Nemzet, 1888. január (7. évfolyam, 1918-1948. szám)

1888-01-14 / 1931. szám

Szerkesztőség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. NEMZET Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 1931. (14.) szám. Budapest, 1888. Szombat, január 14. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ................................................ 2 firt. 3 hónapra .. .. ........................................ . * 6 hónapra ............................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. VII. évi folyam. Budapest, január 13. Január idusától, az orosz újévtől tették függővé Oroszország szándékainak kibontá­sát. E napra vártak nagy és határozó tettet a szent­pétervári politikától. A mai nap azonban eddig csak egy pár kitüntetés hírét hozta, s bár nem tudjuk, mit hoz az éjszaka Szentpétervárról, azt hiszszük, a mai nap ép oly kevéssé lesz döntő, mint nem voltak a megelőzők. Az orosz új év — a külső jelek szerint — még békésebb körülmények közt érkezett meg, mint megérkezett a civilizált népek új éve. Végleges kibontakozás nem is várható a legközelebbi jövőben. És ezalatt nem a keleti kérdés gyökeres megoldását értjük. Való­színű, hogy ezt a jelen nemzedék meg nem éri. Értjük a most napirenden levő concret bonyodalmat, mely a bolgár fejedelemkér­déssel áll kapcsolatban. Reméljük, hogy ez a bonyodalom békés megoldást nyer. Vagyis oly megoldást, mely lényeges érdekeinket nem sérti, mert külön­ben nem lenne békés után megoldható. De még ez esetben is hosszú tárgyalásra és dip­­lomatiai actiókra van kilátásunk. Vagyis úgy az európai, mint az orosz új év nem csekély részét, a keleti kérdésnek igen fontos phasisa, fogja betölteni. Oroszország azonban, bármit hozzon a jövő, tapasztalni fogja az új évben is, hogy rég elmúltak az idők, melyek kedveztek ha­talmi terjeszkedésére. Egészen tisztában lehet, hogy a Balkán-félszigetet birtokba nem veheti. És hogy Potemkin táblája nem mutatja többé az utat Konstantinápolyba. A kölcsönös ijesztgetések ép oly értel­metlenek, mint gyermekesek. Nem feszeget­jük mi folyton a casus belliket. Nem­ tüzel­jük Oroszország ellen a hangulatot. És még azt sem mondjuk, hogy csak mi és szövetsé­geseink álljuk útját Oroszországnak, ha a Balkán felé indulna. Mert bármily hatalmas monarchiánk és bármennyire hatalmasabb a hármas szövetség, van ami hatalmasabb mindezeknél: Európa és a civilisatio szelleme. Ez a legyőzhetetlen szellem vet gátat Oroszország további terjeszkedésének. Nem csak azért, mert minden további térfoglalás fenyegetné a hatalmi egyensúlyt, s hogy a szláv egység ábrándjának megvalósítása csak Európa romjain történhetnék meg. , Főleg azért, mert a nyugati cultura, nyugati világnéz­et, szabadság és polgáriaso­dó, saját veszélyeztetése nélkül nem tűrhetné a slavismus diadalát. Mi a slavismus? Katkoff és Akszakov azt felelték reá: uj cultura, uj civilisatio. De nem az. Chinai civilisatió van. Hindu civilisatió volt. Sláv civilisatió azonban, —ha az különlegességet jelent és a sláv vezérek szerint — azt jelent — nem létezik és nem is fog létezni. Nemcsak azért, mert magában Európá­ban nem lehetséges más, mint közös európai civilisatió, mely legfelebb csak árnyalatok­ban kü­lönbözhetik nemzetiségek szerint. Fő­leg azért nem, merte a slavismusban nincs semmi mag, melyből külön, önálló civilisatió fejlődhetnek ki. Avagy, hol van ez a mag? Az elhíresz­telt falu közösségben, a mir­ben ? Hiszen ez a gazdasági haladást kizárja, az őskorba való intézmény. Vagy talán az orthodox vallás­ban? Ennek a nemzetiséghez való simulásán kívül nincs semmi előnye, s ez az előny is meg van több más vallásban. Talán a szabadság kizárásában, a leg­durvább despotismusban ? A Parlamentaris­mus tagadásában? Egyátalán az összes sza­bad intézmények megvetésében? A szolga­ságban és elnyomatásban? A végtelen állami és társadalmi corruptióban ? Vagy talán csak is a kalendáriumban ? Valóban, ha a slavismus civilisatiót akár ez nem lehet más, mint a nyugati civilisatió. E civilisatió pedig nem hagyna meg egyebet az egész orosz külön állásból, mint legfelebb a­­ kalendáriumot. De válaszfal még­is létezik a kelet és a nyugat között. Mély szakadás, mely minde­nütt az orosz határral tart, a jeges övtől kezdve egész a Fekete tengerig. Ez a válasz­fal, ez a szakadás azonban nem a civilisatió­­ban való szakadás, hanem egyik oldalon van a haladás, másikon az elmaradás. Egyik ol­dalon a cultura, másikon a barbarismus. Oroszország, s átalában a Kelet kisza­kadt a nyugati civilisatio gyűrűjéből — de csak saját vesztére. Pusztán az orosz Chauvinismus gőgje láthatott fűiben előnyt. Egyedül ez a Chauvi­nismus mondhatja, hogy ez elmaradás ha­ladás. Oroszország, bár bizonyos tekintetben, különösen II. Katalin volt airiánismusai óta, a felszínen mutat haladást; irodalma nagy mű­veket teremtett; regényirodalma versenyez a leghaladottabb népekével, de épen különvá­lása miatt legalább egy századot késett és bi­zonyos dolgokat soha többé nem pótolhat. Nem pótolhatja különösen azon gyökereket, melyekből a szabad eszmék és intézmények kifejlődnek. De épp azért, mert Oroszországot, az orosz nemzetet chauvinistái belehajtották egy culturális különállás ábrándjába, mert ez a különállás sok tekintetben nyers barbaris­mus, az orosz hatalmi terjeszkedés nem csak politikai, hanem egyszersmind culturai ve­szedelem volna. A válaszfalon, a nagy sán­­czon át a nyugati műveltség ellen durva visszahatás törne át. Ez a másik ok, miért az orosz terveknek nincs a sikerre kilátásuk. Európa a nyugati civilisatio solidaritásának tudatában fogna szemben állni Oroszországgal, mihelyt azon hatalmak, melyek a Keleten legközvetlenebb érdekkel bírnak, erre nem volnának képesek. De erre nem lesz szükség. Monarchiánk­nak létérdeke, hogy Oroszország a már úgyis nagyon előre tolt sánczokból tovább ne nyo­mulhasson. És Ausztria-Magyarországnak lesz ereje, hogy érdekét szükség esetén meg­védelmezze. Az orosz államférfiak ezzel tisztában le­hetnek, úgy bel-, mint külpolitikájuk tehát gyökeres változtatást igényel. A külpolitiká­ban le kell mondaniuk Nagy Péter állítólagos végrendeletének végrehajtásáról. A belpoliti­kában pedig mindinkább a nyugati eszmék­kel kell megbarátkozniuk. Csak igy lehet Oroszország is az európai civilisatió jelenté­keny tényezőjévé. Csak igy lesz hasznossá az emberiségre azon tagadhatlan tehetség, mely­­lyel az orosz nemzet birni látszik. Csak igy lehet Oroszország nagy és hatalmas. Külön­ben megposh­ad barbaxismusában és corruptió­­jában, mely már az orosz állam és nemzet életszervein rágódik. Erről volna érdemes elmélkedni Szent- Pétervárott az uj év alkalmából. Nem pedig biaskodások s lehetetlen tervek által fenye­getni Európát és leginkább Oroszországot. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. A LÉLEKIDOMÁR, REO-ÉK­I ÖT KÖTETBEN­. IRTA : JÓKAI MÓR. ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 14 Az elfogott inast is a nagy rémper többi sor­­sosai közé szálliták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolnivalója nem volt. Az ítélet kimondás azután már nem Sándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnper számára alkottak. Lándory az alatt, míg a bíróság az óriási vizs­gálati adathalmazzal küzködött, felutazott Tren­­csénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, a­kik az ál-Monterossot a Tág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kíséretében fölke­reste mind­azokat a helyeket, a­melyeken a tolvajve­zér megfordult, megmagyaráztatott minden körül­ményt a legapróbb részletekig, melyek között e ro­mok látogatása történt, hol pihent meg ? hol rajzolt az albumába ? hol tartott falatozást ? minő táskát hordott magával ? Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a­mit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű fur­fangos zárral reteszelte el, a­minőt az orosz utazók a*-TM——■— ..................... -■ ■■ -----------------— hordanak magukkal, s mely minden ajtóra alkal­mazható. E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinezéikbe, cister­­náikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vál­lalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Sándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha kire futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind oda­szalad kincskeresni. S még meglehet, hogy ráta­lálnak. Ez idő alatt is folyvást értesitteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az ad­ministrativ közegek intézkedései alá került. A meghalt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították. Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az újabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhi­vatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki — a leány saját kivonatára. Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól ? Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát ? Csodiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész sze­rencsétlenségnek, mely házukat romba döntő s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául ? Olyan nagy-e a bizalma hozzá ? Vagy valami daemoni bosz­­szúállása egy eltiport teremtésnek: »ha elrontottad a sorsomat, már most vedd a kezedbe; ha idejöt­tél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agóniámat.« Gyávaságot nem föltételezhetett arról a le­ányról. Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: »még látni fogjuk egymást, — és úgy, hogy nem én jövök el önhöz.« Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá. A magyarországi törvények szerint az árva­gyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kíván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad. Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszék­nek, hogy elfogadja a gyámságot. Másnap ott volt a lakásán Godiva. Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, akire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczc­al. — Vártam önre. Mondá neki. Hát ráismert ? A sűrü fátyolon keresztül! A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról. Mennyire el volt változva. Ugyanaz a kép, ami az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámrobbanás fényétől átvilágítva. El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna. Ugyan miért jött? Talán azt az ígéretet bevállatni, hogy az elra­bolt nevetési kincset apródonként fogja neki egykor visszaadni, aki elrabolta ? Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá. A leány, a­mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta Lándory kezét, e szókat mondá, mély heves hangon. — Uram! Gazember volt-e az én apám? Lándory­. visszadöbbent e hangtól, e szótól. A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.­­— Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a­ki legjobban tudja, gazember volt e az én apám? — Nem! Sándory épen oly hevesen adta meg a választ. A leány még mindig nem eresztette el a kezét. — Igaz lelkére mondja ön ezt ? — Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta becsületes ember volt. A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s le­­hajtá a keblére gyászba borult fejét. — Mégis meg kellett neki halni­! suttogd alig hallhatóan. Lándorynak az ajkán volt már a vigasz, »hiszen meggyilkolta a saját szolgája.« — Banális phaszis. El­hallgatott vele. — Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben. — Az, hogy az atyám meghalt, rebegő a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakás mesebeli dzsinok, a­kik csak­­arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak, s mindig csak jót tegyenek, az az em­ber, a­ki engem úgy szeretett — nem mint egy jó em­ber — de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért ? Hogy a pénzét elrabolja ? Mi­nek ? Ősz feje volt már ? Mit akart vele tenni ? Ez a gondolat megőrjít. Az öreg Péter tett engem árva­­leánynyá! — Beszéljünk az ön dolgáról Godiva kisasz­­szony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szívem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben. — Az enyimet nem fogja ön hallani. A neve­tést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. — Még­is vissza kell térnem arra a tárgyra, a­min kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt c­inkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás ? — Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasúton a mozdony elgázol. — Ő — kimondom — egészen magas elvű indokok­ból öszszeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következ­ményei el nem fordíthatók. De ennek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel. — Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, a­mit az ő jóhiszeműsége okozott ? — Én úgy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meg­haladja. — Akkor miért tartják fenn ellene a megszé­gyenítő eljárást ? a bűnvizsgálatot ? — Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisz­tázva nincs. — S nem lehetne ezt az ügyet befejezni — pél­dául akkora öszszeggel, mely a vádoló követelésnek megfelel ? (Folyt. köv.) Mai számunkhoz fél ít melléklet van csatolva. Budapest, jan. 12. A vidéki élet küzdelmeiből alakul az ország közélete. A központ szívverése azokból a tényezőkből alakul, melyeket a nemzeti élet vérvezető erei ide haj­tanak. Egész természetes, hogy a legnagyobb figyel­met érdemli, mily jelenségeket észlelünk az egyes vi­dékeken. A múlt nyár alkotmányos harczai, bár ko­ránt sem voltak oly általánosan szenvedélyesek, mint előre hirdették, sokfelé mégis nagyon szétválasztották a társadalmi elemeket, s úgy látszik, mintha némely helyütt hiányoznék az érzék annak fölérzésére, hogy az ilyen szétválásoknak, a társadalmi rétegek ilyen szembeállításának nem szabad állandósulnia, nem kü­lönösen oly időben, a­midőn nagy nemzetközi érdekek is tanácsolják,—a­mi különben a nemzeti élet fejlődésé­nek állandó előfeltétele, — hogy kerüljük elmérgesíté­sét, előtérbe tolását azon szenvedélyeknek, melyek ben­nünket elválasztanak. Mit szóljunk például arra, ha Somogyból azt a hírt hozzák nagy diadallal ellenzéki lapok, hogy ott aláírásokat gyűjtenek, népgyűlést terveznek oly czélból, hogy a király trónja elé vigyék a kaposvári választás ügyét, melyet a törvényes fórum megváltoz­­tathatlanul elintézett s melyet még azon fölül a kép­­viselőházban interpelláte alakjában ismételve tár­gyalni is jónak láttak. Nem annak jele-e az, hogy azok, kik a szenvedély behatása alatt ily lépésekre hajlandók, nincsenek tisztában az alkotmányos élet alapföltételei felől s mikor egy választás — általuk panaszolt állítólagos — helytelensége miatt a koro­nát akarnák belevonni a párttusák utókövetkezmé­­nyeinek bárminő intézésébe, nem csupán a dolgok al­kotmányos rendjét zavarnák meg, hanem az így elmérgesített viszonyok között örökre lehetet­lenné tennék a nyugalom helyreállását. Csak mint jelenséget említjük ezt fel, mert tudjuk, hogy Somogy megye bizottságának többsége, mely po­litikailag nem rég még ellenzéki nézetek kö­rül csoportosult, ma szembe száll a felettük kísérletek közvetlen vagy közvetett tervezőinek in­­tenzióival, s a megye békéjének megóvása, érde­kei előmozdítása, közigazgatásának javítása czéljából alakult haladó párt tevékenyen és okosan folytatja szervezkedését, hogy impozáns erejével gátat vessen az ily extravagantiák érvényesülhetésének. Szívesen üdvözöljük e szervezkedést, nem hatal­mi pártczélokból, hanem mert reméljük, hogy általa el lesz érhető a megyei tényezők békéje, összeműkö­­dése, s meg lesz szüntethető az az egészségtelen álla­pot, hogy egy választás utóbajai évekig éreztessék ha­tásukat közéletben is, magánéletben is. Még teljesebb örömmel üdvözöljük azt, a­miről Egerből értesítenek bennünket. Heves megye is egyike volt azon pontoknak, a­hol múlt nyáron leg­­kérlelhetetlenebbül folyt a küzdelem. A megye az ellenzéknek régi erős vára volt, s megvnhatatlansá­­gának tudatát fokozta az ellenzéki elemekben, hogy most az egyházi tényezők nagy részének támogatására számíthatni véltek.­­ A kísér­letet is rossz néven vették, mely az ottani nem ellen­zéki elemek politikai föllépését kezdeményezte s a múlt új évtől kezdve, a­mikor kiadatott a jelszó, hogy a kormánypárt melletti föllépés Hevesben »békebon­tás« , egész mostanáig harsogott a barczi kürt és tárogató, s nem volt a köz­, nem volt a társadalmi életnek oly mozzanata, melyben ez ne éreztette volna hatását. Emlékezhetünk rá, hogy minden lépten-nyomon találkoztunk a sajtóban is egy-egy hevesi cause ce­­lebre hírével; a hevesi ellenzék vezérférfiai oly szen­vedélyes húrokat pengettek a képviselőházban is, hogy az, a­ki be nem volt avatva e viszonyokba, el­képedve gondolt a nagy s állandó ellentétekre, me­lyek ott a pártokat elválasztják, s mikor a küzdel­mek tárgyairól értesült — egy-egy hivatali viszgálat, közigazgatási bizottságban a kérdés föltevése stb. — igazán csak fokozódni kellett a csodálkozásnak, hogy ily kérdések körül, különben higgadt, vélemény­tisz­telő, a párttusák küzdelmeinek természetét mind jól ismerő tényezők meg nem tudják egymást érteni. Ez az állapot valósággal már a tultengéssel fe­nyegetett s mert mindkét oldalon erős tényezők áll­tak szemben, komolyan tartani lehetett hátrányos hatásától. A megye főispánja, gróf Keglevich Béla ragadta meg a kezdeményezést s az első alka­lommal, midőn ez újévben találkozott azok egy részé­vel, kikkel együtt működni hivatva van s kiknek so­raiba a számosabb rész politikai ellenfeleiből kerül ki, férfiasan, határozottan jelentette ki előttük, hogy a maga részéről kész az első lépést megtenni az e rész­ben fenálló vistás állapotok megszüntetésére. Szavait a külhelyzethez kapcsolta, mely a magyar közélet bármely párthoz tartozó tényezőire egyként kell, hogy behatást gyakoroljon; s ha valaha, most van itt az ideje, hogy minden kérdésben, mely a pártok elvi alapjával nem áll összefüggésben, az egy törvény­­hatóság kebelében működni hivatott férfiak megke­ressék, nem azt, a­mi elválasztja, hanem azt, a­mi összekapcsolhatja őket. Gr. Keglevich felszólalása nagy hatást tett, s mint a helyi sajtó nyilatko­zataiból látjuk, mindkét oldalon megvan a haj­landóság az abban nyilatkozó politikai igazság fölértésére. Ez az, a­mit mi a legteljesebb öröm­mel constatálunk. Nem kételkedünk, hogy a kez­deményezett első lépés s a kijelentett készség annak viszonzására érvényesülni fog a valóság­ban is, s akkor nem csak a múlt sebei lesznek gyor­san orvosolhatók, de a jövő — pártszempontoktól füg­getlen — feladatai is, a közügy s a haza javára meg­oldhatók. A­ki az ily megoldás lehetővé tételére fér­fiasan megtette az első lépést, érdemes dolgot csele­kedett megyéje s közvetve hazája javára; a megye s a haza körül szerez érdemeket minden magyar em­ber, ki Hevesben — vagy bárhol másutt — hozzá­járul ahoz, hogy az okos politikai és társadalmi együtt­élésnek igy kimondott jelszavai — ne maradjanak a pusztában elkiáltott szavak. BELFÖLD, Budapest, jan. 13. (A képviselőház ülése.) A képviselőház január hó 16-ikán, hétfőn, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A helyi érdekű vasutakról szóló törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslat harmadszori olvasása; az 1888-ai állami költségvetés általános tárgyalása. Budapest, jan. 13. (Az igazságügyi pia- 1 o­­ a.) Csütörtöki számunk közölte volt a törvényja­vaslatot s annak részletes indokolását, mely a főváros azon, most még elhagyatott, de bizton nagy jövőre számító részét, mely az új országház körül terül el, ismét egy hatalmas épülettel, az igazságügyi palotá­val gazdagítja. Nem c­élunk részletesen fejtegetni az igazságügyi kormányzat eljárásának helyességét, mely­­lyel e rég tervezett építkezésre elhatározta magát. Bármily hajlandóság van nálunk kifogásolni minden állami építkezést s még a legszükségesebbnek tartott ilynemű kezdeményezések ellen is utólag a könnyű critica megszokott szólásformáit használni: mi azt hiszszük, hogy az állam igen jól teszi, ha ott, a­hol valódi szükség van rá, s a­hol túlságos áldozatok nél­kül lehetséges, nem vonakodik az építkezéstől, mert láttuk, hogy az állam ily kezdeményezései nem pusz­tán abban hálálják meg a beléjük fektetett áldozato­kat, hogy a czélt, a­melyre szolgálnak, lehetővé teszik jobban előmozdítani, mint a nélkül történt volna, hanem meghálálják azzal is, hogy nyomukban min­dig a privát tevékenység vállalkozásai járnak, me­lyek az iparnak keresetet, az ingatlannak fokozott ér­téket adnak s az államnak új adóalapot teremtenek. Ki lehetne mutatni, hogy minden nagyobb állami építkezés nyomában a magán építkezési kedv meny­nyire emelkedett s például alig szenved kétséget, hogy a hetvenes évtized közepén, a mai Andrássy-, akkori Sugár­út kiépítése egészen ellankadt volna, ha az állam nem támogatja azt kezdeményezéseivel, melyek megteremtvén a keretet, annak betöltésére csakhamar akadtak aztán magán­vállalkozók is. Most a fővárosban az építkezés nincs ugyan abban a hely­zetben, sőt vannak, a­kik ellenkezőleg azt tartják, hogy — ahoz a baljós jelenséghez képest, mely az üresen maradó lakások számát rohamosan emelkedő­nek mutatja - az építkezési kedv, mely még mindig nincs szünőben, inkább túlságos. Mi nem tartozunk azok közé, kik igy okoskodnak s erős a hitünk, hogy a jövő azoknak fog igazat adni, kik a főváros fejlődésében bíznak. S hogy mily arányúvá vál­­hatik e fejlődés, ha a most kijelölt s már lát­ható keretek teljesen kitöltve lesznek, arról fogal­mat szerezhet magának bárki, a­ki — a budai részek szintén szépen induló emelkedéséről nem is szólva — végig járja az országház épületétől kezdve a váczi­­körutig, innen a Podmaniczky-utczán át — mely va­lósággal egy új sugárút — a nagy­körutig terjedő részeket, s végig járja hatalmas építkezésével a nagy­­körutat, mely a kerepesi­ utig úgy szólva egészen, nyitva van s remélhetőleg jövő évben megnyittatik a Józsefvároson át is, úgy hogy nem pusztán egy épülő szép útvonal lesz többé, hanem a város forgalmi éle­tének is egy hatalmas — tán minden eddiginél ha­talmasabb — ere. És a körút mentén már is, mint előbb az Andrássy-út mentén, kezdi a privát tevé­kenység értékesíteni a nagy forgalmi vonalak szom­szédságában rejlő előnyt s például az Erzsébetváros­ban a nagy­körút vonala s a Rottenbiller-utcza közt oly szép utczaépitkezések folynak, melyek vetekednek a régi Pest legszebb házaival. Mindezekre csak azt bebizonyítandó utalunk ma rá, hogy — a szomorú gazdasági viszonyok jelen idejében is — van még a tőkének kedve­s bizalma az ily természetű beruházá­sokhoz, s hogy egyúttal helyeslésünket fejezzük ki az igazságügyi kormányzat azon elhatározása fölött, hogy a fővárosi törvénykezési helyiségek kérdésén ily módon segít s ez által az előbb említett nagy új épít­kezési területek közül egynek, a Margithíd környé­kének, gyorsabb ütemű fejlesztéséhez is hozzá­járul. Reméljük, hogy az építkezésnél, a gondos előmunká­latok után, az állampénztárnak költségek tekinteté­ben nem fog kelleni meglepetésektől tartani, s ebben

Next