Nemzet, 1889. november (8. évfolyam, 2579-2608. szám)
1889-11-01 / 2579. szám
Szerkesztőség: ■ ■ Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelek A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2579. (301) szám. NEMZET Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Péntek, november 1. KIADÓ-HIVATAL: 1erencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .. «. ... «• ... » •• *• •• .* «• 2 frt. 3 hónapra c, .» .. - *. .* .... fia 6 hónapra .................................................... Í2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ára 5 kr. vidékér 3 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) VIII. évi folyam, Budapest, október 31. (vl.) Kálnoky Gusztáv gróf ma este elutazott Bécsből Friedrichsruheba Bismarck herczeg látogatására. Külügyminiszterünk az idén egyszer már találkozott a német cancellárral, azoknak a fényes augusztusi napoknak a folyamán, amidőn fölséges királyunk kíséretében járt a német birodalom fővárosában. Bismarck herczeg akkor hívta meg Kálnoky grófot Friedrichsruheba, hogy csöndben, nyugodtan beszélgethessenek a nemzetközi politika nagyobb és kisebb kérdéseiről. A szövetséges hatalmak vezető államférfiainak: Bismarcknak, Crispinek és Kálnokynak ezek a rendesen ismétlődő találkozásai egyik megnyugtató jelenségét képezik különben eléggé izgatott és zaklatott napjaink történetének. A szoros összetartás, a teljes egyértelműség bizonyítékát szolgáltatják anélkül, hogy bármelyik hatalom is a háttérbe szoríttatásnak még csak látszatáról is panaszkodhatnék. Midőn a vezető államférfiak minden kérdést barátságos megbeszélés útján tisztáznak, akkor kétségtelen, hogy a kölcsönös meggyőzés útján jönnek létre a megállapodások, és nevetséges agyrémmé törpül az olasz ellenzék által nagy előszeretettel cultivált állítás, mintha Olaszország hamupipőkéje volna a hármas szövetségnek. Kálnoky Gusztáv gróf mostani friedrichsruhei útja is azzal az átalános jelentőséggel bir, mint Crispi és Kálnoky rendes találkozásai Bismarck herczeggel. Legfölebb abban tér el, hogy Kálnoky gróf személyére nézve igen hizelgő nagy államférfim képességeit — melyek már sok nehéz helyzetben tartották monarchiánk politikáját az események színvonalán — igen fényes világításba helyezi, hogy Bismarck herczeg, a XIX. század politikájának egyik nagymestere, egy esztendőben kétszer is óhajt vele eszmecserét folytatni. És mivel Kálnoky Gusztáv gróf találkozását Bismarck herczeggel ilyen módon ítéljük meg, úgy hisszük, előre is megmondhatjuk, hogy csalódnak azok, akik régi szokás szerint rendkívüli eseményeket akarnak szimatolni a két államférfiú találkozásának a nyomán. Már a német birodalmi gyűlést megnyitó császári trónbeszéd békés, megnyugtató hangjából látni lehetett, hogy a helyzet egyelőre nyugodt, zavaró momentumok fölmerülésétől emberi számítás szerint a legközelebbi időben tartani nem kell. Valami különös okot keresni Bismarck hg és Kálnoky gr. friedrichsruhei beszélgetésére, tehát kárbaveszett erőlködés volna. Midőn az európai helyzetben nincsenek közvetlenül nyugtalanító pontok, azt még kevésbé lehet józanul föltenni, hogy maguk a szövetséges hatalmak terveznének olyan új megállapodásokat, amelyek meglepetéseikkel megzavarnák a fájdalom, bizony csak ideiglenes, de egyelőre mégis meglevő — csöndet és nyugalmat. Épen azért tanácsos lesz higgadt kétkedéssel fogadni azokat az érdekesnél érdekesebb combinatiókat, amelyeket különböző oldalról hozzá fognak fűzni a friedrichsruhei látogatáshoz. Sem ok, sem valószínűség nincsen rá, hogy a két államférfiú találkozása ezeknek a látogatásoknak a rendes keretét túllépné. Hogy különös, aktuális alkalom nincsen a látogatásra, azt abból is láthatjuk, mert a meghívás már három hónapos. A hármas szövetség nyugodtan és következetesen halad eddigi utjain, dolgozik a maga elé tűzött nagy feladaton: a béke és a szövetséges hatalmak jogos érdekeinek biztosításán. A vezető államférfiak sűrü találkozása bizonyítja, hogy ez a munka teljes harmóniában foly tovább. Ez a megnyugtató és örvendetes jelentősége a Kálnoky gróf friedrichsruhei látogatásának is. Budapest, okt. 31. A »Pesti Napló« ma esti lapja értesít, hogy »czikkét nemcsak nem irta Apponyi, de még előleges tudomása sem volt arról, hogy mi fog abban a czikkben meghalni.« Ez értesítést ezennel tudomásul veszem és ennélfogva kérem olvasóimat, hogy az általam tegnap írottakból hagyják ki a »Pesti Napló« czikkírójának kilétére vonatkozó téves állítást. T. laptársunk egy másik megjegyzéssel is fordul hozzám: »Azt mondja továbbá a »Rovás«, hogy »egy perczig sem volt kétségben az iránt, hogy gr. A. miként fog szavazni.« Ami alatt azt érti, hogy A. feltétlenül rá fog szavazni Irányi indítványára. — Erre nézve azonban szintén csak annyit mondhatunk a »Rovás« írójának, hogy ez a feltevése is épp oly alapos és épp komoly politikushoz illő, mint az előbbéni.« Erre van egy kis észrevételem. Hogy én mit értek az alatt, amit mondok, arról olvasóim nem lehetnek tévedésben soha, mert szavaim világosak szoktak lenni mindig. A tegnapi soraimból tehát értse ki t. laptársunk azt, ami abban megvan s nem azt, ami abban nincs. Én nem állítottam, hogy gr. A. a vád alá helyezést megszavazná, ha arra kerülne a sor. De igenis állítottam azt, hogy a tárgyalásra kitűzés mellett lesz. Lehet, hogy ez is tévedés részemről, s hogy gr. Apponyi Albert tartózkodni fog a szavazástól, de ez iránt várjuk el a szerdai eredményt. Egyébiránt nagyon élveztem a »Pesti Napló« azon ötletét, hogy aki az ő czikkét gr. Apponyinak tulajdonította, az nem lehet komoly politikus. Ami az izenetet illeti, ennek továbbítása nem tartozik foglalkozásom körébe. Saját dolgát végezze a »Pesti Napló.« Rovás. A hitbizományok és a Tisza-kormány. Budapest, okt. 31. A hitbizományokra vonatkozó adataimat, melyeket »Uj korszak és politikai programmja« czimü munkámban közzétettem, részint félreértették, részint — legalább a sajtó egy részében — pártszempontból zsákmányolták ki. Annak daczára, hogy említett röpiratomban a pártszempontokat mellőzni igyekeztem. Több lap szememre hányja, hogy azért elégszem meg a hitbizományok korlátozásával és nem inditványozom azok eltörlését, mert a »nagy generális« zászlaja alatt küzdők, ki pedig minden egyéb, csak nem liberális. A támadás e részével nem foglalkozom, mert felesleges volna. De figyelemreméltóbb, hogy egy mérsékelt ellenzéki és egy szélsőbáli lap a hitbizományok aggasztó terjedéséért a Tisza-kormányt teszi felelőssé, s az általam felsorolt adatokkal bizonyítja, hogy e kormány idejében indult veszedelmes növekvésnek a földbirtok megkötöttsége. Könyvemben én elmulasztottam adataim megvilágítását a hitbizományok keletkezési idejének szempontjából. Azt hittem, ez adatok, mindenkire nézve, érthetően beszélnek magukról is. De miután a Tisza-phóbia ez alkalomból is hallatja szavát, kénytelen vagyok a hitbizományokat e szempontból szintén, bár lehető röviden jellemezni. A hitbizományok keletkezése tekintetében négy korszakot kell megkülönböztetni. Az első kezdődik a hitbizományi törvény idejében és tart 1848-ig. E hosszú korszak (1687—1848) alatt összesen csak 24 hitbizomány alakult, de ennek meg van természetes magyarázata az ősiségben. A feudalismusnak e sajátságos magyar fejleménye, mint oly sokszor kimutattam, nem védte ugyan a család birtokát, de annál hatalmasabb utalmat adott a nemzetség birtokának. Ez s a földbirtoknak akkori, majd teljes commobilitása a védelemre elégségesnek mutatkozott, ugyannyira, hogy főrangú családaink sem törekedtek hitbizományokat alapítani, annál kevésbé a köznemesség. De mert a létesült hitbizományok óriási területeket kötöttek meg (maga a herczeg Esterházy Pál által 1696-ban alapított hitbizomány 410 ezer holdat) ezért hallatta tiltakozó szavát Deák Ferencz s decretálták meg azok eltörlését a negyvenes években. Ugyancsak az ősiség magyarázza meg, miért nem alapított e korszakban a középnemesség hitbizományokat. A második korszak az absolutismusé. E korszakban, az idegen kormánytól még főnemességünk sem kért engedélyt, kivéve gr. Festetich Dénest, gr. Nádasdy Ferenczet, gr. Batthyány Istvánt és gróf Barkóczy Jánost. De annál sűrűbben folyamodtak az alkotmányos kormányokhoz 1867. óta, tehát nemcsak a Tisza-kormányhoz. Ennek következménye lett, hogy 1867—1875 közt 21, 1875-től, tehát a Tisza-kormány alatt 31 hitbizomány alapittatott. A Tisza kormány idejében igaz, tíz hitbizománnyal több keletkezett, mint az alkotmányos korszak első felében. E kormány azonban hosszabb idő óta is tart; a megelőző korszak csak 7 évet számlált. Ha pedig a hitbizományok által megkötött területek mennyiségét vesszük figyelembe — és ez a fő — ez aránylag sokkal kisebb. Hitbizomány alakult: Vagyis kivéve a legelőt, a többi művelési ágban a Tisza-kormány alatt sokkal kevesebb földbirtok köttetett meg, mint az alkotmányos aera első korszakában. Nem köttetett meg annyi, mint egyedül maga a hg. Eszterházy-féle hitbizomány. Nem csak a hitbizományi erdő sokkal kevesebb, hanem egyszersmind, ami pedig fődolog, a szántóföld és rét is. E szerint tehát nem áll, hogy Tisza alatt öltött legaggasztóbb mérveket a földbirtok megkötöttsége, habár a hitbizományok alapítására törekvő hajlam, a Németországban keletkezett, s Magyarországba bizonyára nem Tisza által átültetett agrarismus e korszakban tette kísérleteit. Nem ugyan a törvényhozásban, hanem a társadalomban. Hogy Tiszának e helytelen és veszélyes irány megfékezésében nagy személyes érdeme van, fejtegetni sem kell azok előtt, kik a lefolyt évtized történetének részleteire vissza tudnak, vagy vissza akarnak emlékezni. Aki a hitbizományok terjedésében veszélyt lát s veszélyt lát különösen, mint én, a középföldbirtokra, a középföldbirtokos osztály régi és új elemeire nézve, az általam közlött adatokat ne igyekezzék pártszempontból kizsákmányolni. A veszély pedig tényleg létezik nemcsak azért, mert a hitbizományok már eddig is megkötötték az összes földbirtokok 4 ° 0-át; azért sem, mert a nagybirtokosok folyton akarnak hitbizományokat létesíteni s a kormánynak jelenleg nincs hatalmában e törekvést teljesen eredménytelenné tenni. Mert, bármint igyekszik formai kifogások alapján a kérvények egy részét elutasítani, ahol semmi kifogás sem emelhető, míg a törvény módot nem fog adni az ellenkezőre, kénytelen lesz engedni. A magyar hitbizományoknak, minden külföldivel szemben, az a legnagyobb hibájuk, hogy főleg szántóföldeket, réteket kötnek meg, holott ha a hitbizományok egyátalán jogosultak lehetnek a modern viszonyok közepett, ez csakis az erdőcultúra szempontjából indokolható. Az általam közlött adatokból pedig kitűnik, hogy a hitbizományok nálunk túlnyomó nagy részükben szántóföldekből alakultak; maga az említett Esterházy-féle nem kevesebb, mint 123 ezer hold szántóföldet és 45 ezer hold rétet kötött meg. Ezen és hasonló szempontok vezették azokat, kik az általam közlött, valóban megdöbbentő adatokhoz hozzászólnak, akár követeljék a hitbizományok megszüntetését, mint követelte igen komoly érvekkel a »Budapesti Hírlap«, akár elfogadják az én álláspontomat, mely könyvemben oda megy ki, hogy miután a hitbizományok eltörlésére nincs kilátás, bár én is e radicális felfogásnak vagyok hive, igyekezzünk, igyekezzék a törvényhozás azokat legalább veszélytelenekké tenni. Atticus. szántóföld rét legelő erdő hold hold hold hold 1867—1874 közt: 106,467 21,067 38,025 136,298 1875—1888 » 82,598 13,695 40,250 70,909 BELFÖLD Budapest, okt. 31. (A királyi család Budapesten.) A király ő felsége, értesülésünk szerint, november első napjaiban Budapestre érkezik; később a királyasszony ő felsége Corfuból szintén Magyarországra jön, úgy hogy deczember elején már az egész királyi család együtt lesz Budapesten hosszabb tartózkodásra. A képviselőház bizottságaiból. Pénzügyi bizottság. Igazságügyminiszterium budgetje. Központi igazgatás. — Kir. curia. — Kir. táblák. — Kir. törvényszékek. — Törvények szerkesztése. A képviselőház pénzügyi bizottsága Wahrmann Mór elnöklete alatt mai ülésében folytatta az igazságügyi tárcza költségvetésének tárgyalását. (Előadó Busbach Péter.) A központi igazgatás dologi kiadásainál Szilágyi miniszter részletesen indokolta a felállítandó igazságügyi tanács szükségességét. Utalt arra, hogy az orvosi szakértői véleményezésnek s felülvéleményezésnek döntő szerepe van úgy a bűnvádi, mint polgári ügyekben. Kívánatos tehát, hogy e vélemények helyes szervezet alapján lehetőleg gyorsan adassanak meg. Fölsorolva a tanács teendőit, reméli, hogy a legjobb szakerőket fogja megnyerni. Kéri a tanács 12,000 forintban előirányzott szükségletének megszavazását azon feltétel alatt, hogy az e tárgyban előterjesztendő javaslat törvényerőre emelkedik. — Eötvös a tanács hatáskörére s szervezetére vonatkozó megjegyzései után, melyre a miniszter részletesen válaszolt, továbbá Kralitz, Horánszky Hegedűs, Darányi, Helfy és gr. Andrássy Manó pártoló felszólalásai után, a bizottság azon kijelentéssel, hogy se a tanács szervezetére, se hatáskörére nézve most még nem nyilatkozik, s hogy meggyőződött róla, miként az egészségügyi tanács minden ügy buzgalmas áldozatkészsége daczára, sem képes a kérdéses teendőket elvégezni, megszavazta A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A st. Barbe-utcza titka. A ki a monacói várkastély környékén megfordult, okvetlenül észrevette a st. Barbe czimü utczácskát, mely a főtérről jobbra kanyarodik. Csak egyik oldalán bir házsorral s a több száz láb magas sziklafal oldalán, az érdekes régi városkának exoticus növényekben gazdag s nagy gonddal kertészeti keskeny parkjába vezet, mely a várost félkörben övezi. Közvetlenül a főtérnél, az utcza kezdetén, kis rozzant házikó áll. Ablakai oly rendetlenül vannak a falba vágva, hogy nem lehet biztosan tudni, emeletes, vagy csak földszintes épület-e? A főtértől ellenkező oldalán kis erkély tapad a ház szögletéhez, rajta élénk szinü növények s gyönyörű lilaszin virágokkal egészen ellepett folyondár szétágazó lombjai, melyek felkapaszkodnak a fedélzetre s a háznak tengerfelőli részét egészen elborítják. A mennyi a házikóból a virágok közül kikandikál, az nagyon szegényes és egészen elüt a főtér kaczér külsejétől, a fejedelmi kastély bizarr architecturájától s a nyolczvan szál emberből álló monacói ármádia palotaszerü kaszárnyájától. A kis virágboritotta viskót elhagyottnak vélhetnéd, ha az erkély virágai s az ablak mögött esténként megszólaló hegedű szivreható hangja nem győzne meg az ellenkezőről. A ruelle st. Barbe többi lakói bizonyos babonás tartózkodással s meglehetősen profán kíváncsisággal — haladnak el a titokzatos épület mellett s nem tudom, mit adnának, ha csak egyszer léphetnék át küszöböt. De ez lehetetlen, mert az utczára nyíló ajtó mindig zárva marad. A szomszédok csak annyit tudnak, hogy a háznak két lakója van: egy nagyon öreg férfiú s egy magas, nyúlánk termetű, előkelő magatartású hölgy, akit azonban még senki sem látott, mert a midőn nagy ritkán elhagyja lakát, oly sürü fátyol fedi arczát, hogy azon emberi szem át nem halhat. Az öreget signor Bagarini név alatt ismerik, de mindenki megvan arról győződve, hogy ez csak álnév. A házikót, melyben most lakik, sok év előtt épp szét akarták bontani, midőn signor Bagarini, úgy látszott, lakást keresve, véletlenül ott elhaladt s gyors elhatározással a tulajdonoshoz ment, ki munkásait épp sietésre ösztönözte. — »Adok tízezer francot e viskóért, ne romboltassa le« szólt hozzá, s a tulajdonos szó nélkül megkötötte vele a vásárt, mert az bizony kétezer francot sem ért. — Az idegen a munkásokat is rögtön felfogadta s rombolás helyett, nyomban neki kezdtek a tatarozáshoz. Nem telt bele egy hét és signor Bagarini már beköltözhetett új tulajdonába, melynek külseje csaknem egészen megőrizte rozzant kinézését, de benn — mint a munkások mesélték — nemes ízléssel s drága bútorokkal díszítették fel az alig néhány szobát magában foglaló épületet. Signor Bagarini, amint beköltözött, bezárta az utczára nyíló ajtót, melynek felső részében kis ablakot vágatott, hogy azon a szomszéd hotel pinczérje benyújthassa naponta kétszer eledelét. Hat hó múltával zárt kocsi jelent meg a kis lak előtt. Signor Bagarini födetlen fővel már az ajtóban állt s mély meghajlással fogadta a kocsiból kilépett magas hölgyet, ki egészen feketébe volt öltözve és arczát sürü fátyol borította. A kocsi elhajtott, signor Bagarini a hölgyet a lakba vezette s az ajtót maga után zárta. A rue de st. Barbe kíváncsiságtól emésztett lakói csak ennyit ismertek a virágos viskó titkából. Ez nem elégítette ki őket, de magamat sem. Egy ízben bátorságot vevék s kopogtattam az ajtón, hátha meg interviewoltatja magát Bagarini uram. Meg sem mukkant a házban senki. Bizonyosan az ablak külső keretéhez illesztett tükrök segélyével meglátták, hogy ki van az ajtónál. Signor Bagarini alkalmasint leolvasta arczomról, hogy nincs mit keresnem náluk s hagyott az utczán a felett a szomorú thema felett elmélkedni, hogy még a hírlapírónak sem sikerül minden. Végre megtudtam, hogy van Monacóban mégis egy öreg bankhivatalnok, ki, úgy látszik, a házikó lakóinak külső ügyeit vezeti s minden két-három hónapban egyszer, késő éjjel, midőn azt hiszi, senki sem láthatja, megjelenik az ajtó előtt. Kopogtat, signor Bagarini kilép, az ajtót maga után bezárja s vendégével a nagy terasse egyik padjára ül, mely közvetlenül a tenger felőli fal mellett áll s ahova másnak közeledni nem lehet a nélkül, hogy messziről észre ne vegyék. Mintegy félóráig időznek együtt, kis lámpa segélyével iratokban olvasgatnak, leveleket cserélnek ki, azután kezet szorítanak s ismét elválnak egymástól. Ezt a bankhivatalnokot kell valamiképpen fecsegésre bírnom. Törzsvendége a Caffé Mediterranée czimü igen csinos etablissement-nak. A casino termei bezárása után, éjféltájban, rendesen megjelenik a kávéházban s keres valakit egy partié piquetirozásra. Ügyem nyerve volt. Pár nap alatt teljesen bírtam bizalmat, mint türelmes piquetirozó nélkülözhetlenné váltam s egy alkalommal, mintha csak véletlenül történnék, felemlitem signor Bagarini nevét. A kártyát kiejtette kezéből látható tekintetét rám meresztette. A vesémig akart belátni. — Ön ismeri Bagarinit ? — kérde halk, reszkető hangon, miután lopva körülnézett, nem-e lett valamelyik vendég figyelmessé a Bagarini névre ? No — gondolom magamban — most szedd össze hirlapirói furfangosságodat, ha az öreget fecsegésre akarod bírni. — Hogy ne ismerném — felelem titokzatos halksággal. — Mit tud felőle ? — kérdő, egész testében remegve. Erre bajos volt felelni, de miután már benne voltam a regényben, hirtelenében megnyergeltem phantasiámat s egészen közel húzódva füléhez, belesúgtam, hogy signor Bagarininek ez nem igazi neve, hogy a hölgy, kit rejteget, nem a leánya s hogy az egész dolog mögött rémes titok lappang. — Az nem igaz ! — kiáltott fel önfeledten s ■ felugorva helyéről, intett, hogy követném a szabadba. A »Hotel des Bains« előtt elhaladva a régi Monacoba vezető útra tértünk s gyors léptekkel csakhamar feljutottunk a sziklabástya egyik kinyúló tornyának lapos tetejére, mely mintegy ötszáz lábnyi magasságban a tenger színe felett lebeg. A háttért pálmák, cactusok, alpek és sürü muskátli erdő képezik. — Néhány kőpad volt körbeállítva, hol reggelenként sok vendég szokott megpihenni, élvezendő a szép kilátást, mely innen a tengerre nyílik. Az éj koromsötét volt, habár legkisebb felhő sem lézengett az ég boltozatján. Minél közelebb vagyunk az aequatorhoz, annál feketébbek az éjek. — Nálunk csak a holdnak van az a szabadalma, hogy folyóinkon s tavainkon ezüst szalagját végig fektesse. A Közép-tenger kénytelen épp a nagy sötétség következtében, minden számottevő nagyobb csillagnak fénysugarát visszatükrözni. Elragadó látványt nyújt a természet e fény-játéka, melyhez hozzájárulnak a milliárdnyi szt. János bogárkák lámpácskái, melyekkel folytonosan körül röpködnek s néha úgy megszállnak, hogy azt hihetnéd, a persa sah gyémántjait szórta valami bölcs belátásu jótékony tündér öltözékedre. A legfurcsább, mikor szemüveged keretén tartanak pihenőt s be-bevilágitanak szemedbe. — Oly csodás szépségű volt ez az éj a régi bástya toronynak tetejéről szemlélve, hogy signor Bagariniről egészen megfeledkeztem s bizony miattam ott száradhatott volna rozoga viskójában, ha kísérőm nem kezd róla beszélni. — Borzasztó! — sóhajtott fel — hogy erre a szerencsétlen Bagariuire s a gondjaira bízott hölgyre mit mindent nem fognak. Ok gyilkosok! , A legszelídebb, a legmagasztosabb lelkű martyrok! Ön, reményiem, nem hírlapíró ? Mert, ha az, akkor lakat van a számon. — Legyen nyugodt — borkereskedő vagyok. — Borkereskedő ? — Igen, igen az — felelem megnyugtatóig. Nekem tökéletesen mindegy, akár bor-, akár borkereskedőnek tart, csakhogy végre valahára a Bagarinititok leplét szellőztethessem. — Tekintve azt, hogy ön idegen s nemsokára elhagyja Monacot, továbbá, hogy a szegény Bagariniről minden igaz alap nélkül, rosszat gondol, a legmélyebb titok leple alatt elmondom, amit róluk tudok. Esküdjék meg, hogy senkinek sem szól a dolog felől. Hejh de kapóra jött most a nagy sötétség. A balkezemet emeltem égnek s a kis ujjammal esküdtem. — Mintegy tizenöt év előtt — kezdé az öreg balkitott hangon — nagyon fényes társaság látogatta a Riviera főbb helyeit. A monte-carloi casino volt esténként a gyülhely, hol Mentone, Nizza s a közelebb eső telelők vendégei találkozót tartottak. Több uralkodóháznak tagjai valának ott mindennapos látogatók. Különösen egy fiatal, délczeg trónörökös okozott sok izgalmat a női sziveknek. Hiába bombázták szemsugaraikkal, nem figyelt senkire. Egész lelkét, egész szivét csak az a mesés szépségű fiatal angol lady töltötte be, ki Nagy-Britannia egyik legelőkelőbb családjából származva, az egész akkori társaságnak legbámultabb tagja volt úgy szépsége, mint előkelő modora s roppant gazdagsága miatt. A két fiatal szív megértette egymást s oly ellenállhatlan, forró szerelem támadt köztük, hogy sokáig titokban nem maradhatott. A ki őket együtt látta, rögtön felismerhette, hogy ezt a két szivet egymástól elválasztani nem lehet. És mégis megtörtént, de minő áron! A herczeg szülei értesülvén gyermekük vonzalmáról, azonnal megjelentek s magukkal akarták vinni. Az ifjú ellenállt szülei akaratának. Kijelentette, hogy lemond a trónról, minden örökségéről, czímeiről, nevéről. A szülők kétségbe voltak esve. Saját házuk, népük jövője volt a fiatal herczeg sorsához fűzve. Sem rábeszélés, sem erőszak nem használt. — A lady magas származása nagy nehézséget szült, mert nem lehetett volna sem ígérettel, sem fenyegetéssel megközelíteni. Az nap este, midőn az ifjú herczeg szüleivel végleg szakított, felkereste a ladyt. Örömtől sugárzó arczczal rohant kedvese keblére: »Tied vagyok vagyok egészen, egészen! Elhagytam országomat, trónomat szüleimet, minden dicsőségemet, minden kincsemet, hogy a te rabszolgád lehessek, a mig csak élek.« A szép hölgy sokkal inkább szerette a herczeget, sem hogy ez áldozat meg ne rendíthette volna lelke, szive mélyében. — Ijedten bontakozott ki karjaiból s kért, könyörgött, hogy agg szüleit, népét igy meg ne keserítse. Tekintse szerelmüket szép álomnak és ha valóban szereti őt, ne terhelje lelkiismeretét azzal, hogy miatta másoknak annyi szenvedést okoz. Mind hiába! A herczeg kijelentette, hogy bájainak künhatalma örökre lelánczolta s nem fogja többé elhagyni soha, soha! A lady titokban el akart utazni. De mit használt volna ez ? Maradt. Néhány napig közönyt színlelt. A herczeg kitalálta, mit akar ? E borzasztó küzdelemben több hét telt el. A herczeg szülei nem távoztak, gyermekük nyomában voltak mindenütt. Egyik délelőtt, hogy kikerülhesse a herczeg látogatását, a lady korábban távozott lakásáról a szokott óránál. A monte-carloi parkban hamar megtalálhatta volna, tehát kocsiba ült s átbajtatott a régi Monaco kertjébe. Felkereste annak legsűrűbb s legmagányosabb részét. Kevés idő múlva a finom homokon léptek zaja közeledett. Áttekintve a sürü gályák között, a fiatal herczeget pillantotta meg, kidúlt vonásokkal rohant a hely felé, ahol rejtőzködött. A lady menekülni akart, de nem lehetett, mert csak két út volt nyitva számára, vagy a sziklafalról a tengerbe ugrani, vagy visszatérni azon az uton, melyen jött. A lady nem soká habozott s gyors mozdulattal a mélység szikla szélére lépett. E pillanatban kétségbeesett női hang kiáltotta: »Fiam! fiam! állj meg!« A lady figyelmessé lett. Oda tekintett, honnan a hang jött , látta, a mint a fiatal herczeg anyja, bomlott fürtökkel, halálsápadt arczczal, ingadozó léptekkel siet fia után. A herczeg pillanatra megállt, visszafordult. Az anya fia lábaihoz borult, összekulcsolt kezeit emelte hozzá: Fiam! könyörülj rajtam. Megölsz, ha esdő szavam meg nem hallgatod. És a fiú, mintha szive jégbe fagyott volna, meg nem rendült e keserű látásán, hanem szó nélkül megfordult s gyors léptekkel sietett kedvese felé, kit a távolból megpillantott. A ladyt lelke mélyében felháborította az, a mit előbb látott. — Herczeg! Siessen anyjához, ki a földön hever• Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.