Nemzet, 1887. augusztus (6. évfolyam, 1768-1796. szám)

1887-08-20 / 1786. szám

Melléklet a „Nemzet“ 1786. (228.) augusztus 20. számához. Erdély és az írók útja. — Az északi tenger partjáról augusztus közepén. — Az írók és művészek társasága beutazza Erdélyt. Ennek az útnak nemcsak mulatság­nak, hanem tanulmányútnak kell lennie. Em­lékének nem szabad úgy elmosódnia, mint el­mosódott a többi kirándulások emléke. Évek óta foglalkozik a sajtó és ez által a közvélemény Erdélylyel. Különösen az utóbbi években egész irodalom támadt, mely röpiratok és vezérczikkek által Erdélyre irá­nyozta az ország figyelmét. De csak kevés író ismeri valójában Erdélyt, annál kevésbbé ismeri a nagy közönség. A magyar ember utazik mindenütt, csak saját hazájában nem. Nem tesz úgy, mint az olasz, franczia és német, s most már a román is. Pedig Magyarország a legszebb ország. Felső-Magyarország és Erdély több vidéké­nek alig van párjuk Európában. A Tátra és Fogaras tája vetekszik a legszebb Alpes-vi­­dékekkel. A Balatonnak bizonyos tekintetben — leszámítva, hogy környékét sivataggá tet­ték paradicsom helyett — nincsen párja. Egyetlen tó Európában, melynek tengeri jel­lege van, hullámcsapással és homokparttal. A Székelyföld a leggyönyörűbb országrészek közé tartozik. A Vág és a Felső Maros völ­gye, valamint a Duna Esztergom és Vácz közt, szebb a Rajnánál, leszámítva azon szinte páratlan kulturát, melynek fényében úszik. És leszámítva azon nagyszerű romokat, me­lyek úgy vonulnak el az utazó mellett, mint színpaddecoratió. A természet e magyar fo­lyamokat sokkal nagyszerűbb látványokkal vette körül, mint a németek büszkeségét, a francziák irigységének tárgyát. És azért — kivéve Felső-Magyarország egy-két pontját — nem csak az idegenek nem jónek bámulni Magyarország és Erdély szép­ségeit, hanem a magyarok sem. Bekötött sze­mekkel haladunk át otthon az életen. Vala­mint nem ismerjük önmagunkat, nem ismer­jük hazánkat sem. Az írók és művészek útja tágasabb kör­ben fogja megismertetni Erdélyt. Az írók le­­irhatják, a művészek lerajzolhatják Erdély nagyszerű szépségeit. Talán majd akadnak külföldi vállalkozók, akik hitét véve mily gyönyörű ország az, a­hol a magyarok lak­nak, hozzá­férhetővé teszik a természet nagy­szerű szépségeit az idegenekre, s ha majd az idegenek be fogják járni Ma­gyarországot és Erdélyt, mi magyarok is utazni fogunk ott. De Erdélyt sem az idegenek, sem a ha­­z­ai közönség látogatása nem fogja gazdaggá tenni, mint Svájczot. Erdély bajain csak szé­leskörű és mélyreható átalakulás segíthet. Én azért nagyon tartok, hogy nem egyhamar és nem kellő méryben fognak megszűnni e bajok. Gazdasági és társadalmi átalakulás szük­séges Erdélyben. E kettőre irányzom a király­­hágón túli részekre ránduló írók figyelmét, e kettőt tanulmányozzák, amennyire oly rö­vid idő alatt e bonyolult kérdéseket tanulmá­nyozni lehet. Erdélyben faj, vallás és nemzetiség sze­rint külön vált, egymástól elszigetelt társada­lom létezik. E társadalomnak, a magyar faj suprematiája alatt, össze kell olvadnia. Ez csak a cultúra és vagyonosság által érhető el. Azért igaza van a kitűnő székely főispán­nak, P­ó­­­s­a Józsefnek, midőn különösen a Székelyföld számára tanintézeteket sürget, mert különben a cultura a­­szász és román vidékeken fog fejlődni, a száz és román föld emelkedni, míg a magyarság igazi talaja a Királyhágón túl, a Székelyföld vi­szonylagosan sülyedésnek indul, s ez végze­tes lenne a magyar ügyre Erdélyben. De legalább ily mérvben szükséges a gazdasági átalakulás az ipar által. Az ipar szükségének hirdetése már stereotíp és unal­mas kezd lenni Magyarországon. És Magyar­­ország még­sem élhet meg ipar nélkül, Er­délyt pedig nem csak gazdaságilag, ha­nem politikailag is egyedül az ipar ment­heti meg. Az ipar teremt gazdagságot, gazdasági és politikai fölényt. Az ipar hoz létre hatal­mas gazdasági centrumokat, erős társadalmat, mely azt kezében tartja. Ipar nélkül nincs város. Én a napokban ismét átutaztam szélé­ben hosszában Németországot és most itt az északi tenger partjainak magányát is bené­pesíti a látott nagyszerű dolgok emléke. Mily fejlődés, mily haladás az ipar által. Aránylag mily szegény és néptelen Németország ott, ahol az agricultura létezik, s mily gazdag és népes azon kopár vidékeken, hol a gyárak kéményei sűrűbb erdő gyanánt emelkednek, mint a valódi erdők. Az agricultura fejlettsé­gét, a cultura és rend nagyságát bizonyítják a gyönyörű, tiszta falvak. De az ipar vidé­kein majd ugyanannyi város ragyog a civilisatió fényében, mint ott falu. És nem azon városok fejlődnek, melyeket nagggyá tettek régi, vagy újabb utaik, München, Drezda stb. eltörpülnek már is, s még inkább el fognak törpülni az ipar és kereskedelem nagyszerű emporiumjai Hamburg, Bréma, Frankfurt, Köln mellett. Különösen Frank­furt és Köln fejlődnek óriási mérték­ben. Az utóbbiban alig tíz év alatt a régi város mellett imposáns modern város támadt, nagyszerű sugárutakkal és körutak­­kal. A vén kölni dóm elbámulhat az alatta történő mozgalmak felett; tornyai beszélget­hetnek róla, mint Turgenyevnél a Montblanc és Finsteraarhorn csúcsai az emberiség moz­galmai felől. Mi cselekszi mindezt ? A városalkotó két tényező: az ipar és kereskedelem. A német egység csak azon Residenzstadtokat teszi tönkre, Berlin csak azon vidéki városok kö­veiből épül, amelyek csakis a kis német ud­varok s nem egyszersmind az ipar és keres­kedelem székhelyei valának, és a politikai hatalom is azon városok kezébe jut, amelyek gazdagokká és nagyokká lesznek az ipar által. Ha Erdélyben néhány nagy, gazdag és hozzá magyar iparos város léteznék, ezek nemcsak gazdasági, hanem politikai súlyuk által inkább megerősítenék Erdélyben a ma­gyar érdekek gyűrűit, mint bármely más ha­talom. Ha Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsi- Szent-György, Kézdi-Vásárhely nagy gazda­sági emporiumok volnának megtízszerezett magyar lakossággal, a Királyhágón túl örök­re biztosítva volna a magyar ügy. Fejlett ipar magyar kézben ép oly füg­gésbe hozná a magyar társadalomtól a nem­zetiségeket, mint hajdan a feudalismus. Az iparnak is van, tán még nyomasztóbb feuda­­lismusa, mint volt a középkornak. És azért innéttul csak azon társadalom lesz képes uralkodni, mely az ipar feudalismusában a vezérszerepet fogja játszani. A földbirtok magyar jellege szintén első rangú érdek. De a földbirtok is lassankint azok kezébe vándorol mindenütt a világon, akik a gazdaság modern forrásaiból, az ipar­ból és kereskedelemből merítenek. Csehor­szágban és Angliában ezekből merítenek a régi földbirtokosok is, és azért nem veszte­nek, hanem inkább nyernek tért. Németor­szágban és Francziaországban ellenben a földbirtoknak mindig nagyobb hányada jut az ipar és kereskedelem embereinek kezébe. Főleg az ipar van hivatva Magyarországon is arra, hogy a földbirtok magyar jellegét nemcsak megvédje, hanem amennyiben ez veszteségeket szenvedett, a veszteségeket hely­rehozza. De csak úgy lesz ez lehetséges, ha a magyar társadalomból virágzik fel az ipar, a­mi nem is történhetik másként. Mert ha lesz ipar Magyarországon, ak­kor ezt a magyarság és németség csi­nálja meg; a többi nemzetiségből az iparra való hajlam sokkal inkább hiányzik, mint a magyar fajból; a németség pedig az erdélyi szászok kivételével, teljesen magyar, érzelemre és gondolkodásra. És ez nagy szerencse. Ha a román, tót, szerb, horvát volnának az iparra alkalmas fajok, azt jelentené, hogy ezek vannak hi­vatva a culturára és gazdagságra, tehát hogy egyszersmind ezeké a jövő. De csak a né­metben van jobban kifejlődve az iparos haj­lam , sőt a székely legalább is versenyez vele; bizonyos képességek dolgában (ügyes­ség, találékonyság, ízlés) túlhaladva még ezt is. íme, oda jutottam ki itt is, távol a hazai viszonyoktól, mint a­mit annyiszor elmond­tam otthoni, e viszonyok behatása alatt. Erdély kulcsa a Székelyföld. Nem csak stratégi­ailag az, hanem gazdaságilag és po­litikailag is. Ipart főleg a Székelyföldön lehet terem­teni, illetőleg a már létezőnek csíráit kifejte­ni. Itt vannak meg az ipar feltételei legtelje­sebben. Agriculturája Erdélyt, s főleg a szé­kely földet többé el nem tarthatja. A népese­dési mozgalom adatai e tekintetben semmi kétséget sem hagynak fenn. Magyarországon bizonyos mérsékelt szaporodásra egy ideig még ad alkalmat a földművelés. Erdélyben azonban már megszűnt a propagatio, mert nincs tér a terjeszkedésre. Ez a fő oka, hogy a székelyek kivándorolnak, s a lakosság Er­délyben a múlt évtizedben fogyott. Erdély­ben és különösen a Székelyföldön az ipart fejleszteni annyi, mint szaporítani a fogyó, vagy a kivándorló népességet. Annyi mint gazdaggá tenni ott a magyar társadalmat. Annyi, mint a vezérszerepet biztosítani ott nem csak a magyar állam, hanem egyszersmind a magyar társadalom számára. Annyi, mint magyar iparos városokat, vagy­is a magyar civilisatiót létesíteni a Ki­rályhágón túl. Vagyis annyi, mint megoldani az erdé­lyi kérdést. E tárgy felett gondolkozzanak kirándu­lásuk közben a magyar írók és művészek. B. G. A közel tizenöt éve megindított agitatio rázta fel­tétlenségéből a felvidék magyar tár­sadalmát. A felvidéki magyar cultur-egyesület volt az első, mely azután társadalmi téren kibonta a zászlót, rajta azon jelszóval »az iskola által a haza javát« ; példája ösztönül szolgált má­soknak — s ez a felvidék büszkesége fog maradni. A magyarral keresztezett tót fajban, ezen szép vidék haragos zöld, méla fenyvesei között, hol minden faluban egy egy nemesi curia fehéren néz bele a vadregényes tájba — lobbant fel először azon szikra, melynek tüze már melegíteni kezd. A szervezés reális formáját az ős Nyitra formulázta először és szerencsével. Hogy erre a feltételek meg voltak, a szerencsés fejlődés­nek köszönhető. A felvidék nagyobb városaira az 1825- diki nemzeti ébredés nem tévesztette el hatá­sát; ezek mindegyike birt egy-egy gymna­­siummal, mely a magyar közművelődésnek tűzhelye volt s bár a Bachrendszer az állam­tól függő tanintézeteket cseh tanerőkkel tömte is meg, ezen visszaesés a polgárok szellemé­ben nyomot nem hagyott, mig a protestáns középtanodák, mint a selmeczi, eperjesi, po­zsonyi, rozsnyói stb. a protestáns önkormány­zat egész »vis inertiae«-jével tudtak daczolni a Thun-rendszerrel s ápolták a nemzeti nyel­vet és műveltséget. A falusi nép a tót nép­­charakter szelídségével az elnyomatás évei alatt még szorosabban simult egykori földes­urához, s hogy ezen nép sok helyen a pap és tanító izgatása daczára — a magyar állam­eszme leghűbb — magyarosodni legkészebb elemének lön megtartva, a felvidéki nemes­ség a haza hálájára méltó érdeme fog ma­radni. Ezen nemesség a magyar állameszme szolgálatában a »sacrae coronae membrum« régi közjogi fogalmát modern értelemre tud­ta lefordítani, s jobbágyai iránti jótékony­sága által a múltban, s patriarchális szelle­mével a jelenben, egész napjainkig meg tudta őrizni azon patrimoniális viszonyt, mely a földmivelő népet hozzá a szeretet és tisztelet kötelékével fűzte. Ezen népben a magyar szellem nagyon régi keletű — s a sláv költő és agitátor Kol­lár által összegyűjtött tót népdalfüzérben talál­ható régi kurucz tót-magyar nóta­­typusának legvalódibb kifejezője: ,,Hejh, mikor én kurucz voltam Rákóczy vomnában, Czifra plachta zászlavában jártam Oravában“ stb. Daczára ennek égető szükség volt már ezen egylet keletkezésére. Moyzes, Kuzmá­­nyi, Húrban — s egy csomó, a Bach-rend­­szer alatti szolgálataiért nyugdíjat élvező tót journalistának felcsapott értelmi proletár mű­ködése folytán — különösen a papok és ta­nítók által szítva, megindult az izgatás a »tót politikai nemzetiség« jelszavai alatt. Ezen elemek felhasználták a csak tótul beszélő, de a jólét bizonyos fokár­a jutott nép­­réteg culturális ösztönét — először adván ke­zébe a modern kivánalmak szerint szerkesz­tett tót lapot, mely ugyan gyalázott mindent a mi magyar, de elvégre is egy culturális kö­vetelménynek felelt meg, melynek mérges tartalmát az mohón szívta fel. Ily módon azon kisebb városok és nagy községek, me­lyek culturális központok nem lévén — a magyar közszellem hatása alatt nem állot­tak, hol ezen néprétegek: a kiskereskedő, korcsmáros, iparos stb. természetüknél fog­va tömegesebben voltak feltalálhatók — a szellemi osztályokhoz tartozó elemek, pánszláv papok, tanítók, ügyvédek köz­vetítése által a magyarral ellenséges — politikai tartalmú tót cultúra által majd­nem teljesen lőnek meghódítva, és pe­dig annál biztosabban, mert a felvidék meg­­magyarosodása körül a negyvenes években annyi érdemet szerzett piarista atyák, szerze­tük fiatalabb tagjainak a szabadságharczban tömeges részvétele folytán megritkulva — a hatalom által üldözve, éppen ezen kis váro­sokban elszórt kis gymnasiumaikkal fel­hagytak. Ezen községeket és városokat a magya­rosodásnak visszahódítani volt a feladat — miután az állam, állami iskolák által meg­tette mind azt, mi tőle telhetett. A felvidéki cultur egyesület rendszere­sen feálépett ezen útra, logicai egymásután­ban megszállja a városokat, a nagyobb köz­ségeket, az országutak csomópontját s mert minden organikus működés lassú, idővel bi­zonyára a hegyi kis falut is. Nem féltjük a felvidéki magyar társa­dalmat, mert valamint Németországban a Francziaországból bevándorolt Hugenották a német hazafiságnak — sőt a német chauvi­­nismusnak leghangosabb képviselői — a fel­vidék adja nekünk ezen a téren a legradicá­­lisabb elemeket. — A néppsychologia itt sem hazudtolja meg magát. A felvidéki magyar culturális egyesület pedig beszterczebányai gyűlése által, anyagi erőben izmosodva, lelkesedésében gyarapodva s további tervszerű működésére nézve uj néz­és iránypontokat szerezve, haladjon megkez­dett útján: »Virtute duce comite fortuna.« PLACHY BERTALAN: A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 19. Fürdői emlékek. Az emelvényen, simítványon Találkozunk minduntalan. Nézlek sóváron, szólni vágyón, És mindamellett szótalan. Ha eltűnsz egy egy pillanatra, S nem látlak, majd elolvadok. Szemeidet rám ragyogtatva, Ajkam, szivem dermedt, fagyott. Irigylett, boldog átlag lelkek Vesznek körül, — könnyű nekik! A vallomást, hogyan szeretnek, Levelező könyvből szedik. Mit mondjak én ? ! — Oh e dolognak A vége még botrány leszen. . . A lábaim már úgy inognak . . . Atlas se bírja el szivem’! Kétségbe esve, elbolyongva, Hol senki nem jár, egyedül, Szerelmem a sűrű vadonba Vigaszt keresve menekül. Csöndes, homályos rengetegbe Egy régi várnak romja, im. Leülök a profán jelenbe Mélázó omladékain. Elmélyedek a messze múltba, Midőn telt szivü lovagok A szépek lábához borulva Nyögték, szeress vagy meghalok! És elég volt a szépnek ennyi. A lovag is czért ért vele. Ki nem nevette érte senki, S a rendőr sem fülelte le ... . VAJDA JÁNOS: Petőfi mint családapa, Arany János hátrahagyott iratainak*) igen je­lentékeny részét képezik a levelezések. A nagy költő, mindjárt föltünése után az irodalom és közélet csak­nem minden jelesével összeköttetésben állt, s a velük folytatott levélcsere újabb történetünk egyik legmoz­galmasabb korszakára s ebben a kiváló emberek egész hosszú sorának jellemére vet elénk világosságot. Nem a Kazinczy Ferencz és társainak levelei ezek, melyek gyakran nagyon is feltűnő módon mutatják a nyom­dafesték után való vágyakozást, hanem őszinte, bi­zalmas közlések, telve érdekes, apró, de mindamellett szerfelett jellemző vonásokkal. Ezért míg Kazinczy­­nak és barátjainak nagy gonddal és figyelemmel csi­szolt leveleit csak szigorú critica mellett használhatja az irodalomtörténetire. Aranynak és társainak a legtöbbször pongyola, de mindenkor őszinte közlemé­nyeiben egész halmazát találja az érdekes részletek­nek, melyeket azután minden utógondolat nélkül ve­het igénybe egy-egy jellem kidomborítására. A hang őszintesége s az előadás kereset­len volta által tűnnek ki különösen Petőfi Sán­dor levelei. A költő egész lelkülete és gon­dolkozás­módja föltárul előttünk ezekben a majd komoly és lelkesedéssel teljes, majd pajzán, majd ismét minden tartózkodás nélkül kíméletlen le­velekben , s erős meggyőződésünk, hogy Petőfi életrajzát csak az írhatja meg, a­ki őt a barátai­val való érintkezés után tanulta ismerni. Arany Jánoshoz intézett sorai különösen jellemzők és tanul­ságosak. Nem csak politikai hitvallását és irodalmi nézeteit helyezik tiszta világításba, hanem egyéni jellemének megalkotásához is élénk színeket szolgál­tatnak. A csak imént közzétett levelek után (8-dik fü­zet) Petőfivel mint családapával kötünk ismeretsé­get. Jellemének eddig kevéssé méltatott oldala tűnik elénk, midőn a kis­fián rajongó szeretettel csüggő, érette aggódó, minden áldozatra kész apát látjuk. Ez a szilaj, szenvedélyes lélek, kit a gyanú legkisebb ár­nyéka, egy elejtett szó oly könnyen fölingerel, ki holmi csekélység miatt kész legjobb barátaival hir­telen szakítani, s a ki végül a boldogsággal kecseg­tető családi élet küszöbén, minden habozás nélkül dobja magát a csaták viharába, gondolkozóba esik, izgatottá lesz ha kis­fiának sorsára gondol, érdekében sűrű levelezéseket folytat s még a legválságosabb pillanatokban is csak érte aggódik. Petőfi Zoltán, a nagy költő egyetlen fia, mint tudjuk, 1848. deczember 15-dikén, déli 12 órakor Debreczenben született, a Harminczad­­utczában, az Ormós szabó házában, melynek kapu­jára ez vala írva: »A ki bejött ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.« Petőfi az örven­detes esemény közelgése felől már decz. 1-én értesíti Arany Jánost: »Óhajtva óhajtom látni cserfa koszo­rús füleidet, aztán meg a keresztfiatok vagy Hánya­tok is meg lesz 15-ike táján ;« a nagy napon pedig azt írja neki: »Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehér papirosról, szintúgy leolvashatod, mintha ráírnám. Ma délben szü­letett fiam, kit holnap vagy holnapután fognak meg­­keresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán. Ölelünk benneteket! szerető barátod Petőfi Sándor.« A gyermek oly gyönge, oly kicsiny, mondhatni, alaktalan volt, hogy atyja az első pillanatban halva születettnek vélte. Harmadnapos korában megbete­gedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nem sokára felgyógyult s azután folyvást szemlátomást gyarapodott. A költő azonban nem sokáig gyönyör­ködhetett gyermekében, kötelességei Erdélybe, a hadsereghez szólították. Mit tevő legyen most Zol­tánjával, mit a folyvást betegeskedő, gyönge anyá­val? A keresztszülőkre gondolt, s 1849. január 7-én leveleiben szokatlannak mondható komoly hangon írja Aranynak: » ... mielőtt hazámat menteném meg, meg kell mentenem családomat, és ezt a ti se­­gítségtek nélkül talán nem tehetem. Azért figyelj. Nem kérlek, mert ha barátom vagy, kérelem nélkül is teljesíted, a­mi tőled telik; ha bará­tom nem vagy, kérelmemre sem fogsz tenni sem­mit, és én nem csak hiszem, de tudom, hogy ba­rátom vagy, tehát minden kérelem nélkül előadom szándékomat. Feleségemet, mihelyt egy kicsit fölépül, gyermekével együtt hozzád szállítom jobb idők bekö­vetkeztéig, bízván őket a ti gondjaitokra. És ebben, úgy hiszem, semmi nehézség sincs, ez megtörténhetik, de a fődolog az, a­mi következik. Nekem, meglehet, hogy távoznom kell, s nem tudom mikor ? tán ha ma nem, holnap napom is haza fog menni, mert tegnap úgy összevesztünk, hogy csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre. Feleségem tehát egyedül maradhat itt gyermekével, s egyik oly tehetetlen, mint a másik, és nem lesz senkiük egész Debreczenben. Azért (ha engedik körülményeitek!) küldd vagy hozd ide komámasszonyt, hogy együtt legyen feleségem­mel vagy két hétig, mikor aztán Szalontára mehet­nek mind a ketten, sőt hárman, vagyis harmadfelen. Ha nem jöttök, nem fogok zúgolódni, mert tudni fo­gom, hogy teljes lehetetlen jönnetök, ismerlek ben­neteket. Sőt még azt is hozzá­teszem: ha jöhettek, de csak igen nagy áldozattal, úgy ne jöjjetek, mert nem tudom, leszek-e valaha képes nektek ilyen nagy áldo­zatot meghálálni ? legfölebb annyit ígérhetek, hogy a költségét levonom abból a pénzből, melylyel én tarto­zom nektek. Többet nem szólok erről. Zoltán fiam csókolja keresztanyját, kedves keresztapjának pedig nagyokat prüsszent . . . . a . .. . Én meg azt üzenem neki, hogy minél előbb írja meg a verset rója,ha még oly podagrában vagy lethargiában van is. Isten veletek mindnyájatokkal­ tisztelünk, csókolunk illendőképen, s elvárunk benneteket akár személyben akár levélben, amint lehet. Én pedig vagyok kedves konrád — Pe­tőfi Sándor.« Arany János e sorokra, pár nappal később (január 12.) az igaz barát előzékenységével vála­szolja : »Hogy kedves komámasszony és kisdede ná­lunk, míg a vész minket is el nem sodor, kitelhető szíves ápolásban fog részesülni, erről szó sincs. Régen megszoktuk már egymást úgy tekinteni, mint egy családot, s a mi mienk, az tietek is egyszersmind és viszont. A­mi a költözködés módját illeti, ha Petőfi Sándor, akkor, midőn neje utazható állapotban leend, még Debreczen magas kőfalai közt degál, akkor ő fog bizonyosan Szalontára szánkázni. De ha már ak­kor ott nem lehetne? Várjunk csak !­• Ha nincs Debreczenben oly meghitt embered, kinek őrködése alatt néd e kellemetlen utat megtehetné, megírod öcsém, bizonyosan a napot, melyen túl Debreczenben maradnia nem szükséges, s ha csak az inaimat birom, — vagy recitus — az inaim engemet bírnak, akkorra bemegyek, illetőleg bemegyünk. De minthogy igen szeretnélek tégedet még egyszer s talán utoljára Szalontán látni, ezen esetet (hogy t. i. én men­jek a kis komámért) tedd szükségtelenné, az által, hogy maradj egy pár nappal tovább Debreczenben (s miért ne lehetne ez ?) és hozd el magad, mihelyt ve­szély nélkül lehet. — Ha jó út (pláne száput) lesz, Szalonta Debreczentől nincs nagyon messze, mert az ember nem kerül Váradnak, hanem Szent-Márton alatt letér és Sass, Szakál, Ugra, Geszt helységeken keresztül egyenesen Szalontára lő, mint ezt a mappa bölcsen megmutatja. De rossz útban világért sem tanácslom ezt az utat, annál kevésbbé, mert fogadót sem talál az ember rajta. Ergo okosan.« Ez a levél napokig válasz nélkül maradt, s Arany már boszankodni kezdett, hogy Petőfi egy »betűre sem érdemesíti«, annál is inkább, mert Egressyéktől is megszenték, hogy Aranyné el fog menni, csak tudassák, mikor menjen. Petőfi elhide­­gülését látta a hallgatásban s elérzékenyülve panasz­kodott Szendrey Júliának, midőn február 14-dikéről végre megérkezett a várva várt válasz. S abban a hallgatás magyarázata: »Jelenleg mint futár vagyok Debreczenben s egy pár nap múlva ismét lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem hozzátok akartam vinni, csak az utósó napon hatá­roztuk el, hogy itt maradunk Debreczenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ket­­ten elfogytak volna. Itt laknak Vörösmartyéknál, mindkettő egészséges ; feleségemtől ne vegyétek rész néven, hogy nem tudósított benneteket, szegény, sem­mit sem tudott csinálni bujában. Képzelheti­tek napjait, melyeket itt töltött, míg én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nek­tek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyet­len egy levelet írhattam, az események rendkí­vüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja e levelem, bármily rövid lesz . . . nem gye­­rekség csak néhány perczet is kiszakítni időmből, mi­dőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly gyorsan repül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és uj csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! A viszonyok azonban úgy alakultak, hogy Petőfinek családját már febr. 22-dikén az Aranyék pártfogásába kellett ajánlani. »Feleségemnek — írja — minden áron hozzátok kell mennie ; magam sze­retném őt Szalontára kisérni, de ő holnap még nem indulhat s nekem holnap mennem kell Erdélybe. Ha egy kis barátság van bennetek, megfestitek értünk, hogy bejöttök, mihelyt jöhettek e levelem kézbeke­rülte után, s el­viszitek magatokkal feleségemet és gyermekemet. Igen-igen kérlek erre, bogyókét aztán *) Kiadja Ráth Mór négy kötetben. Egy-egy füzet ára 40 krajczár. A felvidéki közművelődési egyesület. A­­Felvidéki magyar közművelődési egyesülete e hó 26-án tartja évi nagygyűlé­sét Beszterczebányán — a Garamvölgy ezen szép városában, hol a jólét és ízlés találkát adott egymásnak — s melynek tájképi szép­sége a szelíden regényesnek minden bájá­val hat. A hely jól lett választva. Zólyommegye ezen szép városából, mely az ötvenes években Moyzes püspök panslavi­­sáló tendentiáinak oly szívósan s oly ered­ménynyel opponált, indult ki azon mozgalom, mely a »Maticzának« a zniói kath. a rőczei evang. pansláv szellemű gymnasiumoknak véget vetett. Ezen mozgalomnak báró Rad­­vánszky Antal főispán mellett Grünwald Béla volt a lelke, vezérszelleme, — kinek e rész­beli működésére — azon politikai ellentét da­czára, mely e lap szerkesztőségét tőle elvá­lasztja, bizonyára szabad azért elismerőleg rámutatni. Az osztrák-magyar-orosz háború. *) (Katonai tanulmány.) Távol vagyunk attól, hosszas theoreticus érvelé­sekbe bocsátkozni; soraink czélja az, monarchiánk földrajzi helyzete alapján, röviden és egyszerűen azon eshetőségeket elősorolni és megbírálni, a­melyekbe seregünk az oroszokéval szemben jöhet. Tanulmányunk a következőkre fog kiterjed­ni, é. p.: Bevezetésül: az előrelátható hadszinhelyek meg­tekintése . A) Nyugat-Galiczia hadszinhelye. I. a San-folyó bal partján. II. a San-folyó jobb partján. Végmegjegyzés e hadszinhelyhez. B) Kelet-Galiczia hadszinhelye. Végmegjegyzés e hadszinhelyhez. * Európának mai politikai constellatiója olyan,hogy akárhány indok található arra, miszerint az osztrá­­magy. és orosz két nagyhatalom között komolyabb vi­szony beállhasson ; különösen két kérdés áll már ré­gibb idő óta küszöbön, melyek megoldása előbb­­utóbb be kell, hogy következzék, t. i. a keleti és a szláv­ kérdés. Mennyiben állanak ezen kérdések egy­mással kapcsolatban, ezt megbírálni nem tartozik ki­tűzött feladatunkhoz , de annyi bizonyos, hogy úgy az egyiknek mint a másiknak az oroszok szellemében leendő kedvező megoldása, a mi érdekünkkel ellen­kezik. Ha tehát tisztában vagyunk a fölött, hogy ezen még el nem döntött kérdések — tekintettel arra, hogy azok a politikai téren alig dönthetők el — háborúra vezetnek, — hol keresendő ennek hadszínhelye ? Az osztro-magy. monarchiának tartományai kö­zül, Galiczia (Bukovinát is ide értve) egyedül az, mely Oroszországgal közvetlenül határos, miért is ezen tartomány első­sorban látszik hivatva arra, hogy egy osztr.-magy.-orosz háborúban, hadszínhelyül sze­repeljen. Az orosz seregre nézve pedig a következőt je­gyezzük meg: Ama terjedelmes terület, mely Gácsország ha­tárát körülfogja, az úgynevezett »Pinski« avagy »Pripet« mocsárak által két hadszínhelyre, t. i. a *) Ezt a kitűnő szakembertől eredt tanulmányt a Ludovica academia közlönyének legutóbbi — augusztus 15-ki­­ füzete közölte. Utánközlésében nem az vezet, mintha a kérdést actuálisnak tekintenék, hanem az, hogy a katonailag fontos és érdekes közlések ismeretének terjesztésében ma már a sajtónak is meg kell tenni a magáét. A szerk.

Next