Nemzet, 1888. január (7. évfolyam, 1918-1948. szám)
1888-01-14 / 1931. szám
Szerkesztőség : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. NEMZET Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 1931. (14.) szám. Budapest, 1888. Szombat, január 14. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ................................................ 2 firt. 3 hónapra .. .. ........................................ . * 6 hónapra ............................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. VII. évi folyam. Budapest, január 13. Január idusától, az orosz újévtől tették függővé Oroszország szándékainak kibontását. E napra vártak nagy és határozó tettet a szentpétervári politikától. A mai nap azonban eddig csak egy pár kitüntetés hírét hozta, s bár nem tudjuk, mit hoz az éjszaka Szentpétervárról, azt hiszszük, a mai nap ép oly kevéssé lesz döntő, mint nem voltak a megelőzők. Az orosz új év — a külső jelek szerint — még békésebb körülmények közt érkezett meg, mint megérkezett a civilizált népek új éve. Végleges kibontakozás nem is várható a legközelebbi jövőben. És ezalatt nem a keleti kérdés gyökeres megoldását értjük. Valószínű, hogy ezt a jelen nemzedék meg nem éri. Értjük a most napirenden levő concret bonyodalmat, mely a bolgár fejedelemkérdéssel áll kapcsolatban. Reméljük, hogy ez a bonyodalom békés megoldást nyer. Vagyis oly megoldást, mely lényeges érdekeinket nem sérti, mert különben nem lenne békés után megoldható. De még ez esetben is hosszú tárgyalásra és diplomatiai actiókra van kilátásunk. Vagyis úgy az európai, mint az orosz új év nem csekély részét, a keleti kérdésnek igen fontos phasisa, fogja betölteni. Oroszország azonban, bármit hozzon a jövő, tapasztalni fogja az új évben is, hogy rég elmúltak az idők, melyek kedveztek hatalmi terjeszkedésére. Egészen tisztában lehet, hogy a Balkán-félszigetet birtokba nem veheti. És hogy Potemkin táblája nem mutatja többé az utat Konstantinápolyba. A kölcsönös ijesztgetések ép oly értelmetlenek, mint gyermekesek. Nem feszegetjük mi folyton a casus belliket. Nem tüzeljük Oroszország ellen a hangulatot. És még azt sem mondjuk, hogy csak mi és szövetségeseink álljuk útját Oroszországnak, ha a Balkán felé indulna. Mert bármily hatalmas monarchiánk és bármennyire hatalmasabb a hármas szövetség, van ami hatalmasabb mindezeknél: Európa és a civilisatio szelleme. Ez a legyőzhetetlen szellem vet gátat Oroszország további terjeszkedésének. Nem csak azért, mert minden további térfoglalás fenyegetné a hatalmi egyensúlyt, s hogy a szláv egység ábrándjának megvalósítása csak Európa romjain történhetnék meg. , Főleg azért, mert a nyugati cultura, nyugati világnézet, szabadság és polgáriasodó, saját veszélyeztetése nélkül nem tűrhetné a slavismus diadalát. Mi a slavismus? Katkoff és Akszakov azt felelték reá: uj cultura, uj civilisatio. De nem az. Chinai civilisatió van. Hindu civilisatió volt. Sláv civilisatió azonban, —ha az különlegességet jelent és a sláv vezérek szerint — azt jelent — nem létezik és nem is fog létezni. Nemcsak azért, mert magában Európában nem lehetséges más, mint közös európai civilisatió, mely legfelebb csak árnyalatokban különbözhetik nemzetiségek szerint. Főleg azért nem, merte a slavismusban nincs semmi mag, melyből külön, önálló civilisatió fejlődhetnek ki. Avagy, hol van ez a mag? Az elhíresztelt falu közösségben, a mirben ? Hiszen ez a gazdasági haladást kizárja, az őskorba való intézmény. Vagy talán az orthodox vallásban? Ennek a nemzetiséghez való simulásán kívül nincs semmi előnye, s ez az előny is meg van több más vallásban. Talán a szabadság kizárásában, a legdurvább despotismusban ? A Parlamentarismus tagadásában? Egyátalán az összes szabad intézmények megvetésében? A szolgaságban és elnyomatásban? A végtelen állami és társadalmi corruptióban ? Vagy talán csak is a kalendáriumban ? Valóban, ha a slavismus civilisatiót akár ez nem lehet más, mint a nyugati civilisatió. E civilisatió pedig nem hagyna meg egyebet az egész orosz külön állásból, mint legfelebb a kalendáriumot. De válaszfal mégis létezik a kelet és a nyugat között. Mély szakadás, mely mindenütt az orosz határral tart, a jeges övtől kezdve egész a Fekete tengerig. Ez a válaszfal, ez a szakadás azonban nem a civilisatióban való szakadás, hanem egyik oldalon van a haladás, másikon az elmaradás. Egyik oldalon a cultura, másikon a barbarismus. Oroszország, s átalában a Kelet kiszakadt a nyugati civilisatio gyűrűjéből — de csak saját vesztére. Pusztán az orosz Chauvinismus gőgje láthatott fűiben előnyt. Egyedül ez a Chauvinismus mondhatja, hogy ez elmaradás haladás. Oroszország, bár bizonyos tekintetben, különösen II. Katalin volt airiánismusai óta, a felszínen mutat haladást; irodalma nagy műveket teremtett; regényirodalma versenyez a leghaladottabb népekével, de épen különválása miatt legalább egy századot késett és bizonyos dolgokat soha többé nem pótolhat. Nem pótolhatja különösen azon gyökereket, melyekből a szabad eszmék és intézmények kifejlődnek. De épp azért, mert Oroszországot, az orosz nemzetet chauvinistái belehajtották egy culturális különállás ábrándjába, mert ez a különállás sok tekintetben nyers barbarismus, az orosz hatalmi terjeszkedés nem csak politikai, hanem egyszersmind culturai veszedelem volna. A válaszfalon, a nagy sánczon át a nyugati műveltség ellen durva visszahatás törne át. Ez a másik ok, miért az orosz terveknek nincs a sikerre kilátásuk. Európa a nyugati civilisatio solidaritásának tudatában fogna szemben állni Oroszországgal, mihelyt azon hatalmak, melyek a Keleten legközvetlenebb érdekkel bírnak, erre nem volnának képesek. De erre nem lesz szükség. Monarchiánknak létérdeke, hogy Oroszország a már úgyis nagyon előre tolt sánczokból tovább ne nyomulhasson. És Ausztria-Magyarországnak lesz ereje, hogy érdekét szükség esetén megvédelmezze. Az orosz államférfiak ezzel tisztában lehetnek, úgy bel-, mint külpolitikájuk tehát gyökeres változtatást igényel. A külpolitikában le kell mondaniuk Nagy Péter állítólagos végrendeletének végrehajtásáról. A belpolitikában pedig mindinkább a nyugati eszmékkel kell megbarátkozniuk. Csak igy lehet Oroszország is az európai civilisatió jelentékeny tényezőjévé. Csak igy lesz hasznossá az emberiségre azon tagadhatlan tehetség, melylyel az orosz nemzet birni látszik. Csak igy lehet Oroszország nagy és hatalmas. Különben megposhad barbaxismusában és corruptiójában, mely már az orosz állam és nemzet életszervein rágódik. Erről volna érdemes elmélkedni Szent- Pétervárott az uj év alkalmából. Nem pedig biaskodások s lehetetlen tervek által fenyegetni Európát és leginkább Oroszországot. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. A LÉLEKIDOMÁR, REO-ÉKI ÖT KÖTETBEN. IRTA : JÓKAI MÓR. ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 14 Az elfogott inast is a nagy rémper többi sorsosai közé szálliták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolnivalója nem volt. Az ítélet kimondás azután már nem Sándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnper számára alkottak. Lándory az alatt, míg a bíróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, akik az ál-Monterossot a Tág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kíséretében fölkereste mindazokat a helyeket, amelyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt, hol pihent meg ? hol rajzolt az albumába ? hol tartott falatozást ? minő táskát hordott magával ? Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, amit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, aminőt az orosz utazók a*-TM——■— ..................... -■ ■■ -----------------— hordanak magukkal, s mely minden ajtóra alkalmazható. E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinezéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Sándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha kire futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak. Ez idő alatt is folyvást értesitteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az administrativ közegek intézkedései alá került. A meghalt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították. Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az újabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki — a leány saját kivonatára. Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól ? Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát ? Csodiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba döntő s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául ? Olyan nagy-e a bizalma hozzá ? Vagy valami daemoni boszszúállása egy eltiport teremtésnek: »ha elrontottad a sorsomat, már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agóniámat.« Gyávaságot nem föltételezhetett arról a leányról. Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: »még látni fogjuk egymást, — és úgy, hogy nem én jövök el önhöz.« Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá. A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kíván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad. Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot. Másnap ott volt a lakásán Godiva. Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, akire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczcal. — Vártam önre. Mondá neki. Hát ráismert ? A sűrü fátyolon keresztül! A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról. Mennyire el volt változva. Ugyanaz a kép, ami az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámrobbanás fényétől átvilágítva. El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna. Ugyan miért jött? Talán azt az ígéretet bevállatni, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonként fogja neki egykor visszaadni, aki elrabolta ? Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá. A leány, amint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta Lándory kezét, e szókat mondá, mély heves hangon. — Uram! Gazember volt-e az én apám? Lándory. visszadöbbent e hangtól, e szótól. A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.— Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, aki legjobban tudja, gazember volt e az én apám? — Nem! Sándory épen oly hevesen adta meg a választ. A leány még mindig nem eresztette el a kezét. — Igaz lelkére mondja ön ezt ? — Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta becsületes ember volt. A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba borult fejét. — Mégis meg kellett neki halni! suttogd alig hallhatóan. Lándorynak az ajkán volt már a vigasz, »hiszen meggyilkolta a saját szolgája.« — Banális phaszis. Elhallgatott vele. — Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben. — Az, hogy az atyám meghalt, rebegő a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakás mesebeli dzsinok, akik csakarra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak, s mindig csak jót tegyenek, az az ember, aki engem úgy szeretett — nem mint egy jó ember — de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért ? Hogy a pénzét elrabolja ? Minek ? Ősz feje volt már ? Mit akart vele tenni ? Ez a gondolat megőrjít. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá! — Beszéljünk az ön dolgáról Godiva kisaszszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szívem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben. — Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. — Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, amin kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt cinkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás ? — Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasúton a mozdony elgázol. — Ő — kimondom — egészen magas elvű indokokból öszszeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De ennek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel. — Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, amit az ő jóhiszeműsége okozott ? — Én úgy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja. — Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást ? a bűnvizsgálatot ? — Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisztázva nincs. — S nem lehetne ezt az ügyet befejezni — például akkora öszszeggel, mely a vádoló követelésnek megfelel ? (Folyt. köv.) Mai számunkhoz fél ít melléklet van csatolva. Budapest, jan. 12. A vidéki élet küzdelmeiből alakul az ország közélete. A központ szívverése azokból a tényezőkből alakul, melyeket a nemzeti élet vérvezető erei ide hajtanak. Egész természetes, hogy a legnagyobb figyelmet érdemli, mily jelenségeket észlelünk az egyes vidékeken. A múlt nyár alkotmányos harczai, bár koránt sem voltak oly általánosan szenvedélyesek, mint előre hirdették, sokfelé mégis nagyon szétválasztották a társadalmi elemeket, s úgy látszik, mintha némely helyütt hiányoznék az érzék annak fölérzésére, hogy az ilyen szétválásoknak, a társadalmi rétegek ilyen szembeállításának nem szabad állandósulnia, nem különösen oly időben, amidőn nagy nemzetközi érdekek is tanácsolják,—ami különben a nemzeti élet fejlődésének állandó előfeltétele, — hogy kerüljük elmérgesítését, előtérbe tolását azon szenvedélyeknek, melyek bennünket elválasztanak. Mit szóljunk például arra, ha Somogyból azt a hírt hozzák nagy diadallal ellenzéki lapok, hogy ott aláírásokat gyűjtenek, népgyűlést terveznek oly czélból, hogy a király trónja elé vigyék a kaposvári választás ügyét, melyet a törvényes fórum megváltoztathatlanul elintézett s melyet még azon fölül a képviselőházban interpelláte alakjában ismételve tárgyalni is jónak láttak. Nem annak jele-e az, hogy azok, kik a szenvedély behatása alatt ily lépésekre hajlandók, nincsenek tisztában az alkotmányos élet alapföltételei felől s mikor egy választás — általuk panaszolt állítólagos — helytelensége miatt a koronát akarnák belevonni a párttusák utókövetkezményeinek bárminő intézésébe, nem csupán a dolgok alkotmányos rendjét zavarnák meg, hanem az így elmérgesített viszonyok között örökre lehetetlenné tennék a nyugalom helyreállását. Csak mint jelenséget említjük ezt fel, mert tudjuk, hogy Somogy megye bizottságának többsége, mely politikailag nem rég még ellenzéki nézetek körül csoportosult, ma szembe száll a felettük kísérletek közvetlen vagy közvetett tervezőinek intenzióival, s a megye békéjének megóvása, érdekei előmozdítása, közigazgatásának javítása czéljából alakult haladó párt tevékenyen és okosan folytatja szervezkedését, hogy impozáns erejével gátat vessen az ily extravagantiák érvényesülhetésének. Szívesen üdvözöljük e szervezkedést, nem hatalmi pártczélokból, hanem mert reméljük, hogy általa el lesz érhető a megyei tényezők békéje, összeműködése, s meg lesz szüntethető az az egészségtelen állapot, hogy egy választás utóbajai évekig éreztessék hatásukat közéletben is, magánéletben is. Még teljesebb örömmel üdvözöljük azt, amiről Egerből értesítenek bennünket. Heves megye is egyike volt azon pontoknak, ahol múlt nyáron legkérlelhetetlenebbül folyt a küzdelem. A megye az ellenzéknek régi erős vára volt, s megvnhatatlanságának tudatát fokozta az ellenzéki elemekben, hogy most az egyházi tényezők nagy részének támogatására számíthatni véltek. A kísérletet is rossz néven vették, mely az ottani nem ellenzéki elemek politikai föllépését kezdeményezte s a múlt új évtől kezdve, amikor kiadatott a jelszó, hogy a kormánypárt melletti föllépés Hevesben »békebontás« , egész mostanáig harsogott a barczi kürt és tárogató, s nem volt a köz, nem volt a társadalmi életnek oly mozzanata, melyben ez ne éreztette volna hatását. Emlékezhetünk rá, hogy minden lépten-nyomon találkoztunk a sajtóban is egy-egy hevesi cause celebre hírével; a hevesi ellenzék vezérférfiai oly szenvedélyes húrokat pengettek a képviselőházban is, hogy az, aki be nem volt avatva e viszonyokba, elképedve gondolt a nagy s állandó ellentétekre, melyek ott a pártokat elválasztják, s mikor a küzdelmek tárgyairól értesült — egy-egy hivatali viszgálat, közigazgatási bizottságban a kérdés föltevése stb. — igazán csak fokozódni kellett a csodálkozásnak, hogy ily kérdések körül, különben higgadt, véleménytisztelő, a párttusák küzdelmeinek természetét mind jól ismerő tényezők meg nem tudják egymást érteni. Ez az állapot valósággal már a tultengéssel fenyegetett s mert mindkét oldalon erős tényezők álltak szemben, komolyan tartani lehetett hátrányos hatásától. A megye főispánja, gróf Keglevich Béla ragadta meg a kezdeményezést s az első alkalommal, midőn ez újévben találkozott azok egy részével, kikkel együtt működni hivatva van s kiknek soraiba a számosabb rész politikai ellenfeleiből kerül ki, férfiasan, határozottan jelentette ki előttük, hogy a maga részéről kész az első lépést megtenni az e részben fenálló vistás állapotok megszüntetésére. Szavait a külhelyzethez kapcsolta, mely a magyar közélet bármely párthoz tartozó tényezőire egyként kell, hogy behatást gyakoroljon; s ha valaha, most van itt az ideje, hogy minden kérdésben, mely a pártok elvi alapjával nem áll összefüggésben, az egy törvényhatóság kebelében működni hivatott férfiak megkeressék, nem azt, ami elválasztja, hanem azt, ami összekapcsolhatja őket. Gr. Keglevich felszólalása nagy hatást tett, s mint a helyi sajtó nyilatkozataiból látjuk, mindkét oldalon megvan a hajlandóság az abban nyilatkozó politikai igazság fölértésére. Ez az, amit mi a legteljesebb örömmel constatálunk. Nem kételkedünk, hogy a kezdeményezett első lépés s a kijelentett készség annak viszonzására érvényesülni fog a valóságban is, s akkor nem csak a múlt sebei lesznek gyorsan orvosolhatók, de a jövő — pártszempontoktól független — feladatai is, a közügy s a haza javára megoldhatók. Aki az ily megoldás lehetővé tételére férfiasan megtette az első lépést, érdemes dolgot cselekedett megyéje s közvetve hazája javára; a megye s a haza körül szerez érdemeket minden magyar ember, ki Hevesben — vagy bárhol másutt — hozzájárul ahoz, hogy az okos politikai és társadalmi együttélésnek igy kimondott jelszavai — ne maradjanak a pusztában elkiáltott szavak. BELFÖLD, Budapest, jan. 13. (A képviselőház ülése.) A képviselőház január hó 16-ikán, hétfőn, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A helyi érdekű vasutakról szóló törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslat harmadszori olvasása; az 1888-ai állami költségvetés általános tárgyalása. Budapest, jan. 13. (Az igazságügyi pia- 1 o a.) Csütörtöki számunk közölte volt a törvényjavaslatot s annak részletes indokolását, mely a főváros azon, most még elhagyatott, de bizton nagy jövőre számító részét, mely az új országház körül terül el, ismét egy hatalmas épülettel, az igazságügyi palotával gazdagítja. Nem célunk részletesen fejtegetni az igazságügyi kormányzat eljárásának helyességét, melylyel e rég tervezett építkezésre elhatározta magát. Bármily hajlandóság van nálunk kifogásolni minden állami építkezést s még a legszükségesebbnek tartott ilynemű kezdeményezések ellen is utólag a könnyű critica megszokott szólásformáit használni: mi azt hiszszük, hogy az állam igen jól teszi, ha ott, ahol valódi szükség van rá, s ahol túlságos áldozatok nélkül lehetséges, nem vonakodik az építkezéstől, mert láttuk, hogy az állam ily kezdeményezései nem pusztán abban hálálják meg a beléjük fektetett áldozatokat, hogy a czélt, amelyre szolgálnak, lehetővé teszik jobban előmozdítani, mint a nélkül történt volna, hanem meghálálják azzal is, hogy nyomukban mindig a privát tevékenység vállalkozásai járnak, melyek az iparnak keresetet, az ingatlannak fokozott értéket adnak s az államnak új adóalapot teremtenek. Ki lehetne mutatni, hogy minden nagyobb állami építkezés nyomában a magán építkezési kedv menynyire emelkedett s például alig szenved kétséget, hogy a hetvenes évtized közepén, a mai Andrássy-, akkori Sugárút kiépítése egészen ellankadt volna, ha az állam nem támogatja azt kezdeményezéseivel, melyek megteremtvén a keretet, annak betöltésére csakhamar akadtak aztán magánvállalkozók is. Most a fővárosban az építkezés nincs ugyan abban a helyzetben, sőt vannak, akik ellenkezőleg azt tartják, hogy — ahoz a baljós jelenséghez képest, mely az üresen maradó lakások számát rohamosan emelkedőnek mutatja - az építkezési kedv, mely még mindig nincs szünőben, inkább túlságos. Mi nem tartozunk azok közé, kik igy okoskodnak s erős a hitünk, hogy a jövő azoknak fog igazat adni, kik a főváros fejlődésében bíznak. S hogy mily arányúvá válhatik e fejlődés, ha a most kijelölt s már látható keretek teljesen kitöltve lesznek, arról fogalmat szerezhet magának bárki, aki — a budai részek szintén szépen induló emelkedéséről nem is szólva — végig járja az országház épületétől kezdve a váczikörutig, innen a Podmaniczky-utczán át — mely valósággal egy új sugárút — a nagykörutig terjedő részeket, s végig járja hatalmas építkezésével a nagykörutat, mely a kerepesi utig úgy szólva egészen, nyitva van s remélhetőleg jövő évben megnyittatik a Józsefvároson át is, úgy hogy nem pusztán egy épülő szép útvonal lesz többé, hanem a város forgalmi életének is egy hatalmas — tán minden eddiginél hatalmasabb — ere. És a körút mentén már is, mint előbb az Andrássy-út mentén, kezdi a privát tevékenység értékesíteni a nagy forgalmi vonalak szomszédságában rejlő előnyt s például az Erzsébetvárosban a nagykörút vonala s a Rottenbiller-utcza közt oly szép utczaépitkezések folynak, melyek vetekednek a régi Pest legszebb házaival. Mindezekre csak azt bebizonyítandó utalunk ma rá, hogy — a szomorú gazdasági viszonyok jelen idejében is — van még a tőkének kedves bizalma az ily természetű beruházásokhoz, s hogy egyúttal helyeslésünket fejezzük ki az igazságügyi kormányzat azon elhatározása fölött, hogy a fővárosi törvénykezési helyiségek kérdésén ily módon segít s ez által az előbb említett nagy új építkezési területek közül egynek, a Margithíd környékének, gyorsabb ütemű fejlesztéséhez is hozzájárul. Reméljük, hogy az építkezésnél, a gondos előmunkálatok után, az állampénztárnak költségek tekintetében nem fog kelleni meglepetésektől tartani, s ebben