mint sok bölcs intézkedéssel vagy szigorú rendszabálylyal nyerhetett volna. Sőt nemcsak az érzelmek, nemcsak az utczai közvélemény látszottak a királyné felfogása körül csoportosulni, de még a történelmi előzmények is, mert pl. húsz év előtt, az O’Donnel kormány szigorú, halálos ítéletének végrehajtása, az akkori összeesküvőkön, nem szilárdította meg sem a trónt, sem a minisztériumot, mert egy pár hónap múlva mindkettő elbukott. Ha tehát a Lagasta-kormány legtöbb tagja, a királyné kegyelmi tényét mégis veszedelmesnek tartá, vagy — ami szintén lehetséges — ha ezt ürügyül használta fel arra, hogy tárczájától megváljon, olyan mélyreható okok és következmények foroghatnak itt fenn, melyek legalább a kabinet tagjaira nézve döntő befolyást gyakoroltak és sokkal komolyabbnak tüntetik fel úgy a helyzetet, mint az elfojtott összeesküvést, mint ahogy az eleinte feltüntetve volt. Ezt állíthatjuk még azon esetben is, ha a második feltevés, t. i. az áll, hogy a kabinet személyi viszonyaiból keletkezett az a merev álláspont, amelyet annak egyes tagjai elfoglaltak, a kegyelmezési ténynyel szemben, mert ilyen dolgokat ürügyül felhasználni is veszedelmes dolog és ha ez történik, nem vall a helyzet konsolidált voltára. Annál nagyobb baj az, ha csakugyan komoly, tárgyilagos okok idézték elő ezt a válságot, ha t. i. a lemondott miniszterek, a helyzetből kiindulva, tartják gyengeségnek és veszedelemnek, a királyné kegyelmét. Mert ez azt jelenti, hogy az illető miniszterek egyenesen az elrettentési rendszert akarják alkalmazni és még életben — bár életfogytiglan fogságban — sem akarják tűrni azokat, kik a mostani rendszer ellen fegyvert fogni akartak, és ez már — ha az illetők helyesen ítélik meg a helyzetet — aggasztó jelenségnek mondható, mert aláaknázást, elterjedt veszélyt jelez, melyet jelezni — ha nem létezik — bűn és ha létezik — tacticai hiba. Sőt nagy kérdés az is, hogy ha a kabinetválságon, minden következmények és rázkódás nélkül keresztül esik is most Spanyolország, vezetői képesek lesznek-e a helyzetnek bajait orvosolni, és ezen nehéz feladatra akadnak-e, vállalkoznak-e oly férfiak, kik erre nemcsak képesek, de azt a mostani dynastia és annak trónja megszilárdítása érdekében fogják is felhasználni — vagy ellenkezőre. És lehet, hogy a királyné kegyelmi ténye épen arra volt hivatva, hogy nem sok megbízható barát felett rendelkezvén, iparkodik legalább ellenségeit lefegyveerezni. Ez az igazi kedélyi, asszonyi politika, mely azonban sokszor ér fel a legnagyobb államférfim bölcsességgel, mert érzékénél fogva felismeri a helyzet és feladat azon oldalait is, melyek a rideg ész számítása előtt ismeretlenek maradnak. Úgy, hogy valóban érdekes, de a külföldi szemlélő előtt még homályos, tényezőire ép úgy, mint kimenetelére nézve bizonytalan küzdelem folyik most Spanyolországban, az érzelmek kielégítése és a szigor alkalmazása, a megbízhatlan barátok és még le nem vert ellenségek között, a trón körül , hanem még nem lehet tudni, hogy tulajdonképen mi fog a trón javára és mi fog az ország javára szolgálni. Sőt még azt sem lehet megmondani, hogy ha bekövetkezik a válság, melyik félen ki lesz, vagy ellenkezőleg, azt sem tudhatni, hogy a különböző tényezők küzdelme, vagy — ha úgy tetszik — játéka megelőzi-e, megakadályozza e vagy éppen előidézi a válságot? E kérdésekre a választ csak az események adhatják meg, és rövidebb, hosszabb idő alatt, de bizonyára meg is fogják adni. Kíváncsian, részvéttel várjuk, várjon a gyenge királyné legújabb ténye alkalmas lesz-e a válság elhárítására és a trón megszilárdítására ? A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 9. A leszke. A Gazdagh-per tárgyalása napok óta élénk érdeklődést tart ébren, nemcsak a criminalisták között, akik a tanulságok gazdag tárházát látják ebben a tárgyalásban, hanem azok körében is, akiknél a szórakozások programmján éppen úgy ott áll az akasztás és az idegizgató bűnügyek tárgyalása, mint a hangli, lóverseny, baccarat, bál, színház és hangverseny. S mindezek teljesen meg vannak elégedve az órák eredményével, melyeket a Fortuna tárgyaló termének fülledt levegőjében töltenek. Hanem pénteken délután hirtelen megszaporodott a társadalom azon rétegeinek a száma, amelyeket közelebbről is érdekel ez a tárgyalás. A péntek délutáni tárgyalásba beleszövődött egy episód, melyet egy hírlaptudósító s egy u.n. kőnyomatos értesítő tudósítójának a szereplése töltött ki s az elnök megjegyzései fejeztek be. Ezzel az episóddal a tárgyalásnak érdektársai lettünk mi is: a journalisták, mert azok az elnöki megjegyzések, melyeket épen most említettem, nekünk, az egész sajtónak szólottak, komoly figyelmeztetést, erős leckét foglalva magukban. Ez a lap, melynek hasábjain soraim megjelennek, bizonyára egész jogosan tarthatja magát mentnek attól az aggodalomtól, hogy az elnök leckéjéből bármi részt is maga számára lefoglalnia kellene. Mi nem hajhászunk sensatiót , nem leselkedünk gazemberek után, hanem abban összpontosítjuk minden törekvésünket a jó ízlés határai között, hogy teljes megbízhatósággal kiszolgáljuk közönségünket és ellásuk mindazzal, amire a műveit újságolvasónak szüksége lehet. Éz épen ezért a hippokrisis legcsekélyebb gyanúja nélkül vehetjük kezünkbe tollunkat, hogy szóvá tegyük Székács elnök megjegyzéseit, melyekkel szemben a sajtónak két okból kell elmondania nézetét. Az egyik ok az, hogy a közönség túlnyomó része nem tud distingválni a sajtó különböző munkásai között. Újságíró ez is, meg az is — és egy kalap alá gyűri valamennyit. És mivel leggyakrabban érintkezik arcátlan reporterekkel, kik a szemtelenség fölcsigázásában bámulják az újságírói virtust és önmagukat, ezek segítségével alkotja meg a maga véleményét a hírlapírói testületről. Nem is csoda! Hiszen más újságírót talán még nem is látott, mint aki éjnek idején berontott lakásába és rendőrtisztviselőnek hazudva, magát kihallgatta őt és családjának valamennyi tagját valami szóban forgó bűntényről; vagy azt, aki a családját ért súlyos csapás első pillanataiban, melyeket fájdalmának akarna szentelni, megtámadja lakásán és kegyeletet , tisztességet lábbal tapodva faggatja, hogy újságát néhány sorral, zsebét néhány krajczárral gazdagíthassa. És azután azt hiszi, hogy minden újságíró többé-kevésbé sikerült kiadása ezeknek a városi kalózoknak, kikre az önérzetes újságíró épen olyan megvetéssel néz, mint a nagyközönség bármely finom ízlésű tagja. De ez nem segít rajtunk. A közönség szívesen átalánosítja ítéletét, mert nem nagyon lelkesedik érettünk ; mindenfélét kinyomatunk az újságban, amit sokan titokban tartani szeretnének; hirdetjük az igazságot, ami sokaknak fáj; levonjuk a leplet a visszaélésekről, melyeket ahomály reményében követnek el; az ostobákat nem mondjuk okosoknak, a nullákat nem hirdetjük nagyságoknak — s mindez fáj, erősen sajog. Ellenségeink száma légió — s ezek mind abban keresnek vigasztalást, sebükre irt, hogy elhitetik magukkal és másokkal, hogy minő megvetésre méltó had az az újságíró sereg! * Meg vagyok győződve, a pénteki tárgyaláson jelen volt közönség nagy részében mily kellemes benyomást keltettek az elnök szavai, mikor az újságírók visszaéléseit, az újságírásnak hirhajhászássá való elfajulását ostorozta. Mintha saját kedvenc meggyőződésük visszhangzott volna az elnöki székről és fáradságukba került bizonyosan sokaknak, hogy visszatartóztassák magukat a hangos tetszésnyilvánítástól. De hogyha azt hiszik, hogy mi mostan sajnálkozni fogunk a fölött, hogy azok a tudósító urak miért adtak alkalmat erre a leckére, fölösleges, a per eldöntetésére értéket nem képező tanúskodásukkal—akkor fölötte csalódnak. Hogyha egyátalán mondunk véleményt ezeknek az uraknak a szereplése fölött, úgy ezt mondjuk : örülünk, hogy odaállottak az elnök elé és bemutatták a közönségnek az újságírás azt a fajtáját, melyet ostorozunk és üldözünk régen s ostorozni és üldözni fogunk mindig a jó ízlés, az erkölcs és a köz érdekében; örülünk, hogy alkalmat nyújtottak a fenyítőtörvényszék kitűnő elnökének, hogy ilyen kiváló helyről, ahonnan a szó elhangzik jó messzire, megbélyegezhesse azokat az üzelmeket, melyek a sajtó reputatiójának aláaknázására, meggyöngítésére szolgálnak. Most már valahányszor az újságírói szolgálatot becsmérelni fogják, mindig nyugodtan fogunk szólhatni, tudják mit rótt meg Székács a magyar journalistikában ? Az az újságírás szégyenfoltja, az a sajtó rákbaja, de annak kiirtását mi éppen úgy óhajtjuk, annak kipusztításán mi épp úgy dolgozunk, vagy talán még inkább, mint a fölháborodó közönség bármely tagja. Mi vagyunk az elsők, akik megtapsoljuk Székács szavait és egyszersmind biztosítjuk, hogy vele teljesen egy nézeten vagyunk , hiszen a »Nemzet« nem régen, csak tavaszkor is, ugyanilyen értelemben nyilatkozott. Valóban nekünk s velünk együtt a magyar sajtó túlnyomó részének nem kell az újságcsinálásnak az a módja, amely sportot űz az újságírás megalázásából. Mi önérzetes, hivatása magaslatán álló journalistikát kívánunk, amely tudja szolgálni és előmozdítani az ország és a nemzet érdekeit, és nem abban keresi az újságírás diadalát, egy-egy újságszám piéce de résistance-szát, hogy a piszokból, a sárból, a társadalom kloákáiból mennyit tud föltálalni közönségének. Mintha olyan igen égető szükséget éreznék az ízlés megrontásának, az erkölcsök megdurvításának! Társadalmunk talán nem elég szomorú jelét mutatja a haladásnak ebben a sajnálatos irányban ? De hát a vállalkozás szelleme mit törődik a magasabb szempontokkal, még önérzetét is megtagadja, midőn elhiteti magával, hogy az újság semmi más, mint hírhordó, s nem ő inspirálja a közönséget, hanem az ő kötelessége rabszolgailag követni a közönség szeszélyének minden aberrációját! : * Épen abban látjuk a másik okot arra, hogy szükségesnek tartsuk a sajtó fölszólalását, abban, hogy hangsúlyozzuk, a magyar journalistika túlnyomó része mennyire magáévá teszi Székács szavait. Bátran elmondhatta ő ezeket az okos megjegyzéseket anélkül, hogy tartania kellett volna attól, hogy a sajtó minden munkása sértve érezze magát ezen szavak által. Sőt inkább, bárki veszi kezébe a kést azzal a tiszteletre méltó elhatározással, hogy kivágja a sajtó testéből az ami rothad, mi segítségére sietünk és támogatjuk kellemetlen munkájában. Régóta nézzük aggódó szemmel azt az irányt, amely sajtónkban lábra kapni kezd. Teljesen elmosódik a régi magyar journalistika tradícziója, hogy a közlemények becse, nem pedig sensatiós voltuk adja meg az újságnak az ő értékét. Amig zuglapok cultiválták ezt a romboló iskolát, addig nem kellet nyugtalankodni miatta, de mióta nagy lapok is szolgálni kezdik ezt a modort, méltán kérdenünk kell: hova vezet ez ? Azt mondják : ez az újságírásnak angol iskolája. És szörnyen büszkélkednek vele, hogy megközelítik, nem lefőzik az angol journalistákat! Széchenyi István gróf idejéből annyi megmaradt a közönségben, hogy az angliai nagy ember, kit bámulni érdemes ; és ezt a meggyőződést arra használják föl az élelmesek, hogy félszegségeikre, visszaéléseikre, romlottságaikra ráfogják, hogy angolos, és ezzel elhallgattatják a könnyen hivő közönséget. Mert ki merne kivetni valót találni valamin, mikor az Angolországban is úgy szokás. És mikor valamely lap egy rablógyilkos hogylétéről épen anyit közöl, mint a képviselőháznak az napi érdekes üléséről, az emberek úgy képzelik, hogy ezzel meg kell elégedniük, mert hiszen Angolországban is úgy szokás! Pedig dehogy szokás! A visszataszító híres sensatio-hajhászást éppen olyan méltatlanul fogják az angolokra, mint annyi sok egyebet. Újságírásunk elfajulása nem angolos, hanem amerikaias. Tiszta americanizmus az, amiben némely lapjaink tetszelegnek maguknak. Már pedig, hogy mi az irigyelni való az amerikai szokásokon és erkölcsökön, azzal tisztában van mindenki, aki csak némileg ismeri az amerikai közéletet. Régen elpárolgott az a dicsfény, melyet Tocqueville és Laboulaye rajongása vont Amerika köré; lehetetlenné tették ezt a rajongást maguk az amerikaiak és bizonyára nem akad ember Magyarországon, aki a magyar alkotmányos élet helyébe az amerikai intézményekért epedne. De épen ilyen kevéssé érdemes az utánzásra az amerikai újságírás, látjuk már eddig is kellemetlen hatását, és minél inkább terjed, annál károsabb miasmákkal fogja körülvenni a magyar sajtót. Amennyire óhajtható közéletünk sok ágában, és ezek között az újságírásban is az angol modor és fölfogás átültetése, épen oly kevéssé kívánatos az amerikanizmus meghonosítása. Aki nem akarja aláásni a hírlapirodalom tekintélyét, az kerülni fogja ezt a kárhozatos irányt és megszívleli azokat, amiket pénteken hallottunk a Fortuna termében. A közönség pedig ne felejtse el, hogy nagy különbség van a Székács által megleckéztetett hirhajhász reporter és a komoly, feladatával tisztában lévő újságíró között. Ha az előbbi el is játszotta a közönség becsülését, ez utóbbi mindig jogosan követel magának tiszteletet. SZOKOLAY KORNÉL: Mai számunkhoz félig melléklet van csatolva, Budapest, október 9. Úgy látszik, hogy a spanyol királyné kegyelmi ténye a katonai lázadókkal szemben, sokkal komolyabb következményeket von maga után, mint gondolták azok, kik annak örültek. A miniszterek olyan nehézségget látnak e kegyelemben a kormányzás 3SLPOLE. Budapest, okt. 9. (Ügybeosztás változása a vallás- és közoktatóügyi minisztériumban.). Már dr. Berzeviczy Albertnek vallás- és közoktatásügyi államtitkári czímmel és jelleggel tett fölruházása alkalmával jeleztük, hogy ez előléptetést a minisztérium ügybeosztásának lényeges változása fogja követni, mely őszre várható. Csak természetes, hogy úgy mint a minisztérium régibb, nagyérdemű államtitkára Tanárky Gedeon több ügyosztály fölött — név szerint a gör. keleti, protestáns és izraelita egyházi ügyek, a minisztérium építkezési és a néptanítói nyugdíjintézet ügyei fölött — gyakorolja a felülvizsgálatot, úgy Berzeviczy Albert is mint államtitkár, az eddig is vezetése alatt állott felsőbb oktatási ügyosztályon túlterjedő hatáskörrel ruháztatik fel. Annál indokoltabb ez, mert e minisztérium teendői úgyis rendkívül nagy mérvben szaporodnak s így Trefort Ágoston miniszterre, nézve mind terhesebbé válik annyi különböző ügyosztály közvetlen előadványaival foglalkozni. Mint értesülünk, ma adatott ki a vallás- és közoktatásügyi miniszterelnöki rendelvénye, mely az új ügybeosztást tartalmazza. E szerint a már említett Tanárky államtitkár felülvizsgálata alatt álló, dr. Gömöry Oszkár osztálytanácsos által vezetett V. és VI. ügyosztályok, úgyszintén a dr. Forster Gyula min. tanácsos által vezetett VII. és VIII. ügyosztályok (közalapítványi és műemléki ügyek), továbbá a Kárffy Titus min. tanácsos által vezetett X. ügyosztály (emberbaráti intézetek, zeneacadémia és szinésziskola), a b. Hornig Károly püspök s min. tanácsos által vezetett I. ügyosztály (róm. és gör. kath. egyházi ügyek) viszonyaiban változás nem történik. Továbbá az ipar- és kereskedelmi iskolák továbbra is Gönczy Pál min. tanácsos (II. ügyosztály) és a művészeti ügyek s a múzeumok ügyei ezentúl is Szalay Imre oszt. tanácsos (IX. ügyosztály) által fognak a miniszternek referáltatni, ellenben a Gönczy Pál vezetése alatti II. ügyosztály öszszes népnevelési ügyei, — ide értve a felsőbb leányiskolákat, úgyszintén a tanító- és tanítónő-képezdéket is, — valamint a dr. Klamarik János oszt.tanácsos által vezetett összes középiskolai ügyek (I. ügyosztály) és a IX. ügyosztályból a minta rajziskolával kapcsolatos rajztanárképző tanfolyam ügyei, ezentúl nem közvetlenül a miniszter, hanem Berzeviczy államtitkár által fognak felülvizsgáltatni. Ezen rendszabály jelentősége egyfelől — mint említettük — a miniszter felszaporodott munkaterhének szükségessé vált megosztásában, másrészt azonban abban is keresendő, hogy így az egész sajátképenn tudományos oktatás rendszerének kezelése az elemi iskolától fel az egyetemig, egy kézben futván össze, az oktatás különböző fokozatai közötti szükséges összhang és tervszerűség könnyebben lesz biztosítható. Magától értetvén, hogy a felelőssége szempontjából a miniszternek fentartott ügyek, végelhatározás végett ezentúl is az összes ügyágakból a miniszter elé fognak vitetni. Berzeviczy államtitkár megtartja ezentúl is a felsőbboktatási ügyek (III. ügyosztály) vezetését s megbízva marad a miniszteri évi jelentés szerkesztésének vezetésével és a költségelőirányzat egybeállításával ; a III. ügyosztályban azonban az orvos- és természettudományi oktatatás és a bábaiskolák ügycsoportjára nézve — mint eddig — dr Markusovszky Lajos mint tanácsos és ezentúl az ügyosztály többi, az államtitkárnak fenn nem tartott ügyeire nézve Leövey Sándor osztálytanácsos is fog kiadványozási jogot gyakorolni. A miniszter ezen intézkedését annál több megelégedéssel fogadhatjuk, mert míg így az elméleti oktatásügy vezetésének egysége biztosítva lesz, másrészt a népiskolaügy anynyira fontos ressortja továbbra is Gönczy Pál közvetlen vezetése alatt fog állani — eme kitűnő tanférfiú alatt, kinek neve elválaszthatatlanul fűződik Magyarország népoktatásának legujabbkori kifejlődéséhez, a középiskolaügy számára pedig továbbra is biztosítva marad a Klamarik János szakavatott vezetése, melynek leginkább tulajdonítható, hogy a fontos középiskolai törvény aránylag rövid idő alatt összes lényegesebb részeiben végrehajtatott. Budapest, okt. 9. (Az ág. hiv. evang. egyház egyetemes gyűlése.) Az ág.ev. egyház egyetemes gyűlése szerdán, e hő 13-ikán kezdődik ; az előtanácskozás kedden este 11 órakor lesz, az evang. gymnasium nagytermében. Budepest, okt. 9. (A petroleum vám kérdése.) A »Budapester Correspondenz« irja: Amint annak idején határozottan kiemeltük, a magyar kormány az egyes vámtarifatétekre nézve fenforgó differenciákra vonatkozólag az osztrák kereskedelmi miniszterhez intézett átiratában azt a megjegyzést tette, hogy a petróleumvámot illető lényeges eltérés kivételével a vámnovellának az osztrák képviselőház által megszavazott összes többi módosításai nem okoznak nehézségeket, feltéve, hogy a petróleumvámra nézve megállapodás jöhet létre. Ez az ügy ma is ugyanezen stádiumban áll. A magyar kormány hajlandó az osztrák képviselőház által megállapított módosításokat a magyar országgyűlésnek is elfogadásra ajánlani, ha a nyers petróleumvámokra nézve végre-valahára egyetértés jöhet létre. Ezen részlet fölötti tárgyalás ennélfogva nem is volt szükséges. Ami azonban az oly sokat szellőztetett nyerspetróleumvámkérdést illeti, az osztrák-magyar vámconferencia legutóbbi tárgyalásaiból az az egy kiderült, hogy a jelenlegi állapot megváltoztatása, külön törvényes intézkedés nélkül administratív után teljes