Nemzet, 1887. szeptember (6. évfolyam, 1797-1826. szám)
1887-09-29 / 1825. szám
Itra,Bigage, Verencalak-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Egy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. __________Egyes szám 5 kr.__________ 1825. (267.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1887. Csütörtök, szeptember 29. KIADÓ-HTVATil. Ferencziek'tere, Athenaeum-épület, földjáiak Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................... 8 fr 8 hónapra ............... 8 * 6 hónapra ............... 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felölfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * _______Egyes szám 5 kr. VI. évi folyam. Budapest, szeptember 28. Deák Ferencz. Érez volt összes erkölcsi lényében: most érczből öntve áll előttünk. Három korszak képezte lábai alatt a talapzatot: most magas kőemelvényen jelenik meg szemeink előtt imposansan, nyugodtan jelenik meg, minő életében volt. De az a szobor, melyről holnap lehull a lepel, nemcsak érez és kő, hanem egyszersmind hideg, mozdulatlan. Ellenben annak, aki több, mint egy évtized előtt elköltözött, életében a hazaszeretet lángja hevitette át egész valóját. Nem az a hazaszeretet, mely csatariadót ír, mely felrázza a milliókat, s a vérmezőre küld százezreket. Azon hazaszeretet, mely nagyobb csudát művel, mely tud tűrni, szenvedni, dolgozni, s mely bölcsességgel, munkával, kitartással vissza tudja szerezni a csatatéren elvesztett hazát. Ha abból a tüzből, mely Deák Ferencz szivét bevitette hazájáért, csak egy szikra pattanna szobrába, ez az érczemlék áttüzesedk, megolvadna, ott, a kegyeletes ünnepet ülő tömeg szeme láttára. Ha Deák szive tényleg elporladt, úgy a hazaszeretnek szent tüze hamvasztotta el. De tettekkel és nem szavakkal szerette a hazát. Az az érerszobor, melynek leleplezése nemzeti ünnep, nem Deák érzelmeit, hanem Deák tetteit dicsőíti. De melyek valának az ő tettei? Jöhet-e korszak Magyarországra, midőn, s jöhet-e nemzedék, melynek ezt kérdeznie kell? Azon közvetlen benyomás, melyet Deák Ferencz félszázados politikai pályája három nemzedékre tett, már kezd múlni. Alakjának most már körvonalai kezdenek kidomborodni a részletek helyett. Tizenegy év nagy idő nemcsak az egyének, hanem a népek életében is. Bármily vesztesége van egyénnek, nemzetnek, tizenegy év enyhítőleg hat. Egy évtized elég a legsajgóbb fájdalom csillapítása, a legvérzőbb seb behegesztésére. Különben is egyének és népek gyorsan felednek. Elfordul tekintetük a múlttól, hogy a jövőbe nézzenek. Mi sem mutatja annyira Deák valódi nagyságát, mint hogy az idő által nemcsak nem veszt, hanem nyer. Az igazi nagy emberek kiváltsága ez, s ez különbözteti meg őket az ephemer nagyságoktól, kiket az összehasonlítás hiánya, pillanatnyi siker, vagy pusztán a hit kiált ki nagy emberekké. Az idő az igazi nagyság próbája, mint a király víz az aranyé. Valamint minden más érctet megolvaszt, csak a legnemesebbet kíméli, ép úgy évtizedek, vagy századok megőrölnek minden emberi alakot, csak a kivételes lényeket, a valódi nagyságokat kímélik meg. Azért halhatatlanok ők. Az isteniből e tulajdonságot örökölték. Deák Ferencz ki fogja állni a valódi nagyság próbáját. Sőt nem hogy kisebb lenne, évtizedről-évtizedre nagyobbá lesz. Az ily magas alaknak távlatra van szüksége, hogy teljesen szemlélhető legyen. A felhőkön túl trónoló havas csúcsok közelről nem, hanem csak bizonyos távolságból impozánsok. Csak igy jöhet létre öszhang a részletek közt. Azon három nemzedék, mely Deák Ferenczet közvetlenül ismerte, csak részleteket ismert e nagy emberből. A teljes és összbenyomást egy későbbi nemzedék kapja meg. Nem mintha Deák hosszú politikai pályáján nagy átalakulásokon ment volna keresztül. Ellenkezőleg, Deák Ferencz szinte egyedül áll a tekintetben, hogy mindig egy és ugyanaz maradt. Kivételesen hosszú politikai pályája mindvégig egyenes vonalat képez. Nincsenek félrecsapásai, útvesztői. Ennek oka főleg Deák erkölcsi lényében található meg. Deák pályája inkább etnikai, mint politikai s míg az emberiség etnikai fejlődésében is csak kevés változás történt, annál egyenletesebbé tesz az erkölcsiség örök rugója valamely egyéni pályát. Mind a három nemzedék ugyanazon erkölcsi Deákot ismerte a forradalom előtt s a forradalom és a kiegyezés után. Ugyanazon változatlan jellemet, mely nem alakult át, mint nem változik az igazság. Sőt e kivételes lénynek még értelmi fejlődésében is alig vehetők észre a fejlődési és átalakulási fokozatok. A negyvenes, sőt a harminczas években ugyanazon Deák tett, beszélt, aki cselekedett és szólt a kiegyezési korszak alatt, sőt a kiegyezés után. Ugyanazon Deák beszélt az úrbériségről, mint harmincz év múlva a szőlődézsmáról. A vegyesházasságokról ugyanazon Deák szólt, mint aki félszázados pályáját szinte befejezte a polgári házasságról szóló beszédével. Kész államférfi gyanánt lépett fel s érintetlen geniusával vonult vissza betegszobájába. Ez a változatlan és feltárt életpálya mégsem oly egyforma, mint kortásai előtt feltűnt. Ez az egyszerű jellem nem nélkülöz bizonyos komplicáltságot. És egy sereg motívum, mely elhatározására hatott, ismeretlen volt még környezete előtt is. Nem egy fellépését meg nem értették kortársai, sőt párthívei sem. Az adatgyűjtés és történetírás hosszú s fáradságos feladata leen, ezt a látszólag teljesen sima pályát minden pontján végig kisérni s ezt a jellemet valamennyi tűzpróbájában megvilágítani. A történetírás néha hasonlít a monumentális építészethez. Egy-egy nagy alkotást csak hosszú időn át lehet létrehozni. A kölni dómot századokon át rakták össze, a szögletekből és csucsivekből. A történetírásnak is sok dolga lesz, míg Deák alakját összerakja azon egyenes vonalakból, melyek annak erkölcsi, emberi és politikai lényét képezik. A szoborművészetnek és az éretbeöntés modern technicájának végtelenül könnyebb feladata volt Deák physical lényének elénk varázsolásával. Mindig uj és uj adatok, jellemvonások merülnek és még fognak felmerülni rá vonatkozólag. Nem más és más Deák Ferenczet mutatnak ezek be, hanem egy óriási lelki nagyság uj és uj oldalait, tetteinek, nyilatkozatainak uj és uj háttereit. A kiegyezés története, melynek heroicus főalakját Deák képezi, még nincs megirva. Sőt azon bőséges és nagy gonddal gyűjtött anyagot is, mely e történet becses alapját fogja képezni, utolsó és fő részeiben csak ezentúl fogja közzé tenni Kónyi Manó. Sok homályos pont vár még megvilágításra. De minden új megvilágítás rá, Deákra fogja vetni fő fényét. Nagy igazolást fog minden új adat tartalmazni Deák Ferenczre, nem a jogos vádakkal szemben, melyek nem léteznek, hanem a jogtalanok ellenében is. Kossuth vádolta Deákot, hogy feladta a nemzet jogait. E vád már keletkezésének pillanatában megczáfoltatott s azóta megczáfolta maga a nemzet két évtizedes magatartása. És megczáfolta minden tény: a magyar államiságnak a kiegyezés alapjában való hatalmas megerősödése, a nemzeti élet kifejtése s azon domináns állás, melyet Magyarország a monarchiában elfoglal. A kiegyezés története azonban azt is fel fogja deríteni, hogy ha a kiegyezés nem adott fel jogokat, ez szinte kizárólag Deák Ferencznek köszönhető. Deák erkölcsi nagyságát semmi sem mutatja annyira, mint hogy a nemzet jogait nem csak fel, hanem lefelé is meg tudta védelmezni. Hogy nemcsak a hatalommal, hanem a kifáradt s már-már minden áron alkudni akaró saját pártjával szemben is rendületlenül tudta lobogtatni a jogfolytonosság zászlaját. A jog felsége és sérthetlensége soha senki által nem nyert oly erélyes kifejezést, mint általa. A jog és igazság senkinek lelkében nem képezett oly rendithetlen sarkpontot, mint az övében. A jog ily alakban soha a világtörténetben nem állíttatott emelvényre, a cultusnak ily tömjén-füstjével körül nem vétetett. És a puszta jog soha ily diadalt nem aratott, megczáfolva ekkér Kemény Zsigmond aggodalmát, ki egyik azonkori iratában kétkedve kiáltott fel: váljon a jog egyszersmind hatalom-e? A világtörténet nagy erőszakai, s külösen a legújabb kor véres jogtiprásai közepett, egyedül Magyarország volt azon hely, ahol a jog zászlaja, pusztán erkölcsi hatalomkép diadalmaskodott. Ily erkölcsi hatalommá a nemzet jogát Deák avatta. Ezért volt ő gondviselésszerű férfia a kiegyezés korszakának. Megdöbbenve gondolhat rá a jelen nemzedék, mily alakulást vehetnek vala a haza ügyei, ha a kiegyezés korszakában Deák Ferencz nincs. Ha nincs ő, a ki két szélsőség, a forradalom és a jogfeladás, az elszakadási törekvés és az összbirodalomba legalább részben való beolvadás eszméje közt a nemzet lelkének egyensúlyát fenn nem tartja, s ki a helyes kivezető utat megtalálja. Ide az ő szigorú ragaszkodása kellett a joghoz, erős szeretete a hazához, biztos szemmértéke, s a haos felett uralkodó tekintete. Erre volt képessége neki — és csak neki. Nem volt merész, visszariadt a kockázatoktól. De meg merte volna kockáztatni a várakozásban a legvégsőt, inkább, mintsem a nemzet jogait feladja. Nem volt izgató, nem tűzött ki zászlókat, hogy a nemzet figyelmét felkeltse. De a nemzeti öntudat leghűbb kifejezője s az egyszer proclamált nemzeti jog legrendíthetlenebb védője volt. Positív és nyugodt lényével nem tudott, vagy nem akart hatni a nemzet képzelmére. Nem fokozta fel becsvágyát, nem hízelgett hiúságainak. De a nemzet igazainak elismert dolgokat meginhatlan várba, a jog várába helyezte. Varázskörrel vette körül, az igazságéval. A harcznak sem vágya, sem szeretete nem élt benne. Olympi nyugalma több volt a nyugalom óhajtásánál. De mikor egyszer a jog békés kardját kihúzta a nemzet igazai mellett, a teljes győzelem előtt nem dugta azt hüvelyébe. A harcz és küzdelem ezen ösztönszerű kerülése, s az egyéni becsvágy teljes hiánya volt oka, hogy nem lett a nemzet egyedüli vezérévé már 1848 előtt. Pedig mily kár ezért, mert mily más alakulást vesz vala a történelem! így nemcsak meg kellett osztania a vezérséget Széchenyivel és Kossuth tal, hanem e két nagy ember soká háttérbe nyomta. A visszafelé való okoskodás hálátlan feladat különösen a történelemben. De korunk történetének leendő írója alig állhat ellen a kísértésnek, hogy megkísérelje rajzolni: mi lett volna akkor, ha kizárólag Széchenyi, vagy kizárólag Deák vezeti vala a negyvenes években a közvéleményt. Hogy mi lett Kossuth vezetése mellett, mindnyájan tudjuk. Ha Széchenyi vezet, s Kossuth és Deák jelentéktelen szerepre szorulnak, Magyarország okvetlenül elkerüli a forradalmat, de fejlődése évtizedekkel megkésik. A magyar társadalom nem megy át rázkódáson, de egyszersmind soká megtartja vala feudális szerkezetét. A democratikus eszmék, Széchenyi vezérsége alatt, nem diadalmaskodnak, habár a democratiára való izgatás első lökése tőle származott. Parlamentarismusunk sokkal később születik meg, ha ugyan még egyátalán megszületett volna. Magyarország az államiságnak valószínűleg kisebb mértékével megelégszik. Széchenyi annyira félt a kockázattól, hogy elfogad vala kevesebbet, s ehhez képest a nemzet becsvágyát lefokozta volna ép ellentétben Kossuth tal, ki a jogosnál többet akart és ehhez képest szertelenül felfokozta a nemzetnek amúgy is lobbanékony képzelődését. Deák a kettő közt állt, bár Kossuth tal azonos, a parlamentáris-democratikus alapon, de ettől mégis bizonyára legalább oly távol, mint amattól. Ha a nemzet Deákra hallgat, illetőleg Deák vezetni akarja a közvéleményt, mily szerencsés megoldást nyerhet vala már akkor nemzeti problémánk. Deák akarta a democratikus átalakulást, de rázkódás nélkül; akarta a modern parlamentáris Magyarországot, de forradalom nélkül. Gyökeresebb nyitó, alaposabb reformer volt Kossuthnál, ki nem a fő közjogi eszme, hanem a politikai eszmék tekintetében soha sem volt radicális, sőt gyakran ultra-conservativ, mint későbbi pártja; de általa vezetve a nemzet biztosan elkerülte volna a rázkódásokat il, már azért is, mert a dynastia Deák irányában nem táplál vala bizalmatlanságot. Úgy látszik azonban, a középen állók mindig félre löhetnek, a középutak nagy mozgalmak idején soha sem vezetnek ki. De erős meggyőződésünk, hogy ez állandó történelmi jelenségnek oka nem az eszmékben és elvekben van. Hisz többnyire a szélsőségek közt helyet foglaló eszmék gyökereznek az igazságban, az igazság pedig nem lehet gyenge és tehetetlen. A hiba többnyire az ezen eszméket képviselő férfiakban volt, akik szerénység, becsvágy hiánya miatt, nem léptek a forrongó tömegek elé, s nem követelték maguknak a vezérséget. Deákot is a forradalom vihara inkább megijesztette, félrevonulásra birta, mintsem megkisérlette volna e vihar menydörgésének túlkiáltását. Egész lénye tiltakozott ellene, hogy a háborgó szenvedélyek hullámai közzé vesse magát, mert ezek a hullámok zajosak és többnyire piszkosak. Ezért nem lett Deák a nemzet vezérévé már 1848 előtt. Ezért nyomatott háttérbe a nagy triumvirátusban is, az ő, Kossuth és Széchenyi triumvirátusában, így következett be a catastropha, melyből csak ő menthette ki a nemzetet. És a mentés munkájára nézve szerencse volt, hogy Deák egy irányban sem lépett túl, hogy teljesen birta a nemzet bizalmát anélkül, hogy a boszos hatalom menyköveit maga ellen provocálta volna, így ő közvetítő lehetett a letiport haza és a bősz erőszak közt. Nem ké- A NEMZET TÁRCZÁJA Szeptember 28. Deák Ferencz az élet vághatárán. Naplómból. Irta: Rónay JlUzint. _f »Kedves Barátom! — Általunk közösen tisztelt és szeretett barátunk, hazánk nagy fia Deák Ferencz, ma este, saját elhatározásából azon óhajtást közölte velem, hogy az utolsó szentségek felvételében akarna részesülni s arra kért fel, miszerint ezt veled tudassam s kérjelek meg, hogy abban őt te lennél szives részesíteni. Midőn ezt veled közölni szomorú, de legbizalmasabb baráti kötelességemmé vált, felkérlek, hogy f. h. 21-én, déli tizenkét órakor légy szives az általad ismert lakáson megjelenni, hogy a szenvedő nagy hazafinak, irányodban táplált legnagyobb bizalmának és óhajtásának megfelelhess. Mint ő mondá, Rónay a szükségesekkel ellátva, feltűnés nélkül, mint barátom, bizonyosan meg fog jelenni, s kérésemet teljesitendi. Az ügy most még hármunk titka. — Remélem, hogy a benned helyezett nagy bizalomnak meg fogsz felelni, s a szenvedő barátnak óhajtását teljesitended. Hű barátod Janarius 20. 1876. Dr. Kovács Sebestyén Endre. * * * A budavári királyi palotában, januarius 21. 1876. E sürgősen küldött levelet januárius 21. reggel 91/* órakor, a kis Fenség termében, azon pillanatban olvastam el, midőn ő Felsége a király belépett, hogy kedves gyermekének (Valeria Ignő) »Jó reggelt« mondjon. Szó nélkül nem távozhattam volna a várból s úgy hiszem, nem szegtem meg a »hármak titkát,« midőn egy negyedikkel, Magyarország királyával közöltem Deák Ferencz szándékát. »Sajnálom őt, mondá a király, de örvendek, hogy a szentségek felvételére gondol; menjen ön, ne tartóztassa semmi.« — A második órától felmentettem a főherczegaszszonyt, s délben már ott valók Deák Ferencznél. Már-már egy éve, hogy nem láttam Deák Ferenczet. Ah, mivé jön! mivé lön az egykoron hatalmas férfiú! Szellemi erejéről most már csak az tesz tanúságot, hogy fájdalmait, a hosszú és kinos haldoklást nyugodtan, panasz nélkül tűri... Szivem megesett, midőn reszkető kezét felém nyujtá... Magunkra maradtunk. »Látni óhajtottalak, mondá gyenge, fájdalmas hangon, én nem vagyok confessio nélküli ember, szeretném utolsó keresztyéni kötelességemet teljesíteni, a Viaticumot magamhoz venni, benned bízom, mikor lehetne szándékomat végrehajtani ?« — »Kedves bátyám, rendelkezésére állok, holnap délben itt leszek, s végezhetjük ájtatosságunkat nyugodtan, zajtalanul.« * * * Januárius 22. Kevéssel tizenkét óra előtt, a szent-ferencziek egyházában magamhoz vettem a szentséget, s kocsira ülve, siettem a haza betegéhez. — Deák Ferencz bánatos szívvel meghajolt Isten előtt s részesült a szentségekben ... Én pedig odatérdelve a beteg mellé, nevében így imádkoztam: »Mindenható Isten! Elismerem, hogy sok jóval áldottál meg az életben, s azért, hogy éltem legszebb napjait az emberiségnek és hazámnak szentelhettem, leborulva mondok hálát. Elismerem azt is, hogy az emberi gyengeségektől és tévedésektől nem valók felmentve s ezekért bocsánatot kérek tőled szeretet Istene. Segíts meg uram utolsó küzdelmeimben, vigasztalt kérlek és erősíts, hogy türelemmel viselhessem keresztemet, hogy mindenkivel kibékülve, nyugodtan mehessek elébe végzetemnek. Legyen a te akaratod!« Összetett kézzel hallgatta végig imám minden szavát, fájdalmas arczán nyugalom és elégülés vonult keresztül, magához vont és megölelt, azután kívánságára a szomszéd teremből beszólitam barátait, Mikes grófot és Kovács Endrét, kezet fogott velük szó nélkül.........Fájdalmamat nem küzdhetem le ..., távoztam. Januárius 23. Reggel tíz órakor a budai várkápolnában szentmisét szolgáltam az udvarnak, s a Mindenható zsámolyánál kértem gyenge szavammal áldást betegünkre. Jelen volt most is, mint rendesen József főherczeg és fenséges neje Clotild. — Dél tájban a kis fenséggel sétára indultam a várkertbe, hol ő Felségével a királylyal találkozónk; kegyesen félreintett s Deák Ferenczről kérdezősködött: »Végeztünk Felség!« — »Szeretem, hogy elkészült, segítse Isten!« mondá a király s elszomorodva tovább haladott. * * Januárius 25. Délután három órakor megérkezett Bajorországból ő felsége a királyné, s az előteremben, első hozzám intézett szava az vala: »Hogyan van Deák Ferencz ?« — » Híveink nem vigasztalók felség, betegsége súlyos, reménytelen.........« A felséges asszony mélyen meghatva sietett kedves gyermekéhez. * * * Januárius 29. A reggeli lapok gyászkeretben hirdetik az országos gyászt, Deák Ferencz halálát: a haza legnagyobb fia tegnap (28-kán) este 108/* órakor végezte hosszú, kínos szenvedéseit.... Az ige elhal ajkamon, szám nincs, csak könyvim vannak .... Reggel kilencz órakor a gyengélkedő Valeria főherczegasszony látogatására mentem. Felséges anyja ölében ült. — Valeria, mondá a királyné, e pillanatban közli velem azon szomorú hírt, hogy Deák Ferencz meghalt! Úgy van-e ? — Igen felséges aszszony, úgy van, Deák Ferencz tegnap este meghalt, gyászunkat a lapok már mind hirdetik, az országgyűlési háznagytól is érkezett tudósítás .... A királyné elérzékenyülve csókolta meg szeretett gyermekét, az országos gyász első hírnökét. * * * Januárius 30. Ő Felsége a királyné, kegyelete emlékéül, koszorút szánt Deák Ferencz ravatalára, s felszólittattam, hogy a koszorú-szalagra feliratot ajánlanék; én a következő négy szót jelöltem ki: »Erzsébet királyné — Deák Ferencznek.« — Ajánlatom elfogadtatott. Januárius 31. E nevezetes napon, mi Deák Ferenczben halandó volt, ott nyugodott ravatalon a m. t. akadémia előcsarnokában. — Délután négy órakor ő felsége a királyné megérkezett. A legelső magyar hölgy, a legbölcsebb magyar hazafi tetemét sajátkezüleg koszorúval tisztelte meg. Midőn ő felsége a ravatal lépcsőit elhagyó, körülnézett, mintha csak azt kérdezte volna: hol lehetne itt a nagy halottért imát emelni az ég urához ? Közeledtem, hódolatteljesen jelentve, hogy az imazsámoly a ravatal előtt áll. Ő felsége, arczát elfedve, térdre borult. Az országgyűlés legkitűnőbb tagjai néma csendben valának tanúi e megható jelenetnek, s nem egy szemben ragyogtak a fájdalom könyvi. Magyarország királynéja imádkozott: A korona meghajolt az erény előtt! A felség hódolt a tiszta hazafiságnak! Lapunk mai számához fél ír melléklet van csatolva. A Deákszoborról. Budapest, szept. 28. Ma még szűk deszkafalak zárják körül, holnap már lelkesedéssel fogják üdvözölni a nagy emlékszobrot, melynek története a hazai művészet történetének egy fontos fejezetét képezi. E szobor már méreteinél fogva is a hazai szobrászat legjelentékenyebb műve, de hiszszük, hogy a művészeti kivitel is , habár számos kifogásra adhat alkalmat, a jogos igényeket kifogja elégíteni. De erről véleményt mondani, e perczben korai dolog volna, a mi tisztünk egyébiránt nem a critica hanem a történetírás amennyiben a Deák szobor keletkezésének és elkészítésének főmozzanatairól akarunk szólni. Valóban érdekes történet, melynek lapjain a legfontosabb művészeti kérdések nyomaira akadunk, melynek kiváló hőse van és a melyből még a tragicum sem hiányzik. Hiteles adatok nyomán mondjuk el, de bele játszik saját élményeink egy része , hiszen a legelső minta keletkezésétől egészen a mű elkészítéséig, szemtanúi voltunk a munka fejlődésének és haladásának. Éppen tíz éve annak, hogy a Deákszobor pályázatot kihirdették. Internationális pályázat volt, három nagy díjjal — 6000, 4000 és 3000 franc — benyújtási határidő 1878. október hó 31-re. Egy rövid évtized, de menynyire változtak azóta a művészi viszonyok hazánkban! Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy annyi kiváló szobrászati tehetség fog mint egy varázsütésre megjelenni. Huszár Adolf volt a legkiválóbb és oly nagy mű kivitelénél majdnem az egyedüli számbavehető szobrász. És őt e pályázat nem találta készületlenül. Ki nem emlékeznék arra a sárgára meszelt városligeti kis bódéra, melyben hajdan a »Ringelspiel«, a fővárosi vasárnapi közönség e gyönyörűsége tanyázott. A főváros kiűzte a kis rondellából a zajos sportot és a házikót Huszár Adolfnak engedte át a műteremnek. Ezen atelierrel szemben volt a városligeti körönd legkiválóbb helye. Ott ült rendesen Deák Ferencz híveitől körülvéve, ott lestek szavaira, ott mesélte a vidámnál vidámabb adomákat. Valami szegény rokkant embert, ki a várostól karosszékek felállítására engedélyt kapott, akart felsegíteni és azért foglalt ott helyet. De hiszen azt még a fiatalabb nemzedék is jól tudja. Hanem talán kevés embernek van tudomása arról, hogy Huszár Adolf itt tanulmányozta Deák arczát s hogy a műterem ajtajában állva mintázta is azonnal, hiszen az élő modell ott ült előtte. Midőn tehát 1877-ben őszszel a pályázat kihirdettetett, Huszár lázas tevékenységgel sietett a munkához és rövid idő alatt kész volt egy pár »skizz« abból a sötétpiros viaszból, melyet mintázásra legjobban szeretett. Csakis álló alakról álmodozott és a minták beküldése előtt pár nappal az ülő modellre nem is gondolt. De valaki megsúgta neki, hogy egy hires bécsi szobrász ülő mintát küldött s hogy a szoborbizottság kebelében többen határozottan ezen kivitelmód mellett vannak; ekkor éjjel nappal dolgozván, még a határidő letelte előtt, lázas sietséggel készült el azon ülő minta, mely az első dijat nyerte. 1878. deczember 8-ikán volt. A műcsarnok nagy termében ki voltak állítva a beérkezett pályaművek, buszai és külföldi szobrászok — egy angol is — versenyeztek a díjért. Érdekes közönség volt jelen. Báró Weinckheim Béla körüljárt a teremben, megnézett minden művet, de, egyetlenegy sem tudta tetszését egészen megnyerni. Én — így szólt — legjobban szeretném, ha a Deák-emléket úgy alkotnák, hogy büszke magas oszlopon ott állna vagy egész alakban, vagy mellszoborban. Andrássy Gyula gróf az arczkifejezést nem találta egészen helyesnek egyik mintánál sem. Minden ember arcza a fővonásokban hasonlít valamely állatéhoz — jegyezte meg — a Deák arczában az oroszlán vonásaira lehet ráismerni, de ezt a művészek nem tudták híven visszaadni. Képzelhetni, milyen kíváncsisággal néztek a jirg — melynek tagjai közt három híres külföldi művész volt — ítélete elébe és milyen büszke öröm-