Nemzet, 1887. augusztus (6. évfolyam, 1768-1796. szám)

1887-08-20 / 1786. szám

lengyel és délnyugati orosz hadszínhelyre van osztva. Ezen két terület egyetlen egy, a Pripet mocsárok mentén Breszt-Litewski-től, Luck és Zytomir-on át Kiewnek vezető műút, valamint az ezen úttal párhu­zamosan vezető vasút által van egymással összekötte­tésben. Ezen felette fontos közlekedési vonal a gali­­cziai határtól (Brody vagy Sokol közelében) 3—4 menettel elérhető és ha ez sikerül, akkor a két orosz hadszínhely közötti érintkezés csakis nagy kerüléssel a Dnyepr folyó vonala mögött lehetséges, minthogy a többi — a Pripet mocsárak területén vezető közleke­dések a legkevésbbé sem megbízhatók és kivált na­gyobb seregtestek mozgására nem alkalmasak. A két gácsországi­­hadszinhely. Tekintettel arra, hogy a lengyel hadszinhely Nyugat-Galicziára, a délnyugati orosz hadszinhely pedig Kelet-Galiczia határára támaszkodik, ezen tar­tománynak két külön hadszínhelyre való felosztása, melyek között a lembergi délkör választó vonalnak tekinthető, önként következik. Minthogy egyik ellenféltől sem várható oly hiba, hogy erejét mindkét hadszínhelyre egyformán elosztandja, azon kérdés merül fel, váljon a két gali­­cziai (és viszont a két orosz) hadszínhely közül, me­lyik lesz 1-ső és melyik 2-ed rendű szerepre hivatva ? Ez mindenekelőtt attól függ, hogy a két ellen­fél közül, melyiknek sikerült úgy a politikai mint a katonai kezdeményezést maga magának biztosítani, minthogy a 2-ik fél természetszerűleg kell, hogy ennek alávesse magát. Feltéve, hogy az osztro-magy. monarchia részé­ről ezen kezdeményezés idejekorán biztosíttatott, akkor az általa — egész erőmegfeszítéssel viselendő — háborúnak más czélja nem lehet, mint Lengyelor­szágnak azonnali megszállása, illetőleg annak meg­hódítása, és­pedig a következő indokoknál fogva : Oroszország európai részének két, területileg egymástól igen távolra eső súlypontja van, ezek: Szt.-Pétervár és Moszkva. Előbbihez, monarchiánk mindkét fővárosától a legrövidebb összekötő vonal Nyugat-Galiczián és Lengyelországon vezet ke­resztül ; Moszkva felé a legrövidebb út Kelet- Galiczián és Délnyugati Oroszországon át ve­zet ugyan, de legalkalmasabbnak és nagyobb csa­pattömegek mozgására megfelelő közlekedési vonalak fölött rendelkezőnek, mégis csak a Nyugat-Galiczián át vezető hadműveleti vonal tekinthető. Itt már az első indok volna található arra, hogy a lengyel hadszinhely, a délnyugati orosz hadszin­­helynél reánk nézve nagyobb fontossággal bír, mely körülmény azonban — tekintettettel a már fennebb említett két súlypontnak egymástól való igen távoli fekvésére — csak akkor jöhetne ko­molyabb számításba, ha a hadműveletek folya­mán ezen súlypontok egyikét annyira megköze­líteni sikerülne, hogy az támadási czéltárgygyá válnék; az osztrák-magyar hadvezér egyelőre min­denesetre egy közelebb fekvő czélpontot fog sere­gének kitűzni, mely pedig Lengyelországban csak Varsó, Délnyu­gat-Oroszországban pedig csak Kiew lehet. E két hadműveleti tárgynak összehasonlításá­nál Varsó, fontosságára nézve minden tekintetben fe­lülmúlja Kiewet. Varsó ugyanis kétszer anynyi la­kossal bír mint Kiew, közelében 4 vasútvonal, 7 műút és 3 hajózható folyó egyesül, holott Kiew csak egy­­egy áthaladó vasúti vonalon és műúton, valamint egyetlen hajózható folyó mellett fekszik. Kiew város társadalmi és politikai értéke, akár­melyik tartomány fővárosának fontosságát felül nem múlja. Varsó ellenben, mint a lengyel királyságnak egykori főszereplője, még most is az orosz birodalom legveszedelmesebb nép­elemének súlypontja, mi egy osztrák-magyar-orosz háborúban figyelemreméltó kö­rülmény. Tisztán katonai szempontból még megjegyzendő az is, hogy Varsó az osztrák-magyar központi alaptól (Central-Basis) — azaz, a Közép-Dunától — Kiew­­vel összehasonlítva, csak fele távolságra fekszik; ezen hadászati alappal sokkal több és biztosabb közleke­dési vonal által összeköttetésben áll és hogy Varsó, a nagy katonai fontossággal biró várnégyszögnek (Varsó, Ivangorod, Brest-Litewski és Nowo-Georgiewsk) egyik sarkpontja, holott Kiew mint erődített hely, messze ter­jedő területen egyedül áll. Ámbár ez utóbbi körülmény az osztro-magy. seregre nézve hátránynak tekinthető, ez Varsó katonai értékét és fontosságát még sem gyengíti, sőt utóbbi fokozódik, ha megfontoljuk azt, hogy a gali­­cziai határhoz legközelebb fekvő — a Visztula, Bug és Narew folyók által megerősített — várcsoport, az orosz sereg egyedüli és legbiztosabb bázisát képezi, melyre támaszkodva, az ezzel szemben fekvő és egé­szen nyílt terület — monarchiánk alapvonaláig - komolyan veszélyeztetve látszik. Addig, míg ezen várcsoport, avagy jobban mondva, Lengyelország, hatalmas szomszédunk birtokában van, az osztrák­magyar seregnek más feladata és czélja nem lehet mint ezen tartománynak meghódítása. Ezen, inkább katonai érvelésekre való tekintet­tel, az osztrák-magyar politikának feladata leendő az előkészületeket minden feltűnés nélkül akként bizto­sítani, hogy ezen már alig kikerülhető háború, okvet­len általunk kezdeményezhető legyen, nehogy szom­szédunk által oly pillanatban kényszeríttessünk há­borúra, midőn erre elkészülve nem vagyunk. Ha pe­dig a támadólagos fellépésre elhatároztuk magunkat, akkor csakis Lengyelországnak rögtöni megszállása lehet c­élunk, minthogy az orosz sereg — ezen tarto­mány elvesztésével — ellenünk mindaddig nem lép­het fel támadólag, míg serege számára újabb alapvo­nalat nem rendezett be. Ebből kifolyólag kétséget nem szenved az, hogy Oroszország is minden tőle kitelhető utón módon iparkodni fog főerejét Lengyelországban mielőbb össz­pontosítani és hogy feladatunk csak az lehet, ezen összpontosítást mihamarabb meghiúsítani. Azt az esetet feltéve, hogy Oroszország a Bal­kán-félsziget, illetve Bulgáriának megszállását ter­vezi, elvárható, hogy az 1854. évben tett tapasztala­tokat tekintetbe véve, szándékának keresztülvitele előtt vagy az osztrák-magyar semlegességet magának biztosítja, vagy pedig bennünket előbb legyőzni igyek­szik, mely utóbbi kísérletnek ismét csak a lengyelor­szági hadszínhelyről kell kiindulnia; ha ezt Orosz­ország azonban elmulasztaná, akkor néhány hadtest­nek Erdély és Kelet-Galicziában való összpontosítása elégséges arra nézve, hogy az amúgy is csekély és rossz utánpótlási vonalakkal rendelkező orosz sereg a Pruth vonal mögé visszavonuljon. Tehát még akkor is, ha az orosz hadsereg hadműveletei Konstantiná­poly felé irányíttatnának, azok fő alapvonala csak a Visztulán kereshető. A) A nyugat-galicziai hadszinhely. Az orosz-lengyel hadszinhely a Közép-Visz­­tula vonal által, két területre oszlik, melyre vo­natkozólag részünkről 2 hadmiveleti irány jöhet combinatióba; mindkét irány azonban egy és ugyan­azon hadmiveleti tárgyhoz t. i. a Varsó-Modlin közti Visztula-vonalrészhez vezet, mely vonalnak elérésé­vel, Lengyelországban a döntés kell, hogy bekövet­kezzék. Eme két irányra való tekintettel, Nyugat-Ga­­liczia magában véve, két hadszinhelynek tekinthető, melyek a San-folyó által egymástól el vannak választva. I. Hadiszinhely a San-folyó bal partján. a)1 Fejlődési területek. Ilyeneknek tekinthe­tők : 1. a krakkói terület, mely igen előnyös a mon­archia belsejéből ide vezető számos jó közlekedési vonalakra, valamint a gazdag segédforrásokra való tekintettel; hátrányos azonban a terület csekély mélysége miatt. 2. A tarnow-rzeszow-i terület (körül­belül a Sandec-Dukla-Rzesow és Tarnow városok által határolt része), mely az előbbi fejlődési térnek kedvező tulajdonságai mellett még azon előnynyel bír, hogy mélységére nézve is nagy kiterjedésű és hogy ezen területen át, a monarchiának hadászati alapjától (azaz a Közép-Dunától) a legtöbb hadmiveleti és egyéb köz­lekedési vonalak a lengyelországi hadszinhelyre ve­zetnek. Legvalószínűbb tehát, hogy az osztrák-magyar hadsereg, mely hadmiveleteit a Visztula balpartján levő lengyel hadszinhely felé irányítja, fejlődését e kettőnek egyik vagy másik fejlődési területén esz­­közlendi. b) Hadmiveleti vonalak: 1. Bécs, Morvavölgy, Biala, Krakkó (müut és vasút). 2. Pozsony (vagy Komárom), Vágvölgy, Zsolna, Saybusch, Krakkó (müut és vasút.) 3. Esztergom, Besztercze-Bánya, Rózsahegy, Jordanow, Krakkó (müut, részben vasút.) Mindháromnak, folytatásában: Radom és Varsó felé. 4. Vácz, Rimaszombat, Késmárk, Pivnica, San­­dec, Tarnow (müut, Pivnicától Tarnow-ig vasút.) 5. Budapest, Miskolcz, Eperjes, Dukla; innét vagy Tarnowra, vagy Jaroslaura (müut és Eperjesig vasút, egyszersmind legbiztosabb összeköttetési vonal Magyarország és Galiczia között.) A 4. és 5-ik Tarnowtól folytatólagosan : Opatowice és Szczuczin­on át (a Visztula mel­lett) Kielce illetve Radom-ig a bécs-varsói főközleke­dési vonalra. c) Főharántvonalak (Haupt-Rokadelinien): 1. Krakkó, Tarnow, Jaroslau (müut és vasút.) 2. Saybusch, Jordanow, Jasló,­­Przemysl (müut és részben vasút.) 3. Neumarkt, Sandec, Rymanow, Chyrow (müut.) d) Fővédvonalak: Ezen hadszínhelyen termé­szetadta védvonalak gyanánt a Visztula és San folyók tekinthetők. A Visztula: Ezen folyam tulajdonképen csak víztömege tekintetében szerepelhet mint védvonal, mert azon egyetlen egy előnynyel szemben, hogy Krakkó várának megszállása által seregünk már a folyó ellenséges partjának birtokában van, sok hát­ránynyal bir; hátrány pedig: 1. hogy közvetlen védelemre, kiterjedésénél fogva (t. i. Krakkótól a San folyó beömléséig) felette hosszú; 2. az orosz part a galicziai part fölött többnyire uralkodik; 3. hogy a galicziai oldalon a partvidék majd­nem mindenütt mocsáros és homokos s ezeknél fogva felette nehezen járható; végre 4. hogy a legközelebbi rocade-vonal a Visztulá­tól igen távolra esik. Krakkó után ezen védvonalon Opatowice tekint­hető a legjelentékenyebb pontok egyikének, minthogy ezzel szemben a túlsó parton levő Korcyntól 2 müut vezet a bécs-varsói főútra; azonfelül Opatowice a legközelebbi rocade-vonaltól még egy menettel elér­hető, míg a Visztula mentén lejebb fekvő pontok már sokkal távolabbra esnek, úgy, hogy a San-torkolat eléréséhez legalább 3 menet, még­pedig igen nehezen járható homoktalajon, szükséges; egyúttal megjegy­zendő, hogy itt a Visztula és a San közötti terepsza­kasz átalában véve, részint mocsáros és erdős, ré­szint pedig homokos, miért is nagyobb csapat­tömegek hadműveletei által valószínűleg alig fog érintetni. Ebből kifolyólag feltételezhető, hogy ezen had­színhelyre nézve mindkét ellenfél, azaz úgy a támadó, mint a védő, leginkább a Krakkó-Opatowice közti Visztula vonalrészét fogja első­sorban figyelembe venni, minek következtében ismét a már fennebb jel­zett Krakkó és Tarnow melletti fejlődési területek fontossága kiviláglik. A San. Ezen folyó, mint legközelebbi védvonal, csak akkor bírhat értékkel, ha a készülőfélben levő erődítések befejezvék. Addig ezen folyó, víztömegénél fogva csak annyiban bir némi fontossággal, a mennyi­ben rendes vízállásnál Przemysl­en alól, mesterséges előkészületek nélkül át nem gázolható és a mennyi­ben Jaroslatn alul a partokat kisérő talaj igen mocsáras, sőt sűrü erdőkkel fedve, felette nehezen járható. Ezen vizvonal — arra való tekintettel, hogy Nyugatgalicziának 2 hadszinhelyét elválasztja, — kö­vetkező esetekben szerepelhet mint védvonal: 1. Az osztr.-magy. sereg védő szerepre kénysze­­rittetvén, a San folyó balpartján gyülekszik, de az ellenséges támadási irány még ismeretlen. Ez esetben a többször említett tarnowrzeszów­i fejlődési területnek szerepe jöhet szóba, mert innét seregünk úgy a Visztula, mint a San felé egyidejűleg fejlődhetik ki. Az első eshetőség már fennebb tárgyaltatott; a San folyóra nézve az orosz sereg által szándékolt tö­meg­es átkelés két pontra, t. i. Jaroslav és Rze­­szóv­ra van szorítva. Jaroslau az orosz hadműveleti vonalnak czélpontja, mert igen fontos közlekedési csomópont; azonfelül — tekintettel az ettől éjszaknak fekvő, majdnem járatlan terepre — a San-nak egyet­len biztos átkelési pontja; az orosz hadműveletre nézve azonban hátrányként felemlítendő, hogy az osztrák­magyar sereg birtokában levő balpart, ezen folyó jobb partja fölött erősen uralkodik. Rzeszów e tekintetben sokkal előnyösbb az orosz seregre nézve, mert itt a jobbpart uralkodik a túlsó part fölött és mert itt — az ország határán — az oroszok részéről már békében akadálytalanul meg­tehetők az átkelésre szükséges előkészületek. 2. Az osztrák-magyar sereg ismét a San folyó balpartján gyülekszik; az orosz seregnek támadási szándéka, t. i. annak a Visztula jobbpartján való elő­nyomulása, azonban már határozottan ki van mond­va. Nagyban véve a viszonyok ugyanazok, mint az I-ső pont alatt felemlítettek, t. i. az osztrák-magyar sereg, hadászati fejlődését ugyancsak Tarnow—Rze­­szow közt, azonban arczczal keletnek eszközlendi, és a szükséghez képest erejét a San felé előretolja. 3. Az osztrák-magyar sereg vagy mindjárt a San jobbpartján fejlődik fel, vagy pedig — túlerővel szemben — a folyó balpartjáról a jobbpartra vissza­vonulni kényszeríttetik, feltéve hogy ez utóbbi eset­ben az átkelés sikerült, a nélkül, hogy ez az ellenség által megakadályoztatott volna, akkor a folyó véde­lem — arczczal nyugatnak — jön szóba, mi azon igen érezhető hátránynyal jár, hogy itt egyetlen egy haránt- (rocade) vonal sem áll rendelkezésünkre. — Ezen hátrány csakis egy — Jaroslau melletti — kettős hídfő által volna kiegyenlíthető; ami további hátrány, hogy az osztrák-magyar sereg ezen hely­zetben úgyszólván minden, a hadászati alaphoz ve­zető, főközlekedési vonaltól elvágva — csupán csak a felső Tiszavölgyhez vezető utak fölött rendelkez­nek, ismét csak a jaroslaui erődítés által lenne né­mileg kiegyenlítve, mely körülményre való tekintet­tel azonban, ezen pont már nagyobb szabású »elsán­­czolt táborrá« volna átalakítandó. Minthogy erre kilátás nincsen, a kiépítés alatt levő Przemysl melletti elsánczolt tábor pedig ezen hiányt csak részben pótolja, a­mennyiben egy vissza­vonuló sereg itt, a hiányos közlekedési viszonyok miatt, csak nehezen menekülhetne az erődök alá — ebből is következtethető, hogy — a­mint már fennebb említve jön — az orosz területre való támadólagos fellépés előnyösb, mint akármelyik védállásba való helyezkedés Galicziában. 4. Fontos hadászati pontok. A már említett Krakkó, Opatowice, Tarnow, Rzeszow Jaroslav, Rze­­szow és Przemys pontokon kívül még némi fontossággá bírnak és pedig a Visztula mentén: Niepolomice és Tarnobrzeg, mint meglehetősen kedvező átkelési pontok jobbpartról a balpartra: Szandomirz, Zawi­­chost és Annapol, egymáshoz igen közel fekvő helyek a túlsó parton, tekintettel arra, hogy ezen pontokra jó közlekedési vonalak visznek a bécs-varsói útra, a San-folyó mentén: Radymno és Sieniawa, mint meg­lehetősen jó átkelési pontok a balpartról; végre a legdélibb fekvésű haránt- (rocade-) vonalon: Say­busch, Jordanow, Uj-Sandec, Dukla és Cyrow, mint útcsomópontok. II. Hadszínhely a San folyó jobb par­tj­án. Ezen a San folyó és a lembergi délkör között fekvő hadszinhely, mélységére nézve sokkal terjedel­mesebb, mint szélessége tekintetében és az orosz hadszinhelytől semmiféle természetes akadály által elválasztva nincsen, miért is — a hadászati felvonu­lásra való tekintettel — mindkét ellenfél részéről különös előkészületek válnak szükségessé. 1. Fejlődési területek. Tekintettel arra, hogy egyrészt a jaroslau—lembergi műúttól éjszaknak fekvő tereprész, mint már mondva volt, igen nehezen járható homokos talajjal bír, másrészt pedig az igen terjedelmes Dnyester-mocsarak ezen hadszínhely te­rületére esnek, önként következik, hogy az osztrák­magyar sereg esetleg csak a fenti út és az épen em­lített mocsarak között fejlődhetik; ezen fejlődés to­vábbá — tekintettel arra, hogy a legjobb és legalkal­masabb hadműveleti vonalak a már letárgyalt San folyón túli hadszinhelyre vezetnek — inkább ezen folyó vonalára, mint Lembergre leszen támasztható, mi által amaz eshetőségnek is lehetne elejét venni, hogy a netán legyőzött osztrák-magyar sereg Kelet- Galicziára leszorittassék. 2. Hadmiveleti vonalak. Ilyenek: a) Miskolcz (vagy Kassa) Lupkow-­ szoros, Sanok, Przemysl (vasút, Sanoktól müut is); b) Ungvár—Staromiasto —Jaroslau—Belsec (müut); c) Munkács—Strij— Lemberg (vasút és müut); innét Belsec és Lublin­on át Varsónak. 3. Haránt- (rokade-) vonalak: a) Jaroslau— Lemberg (müut); b) Przemysl—Lemberg (vasút és müut; c) Chyrow—Strij (vasút). 4. Fővédvonalak. A San folyó, mint közvetítő vonal a nyugati és keleti hadszínhelyek között már fennebb felemlítve lett. Másodsorban a Dniester folyónak mocsáros forr­ás vidéke (a Sambor város és Strij folyó közt elterjedő rész) volnának itt tekintetbe vehetők, minthogy pedig ezen mocsarak eme hadszínhely legvégső határán terjednek el, továbbá mert azok és a Kárpátok közötti terep átvonulásra nem igen alkalmas, valószínű, hogy ezen terepakadály mint védvonal, csakis esetleg, a Kárpá­tokon át irányított visszavonulás alkalmával, volna igénybe vehető. Hasonértéküek gyanánt itt még a Grodeki­­tavak is (Lemberg mellett) felemlíthetők. Egészben véve azt mondhatjuk, hogy ezen had­színhely oly védvonalakkal nem rendelkezik, melyek egy sereget, ellenséges túlerővel szemben, szívós ellen­­­állásra képesítenének. 5. Fontos hadászati pontok : Jaroslav; ennek értéke már előbb hangsúlyoztatott; Lemberg, mint országos főváros, politikai, társadalmi és kereskedelmi tekintetben, továbbá mint útcsomópont, végre mert ezen hadszinhelynek legvégső pontját képezi, melyet az osztro-magy. sereg — arczczal Lengyelország felé — hadmiveletei közben még érinthet, a nélkül, hogy főközlekedési vonalait kezéből adná. Lemberg város megerősítése ezekből kifolyólag, igen kívánatos volna. Másodsorban némi értékkel birnak: Belsec, mint határ­város és a Lemberg és Jaroslau-tól kiinduló hadműveleti vonalak egyesülési pontja. Przemysl, fontos útcsomópont, mely nagyobb értékű ponttá vált, mint Jaroslau, a­mennyiben na­­gyobbszabású »elsánczolt táborrá« való átalakítása határoztatok el; a munkálatok itt tényleg annyira elő is haladtak, hogy a kérdéses pont a legközelebbi há­borúban már ezen minőségben fog szerepelhetni; Mikolajev, mint átkelési pont a Dnyester mo­csarakon át; Strij, mint útcsomópont; Grodek, mint a hasonnevű tavak mellett fekvő város; Sambor és Chyrow, útcsomópontok; végre Ra­­dynno, Sieniawa és Krzeszow, mint nevezetesebb át­kelési pontok a San folyó mentén. Végmegjegyzés a letárgyalt két had­színhelyre nézve: Az elősorolt adatok nyomán kitűnt, hogy a Ja­roslav—Lemberg közötti fejlődési tér aránylag leg­kevésbbé, a Tarnow—Rzeszow közötti pedig leginkább felel meg ama követelményeknek, melyek egy sereg támadólagos fellépésénél támasztandók; minthogy azon felül az utóbb említett fejlődési tér — központi fekvésénél fogva — esetleg védelemre is berendez­hető, — ennélfogva önként következik, hogy ezen sza­kasz a nyugotgácsországi hadszínhelyen hadászati szempontból a legjelentékenyebb­ gondjaitokba ajánljam, az felesleges. Én Bemhez me­gyek vissza.« Ugyanekkor utóiratban kéri Aranyékat, hogy jóféle bundákból annyit vigyenek, amennyit csak összeszerezhetnek. E levél folytán Aranyné azonnal Debreczenbe sietett s magával vitte Szalontára Petőfi családját, a nőt, gyermeket és dajkát. A költő,­noha most már biztonságban látta övéit, nem késik azokat minden alkalommal a jó barát gond­jaiba ajánlani. »Te Jankó — írja Lúgosról ápr. 21-ikéről — vigyázz egy kicsit azokra az én kis enyéimre, »ne quid respublica detrimenti capiat«; még azt is megengedem, hogy a nevemben megcsó­kold őket, csak vigyázz reájuk, ámbár a milyen ügye­­fogyott fellownak ismerlek, inkább ő nekik kell reád vigyázniuk.« Május 6-dikán, midőn atyja halálhírére, nejével együtt Pestre utazik, arra kéri Aranyékat, hogy »legyenek szülei kis fiacskájának, mig ismét szülei kezébe kerül«, s amint néhány nap múlva ra­jongásig szeretett anyját is eltemeti, rövid levelében az aggódó atyai szív türelmetlenségével kérdezi Arany­tól : »Egészséges-e fiam ? írd meg ezt a legelső postai alkalommal.« Petőfi Zoltán május végéig maradt Szalontán Aranynénál. Atyja 27-dikén ment értte, hogy Pestre, s onnan az orosz beütéskor, júliusban Mező-Berénybe vigye. A költő itt, Orlai Petries szülőinek házában látta utójára nejét és vele Zoltánját, kit annyira dédelge­tett, hogy hét hónapos korában megírta életrajzát és számára boldogult szülőiről megemlékezve, ezt je­gyezte föl figyelmeztetésképen: »Oh fiam, ha felnősz légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke irránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik té­gedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!« SZ. T. A NÍLUS ARAJA. REGÉNY. (Jogosított ford.) Irta: EBERS GYÖRGY. MÁSODIK KÖTET. (Folytatás.) 80 A hajó fedélzetén csendesebb és csendesebb lett minden. Mind az öt arab a padlón feküdt és a közöttük levő sebesülteket a dühöngő matrózok ke­gyelem nélkül kivégezték. Egy matróz, a­ki az árboczfára menekült, észrevette, a­mint a másik öt lovas, hogy a tűzből meneküljenek, a mocsaras vidék területén a folyóba ugrattak és a habokban eltűntek, így a mozlimek kö­zül még azaz egy sem mente meg életét, a­kit a sors és költészet, mint a rémhír megvivőjét szeretnek élet­ben tartani. Lassankint az apáczák ismét a fedélzetre mer­tek lépni. A sebesültek és betegek ápolásában gya­korlott nők a sérültek közé csoportosultak, felnyitot­ták a gyógyszerszekrényeket és míg a kormányos ve­zetése alatt az utazás folytattatott, mindkét kezük tele volt munkával és a munka hevében könnyebben viselték a nap forróságát. Az öt mozlim és nyolez keresztény, kik kö­zött a görög hajókészítők közül kettő volt, holt­testeit, egy falu közelében, egymástól elkülönítve a partra fektették és a fejedelemnő egyiknek egy táblácskát adott kezébe, melyre e szavakat irta: »Nyolez keresztény, kik az önvédelemben, mint jámbor üldözöttek védői, bátran küzdve haltak el. Imádkozzatok értük és temessétek el őket, úgy­szintén azokat is, a kik, engedelmeskedve kötelessé­güknek és uroknak, éltüket elvették.« Miután Rufinus, kinek feje a kertész ölében nyugodott, ki a fejedelemnő ernyőjével védte az égető nap ellen, visszanyerte eszméletét és körülnézett, egy tekintetet vetve a hajóvezetőre, a­ki mellette feküdt, halkan mondá: »Hiszen nekem is volt nőm és egy kedves gyermekem odahaza és daczára annak... Mégis mennyire fáj ez! Már csak kínlódhatik az em­ber, hogy ilyesmit enyhítsen. Az egyedüli valóban reá­lis e földön, igen, az egyetlen: nem a jókedv, hanem a fájdalom, a közönséges testi szenvedés és ha ide­­benne fölöslegesen még mar és ég is... Vizet, egy kortyocska vizet... Mily jó dolgom lehetne most Johannánál,­árnyas házunkban... De még­is, mégis.. gyógyítani, menteni, mindegy, bárki szorul is se­gélyre ... Egy kortyot... Bort és vizet, ha lehet tiszt­­elendő anyám!« A fejedelem asszonynak keze ügyében volt, a mit Rufinus kívánt, szájához vezeté a serleget, sok köszönő, szívélyes és vigasztaló szót mondott neki és kérdé tőle, hogy mit tehet érte és az övéiért, ha meg­szabadulhatnak. »Szeresd őket tovább is,« — viszonzá az öreg halkan. — »Pál most akar majd csak igazán kolos­torba menni. De nem szabad neki eltávozni anyjától, ő tőle: Johanna, Johanna...« Többször ismétlé e nevet, mintha annak szép hangzása fülének és szivének hízelegne. Azután ismé­telten megrázkódott és igy mormogott: »Brrr! Hideg borzongások ismét és ismét... ez nem ér semmit... A vágás a hátba, az, az... A fejemen jobban fáj ugyan, de a másik.. . Rossz, hogy balról talált... Nem, jó, jó igy, mert ha itt jobbról volna, akkor... akkor nem tudnék írni és kell, akarok írni mielőtt késő lenne. Egy táblácskát és egy ónt! Azonnal, azon­nal. És ha írtam, tisztelendő asszony, akkor elzárod a táblácskát erősen, nagyon erősen. Megígéred ezt nekem! Csak annak szabad elolvasnia, a­ki­nek szánva van. . . . Te, Gibbus, hallod-e, Gib­­busom ? Philippus számára való, Philippus orvos számára, annak viszed el! Az álom a rózsával púpo­don ... A nyomorúságból ide lenn — jól sejtem-e ? — béke és öröm kel ki oda fönn. Philippushoz tehát! És azután: Dumiatban lakik régi iskolai barátom, Christodor orvos. Ahhoz szállítod holttestemet, Gib­bus. Talán csak hallod ? Christodor tegye bele egy homokkal telt szekrénybe, a test így tartja magát és temesse el Alexandriában anyám mellé. Ott Johanna és a gyermek ... ott meglátogathatnak engemet. N­em sokat hagyok hátra. A­mibe mindez kerül...« »Az az én, a zárda dolga!« szólt a fejedelemnő. »Ily rosszul meg sem áll a dolog,« mosolygó az öreg. »Ami engemet illet, azt én fizetem, hiszen a ti vagyontok a szegényeké, érdemes asszony. E kis tás­kában itt többet találsz, mint a­mennyire szükséged lesz, Gibbus. De most. . . gyorsan .. . hamar ... a táblát!« Midőn azt és az iront kezében tartá, egy ideig gondolkozott és azután reszkető újakkal és egész ere­jének megfeszítésével irt. Hogy mily nagy volt fájdalma, az látszott ösz­­szevont szájáról és szenvedő tekintetéről; de ő nem hagyá magát zavartatni, bármily gyakran kérték is a kertész és a fejedelemnő, hogy tegye le kezéből az ónt. Végre megkönnyebbülten sóhajtott fel, becsukta a kettős táblát, a fejedelemasszonynak nyújta és igy szólt: »így, jól elzárni! Philippus orvosnak. Csak a saját kezébe , te hallod Gibbus!« Itt elvesztét eszméletét; de miután homlokát és sebeit újra meghüssték, ismét magához tért és halkan mormolá: »Johannáról és a szegény gyermekről álmod­tam. Tréfás álarczot hoztak nekem. Vájjon mit je­lent ez ? Hogy egész életemben bolond voltam, mert mások fájdalma miatt elfeledem magamat és az enyéimet ? Nem, nem, nem! Olyan igaz, minthogy az ember minden dolog mértéke, ha ez lenne, akkor, akkor a bolondság volna az igaz és helyes. Én, én . .. az én akaratom, a czél, melynek életem szentelve volt. . .« Itt megakadt, de azután hirtelen felemelkedett, fénylő szemekkel nézett fölfelé és hangosan és ör­vendve kiáltá: »Ó te, könyörületes üdvözítőm ! Igen, igen, igen! Most látom . . . Köszönet, köszönet!... A­­mire tö­rekedtem, a miért éltem, azért, te én megváltam, a ki a szeretet maga vagy, azért engedsz, — ó mily nyá­jasság ez, ó mily jól esik ez! — azért te meghalnom engedsz!« Eszmélete ismét elhagyta, feje forróbban égni kezdett és száraz ajkairól, melyeket ápoló női kezek gyakran nedvesitenek meg, még csak azoknak nevei hangzottak, a kiket a legjobban szeretett és ezek kö­zött Pauláé is. Az ötödik délutáni órában visszahanyatlott a púpos ölébe és kiszenvedett. Vonásain nyájas mosoly terült el és a sokat vándorolt férfi csöndes arcza egy gyermekéhez hasonlított. A kertész úgy érze, mintha tulajdon édes atyja halt volna meg és gyors nyelve néma maradt, míg a a megmentett testvérekkel Dumiatba érkezett és ura utolsó parancsának engedelmeskedett. Az apáczák tengeri hajója a megsebesült de­­reglyevezetet Semnaut, nejét, gyermekeit, fivérét, a kormányost és az élve maradt hajóépítőket is felvette. Ugyanazon órában, melyben Rufinus lehunyta szemeit, megjelent a memphisi csendőrség Plotinus püspök vezetése alatt és Benjamin patriarcha és a ja­­kobita egyház nevében lefoglalta a melchita Ceci­lia zárdát és a betegápoló testvérek birtokát. A kö­vetkező reggel a püspök útra kelt Felső-Egyptomba, hogy az egyházfejedelemnek jelentést tegyen. (Vége a második kötetnek.) HARMADIK KÖTET. HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET. Philippus orvos gyorsan felemelkedett a párná­ról, melyen öreg barátjával a reggelit költötte el. Az aggastyán előtt még egy félig kiürített tányér állt; ő kevésbbé mohón nyelte el az étkeket, mint amaz és rosszalólag nézett a sietőre, a­ki állva törte magába a vegyített bort, melynek élvezése közben az előtt, az étkezés bevégezte után szívesen csevegett vagy foly­tatott komoly beszélgetéseket Horus Apollonnal. Ez volt az aggastyán előtt mindig a napnak legkelleme­sebb órája, de most Philippus még este, a főétkezés­nél is alig engedi meg magának a szükséges jól­­lakást. Igaz, hogy nemcsak az ő, hanem minden más orvos ereje is hallatlan módon igénybe vétetett ez idő­ben. Majdnem három hét telt el az apáczák megtá­madása óta és e nyár iszonyú hősége még fokozódott azóta. A folyó a­helyett, hogy áradt volna, mindig jobban és jobban apadt, az Aethiopiából jövő postagalambok, melyeket naponként feszült figyel­­lemmel és epedve vártak, a Nílus áradásról a folyam felső végéről sem tudtak semmit jelenteni és a se­kély, keserédes, rossz szagu viz a parton most már elkezdett kártékonynyá, sőt végzetessé válni az összes lakosság egészségére nézve. Különösen a partok közelében mutatott a folyó vöröses szint és a máskor oly tiszta, jóizű nedv a ve­zetékekben csodálatos növényalakzatokkal és más idegen testekkel megtelve, rothadt és élvezhetetlen volt. A közönséges emberek rendesen felmenték ma­gukat a szűrés terhe alól és közöttük a legtöbben egy, addig ismeretlen, halált hozó, ragályos kórba estek. Napról-napra fokozódott az áldozatok száma és az üstökös nagyobbodása lépést tartott a város növekvő szerencsétlenségével. Mindenki összefüggésbe hozta azt ezen nyár hőségével, az áradás kimaradásával és a ragály fellépésével és e tárgy fölött az orvos és agg barátja néha keményen összetűztek, mert Philippus nem akarta elismerni a csillagzat befolyását az em­beri életre, míg Horus Appolon hitt benne és nézetét a példák hosszú sorával tudta megerősíteni. Ellenfele nem ismerte el azokat és okokat kí­vánt , de mint az egész világ, úgy ő is egy közelgő, súlyos, földet és emberiséget fenyegető végzettől való borzadály befolyása alatt állt. Mint a­hogy Memphisben minden szívre ráne­hezedett súlya az ily rémes sejtelmeknek és a vész nagyságának, mely már nemcsak fenyegetett, hanem el is kezdte osztani csapásait: úgy fedte be az utakat a kerteket, az utczák pálmáit és sykomoráit is a szür­ke, fojtó por, nehéz tömegekben. A tamarisk­ és más sövénykerítések úgy néztek ki, mint színtelen, égetet­­len nílusi téglából készült, szétmállott falak, még a főutakon is sűrű, fehéres felhő, melyet a láb kavart fel, vette körül a vándort; ha egy kocsi ment, egy lovas vágtatott a forró utczákon keresztül, akkor szürke porköddel teltek meg, mely az arra haladókat, szájukat és szemeiket lezárni kényszerité. A város oly néma, oly üres, oly sivár volt! Csak az hagya el la­kását, a kit kényszerítő szükségesség, vagy áhi­­tatosság űzött. Minden ház forróságot sugárzó kályha volt és maga a fürdő sem nyújtott üdülést, mert a víz már régóta nem volt hűvös. Ehhez még a fákon lévő élő datolyákat betegség kapta meg ; most ezerszámra hullottak le a szépen hajlott levélkoronák alatt lévő duzzadt csomókból és tegnapelőtt óta min­dig több és több elpusztult hal holtteteme vetődött a partra. A pikkelyes vízi lakókat is valami kór lepte

Next