Nemzet, 1887. szeptember (6. évfolyam, 1797-1826. szám)

1887-09-11 / 1807. szám

8 Hnaa»P8§«ST ferencaiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr.____________ 1807. 1249.­ szám. _________Reggeli kiadás. _ Budapest, 1887. Vasárnap, szeptember 11.­­&ADÓ-tffrA¥AÍ,f­­erencziek-tere, Athenaeum­-épület, föld**1n4. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... _ _ „ 2 frt 3 hónapra ........ ................ 6 > 6 hónapra _ _ ......................... _ _ _ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. VI. évi­folyam, Budapest szeptember 10. A bolgár kérdésben eddig csak episodok vannak. Episodok, melyeket felvetnek vagy felmerülnek, azon czélból, hogy a — külön­böző érdekek szerinti — megoldást készítsék elő, de eddigelé még egyik sem mozdította azt elő. Habár nem tagadhatni, hogy a Batten­­berg-regime és a Kaufbars-kísérlet épp úgy, mint az orosz részről felmerült sokféle tapo­­gatódzás — le az Ernrot küldetésének eszméjéig és másfelől a régensek és ellenfeleiknek kü­lönböző erőlködéséig, mind arra volt irányoz­va, hogy a bolgár kérdést egyik vagy másik érdeknek megfelelően megoldja és ha nem is érte azt el egyik sem, sőt azt lehet határozot­tan állítani, hogy a megoldást meg sem köze­lítő, sem a dolog lényegére, sem formájára nézve, annyi mégis bizonyos, hogy egyik sem maradt befolyás nélkül a megoldásra hiva­tott tényezőkre és így, természetesen, mind­ezen episódoknak­­ felismerhető hatása lesz az eredményre is, bármilyen távoli és bármi­lyen előreláthatatlan legyen is az. Nem akarjuk most azt fejtegetni, hogy a bolgár nemzetre és különböző párttöredé­keire, ezek a különböző episódok milyen ha­tással voltak és lesznek. Csak anynyit jegy­­zü­nk meg e tekintetben, hogy világosan ki lehet venni azt, miszerint az orosz-barát és orosz-ellenes elemek bizonyára hullámzatos átalakulásokon és talán erőben és számban való szaporodáson és csökkenésen mennek át, a szerint, a­mint egyiknek vagy másiknak kedveznek az illető kísérletek és episodok. Úgy, hogy a végeredményre lényeges beto­­lással lesz az, hogy milyen stádiumban fogja találni, ezeket a tényezőket. Nem is lehet megmondani, hogy a sakkjátékban most melyik tényező erősebb vagy sze­rencsésebb, mert Európa csak az egyoldalú források ellentétes tudósításaiból értesül a bulgáriai helyzetről és különben is, hogy egy-egy váratlan fordulat, lényeges válto­zást idézhet elő e tekintetben, bizonyítja az, hogy a Battenberg regime teremtette meg az orosz-ellenes álláspontot és független öntuda­tot a bolgár nemzetben, pedig ezzel az oro­szok épen ellenkezőt akartak elérni. Meg­fordítva, fenforog az az aggodalom, hogy a Coburg herczeg kormányzása — eddigi ta­­pogatódzásaiban és sikertelenségeiben — nem fogja-e az orosz párt esélyeit növelni és en­nek érdekében, a békés, európai érdekeknek megfelelő megoldást, megnehezíteni, időben kitolni vagy épen lehetetlenné tenni. Pedig, merőben ellenkező szándékból volt kigon­dolva és eddig keresztülvive. Igaz, hogy minderre lényeges befolyás­sal van és lesz a diplomatia magatartása, és épen azt akarjuk érinteni, hogy milyen be­nyomások alatt áll ez, a különböző episó­dok és kísérletek hatása következtében. Min­den illusió nélkül állíthatjuk, hogy a monar­chiánk érdekei által képviselt valódi európai érdekeknek kedvező változásokon ment át a hatalmak álláspontja és főleg hangulata, daczára annak, hogy a diplomatia óvatosan kerülte mindig az összeütközést Oroszország­gal, sőt ennek minden ambitiója és érzékeny­sége iránt, és minden fel-felmerülő szeszélyé­vel szemben, (mert a Kaulbars és Ernrot-féle küldetéseket egyébnek aligha lehet nevezni) a legnagyobb gyöngédséggel és előzékeny­séggel viseltetett. Mindig az volt a diplomatia álláspontja, hogy a bolgár kérdés megoldásában Orosz­országra kell bízni a kezdeményezést és ha ez ellen felmerült valami, azt a diplomatia kö­vetkezetesen ignorálta. Pedig komoly dolgok merültek fel: Battenberg fellépésétől (Bul­gária uniójától) Koburg herczeg tényle­ges uralmáig.­­ Pedig türelmetlenkedik és szenved két év óta úgy Bulgária, mint az európai közvélemény és üzletvilág eleget Oroszország kedvéért; a diplomatia azonban ezeket türelmetlenkedni és szenvedni hagyja, koc­káztatva a sok kárt és — esetleg — des­­perált lépéseket. De azt mégis örömmel lehet constatálni, hogy ha béketűréssel viselte is a diplomatia Oroszország hosszas negatíóját, ha komolyan foglalkozott is minden kivihetetlen vagy ve­szélyes tervével és nézetével, ebből a nagy türelemből és komolyságból napról-napra nagyobb jogot merített arra, hogy szigorúan felbonczolja és kivihetetlenné tegye Orosz­ország eddigi c­élzatait. Nem tudjuk, hogy így lesz-e ez jövőre is. De azt látjuk, hogy ha a rövidlátó és szenvedélyes politikusokat mindegyre meg­riasztja is, hol Németország kormányának előzékenysége Oroszország iránt, hol lapjai­nak váltakozó hangulata, eddig még tény­leg Németország e kérdésben sem tért el monarchiánk érdekeitől. Olaszország és An­glia pedig változatlan kitartással állanak Oroszország túlköveteléseivel szem­ben. Pedig nem mindig volt ez így. Úgy, hogy Oroszország — a diplomatában — nem sokat nyert a bolgár kérdés megoldá­sának eddigi halasztgatásával és — még ke­vesebbet — kísérleteivel. Daczára annak, hogy elvesztette — éppen ezen magatartás mellett — minden jogát­­az erőszakhoz. Szokás a nemzetközi helyzetek változá­sát egyes hatalom actiójának tulajdonítani. És mikor — sokszor megtörténő változásai­ban — az kedvezőtlennek látszik monarchiánk érdekeire nézve; rendesen külügyi kormá­nyunkat vádolják ezért. Várjon akkor (mint most), mikor megfelel az érdekeinknek és e mellett a békét is megóvja; nem lehet egy kis érdemet ebből külügyi kormányunknak is juttatni ? Nem, ezt még nem szabad tenni. Csak azt szabad constatálni, hogy eddig nincs baj. Csak azt kell követelni, hogy ezentúl is, le­hetőleg megóva legyenek érdekeink; csak azt kell kilátásba helyezni, hogy ha az eredmény is meg fog felelni érdekeinknek, az igazságos kritika fel fogja ismerni abban kormányaink érdemét is. Addig pedig — legyünk óvatosak, erélyesek, nyugodtak! A NEMZET TÁRCZÁJA Szeptember 10. Balatonfüred és még valami. — Levél a »Nemzet« szerkesztőjéhez. — Végéhez közeledik Balaton-füred ez idei évadja; a legszebb s leghosszabb évadok egyike, a minő valaha a Balaton partján volt. Nehogy az ol­vasó azt higyje, hogy a nagyot mondásban akarom magamat gyakorolni, megjegyzem, hogy az alatt, a­mit mondtam, csupán és kizárólag a lefolyt évad ter­mészeti előnyeit értem. A balatoni fürdés az idén oly hosszan s áldásos természetének oly teljességével állt a fürdőzők rendelkezésére, mint kevésszer eddig, mert az idén Füred climája a fürdésre tán állandób­ban derült volt, mint bármikor. S ennek daczára valódi jó saisonról nem lehet szó. Sőt az igazat kimondva rosszabb volt e saison, mint a tavak­ után bárki hitte; s a­mi a fő vesze­­­delem e fürdőre nézve, a közönség és közvélemény állandón tapasztalt jó­indulata mintha megfordult volna; az egykori lelkes dicsőítések mintha animosus ellenségeskedésnek adtak volna helyet; s a fürdő meg­­élénkítésére pár év előtt a Balatonegylet megalakítá­sában is nyilatkozott activitás mintha a sajtóban oly reactiónak engedett volna helyet, melynek eredménye csak ez egyik legrégibb s legszebb, a természettől leg­­megáldottabb s az emberektől leggondozottabb ma­gyar fürdő depopularisálása lehet. Most, a fürdősaison végén, mikor soraim czélja nem lehet önös reklám többé, szabad tán kimondanom hogy ez a Balaton-Füred irányában a sajtóban is elharapózott insus nem méltányosan bánik el Balaton - Füreddel. Miben lett e fürdő rosszabb, mint volt, hogy most egyszerre elpártoljanak tőle régi barátai ? Nem oly festői-e a tó most is, vize nem oly áldásos-e ? Intézményei nem a legfejlettebb magyar fürdők színvonalán vannak-e, s ha nem is versenyez­hetnek északnyugat tengeri, vagy Svájcz tavi fürdői kényelmével és pompájával, nincs-e meg mégis min­den téren a fejlesztésre érdemes és képes, már­is eu­rópai kezdet, melytől­­ nem az állapotoknak a valóknál rosszabbak gyanánt színezésével elriasztani, hanem inkább melynek megnyerni kellene a közönség részvételét. Azt mondják, ez a részvét meg volt már régen, de a fürdő nem haladt. Ez a vád, a­mennyiben ala­pos, Balatonfüredet kevésbé érheti, mint hazánk leg­több fürdőjét. Én szeretném látni, melyik hazai fürdő az, a­mely oly állandón, minden időszakban igyeke­zett volna lépést tartani az emelhető igényekkel, mint Füred, s ha nem is teljesülhetett minden, a­mi a közönség kedvére lenne, hogy koronkint sok telje­sült, az nem szenved kétséget. Tagadhatatlanul nem az Balaton-Füred kényelem, elegantia és otthonias­­ság dolgában, a­mi a svájczi ilynemű tavak vidéke; de ezt maga Balaton-Füred, kerüljön bármely Krézus kezébe el nem éri soha; ama tavak vidékének szemre s kedélyre pompás voltát nem egy hely kizá­rólagos szépsége adja meg, hanem — mint ezt a Rajna vidékéről is megírta e lapban egy kitűnő toll — az egész vidék cultivált s a természet szépsé­geivel egy egészbe olvadó fejlettsége. Ezt magá­ban Füred el nem éri soha. Oda, hogy a Balaton egész mentében egy liget legyen , hogy a veszprém-zala­­somogyi partok képe — a természetileg jelentkező eltérések mellett — párjává lehessen a nyugat-európai látogatott fürdő tavak fasor árnyalt, liget által öve­zett, villákkal behintett partjainak: oda nem pusztán az kell, hogy Füredbe ruházzanak be tulajdonosai többet, oda az kell, hogy az egész Balaton-vidék érezze saját kincsei becsét, s azt, a­mi paradicsom le­hetne, ne hagyja tovább is Saharának. De e hely­zet hátrányaiért, mely a füredi kis hár valódi érvényesülésének legnagyobb akadálya, és ezt okozzuk-e? A továbbfejlődés máshol való szüne­teléséért oly hangulatot engedjünk-e kelteni szép tavunk ez egyetlen európai fürdője ellen, mely csakhamar megölné ezt magát is ? Nem lenne ez helyén, tisztelt szerkesztő úr, s nem is hiszem, hogy a sajtó — melyet bizonyosan ebben is csak jó­akarat vezetett — állandóan ebben az irányban kí­vánná Füredre nézve informálni a közönséget. Ez a Füred,—kérdezzék meg csak azokat, a­kik neki köszön­hetik életüket,—istenáldotta hely; miért akarnák abba a hírbe hozni, hogy az emberek megátkozták! S kik tették volna ezt vele ? A szerzet, a melynek ez büsz­kesége ? Igazgatója, kit egy becsületes, munkás élet­ben szerzett nagy elismerés emlékei kötnek e hely felvirulásához ? Kitűnő orvosai, kik közt szokjuk s a tudomány valódi tekintélyei van­nak? Vagy a hatóság, mely egyre fokozódó gon­dot fordít arra, hogy e hely közrendje is mindenben kifogástalan legyen ? Nem, tisztelt szerkesztő úr, e tényezők egyikéről sem tehetni fel, a­mit a sajtó egy része rájuk akart fogni, hogy B.­Füredet mestersége­sen tönkre akarják tenni. Hanem igen­is igaz az, hogy föl csak úgy emelhetik, a­mi szükséges és jó, azt, ha még nincs meg, a jövőben csak úgy valósít­hatják, ha azzal a jó akarattal találkoznak a nyilvá­nosság előtt a jövőben, a­melylyel találkoztak a múlt­ban. A régi Magyarországnak nehezebb volt a mai Füredet megteremteni, mint lenne ma megteremteni egy szebb, valóban sokkal több igényt kielégítő fürdő­helyet. De nincs a világnak oly csodája, a­melylyel a nyilvánosság ellenszenve mellett ez el lenne érthető. És soraim c­élja az, hogy arra figyelmeztessek, hogy Füre­den lehet sok baj, de a legnagyobb baj; ha azok, a­kik­nek szemével a közönség lát, megszokják csak azt látni meg benne, a­mi hiba, és azt nem a mi áldás, szépség és baj. Ha tisztelt szerkesztő úr azt hiszi, hogy ezek el­mondása helyén van a nyilvánosság előtt, adjon he­lyet soraimnak; ha nem, úgy tegye félre levelemet: legalább Balatonfüred nem azzal a tudattal végezheti be jelen saisonját, hogy nem volt felőle az egész sajtó­ban egy jóakaratú szó sem.*) Balatoni viszhang. Lapunk mai számához fél v­imelléklet van csatolva. B­ELPOST, Budapest, szept. 10. (A horvátok depu­­t­a­t­­­ó­j­a.) A magyar sajtó egy része el akarja felej­tetni a világgal, hogy a magyar állameszme egyik leg­szebb diadala volt az, a­melyet a Starcsevicsianismus és a Strossmayer s Draskovics-féle üzelmek alkotmá­nyos leverése által gróf Khuen-Héderváry horvát bán aratott, s nagy sérelmet akar kimagyarázni a ma­gyarokra nézve a horvátokkal szemben abból, hogy a király Csáktornyán a horvátoknak horvát beszédére németül válaszolt. Ha horvátul felelt volna, mondják, az nem lett volna sérelem, de a német beszéd, az alkotmányellenes. Mi nem látjuk azt be, mi szükség van veszedelmeket látni, ott, a­hol nincsenek, s mi szükség különösen ő felségének azt a jogos és senki által nem kifogásolható s bizonynyal a kormány által is felelőssége egész tudatában helyeselt figyelmét, hogy a horvátokkal szemben, a­kiknek törvény szerint saját anyanyelvük a hivatalos nyelvük, e helyett oly nyelvet használt, a­melyről legjobban föltehette, hogy megértik,­­ mi szükség, mondjuk, ezt a figyel­met oly színben tüntetni fel, mintha abban ma­­gyarellenesség, vagy a magyar állameszme bármi sér­tése vagy érintése rejlenék. Azok a horvát közéleti tényezők, kik a fölség előtt Khuen-Héderváry köré seregelve fejezték ki hódolatukat, szinte mind kizáró­lag hívei a magyar és horvát vál­atlan összetartás újabb erősödést felmutató tanának, hogy mely nyel­ven szólt a királyi kegy elismerőleg, hódolattal, ki­­tüntetőleg ezekhez a férfiakhoz, azt mi nem keressük, nem kifogásoljuk; mi örvendünk, hogy a trón elisme­rése ezeket övezi, s nem teszszük meg azt a szolgála­tot a magyar ügy horvátországi ellenségeinek, hogy ebben a jelenségben az ő nekik adott elégtétel bármi látszatot keresnék. A magyar nyelv hivatali érvényét­­ a horvát viszonylatban megszüntette a törvény,­­ nem ma, nem Tisza alatt, hanem 1868-ban; ez lehet­­ fájdalmas tény, de tény ,a­melyet jobb nem bolygatni; de még ennek bolygatása is inkább lenne érthető és­­ menthető, mint az, hogy a horvát ügyek jelen állásá- s ban a fölség ama beszédének nyelvét magyar részről tegyék kifogások tárgyává, s annak erőltetett magya­rázata által — magyar részről szerezzenek örömöt Starcsevicséknek, a kiknek örömét ugyancsak elron­tották maguk — a horvátok. •­­ , ■ Budapest, szept. 10. (Az »uralkodó rend­­sz­er.«) Csak az volt még hátra, hogy politikai tőkét is üssenek gróf Keglevich ismert eljárásától Jókai Mór darabja ellen. Ez is megtörtént. A »P. Napló« mai száma azt írja, hogy »ezen ügyben nem csak az intendáns a hibás; gróf Keglevich az uralkodó rend­szert képviseli.« »Azt a rendszert, folytatja laptár­sunk, mely nem ismer más czélt, mint a hatalom meg­tartását.« S aztán beszél a »P. Napló« sok mindent össze-vissza arról, hogy a 48-ki emlékek iránt kive­szett az érzék, azt a kormánypárt­ öli ki —■ ugyan egy lélekzetvétel alatt elmondván azonban azt is, hogy Jókai, »a kiváló kormánypolitikus«, amint ő mondja, az »udvar benső embere«, irta ama darabot, mely­ Irodalmi szemle. Dalaim. (Irta P­ó­s­a Lajos. Szeged, 1887. Szerző tulaj­dona. 112. 1. Ara 1 forint.) A népies hang idegenné kezd válni a magyar lyrában. Mig költőink csak a hatvanas években is­­ előszeretettel keresték a népiest, sőt egy részük épen póriasságba sülyedt: az újabb verses kötetek már csak ritkaságképen hoznak népies zamatu költemé­nyeket. Lyránkban, lehetséges, hogy épen reactio gya­nánt, annyira uralkodóvá lett az »európai hang«, hogy a költőtől sokan mostanság azt is rossz néven veszik, ha az egyszerű néptől kölcsönöz szólásformá­kat, képeket és színeket érzelmeinek tolmácsolására. Tagadhatatlan, hogy civilizálódunk ; a magyar lyra napjainkban már alig különbözik valamit európai tár­saitól. A német módjára érzeleg, a francziát követi elegantia tekintetében s ha nagyritkán uj eszmekör szükségét érezi, az angolhoz folyamodik támoga­tásért. Ebben a mindent nivelláló áramlatban ritka je­lenség Pósa Lajosnak falusi egyszerűségében is kedves *) „Mi nagyon óhajtjuk Balatonfüred jó hitelét a közönségnél helyre­állítani s ezért adjuk ki a védel­mező czikket, de minden írott védelemnél sikere­sebb lesz, ha a fürdő tulajdonosai és intézői a fürdő hitelét a nagyon sürgetett javítások tettleges be­mutatásával fogják a mindenki által óhajtott elisme­résre juttatni.“ A szerkesztő­ musája. Újabb versíróink közt ő az, kinek költészetén legkevésbbé érezhető az idegen példányképek hatása. Nem tartozik semmi iskolához, nem utánoz senkit; mestere az anyatermészet, mely lelkesíti és dalra ser­kenti, mint az erdők és berkek dalos madarait. Ezért költészetének alapvonása, jellemző sajátsága az egy­szerűség, mesterkéletlen természetesség. Dalai közül nem egyben annyira eltalálja a nép gondolkozását s annyi közvetlenséggel és igazsággal tolmácsolja ér­zelmeit, hogy szinte hajlandók volnánk azt hinni, hogy ezek a versek nem az író­asztal mellett, hanem virágos réteken, kalászos gabonaföldön, fonókákban vagy kukoricza-hántás alkalmával születtek. Bennük a népdalok mély érzelmessége, képgazdagsága s tö­mör egyszerűsége nyilatkozik. A levél, a levél Tovább csügg az ágon, Mint a meddig tartott Az én boldogságom. Először keblemre Tavaszkor borultál, Még a nyár se múlt el, Tőlem elfordultál. Bimbó pattanáskor Csattant el a csókod, Gabonaéréskor ! Más legényre szórod. I Jaj de rövid is volt Az én boldogságom! A levél, a levél tovább csügg az ágon. A megcsalt, kijátszott szerető panaszkodik e kép Pósa Lajosnál, s ez a mélabús, kesergő hang igen gyakori költészetében. Úgy látszik, hogy a csalódás és fájdalom kifejezésére több hanggal rendelkezik, mint örömeinek és boldogságának megdalolására. Az ugart bánattal, könyező panaszszal veti be, s a déli­báb játéka az alföldi rónán azt juttatja eszébe, hogy a leányok a délibábtól tanulják meg a csalfaságot Mint maga a nép, úgy ő is, legörömestebb a termé­szethez fordul képekért, hasonlatokért , részben ki­induló pontokat, részben érzelmeinek beszédes tükréül használja annak tüneményeit. Ha szülőföldjét elhagyja a vándor gólyára gondol s annak költözését hozza vonatkozásba a saját bucsuzásával. Vándorol a gólya, A puszták lakója, Vissza a magasból Busan néz a tóra. Miért is kell elmenni ? Hosszú útra kelni? — Nádas tavam, áldjon az ég? Ki tudja, hogy látlak-e még ? Képeit, helyes érzékkel, rendesen közvetlen köz­életből veszi, s csak ritkán történik meg vele, hogy értjük messzebb eső régiókba kalandoz. Az ilyen ver­sek azután nem is sikerülnek neki, így lehetetlen, hogy a kínos keresgélés érzete ne támadjon föl ben­nünk, midőn szánkázó kedvesét látva, hasonlatért a rózsabokorhoz fordul. Futó szánkán olyan épen az arcza, Mintha csak egy rózsabokor szaladna. A hó közepette rózsabokor, s rózsabokor a me­lyik szalad, annyira távol eső, egymással kapcsolatba nem hozható fogalmak, hogy egybefoglalásuk ellen józan érzékünk csak akkor nem tiltakoznék, ha a költemény hangja humoros volna. Ilyen mesterkélt az a hely is (26. I.), hol a csók csillag képében száll a szerető szívébe, vagy, hogy még egyet említsek, a­mi­dőn a költő, bujdosásnak indulva, szivét »harmatos rózsával« akarja bekötözni. Ezek határozottan ízlés­telenségek, s csodálkozom felette, hogy Pósa Lajos mesterkéletlenül kedves, őszinte verssorai közé té­vedhettek. A költőnek nagyon kell az ilyen foltoktól óva­kodni, mert értük sem az érzések nagy változatossá­gában sem a gondolatkör eredetiségében nem nyújt­hat kárpótlást. Pósa Lajos ugyanis, mint a népköltők általában, igen szűk körben mozog. Csakis a szív apró örömei és bajai szolgáltatnak tárgyat lúrásának; az erősebb, viharosabb szenvedélyek ép úgy mint a phi­­losopháló elme töprengései, előtte teljesen ismeretle­nek. Rája is lehet alkalmazni a criticusok kedvelt és sokszor hangoztatott megjegyzését, hogy lantjának csak egy húrja van. Ez a húr azonban, örömest ismé­telem, igaz hangokat ad s nem egyszer édes álmodo­zásba ringatja az olvasót. Pósa nem tartozik ama költők közé, a­kiknél az élet bajai közt, egy ragyogóbb, gazdagabb világ képei közé merülve megnyugvást és orvoslást keresünk, de igény­telen, apró dalait a nyugalom óráiban minden­kor élvezettel olvashatjuk, a­mint örömmel hall­gatjuk a mezők és berkek énekes madarait, ha a vá­rosi hangversenyek műsorozatával elteltünk. Mély ér­zelmessége, és őszintesége a szívesen látott dalno­kok közt biztosítanak helyet neki, újólag és hangosan hirdetve, hogy szívhez csak az szólhat, a­mi szívből fakadt. SZANA TAMÁS­ nek szinrehozatalától 1848-ra emlékeztető demos­­tratiók miatt tart — a »P. Napló.« Az ilyen beszédre igazán nehéz komolyan felelni s azt még a heczhajhászat jelen napjaiban is csakugyan el lehetne várni a sajtótól, hogy i­l­y szemmel láthatólag absurd vádakat ne találjon ki. Mit akarnak elérni annak emlegetésével s hirdetésével, hogy van Magyarorszá­gon oly politikai irány, mely e haza múltja fényes és nemes emlékeit megtagadja ? Talán a magyar nemzet erejét, önérzetét akarják emelni ezzel? A 48-ki napok történeti fénye közös java minden magyarnak, s hogy, a mennyiben azon események feladatokat háritnak a mai generatiora, mi módon fogta fel e feladatokat ez a korszak, arra nézve nézze meg a »P. Napló« a törvénykönyvet s meg fogja találni, hogy az 1848 iki honvédek javára Magyarország királyilag szentesített költségvetésébe ez az »uralkodó rendszer« vett föl először rendszeres segélyt. Ez az »uralkodó rendszer« államosította a honvéd-me­­nedékházat, megkétszerezvén az ott ellátást ta­láló agg bajnokok számát, s ennek a rend­szernek hívei soha, semminő körülmények közt, nem kerestek ellentétet e múlt emlékeinek való ke­­gyeletes áldozás, s azon politikához való őszinte ra­gaszkodás közt, a melynek ösvényén a hazát, a trónt, a törvényességet s az alkotmányosságot most szol­gálhatni vélik. A kik akár fölfelé, akár lefelé azt hirdetik, s a »P. Napló« azt hirdeti, hogy vannak Magyarországban számot­tevő politikai tényezők, kik e kettős érzület öntudatos és nemes ápolásában ellen­tétet látnak, azok roszul ismerik a magyar politikai tényezőket, s rosz szolgálatokat tesznek azoknak, a­kiknek ezt hirdetik. Ezt — átlátszatván e kérdés már a politikai térre is — elmondani kötelességünk­nek tartottuk. Egyebekben e kérdés kiinduló pontja iránt röviden elmondván nézetünket már a minap, maradunk a mellett, a­mit elmondtunk. Budapest, szept. 10. (A magyar jogász­­gyűlés.) A jogászgyűlést, mint a »Jogtudományi Közlöny«-ben olvassuk, a jövő év tavaszára szándé­kozzák összehívni, ha a kért vélemények január ele­jére beérkeznek. Igazságszolgáltatásunk s a nyilvános critica. — Levél a „Nemzet“ szerkesztőjéhez. — Egy nagy történelmi korszakot átkü­z­­dött bölcs uralkodó jelszava volt az, hogy »justitia est regnorum fundamentum« s ha ezen devise alaposságát elismerjük, mig egy­részről elvitázhatlan az, hogy az államkor­mányzat minden közegei közt, hivatalának lelkiismeretes kezelésére nézve a legnagyobb erkölcsi felelősség épen az igazságszolgálta­tás közegeit terheli, mely felelősséget nem­csak régi törvényeink megkövetelték drákói szigorral, sőt a régi székely törvény éppen a gyomor fölmetszésével büntetvén meg a bíró­kat — jelenleg fennálló büntetőtörvényeink­ben is a bíróságokra nézve sokkal súlyo­sabb büntetési tételek vannak megállapítva, mint más hivatali közegekre nézve — más­részről éppen a bírói hivatal nagy fontossága igényli azt, hogy a justitia le ne rántassék a napi politika és pártküzdelmek tárgyai közé s személyes rokon- vagy ellenszenvek nyil­vános bábjátékává ne váljon, mert a tár­sadalom minden egyéb panaszait és sérelmeit kiépülheti, de rendkívül súlyos fekély lenne a társadalom testén, ha a jogszolgáltatás tisz­taságában s becsületességében helyezett bizal­mat kezdené elveszíteni. Éppen ezért a jogszolgáltatás kérdését nézetem szerint igen kényes dolog, különböző pártszempontok felfogása, sőt szenvedélyessé­gei által is befolyásolt politikai lapok felületes s gyakran indokolatlanul gyanúsító főczikkei­­nek tárgyává tenni, a­minek pedig utóbbi időkben gyakori jelenségeit tapasztaltuk. Nem akarom azt a tételt felállítani, hogy a jogszolgáltatás érdemileg oly szentély vol­na, melynek küszöbén belül a közvélemény elnémulni köteles; ellenkezőleg éppen az, a­mi az államélet alapját képezi, köteles úgy megóvni saját tisztaságát, hogy az egész köz­véleménynek mindig reá függesztett tekintete előtt soha el ne pirulhasson. Ha én állapíta­nám meg Justitia istennő emblémáját, nem vakon a mérleggel kezében festeném, hanem elhelyezném őt azon mindenkitől átlátható üvegtermekben, melyekben őseink hajdan leányaikat nevelték, hogy életük tisztasága minden időben, mindenki által látható és el­lenőrizhető legyen. Miután már a mi jogszolgáltatásunk po­litikai czikkezések tárgyává kezdett válni, a­mi különben az európai politikai irodalomban alig találja mását, talán nem vétkezem, ha némely átalános eszméket ez irányban a napi irodalom terén én is megszellőztetek. A bírói kar, melynek felsőbb rétegei is, az én nézetem szerint — a­melylyel nagyobb tekintélyre, tudományos kultusminiszterünk programmbeszédében kifejezett véleményére is támaszkodhatom — talán helytelenül lévén, a törvényhozás kebeléből kizárva, homlok­­egyenest apáink felfogásával ellentétben, kik főleg Erdélyben éppen testületileg is a fel­sőbb bíróságokat az országgyűlés kiegészítő tényezője gyanánt tekintették — felelős nem lehet az igazságszolgáltatás azon hiányaiért, a­melyeknek elintézése a törvényhozás köré­be tartozik. És éppen a törvényhozásra való befolyás­tól való ezen elszigeteltsége miatt nem terhel­heti felelősség a bírói testületet azon pana­szok miatt, a­melyek a perek hosszadalmas­sága s drágasága miatt emeltetnek. Követ­kezményei ezek az írásbeliség slendrián rend­szerének, melyből még rohamos reformjai mellett is jogszolgáltatásunk ki nem bonta­kozhatott. Annál kevésbbé lehet ez irányban az ódiumot a bíróságra hárítani, mert éppen az írásbeli rendszer az, mely leginkább kime­ríti a bíró anyagi és szellemi erejét. Azon össze-vissza kuszált írások, melyeket a hi­vatal szolgák által targonczán a bíróhoz szál­lított óriás perek halmazából a biró át­tekinteni kénytelen, hogy főként a kereset alaki kérdéseit illető adatokat ki pepecselje, melylyel gyakran tiz annyi időt veszit s tiz

Next