Nemzet, 1888. január (7. évfolyam, 1918-1948. szám)

1888-01-01 / 1918. szám

szemben homlokegyenest állást foglaltunk volna. Egy ferde lapon állunk, melyen a nyu­gatról felénk toluló reactio mind lejebb le­jjebb taszít;ha e felénk nyomuló erővel szem­ben mind tovább-tovább tágítunk, ha e nyo­mással szemben legmegbízhatóbbnak tartott erőink félreállanak, akkor csak az üres név fog megmaradni, emlékezetéül annak, hogy az ige megtart, a betű megöl. A szabadság lefegyverzi a népeket, az egyenlőség tért nyit az érdemnek, a jog meg­­aczélozza a gyenge izmait. Nem az a hatalmas uralkodó, kinek fényes udvara csak a válasz­tottaknak nyílik meg, hanem az, ki előtt alattvalóinak ajtaja és szive tárva nyitva áll. Megpróbáltatások idején a népek életet ad­nak az uralkodóknak, az udvaronczok leg­­feljebb meghalni tudnak velük vagy értük. A kisértetek ideje lejárt, ha kitör a zivatar, vagy az elvonulva fölöttünk, derűs nap süt ki reánk, egyaránt az élő eszmék és élő népek azok, melyekkel számolnunk kell. Mi három­száz évvel késtünk el, önhibánkon kívül Eu­rópa mögött, ne időzzünk e kor kisérteteinél, mert ez esetben saját hibánkból késnénk el s ez megboszulatlan nem hagyná magát. Ilyenformák azok, miket bölcs meggon­dolással elhallgatni, alkalmi beszédemben jó­nak láttam volna. És tanácslom is mindenki­nek, kövesse példámat, oszszék az árral s ne helyezze magát e transigáló korral ellentétbe. Hol az eszmékből, hol a névből engedjen annyit, a­mi mellett kényelmesen megélhet most, és tartson meg annyit, a­mennnyire ta­lán szüksége lehet a jövőben, így okosan be lehet várni sok új esztendőt. ? HORVÁTH GYULA: Rovás. Tegnap még könnyű volt megjósolni, hogy »eb­ben az esztendőben nem lesz bábom.« De tessék ilyen jövendölést koc­káztatni most, midőn világba lép az 1888-ik esztendő s a prophetaságnak 365 rendes és egy rendkívüli nap sejthetetlen eshetőségeivel kell számolni. Mert — a mi még homályosabbá teszi a kilátást — szökőévhez értünk; s ez — mint nem ti­tok — a szokottnál is rejtelmesebb meglepetéseket hordozhat méhében. Ki tudja, nem lesz-e épen február 29-ike azon nap, mely dönteni fog az európai helyzet válságai felett. Romanus a szent nevesen nagyon jelentős lehet, ha törésre kerül a dolog. Én tehát nem látnokoskodom, hanem kívánok boldog új évet az igazság, szabadság, emberszeretet üdvös ügyének. Erre persze a parrassismus azt mondja, hogy: majd később! Mert hát — mint tudjuk — az ő calendariuma még a régi s nem tart lépést a mivelt világgal. Na de majd csak boldogulnak a haladás té­nyezői nélküle is, vagy ha kell, ellene is. Mert az nem lehet, hogy Európa nyugalma, a felvilágosult államok fejlődési biztonsága, az értelmes nemzetek becsü­letes tevékenységének sikere egy kényuralmi rend­szer czári ötleteinek, szeszélyeinek vagy rémlá­tásainak korlátlan rohamaitól váljék kérdésessé időről-időre. Ez egy olyan megtűrhetetlen füg­gés, mely ellen bizonyára átalános lesz, előbb-utóbb, az átalános felháborodás, nemcsak a szövetséges há­rom nagyhatalom, hanem mindazon kisebbek részé­ről is, melyek Oroszországban létfeltételeik állandó megzavaróját, jövőjük folytonos fenyegetőjét, állami­ságuk közös ellenségét látják szünetlenül. A krími hadjárat már adott egy leczkét a czárizmusnak. Az a coalitio azonban, melyet maga ellen gyűjt és erősít, minden mozdulatával, másszerű leczkével fogja őt ár­talmatlanná tenni. Igaz, hogy ez a hit nem csökkenti a létező állapotnak válságos természetét. Szerin­tem azonban a béke és háború kérdése egyenesen attól függ, hogy a hármas szövetség komoly-e vagy sem. Én komolynak tartom s azért remény­em még Minden esetre sok függ attól, hogy Franczia­­ország miként fog beszélni és mozogni tavasz felé. Ha — aránylag — csendesen marad, csökkenni fog a háboruveszély. De a legkisebb katonai mozdulata felkeltené rögtön a gyanút, hogy az orosz csapattö­­mörítések okáról Páris előleges értesítéssel bírt s azokat a saját részéről teendő lépések előfeltétele gyanánt ígérteté meg magának. És hogy a Boulan­ger hadügyérsége alatt lehettek bizonyos — szóbeli, nem írott — megállapodások a háborús összejátszás kezdeményezési szerepére vonatkozólag, az bizony feltehető. És ha voltak olyan megállapodások, akkor a Grévy bukására is gyakorolhattak azok be­folyást, ámbár az a bukás állítólag csak a Wilson­­ügynek volt tulajdonítandó. Természetes, hogy mind­ez csak találgatás, de ennek nagy nyomatékot adna a hír, hogy Francziaország is mozogni kezd tavasz felé. Ez esetben megenge­dhető lenne még az a sejte­lem i­s, hogy a kezdeményezést tulajdonképen a Boulanger által tervezett, noha az utódja által foganatosított, próba-mozgósítás képezte, biz­tosíték gyanánt a muszkák részére, mikép felvo­nulhatnak, mert a franczia hadsereg harczkész. Szomorú foglalkozás ilyen feltevésekkel for­dulni Francziaország felé, mely iránt oly régi és mély rokonszenvvel viseltetett nemzetünk. De, fájdalom, a franczia politika mindenütt a muszka politikát szol­gálja , ez pedig állandó veszedelem Magyarországra, sőt egész Európára nézve, éppen mert a franczia szolgálattal rendelkezhetik. Bizonyára mi sem volna örvendetesebb, mint a Francziaország békénmaradá­­sa, ha a kozák hatalom megkísérelné a háborúzást. De ez iránt csak a tavasz adhat megnyugtatást. Addig nem tekinthetünk aggodalom nélkül Páris és az ibo­lyák felé. Egy honfitársi rövid figyelmeztetés némely el­lenzéki írókhoz. Ugyan mit nyer a közérdek azon híreszte­lések által — hol angol, hol német levelezők meséi után — a Tisza és Taaffe közti feszültségről, a Kál­­noky lemondásáról ama feszültség ellentétes nyomá­sai folytán ? Ugyan nem érzik, hogy nincs most ideje a féltékenységek és súrlódások szitásából párthasz­not reménylő játékra ? Várják, míg veszélytelenebbé válik hazánkra nézve a helyzet. Most összetartásra van szükség, hár Laibachba érkeztünk. A kocsik ajtai gyorsan fel­­rántódtak és­­ a félelemmel várt hír elhangzott. A vonatvezető kijelentette, hogy a karszti pályát a hó elborítván, utazásunk bizonyos, de remélhetőleg rövid időre fennakadt. A kellemetlen hír ugyan nem jól esett, de az utazó közönség jó hangulatát épen nem alterálta. Mindenki a változhatlan sorsban megnyu­godván, türelemmel várta a következendőket. Sokban járult ehhez a zarándoklat vezetőjének, dr. W­o­­­a­f­k­a Nándornak kifogyhatatlan jókedve és humora, mely az egész társaságot minden pillanatban felvillanyozta. Nem mulasztott el kedves vezetőnk perczet, pil­lanatot, hogy a tömegben folyton sürögve-forogva az elszántságot és jókedvet fentartsa, a csüggedőket pedig új reménynyel töltse el. És erre nagyon is szük­ség volt, mert óra óra után telt s a pálya még min­dig nem vált szabaddá. A távíró billentyűje folyton működött, de a kerekről leszaladó papírszalag folyton rosszabbnál-rosszabb híreket hozott. A karszton, Loitsch és S. Péter között, a bóra oly iszonyú dühön­géséről értesített bennünket a drót, milyenre évek óta nem emlékeznek. A pályát a szélvész különösen az említett helyek között több ölnyi hóval borította el, mit emberi erő nem akadályozhatott meg. — Mit kellett hát tenni, mint nyugodtan várakozni. A rán­tott levesből és tojásból álló ebéd után, melynek kiadásait a közp. bizottság fedezte, — a társaság szétoszlott s Laibach városa nevezetességeit tekin­tette meg. így történt magammal is, ki F­i­r­c­z­á­k Gyula munkács-egyházmegyei görög catholicus préposttal s országgyűlési képviselővel egy kocsiban neki­indul­tam a városnak. Az idő általános hangulata azonban itt sem volt kíméletes irányunkban. A roppant hava­zás úgy elborította az utczákat, hogy alkalmunk lett meggyőződni a szeieri lovak kiváló nyakasságáról és különös ízléséről. Hegynek paripánk világért sem akart menni, de még mellék­utczákban sem. Gazdája előbb szép szóval könyörgött neki, majd dühösen neki állt ütlegelni, azután vezetni, de nique a ló csak a főutczán akart menni. Ily módon roppant időbe ke­rült, mig egyik-másik látnivalóhoz juthattunk. A lóval való komédia utoljára annyira ment, hogy a nép összecsődült kocsink körül. De midőn aztán rendőrök is jelentek meg a hely­szinen, jobbnak láttuk kocsit, paripát ott hagyni s az utat vissza a vasúthoz gya­logszerrel tenni meg. Délután öt óra múlott már el igy s kedvező hírek még sem érkeztek. A társaságban rossz kedv s türelmetlenség kezdett elterjedni. Zúgolódás, panasz­kodás, sopakodás hangzott innen is, onnan is. Csak­hogy a baj elharapózásának Wolafka bámulatos ener­giája csakhamar véget vetett. — Csak jó kedv, csak jó kedély uraim — hang­zott buzdító szava — csak azt ne veszítsék el s min­den nyelve van. Mit nekünk bara, mit nekünk karszt ? Hiszen a magyarok Istene velünk van! Perczekig tartó éljenzés követte e szavakat. — Uraim! nézzék csak ezt a masinát, melyet a mi ezermesterünk, Brand József temesvári plébános úr, a mi tiszteletünkre felállított. Gyorsan félkörbe állni s minden időre meg leszünk örökítve (Fénykép készülékről­ van szó.) A társaság életelve, tréfálózva gyorsan félkörbe helyezkedik, s mig a lefényképezés előkészületei foly­nak, Wolafka magasra emeli kalapját s Kölcsey hymnusát kezdi énekelni. Soha lelkesültebben nem hangzott még hymnus ajkainkról, mint e pillanatban. A szemekben lelkesült­­ség s elszántság tüze villant meg s az ének oly hatal­masan hangzott fel, hogy a pályaudvarban levő idegen utazók s a város közeli utczáiból ide se­reglett laibachiak mind összeszaladtak a szokat­lan látvány és dal hallattára. Rengető éljenzés resz­­kettette meg a levegőt a dal után, Brand in­tésére azonban mindenki némává lön. A tekin­tetek a masina felé irányultak; egy-kettő-három i­s a jelenet meg lett örökítve, így múlott perez perez után élezelés s vigasz­­talódás között. Majd 6 óra felé Wolafka kijelentette, hogy ha az út a karszton át nem lesz szabad, este 8 órakor Tarvison át az osztrák államvaspálya vona­lán kerülővel indulunk tovább. E kijelentés a meg­nyugtatás érzetével árasztott el mindnyájunkat. Most már mindenki türelemmel várakozott, képzelhetni tehát, mily riadalomba tört ki a közönség, midőn 6 órakor megtudta, hogy eredeti irányban tovább mehetünk. Pár pillanat alatt mindenki helyén volt, a vo­nat egyet füttyentett s elszántan neki vágott a magas karsztnak. A kocsikban, daczára e komor estének s Laibachban való átfázásnak, vig beszéd és dal hang­zott. Majd később kiki úgy a hogy nyugalomra he­lyezkedett. — Egyszerre csak a vonat gépje hosszan s vésztjóslón kezdett fütyülni. Mindenki feszült vára­kozásban ugrott fel helyéről, mit csakhamar általá­nos ijedelem váltott fel, mert a vonat megállt. Ne aggódjanak uraim! —- hangzott a meg­nyugtató szó. A bóra a pályát ugyan újra járhatlanná tette, de fél óra múlva indulhatunk. Már Loitschban a karszt csúcsán valánk, midőn e kellemetlen akadály tudtunkra adatott. A fél óra elmúltával a vonat csakugyan nekiin­dult. Künn iszonyúan sivitott a szél s a sűrü hópelyhek koromsötétté tették az éjjelt. Égig nyúlós csak a vonat pályájának átvágott sziklák közé jutottunk. A kép valóban olyan volt, mintha elevenen sziklatemetőbe vittek volna bennünket annyival inkább, mert a szikla falának mindkét oldaláról a vastag hólepel a kocsi ablakait súrolta, minek folytán a világtól töké­letesen el lettünk zárva. Így telt el aggodalomban pár pillanat, midőn egyszerre mindenki rémülten ugrott fel helyéről. A vonat megállt. — Istennek ajánljuk lelkünket uraim — kiál­tott fel Ivánffy magyar­óvári piarista professor­­társam. El vagyunk elevenen temetve! Előttünk, mögöttünk, felettünk s oldalt óriási hótömeg! S a rémület csakugyan nem volt ok nélkül. A vonat kétségbeejtőn fütyült. Pár lökéséből éreztük, hogy hátrafelé akar menni, de a rövid idő alatt tö­megesen leesett hó miatt nem bír. Halálos aggoda­lom között telt el így pár perc­, míg végtére a visz­­szavonulás csakugyan sikerült. A vonat Leitsch állo­máska pályaudvarába nem robogott, de nagy nehezen visszacsúszott. Most már elmúlt minden remény. Se előre, se hátra. A bóra betemette a pályát előttünk is, mögöttünk is. Siri csönd honolt vagy 15 perczig min­denütt. De a magyar embert jó kedve sehol sem hagyja el, kivált ha oly kitűnő fentartója van, minő­nek Wolafka, zarándoklatunk törhetlen bátorsága s reményét nem vesztő vezetője bizonyult. A helyzet hangulatához mért szavaira kiki csakhamar belenyu­godott a változhatlan sorsba, s a kocsikban e bor­zasztó hótömeg közepette csakhamar megeredt a jó kedvű élezelődés. Minden egyes társaság a maga módja szerint igyekezett az éjszakai időt agyonütni, hogy a talán még nagyobb veszélylyel fenyegető jövő érzetét a keblekben elnyomja. Lassau-lassan kezdett végre virradni. Wolafka sürgönyözött Laibachba hóekékért. Ezek 8 órakor reggel el is indultak s ennek köszönhettük, hogy 11 órakor visszamehettünk Laibachba. Az itt maradt idegen utazó közönség gunymosolylyal fogadta meré­szen nekiindult vonatunk meghiúsult vállalkozását. Mi azonban ezzel nem törődtünk, hanem elcsigázva bár, de törve nem, sőt inkább jó kedvvel, ültünk ebéd- i­s­hez.Már most abban állapodtunk meg, hogy csakugyan Tarvison át folytatjuk utunkat. De ki képzelné örömün­ket, midőn 2 órakor az állomásfőnök azzal lepett meg, hogy a hóekék az utat a karszton át szabaddá tették. E hír hallatára a nyomoron eltöltött és minden viszon­tagságait elfelejtettük. A jó kedv, mely a zarándokla­tot egész után jellemezte , fokozott mértékben visz­­szatért. Vesztettünk ugyan egy napot, de azzal senki sem törődött. Fél háromkor újra kocsiba szálltunk s most már másodszor indultunk neki a vad karsztnak. Vonatunk csakugyan akadály nélkül robogott tova- Utazásunk szakadatlan leend, ha karácsony napja nem következik be. E nap délelőttjén zarándok­­paptársainkra való tekintettel nem mentünk tovább, hanem Mestréből kis kerülővel Velen­­czében állapodtunk meg, hol karácsony első nap­ját kik részint ájtatoskodással, részint a neveze­­tességek megtekintésével töltötte el. Végre délután 1 órakor újra kocsiba ültünk, de még egy, tehát a negyedik évét kellett kocsikban eltöltenünk, hogy 26-án reggel 9 órakor az örök várost meg­pillantsuk. S így bajjal s küzdelemmel bár, de végre Ró­mába vagyunk. Mit írjak Rómáról ? Azt újra felfedezni nem lehet. Annyit azonban mégis megjegyzek, hogy itt jelenleg meglehetős hideg van, körülbelül mint ná­lunk februárban ; a csoportok szorgalmasan látogat­ják a nevezetességeket, másrésze pedig az utazóknak ájtatoskodással tölti az időt. A Vatican nagy rokon­szenvvel fogadott bennünket. Vacsoráinkat már több ízben a tudományos intézetek és a clerus legmaga­sabb személyiségei látogatták meg s lelkesülten kö­szöntötték föl a bátor és vallásos magyarokat. Tegnap egy khaldeusi püspök is körünkben töltötte az estebé­det. E püspök 30 napig utazott. Ebből 10 napot gya­log tett meg, kétszer ki is rabolták. A rokonszenves alakot lelkesülten megéljenezték. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a pápa most a diplomatián kívül senkinek sem ad audentiát, még a püspököknek sem. Velünk szemben azonban kivételt tesz. A magyar professorokat még most, de­­czember valamelyik napján fogja fogadni. (A fogadás azóta meg is történt. A szerk.) miről annak idején tu­dósításomat megírom. KECSKÓCZI: mindig a béke fennmaradását. De épen m­ert komoly­nak tartom azon Szövetséget, némileg talány előt­tem, hogy miért törődjék az — legkevésbbé is —­­Oroszország neheztelésének okaival, kívánságai­nak megtudásával, midőn Oroszország nem akar nyilatkozni egyltalában. A fő dolog az, hogy hármasszövetség hadkészen álljon min­den támadási kísérlet egyetemes visz­­szaverésére s esetleg— ha kell — meg­előzésére is. Ha megvan ez a készültség — mint remény­em megvan — akkor felesleges, sőt ká­ros minden tudakozódás a czár szándéka iránt. Mert az ilyen tudakozódás esetleg azt is eredményezheti, hogy a czár még merevebben hallgasson, sőt eredmé­nyezhetné azt is, hogy háborús sugalmazói elhitessék vele a hármas szövetség felbonthatóságát is. Így aztán — kivált az utóbbi sugalmazás sikerének esetében — a casus belli sokkal bizonyosabban és korábban állana elő, mint különben. Meg kell tenni, igenis, minden lehetőt a béke fenntartására, s ha ez iránt becsületes óhajtás van Pétervárott is, a bolgár kérdés tisztázására elégséges lehet egy conferentia, a berlini szerződés alapján s nem szükséges a háború. Orosz­ország nem fogja elhitetni senkivel — mit maga sem hisz, bár állított — hogy a hármas szövetség nem akar vele békében élni. Azt azonban nem kell elhitetni Vele — kedvének keresé­se által — hogy ez a szövetség békét akar minden áron. Mert igy csak a háború válnék bizonyossá, ok nélkül is. Budapest, deczember 31. Róma ismét a világ központja. A föld­gömb minden részéből és minden országából zarándokok mennek a Vaticanba. A sedia gestatoriát nagyobb és lelkesültebb tömegek nem vették körül, mint ma. XIII. Leo jubi­leuma egyszersmind örömü­nnepe a catholi­­kus egyháznak. Ellenszenv nélkül szemléljük ez ünne­pet, melynek pompáját és nagyszerűségét csak az egyház szervezete és szertartásainak bámulatossága hozhatja létre. Sőt teljesen jo­gossá teszik a körülmények, hogy XIII. Leo jubilaeuma diadalnapja legyen az egyháznak. A catholicismus fénye másfél század óta nem volt oly ragyogó, mint jelenleg. A tizenötödik század óta másodszor lepi meg a világot, mikép tud legnagyobb sülyedésé­­ből a legnagyobb hatalomra vergődni. A Protestantismus nagy területeket hódított el tőle és fenyegette, hogy mindenütt megtöri hatalmát. És alig egy század múltán a pápa­ság erősebb volt, mint valaha. Elveszett terü­leteit vagy visszahódította, vagy új hódítá­sokkal pótolta. A múlt században pedig a rationalis­­mus kezdte meg ellene a harczot és folytatta a jelenkorig. Ez a harcz nem területeket vett el az egyháztól, hanem lenyomta tekintélyét, lanyhává tette a hitet. A skepticismust ter­jesztette, a­mi veszedelmesebb volt az egy­házra, mint bármely harcz. Mert támadás he­lyett tagadott, dogmával szemben nem dog­mát, hanem közönyt állított. A catholicismus hanyatlása, a­mit a ter­mészettudományok tömeges művelése is elő­segített, egész napjainkig tartott. Ide járult a culturharcz Németországban, Francziaország­­ban. A mindig ellentétes germán és gall szel­lem ez egyben találkozott. Németországban a caesarismus viselt az egyház ellen oly har­czot, melynek czélja és eszközei különböztek ugyan II. Frigyes császárétól (nem a nagy királyétól), de a támadás hevében aligha, Francziaországban pedig a respublica állt szembe az egyház törekvéseivel. És ma az egész világon béke uralkodik. Az egyház és állam közti kérdések sem ki­­viva, sem eldöntve nincsenek ugyan, de a fegyverek gúlába vannak rakva. A hadvi­selő felek pihennek, a legnagyobb hatal­mak is tapasztalták, hogy az egyház erkölcsi hatalom. XIII. Leo büszke önérzettel ülheti meg jubilaeumát, mely ekkép egyszersmind az egyház békéjének ünnepe. És büszke lehet ez ünnepre azért is, mert az egyház új fel­­emelkedése, s az elért eredmények főleg neki tulajdoníthatók. Az ő bölcs mérsékletének, eszélyének és szükség esetén való erélyének. Nagy Gergely óta nem ült nagyobb pápa szent Péter trónján, mint XIII. Leó. A szellemi és erkölcsi nagyság előtt pe­dig a történelem minden korszakában, örö­mest meghajoltak a tömegek, bárhol jelent is meg ez a nagyság. Az ő nagysága nem Gergely, sem III. Incze tulajdonságaiból van összealkotva. Nem ezek harcziassága és kért­elhetlen erélye fő vonása Leónak. Minden korszaknak más és más törekvései és eszközei vannak. Az egyház többé nem viaskodik az álla­mok feletti fennhatóságért a Hohenstaufok­­kal. Ez a harcz örökre letűnt a világ színpa­dáról. Guelfek és Ghilellinek többé nincse­nek. És az a pápa a catholicismust fenye­getné, aki e régi küzdelmet felújítaná. Az egyháznak mindinkább tiszta erköl­csi hatalommá kell átalakulnia, mert csak így van nagy és kiszámíthatatlan jövője az emberiség­­további történetében. És az egy­ház, midőn nagy pápák álltak élén, mindig felismerte az irányt, melyben fejlődnie kell. Látszólagos mozdulatlansága és corner­vatis­­musa daczára, alig mutatott intézmény na­gyobb alkalmazkodási képességet, mint ez. Két ezeredéves fenmaradásának, sőt korsza­konként való megifjodásának titka éppen eb­ben található fel. A római császárságot épp úgy utánozta, mint teljesen elfogadta a feudalismust. A kö­zépkortól kezdve egész a legújabb korig, az egyház legteljesebb kifejezése volt a feudális királyságnak, a pápa­ királylyal élén, melyet az egyházi aristocratia (az episcopatus) támo­gatott és korlátolt egyszerre. Legújabban pedig kezdi levetkőzni kö­zépkori jellegét. Nem csak az által, hogy maga a pápa is megszűnt világi territórium­mal bírni s hogy az egyházfejedelmek las­­sankint mindenütt megszűnnek világi feje­delmek s feudális főurak lenni. Maga az egyházi szervezet is gyökeres átalakulásnak indult. IX. Pius, a non possumus pápája, bizo­nyára önkénytelenül, a legnagyobb és leg­döntőbb lépést tette e fejlődési irányban, mi­dőn a pápai infallibilitás által az episcopatust régi rangjából alábbszállította. Nagy tévedés volt a pápai csalatkozhat­­­lanságot csak az állami souverainitás elleni fellépés gyanánt tekinteni. Nagyobb jelentő­sége volt és van ennek az egyház szervezeté­ben. A püspökök az ekképp megerősödött, a hitelvek legfőbb és döntő magyarázójává tett pápaság mellett, épp úgy vesztették önállósá­gukat, mint a monarchiák főurai a megerősö­dött királyság irányában. íme, ekképp követi az egyház az állami és társadalmi alakulásokat. És XIII. Leó ki­válóan hivatva van rá, hogy ez átalakulást tovább vigye és az egyházat, mint egységes monarchiát, szinte kizárólag erkölcsi alapokon szervezze. A híres conclave, Pecci bibornokban en­­gesztelékeny pápát akart választani. Oly pá­pát, aki a non-possumus és a világi hatal­makkal, név szerint Olaszországgal való kibé­külés közt az átmenetet képezte. Ezért szavaz­tak rá még a legintransigensebb bibornokok is, midőn saját jelöltjüket nem voltak képesek keresztülvinni. XIII. Leo azonban bizonyára meglepte választóit. Annyiban teljesen megfelelt ezek szándékának, hogy a merev non-possumus politikájával szakított s még­sem csapott át az ellenkező végletbe. A Vatikán és Quirinal azon kizárólagos két pont, ahol az egyház és az állam még többé - kevésbbé nyílt harczban állnak. Erősen hisszük, hogy ez az el­lentét is kiegyenlítést nyer. Mindazon nyilat­kozatok daczára, melyeket XIII. Leo e te­kintetben tett, valószínűnek tartjuk, hogy a pápaság és Olaszország közt a béke rövid idő alatt létre­jő. De XIII. Leó nem pusztán a mélysége­ket áthidaló pápa, hanem merész tervező. Nem a szünetet, hanem a nagyszabású cse­lekvést képviselő vezére az egyháznak. Felismerte az irányt, melyben mintegy önkéntelenül, a korszellem nyomása alatt fejlődik a pápaság, s ezt a fejlődést elősegíti. Az államjogi viták, s átalában a politi­zálás helyett főleg társadalmi térre akar­ja átterelni az egyház tevékenységét. Valóban, a nagy társadalmi kérdések azok, melyek a leghálásabb és legtágabb tért kínálják számára, hol mint erkölcsi hatalom leginkább érvényesülhet. Sőt ahol az egyház befolyására kiválóan szükség van. Rövid idő alatt az államférfiakra is elkövetkezik az id — több államban már elkövetkezett— mog a társadalmi problémák elől ki nem té­hetnek. Mily nagy előnyben lesz az egyház: 1. a társadalmi területet az állam előtt meg­szállja. És valóban úgy látszik, hogy XII Leo éles szeme ezt az előny­t észrevette. E téren azonban, ha valahol, az álla és egyház, együtt­működhetnek, tevékenys­gük egymást kiegészítheti. Annál nagyobb hiba, hogy bízón­"­ egyházi körök a régi villongásokban látja az egyház feladatát. Nagy tévedés egyátak az államot és egyházat ellentétek gyanú tüntetni fel, mintha a kettő együtt nem féri meg, s mintha egyiknek mindig elnyomón, a másiknak pedig elnyomottnak kellet lennie. A középkori traditiók maradványa­i azon középkor szomorú hagyatéka, midőn egyház az állam felett fennhatóságot akt képezni. Az ultramontanismus újabb kel­ye mégis e régi hagyományokat újítja fel, a dön az egyházi befolyást ott is érvényesbe akarja, hol az államé a kizárólagos, vagy tl nyomó jog. Reméljük azonban nemcsak mi, ham reméli velünk az emberiség haladásának mi­den barátja, hogy az egyháznak és pápasá­nak megindult uj fejlődése, a veszélyes és so ki nem egyenlitett ellentétek útvesztőjét ki fog vezetni egy szebb korba, midőn egyház és állam nem fognak minduntal megújuló harczokban összecsapni. Midőn so­sem jöhet létre oly ferde helyzet, hogy a­­­zafiság és lelkiismeret ellentétbe kerülhetni És midőn állam és egyház, mint az ember is nagy kérdéseinek munkásai, békésen foga egymás mellett dolgozhatni. A jelenlegi béke ne legyen csak feg­verszünet. Ezt kell mindenkinek óhajtan És ez csak az egyháztól függ. Az államokn sokkal terhesebb feladataik vannak, hog­yem keresnék az oly küzdelmeket is, mely nem kényszeríttetnek fel rájuk. XIII. Leo pápának lesz elég ügyessé és szívóssága, hogy a megkezdett irányb tovább vigye egyházát. E reményben és egy igazi nagys iránti tisztelet által vezettetve, mindenki és szerencsét kívánhat neki jubilaeuma alk­uából. B­ELFÖLD. Budapest, decz. 31. (A szabadelvüpá újévi tisztelgései.) A szabadelvüpárt tag holnap, vasárnap 10 óra után gyülekeznek a szak­elvű körben, honnét fél 11-kor együttesen indulnak miniszterelnöki palotába, hol Tisza miniszterelnök órakor fogadja a párt tagjai újévi kivonatait. A m­niszterelnöktől P­é­c­h­y Tamás házelnökhöz meri a képviselők. Budapest, decz.' 31. (A magyar fegyvr­g­y­á­r.) A magyar fegyvergyár ügyének végleges sz­­ődéssel való elintézése czéljából január hó első n­raiban értekezlet lesz a honvédelmi minisztérium, melyben mind a vállalkozó c­égek képviselői, mind illető minisztériumok megbízottai jelen lesznek, előleges tárgyalások ez ügyben már annyira hal­tak, hogy a januári conferentiából az ügy teljes fini­sálása várható. Budapest, decz. 31. (A nemzeti szinh és m­a­g­y­a­r­­k­i­r. opera.) A nemzeti színház­i kir. opera intendánsa, gróf K­e­g­r­e­v­i­c­h István m­a »Bud. Corr.« jelenti, még csak pár napig mar állásán. Azután Beniczky államtitkár fog­y­mánybiztosi minőségben az intendantura vesztése ideiglenesen megbizatni. E határozat által a kérdés: vájjon az opera vállalkozó által vezettessék-e, ha sem, egy irányban sincs praejudicálva. Budapest, decz. 31. (A dohányegyedár­sítási törvény keresztül vitelére v­natkozó rendeletek.) A január 8-án elett lépendő új dohányegyedárusítási tervér keresztülvitelére vonatkozó terjedelmes rendel­tek és utasítások — mint a »Bud. Corr.« ér­vül, a pénzügyminisztérium kebelében már veg­yesen megállapittattak és a legközelebbi hét for­mán fognak közzététetni. Táviratok. * Berlin, decz. 31. A császár parancsára­­ orosz kormánynak és a birodalmi cancellá­nak tartalmuk és eredetök megvizsgáló czéljából átszármaztatott és a bolgár ké­résre vonatkozó hamisított okmányt­k hivatalos lapban ma közöltetnek. A mege­sett vizsgálat kiderítette, hogy a flandri grófné és ,Coburg Ferdinand herczeg közé soha levélváltás nem folyt, valamint hogy Reuss herczeg a neki tulajdonított politik közléseket soha sem tette. Azok az állítólagi összeköttetések is, melyek más magas állás személyiségeknek tulajdoníttatnak, nem egy­bek, mint koholmányok. Az okmányok vizsgálat által eddig ki nem derített személye által minden tényleges alap nélkül tiszte azért koholtattak, hogy az európai hatalma között bizalmatlanságot idézzenek elő. Ha hamisított levelekben előforduló e­élzások alaposak lettek volna, a német politika elv­­ében a kétszínűség és tisztességtelenség vit­ját emelhették volna, mivel a német politi­koburg herczeg bolgár vállalkozását a berli szerződéssel ellentétben állónak tekintette , ma is annak tekinti. Berlin, decz. 31.0 Felségeik tegnap idea estélyt adtak, melyre Windischgrätz József­­ is hivatalos volt.

Next