Nemzet, 1888. január (7. évfolyam, 1918-1948. szám)
1888-01-01 / 1918. szám
SZERKESZTŐSÉG : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség- hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaemn-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................................... 2 frt. 3 hónapra ...................................................... 6 » 6 hónapra .................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 6 kr. 1918. (1.) szám. VII. évi folyam. Budapest, 1888. Vasárnap, január 1. Felhívás előfizetésre. Az újj év alkalmával tiszteletel kérjük lapunk előfizetőit előfizetésük megújítására. Törekvésünk a jövőben is az lesz, mi volt a múltban, hogy egy oly orgánumot adjunk olvasóinknak, mely a publicistica kövességeit a legmagasb színvonalon fogva fel politikai viszonyok komoly pertradtálása, a jó értesültség, a hamis, irányzatos és sensatiós hírek elkerülése mellett teljesítsen s betöltsön minden igényt, amelyet a közönség egy nagy politikai orgánum iránt ápolhat. Mint a szabadelvű párt közlönye, ezen pártnak és vezérének politikáját képviseltük a sajtóban s politikai munkatársaink a szabadelvű párt legkitűnőbb vezérférfiai sorában foglalnak helyet. A jövőre munkatársaink számát, összeköttetéseinket, értesüléseink s rovataink gazdagságát még szaporítjuk. Tárczánkban Jókai Mór új regényét közöljük s ez uj regény közlését már meg is kezdtük. A január 1-ig közlendő részt uj előfizetőinknek kívánatra megküldjük. Tárczánk közleményei gazdagságára egyebekben is gondunk lesz. A »Nemzet« alakja, megjelenési módja s előfizetési ára marad a régi. A „Nemzet“ előfizetési ára , évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . .12 frt. egész évre . . 24 frt. Az estilap külön küldéséért, negyedévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhivatalához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala, Budapest, deczember 31 A lapokban olvasható volt a szándék, hogy a szabadelvű párt, elnökét, Vizsolyi Gusztávot, az új év alkalmából testületileg üdvözölje. A párt érzelmeinek tolmácsolására elvtársaim közül többen engemet szólítottak föl. A szándék szép és helyes volt, azonban pártunk elnökének távolléte, mit házi teendői és általánosan ismert szerénysége, úgy hiszem, egyformán idéztek elő, a kivitelben megakadályozott. Könnyű Vizsolyinak, ki évek hosszú során át a szabadelvű párt minden egyes tagja őszinte és tiszteletteljes vonzalmának szakadatlan bizonyítékait nyerte, távol tartani saját barátai és elvtársai legszerényebb mérvű tüntetésétől is; de nehéz nekem, kinek képviselősködésem 16-dik évében először nyílt volna alkalmam azért beszélni, mert megbíztak vele, holott 16 évig e czímen csak hallgatni volt jogom. Mit is mondtam volna én a szabadelvű párt elnökének? Azt én tudni nem tudhatom. Mert annyi megbízhatóság van bennem, hogy tartózkodtam volna subjectív nézeteimnek kifejezést adni ott, hol a párt érzelmeinek és nézeteinek kell vala, hogy tolmácsa legyek. Valószínűleg többé vagy kevésbbé sikerült körmondatokban igyekeztem volna azon általános, senki által nem vitatott nézeteknek kifejezést adni, melyek sem a beszédben, sem a papíron differenciát nem képeztek volna, de az alkalmazásban mindig. Kiemeltem volna azon actuális kérdéseket, melyeknek megoldása pártunkat teljesen összetartja és számára az együttes eljárást évek során át biztosítja, melyek államháztartásunk rendezésére és külpolitikánkban való magunk tartására vonatkoznak. Hivatalom megszűnvén, most már elmondhatom azt, amit bizonyára elhalgattam volna, sőt a forma sem kötelezvén, elmondhatom úgy, ahogy a gondolatok agyamba tolulnak. Elhallgatni bolond dolgokat is szabad, a hallgatás stílusát még a »Budapesti Szemle « sem állapította meg; lehet az hát akármilyen. Nem tudom már, olvastam-e vagy egy lázas éjszakámon álmodtam, hogy a rémuralom idejében, midőn már XVI-dik Lajos, Mária Antoinette és a franczia nemesség diszevirágának fejei a nyaktilón lehullottak, minden éjjel pontban tizenkét órakor a Louvre dísztermében nagy cercle tartatott. A magas szárnyas ajtók előtt schweizerek állottak dárdáikon fölszúrt fejeikkel, aranyos udvari komornyikok hónuk alá alázatosan becsapott fejeikkel nyitogaták a gyülemlő méltóságok, udvarhölgyek és udvarképes urak és hölgyek előtt az ajtókat; az udvari huissierek hivatalos merevséggel kinyújtott karjaikon tartott fejjel kiáltották be az érkező urak és hölgyek neveit, kik szertartásos kecses mozdulatokkal belépvén a terembe, illemtudó finomsággal és fesztelen könnyedséggel vévén le fejeiket foglalták el a trón körül az őket megillető helyeket, háromszoros kopogás után a jó király döczögő, esetlen mozdulatokkal, karján a királynéval, mint a báj és méltóság istenasszonnyával, lépdeltek föl a trónra, hol könnyed meghajtás után fejeiket az oldalt elhelyezett kis asztalokon lévő koronájuk mellé helyezték. Következett a bemutatás, a legújabban átdolgozott udvari etiquette szabályai szerint, mindenki, kinek feje a nyakuton lehullott, ezen szertartás által udvarképes lett, s bár voltak sokan, kik ezen szertartáson az utóbbi időkben átestek, de az udvartól talán éppen ezért távol tartották magukat, a terem mégis zsúfolásig megtelt és a bemutatásoknak hosszú vége alig volt. Udvari körökben pletykálták — s a falevél nem mozog szél nélkül — hogy Marat az utóbbi időben lépéseket tett volna a főudvarmesteri hivatalnál, hogy az udvari etiquette szabályai oda módosíttatnának, hogy a nyaktilótól eltekintve a rémuralom szülte fanatismus minden véres áldozata udvarképes legyen. Egalité Fülöp intriguált is e mellett, de midőn az akkori udvarmester Montmorenc marquis és herczeg hivatalát és fejét a király kezébe azon kijelentéssel tette le, hogy ezt mindaddig, amig ő felsége szavát nem adja, hogy semmi körülmények között ezen lényeges pontján az etiquette szabályainak módosítást nem enged meg, vissza nem veszi, a király határozatlansága is véget ért, s Marat így a Louvreba be nem juthatott. Jött Napoleon, ő a kisérteteket nem tűrte. Kegyelem nélkül főbe lövette, ki kisérteni merészelt. Szétlocscsant agyvelővel a Louvre parquettjén sem lehetett megjelenni. Ezt belátta XVI-dik Lajos is, kitől válságos pillanatokban észt és jó akaratot megtagadni, nem lehet, fölhagyott a Louvrei cerclekkel, az urak és hölgyek összeszedvén fejeiket, nyugodni tértek. Napoleon, a franczia forradalom és a népszabadság eszméinek udvari szállítója, Európa népeit hadserei élén e termékekből oly mennyiséggel látta el, hogy a népek uralkodói, szeretett alattvalóik gyomrát és fejét ez eszméktől való túlterheléstől megóvandók, kénytelenek voltak a valódi szabadság és alkotmányosság kilátásba helyezése mellett, e szállítások beszüntetése végett, népeik segítségével a szállítót magát Sz. Ilona szigetére szállítani. Ez sikerülvén, Francziaországban a levágott fejű emberek büszkén fölcsapták régi fejeiket, az európai diplomatia pedig gondosan lesrófolta a magáét, hogy legyen máskorra is. A fejedelmi fénytől áradozó banquettek változatos menüje lecsillapította a népek fölcsiklandozott étvágyát, az uralkodó párok által lejtett menüettek kellemes zsibbadtságba hozták a népeknek a háborúk által túlfeszített izmait. Visszatért minden a régibe. Harmincz évig pihent meg a hivatalos Európa, nem számítva Francziaországot, hol Marat és Egalité Fülöp szellemének egyesült törekvése egy csendes király változást idézett elő. De a népjog, népszabadság, a nemzeti és faji aspiratióknak szétszórt magvai, Európának sziklatalaján lassan-lassan kezdtek kicsiázni és helylyel-közzel még gyökeret is verni. Mikorra az európai diplomatia, lesrófolt fejéhez kezdett kapkodni, akkor már késő volt, a 48-ki forradalom a népek ébredésének volt hajnala, hol ezek öntudatra, a fejedelmek és kormányok pedig a népek hatalmának megismerésére ébredtek. A magyar nép, melyet Európa történetírói régi harczi dicsőségéről, fővárosai hóbortos, mesés vagyonú grófjai és herczegeiről, tudósai finn vagy tatár eredetéről ismertek csak; de a népek összesége előtt teljesen ismeretlen volt, mindazon eszméket, melyek Európát megrázkódtatták, fennen hirdetve, azoknak védelmében jelent meg a küzdtéren és a midőn már mindenütt le voltak tiporva az eszmék és a zászló, két hatalom hadseregétől megtámadva, folytatta még kétségbeesett küzdelmét, föláldozva legjobbjait, de sem az eszmét, sem a zászlót el nem árulta véglehelletéig. Ugyan hogy nézne ki Európának a 48-dik évi forradalomról szóló története, a magyar szabadságharcz nélkül ? Egy nagy, dicső vérkeresztség által jutott a magyar nép az európai civilisált népek sorába. Mágnásainak egykori mesés gazdagsága, földjének tejtől méztől folyó kanaánja, régi harczi dicsőségének halványuló fénye, mind nem óvták volna meg az enyészettől, ha népének szive és gondolkodása azon eszmék befogadására képtelen lesz vala, melyek Európa civilisült népeinek szivét áthevitették és agyát áthatották. Az emberi jog, a népszabadság, az egyenlőség azon eszméi, melyekért 40 év előtt egy egész nemzet festette vérével pirosra hazája földjét, mind hiú álom, hazug ábrándkép lett volna csak? A democraticus alap, mely százezrekből milliókra növelte e nemzet számát, önámitás, a babonás hitűek megtévesztésére gyújtott lidércz fény ? A szabadelvű eszmék, melyeknek 40 év előtt követői voltak annyian e hazában, újságírók, rossz poéták és kótyagos eszű ábrándozók agytünete csak? De közbeszól gúnyosan a scepsis: ott van a ti ábrándozó szabadságotoknak és beteges szabadelvűségieknek nagyra nőtt terméke : ott Németországon a socialismus, ott vannak Angliában a fénnek és írek, Oroszországban ott van a nihilismus. Mint a statusnak pedig éppen elkészült a nagy franczia köztársaság. Most, most kell hirdetni a szabadelvűséget, ha hímet akartok rá varrni. Igaz, beteges jelenségek ezek, de ha az életet akarom, akkor a betegséget is, mi vele jár, el kell szívelni. Vagy a jogokról és szabadságról való lemondásra tanítom a nemzetet, vagy annak megbecsülésére, mert ezekkel nem csak élni, de visszaélni is lehet. Váljon a szolgaság, a reactio megóv-e azon bajoktól, melyeknek a szabadság kitesz? Hát az orosz czár birodalma, az emberi aberratio nem szörnyűbb tüneteit mutatja-e föl, mint a félnek dynamit szövetsége ? Hát a socialismus Németországon, ha lassan és csendben is, nem úgy rágódik-e, mint Francziaországban decomponálólag hat a fölforgató elemek eszeveszett nyüzsgése? A szabadság kóros tünetei, a szabadelvűség mutatkozó elfajulásai és az emberi beteges gyarlóság, hiúsággal párosulva, kedvező szelet hajtanak a reactiónak Európában mindenütt és itt nálunk is. Az egyéni, társadalmi, hivatási aspiratiók két kézzel fogadják az előjogokat és kiváltságokat, szívesen lemondanak az óriási concurrentiában elvesző polgári jogokról, hogy azokat mint kiváltságos egyének, kasztok vagy hivatásos körök maguknak biztosítják. Régebben úgy kezdette mindenki mondókáját, ki liberális gondolkodásu ember nem volt, ha meghallgatást akart biztositani magának: »én ugyan conservativ vagyok, de . . . .;« most úgy kezdik, a kényszerűberalisok, akik éppen el nem hallgatják : »én ugyan szabadelvű vagyok; de ... » Miért van e kornak más hangja és más stylusa, mint 48-ban és az azt követő megpróbáltatások éveiben; vagy más, mint az, melyen szóltunk a kiegyezés alkalmával és alkotmányunk helyreállításának első korszakában? E hangon és stylusban mi nem tudunk-e beszélni már, vagy attól félünk-e, hogy minket nem értenek meg azok, kikhez szólnunk kell ? A nemzeteknek csak egy nyelve van, melyen megértetni és megérteni bírják egymást , aki más hangon és más nyelven beszél, azt megérthetik a hatalmasok, megértheti a hivatalos Európa, de a népekkel szemben elhaló hang lesz az a pusztában, melyre válasz nem érkezik. Elég nagy nemzet vagyunk-e arra, hogy kasztokra, külön érdekcsoportokra tördeljük szét magunkat ? Az egymás fölötti uralomért, szabad-e küzdenünk akkor, amidőn létbiztosításunk kezdetén alig vagyunk? Ész, vagyon, tehetség, munkaerő, miből van fölöslegünk, hogy egyik vagy másiknak érvényesülése elé gátakat emeljünk? Mikor vezetett egy nemzetet a megerősödés vagy nagyság felé a reactio, vagy mely időszaka népünk történelmének az, midőn a reactio uralma a legsiralmasabb nyomokat ne hagyta volna hátra? A reactio mindaddig hódítja az egyéneket, míg van mit adnia az egyesnek abból, amit a köztől vesz el; mi van még elvenni való a körtől, ami kövér préda lehetne az egyeseknek? Azon jogok, azon erő és vagyon, melyet egy egész nép tart hatalmas karjai közt, onnan bajosan ragadható ki, de az egyes kasztok, érdekcsoportok kezeiből sokszor kihullott már az, mi egy egész nemzetéből küzdelemmel sem volt elvehető. De mit küzdök én phantasmagoriák ellen, hisz szabadelvűek vagyunk, egyenes örökösei azon eszméknek, melyeknek érvényesülésével ma Európa népei között helyet foglalunk. Igaz, úgy látnak bennünket, e czimen és névnél fogva nekünk van elsősorban jogunk és módunk ez irány és eszmék szolgálatában küzdenünk, de ha mi elhagyjuk nem a helyet, hanem az eszmét, ha mi elejtjük nem a nevet, hanem az irányt, akkor rosszabb szolgálatot tettünk a szabadelvűségnek, mintha az iránynyal és eszmékkel A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. A LÉLEKIDOMÁB. HE CIÉlIOTT ÖT KÖTHTREKT. IRTA. : JÓKAI MÓR. . ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 5 A kis termetű ur a zsebébe nyúlt s egy levelet vett elő. — Nincs szükség semmi ajánló levélre,— mondá bankár. — »Sándory ur barátja«, ez a legjobb czim lőttem. — Még is kérném, hogy ezt az én levelemet legyeskednék én elolvasni. A bankár átvette a levelet és elolvasta. Minden megszokott önuralma mellett sem óvhhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, ami odabenn folyik. Az ajánló levél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivonatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan urnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű, vizsgálataiban, segédkezet nyújtson; erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectív ügynöke. — Az én házamnál kívánnak önök vizsgálatot tartani ? kérdé akkor Lándoryhoz fordulva. — Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit multsa meg 1860-ik évről 1867-ig. — Azok a bécsi lakásomon vannak. Kívánják ők, hogy rögtön, odamenjünk ? — Nem. A feltűnést kerülnünk kell. Mind, az gy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgáatnak lehet negatív eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a család tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasút dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön »financirozó«, s néhány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után,amik mindenki előtt ismeretesek, a barátom pedig felvidéki tilinkóművész, aki előkelő társaságokban producálni szokta magát, különben vizma-mérnök. — Elhozta az instrumentumát ? — Itt van a mellényzsebemben. — Tehát legyen szerencsém uraim. Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló müszléssel voltak bútorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ónémet stylusban. Correct, hangulatszerű minden. Egy pár látogató, aki még új ember volt itt, ott mutogatta egymásnak a bútorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget; a két komor látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a »Kaába«, melyen a szultán est imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, a melyből egy fél emberpofa világit elő, miért Kranach Lukács remekműve és nem másé ? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak s együtt mentek ki a nyílt verandára, ahol a társaság zöme mulatozott. A vendégek közt volt egy czimzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek, és az egyházi ötvös művészetnek: — egy fiatal ezredes, aki viszont a zene és költészet világában járatos — egy character-színész, aki a színpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi collegáját dalban és szavallatban paródiázni, egy hegedüvirtuóz, a ki a legtapasztaltabb tourista; s elkezdve Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden nép ismét fölszedett magába; — egy a »baccillus«-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan cziterázik és jodliroz; meg egy bank igazgatós a ki a kis ujjában hordja a kerek föld botanikáját. Ezekkel — és a »jobb« tulajdonságaikkal, maga Godiva kisasszony ismerteti meg az uj vendégeket. — Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt a mi házunknál van egy sajátszerű törvény, miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos »én«-jét s ide csak a kedvesebbik »én«-jét szabad behozni. Látják önök azt a nagy perselyt ott a szegletben. Aki itt e helyen a saját mesterségéről kezd el beszélni rögtön elitéltetik egy forint birságra. Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle. A kisebbik úr úgy tett, mintha mindez csupa újság volna rá nézve (A legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek: ismerte jobban a bemutatottakat, mint a házikisasszony.) — Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok hivatalosan pedig vizmű-mérnök. — Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palackhoz ne találjon nyúlni, mert az már a mesterségébe vág. — Tartani fogom magam a boros palaczkhoz. — És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, — a hirhedett inquisitor, ön ugyebár jobb óráiban — költő, a ki verseket szokott írni ? — Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Sándory. Még ugyan nem próbáltam. De szívesen megteszem,hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat, csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak. — Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk »takart verseket« írni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ir egy másik sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a foglalkozástól, ami által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza. No hát én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot. — Mulatságot ? A bevizsgálásban ? — Ahogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke ? A hányán vannak, anynyi cédulára felírunk egy-egy gonosztettet, azután kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a vizsgálóbíró, aki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön, milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek. Tanulni fog tőlem. Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész társaság tetszését egyszerre megnyerő. Az bizony nagyon derék lesz. Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, amiről az embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarthi képet mutatott az egész társaság. Komoly csak Lándory arcza maradt. Mélabúsan nézett a kacsagó leányra. Olyan jól illett annak az az elevenség. Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, amiknek a rózsaszín hegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan, mint a testszinthénrózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis, fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott gesztenyeszín baja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, amikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek a fejükön — nem is a saját terményüket. Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s elkezdte a schodákat megírni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne lássanak: egyszer egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezártt ajkaival, valami furcsa ötletnél. Az alatt, amíg ezt a munkát végezte, a társaság üres idejét kitöltő Stauner úr a tilinkó művész. Bámulni való az a kis zeneszer: a magyar puszták fából faragott pacsirtája, alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok alatt. Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.— Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! — kiáltá oda tetsző véleményét Godina kisasszony, az íróasztaltól. — Azon , gondolkozom éppen — felelt az alacsony termetű. Hogy nevettek rajta! (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. RHmHhI Magyar tanférfiak útja Rómába. Róma, 1887. decz. 28. Homo proponit, Deus disponit tartja a latin közmondás, s ugyanaz történt meg velünk catholicus tanférfiakkal, kik római zarándokútra keltünk. Már Budapesten a megelőző napokban nagy havazás volt, minthogy azonban deczember 22-én nyugodt s tisztává vált az idő, a legjobb reménynyel voltunk mindnyájan eltelve. Este 7 órára valamennyi utazó már együtt volt a déli vaspálya budai induló házában, melynek termei csakúgy visszhangzottak a jó kedvtől, tréfálkozástól s rokonok, jó barátok búcsúzásától. Nagyon tarka látvány volt ez a zsibongó s közel 300 főre rugó tömeg, főleg a II. osztályú váróteremben, hol pápai és magyar színeket egyesítő kokárdákat tűzdeltünk a zarándok-tagok kabátjaira. Az idő gyorsan múlott. Elérkezett végre a 8 óra is s a közönség a legnagyobb rendben helyezkedett el a 18—20 kocsiból álló hosszú vonatra. Ekkor tartottak volna a búcsúbeszédek, a melyekre azonban nem jutott idő, mert az állomásfőnök megadta a jelt s a vonat megindult a hosszú útra. Aggálylyal s reménynyel vegyült érzelem ragadta meg keblünket, midőn a kerekek dübörgését hallottuk meg. Egy utolsó istenbozzádot igyekezett mindenki inteni ismerőseinek az ablakból s azután — Isten kegyelmébe ajánlottuk magunkat. A vonat gyorsan robogott tova, elviendő bennünket messze a haza határain túl. Az első éjjel baj nélkül, beszélgetés és amilyen olyan nyugvás közt tölt el. Nagy aggodalomra szolgált azonban okot az, hogy kán a havazás igen erőssé vált s a hideget nagyon kezdtük érezni. Sőt mivel a sűtőkészülék megtagadta a szolgálatot, Nagy-Kanizsától egész Steinbrückig ugyancsak kellett dideregnünk. Az éjjelért azonban kárpótolt bennünket deczember 23-ának reggele, mely Stájerországnak gyönyörű vidékét engedte megpillantani. Nem képzelhetni valami vadregényesebb dolgot, mint ezen alpi vidék ezerféle változatosságu hegyeitvölgyeit, melyek beboritotta fenyvesekkel a festő ecsetére méltó bizarr látványt nyújtottak. Steinbrückből a rövid reggeli után gyorsan haladtunk tova, mégpedig jó kedvvel, minthogy a sűtőkészüléken segítettek, minek következtében minden egyes coupéban a hideget kellemes melegség váltotta fel. A hópelyhek azonban folyton sűrűn szállongtak alá, mi nem csekély aggodalomra szolgáltatott okot. Már közel voltunk Krajna fővárosához, Laibachhoz s szorongva lestük a kamion át jövő s mellettünk elrobogó vonatokat. Végre reggel 11 óra-