Nemzet, 1889. november (8. évfolyam, 2579-2608. szám)

1889-11-01 / 2579. szám

Szerkesztőség: ■ ■ Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelek A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2579. (301) szám. NEMZET Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Péntek, november 1. KIADÓ-HIVATAL: 1­erencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .. «. ... «• ... » •• *• •• .* «• 2 frt. 3 hónapra c, .» .. - *. .* .... fia 6 hónapra .................................................... Í2 » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ára 5 kr. vidékér 3 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) VIII. évi folyam, Budapest, október 31. (vl.) Kálnoky Gusztáv gróf ma este el­utazott Bécsből Friedrichsruheba Bismarck herczeg látogatására. Külügyminiszterünk az idén egyszer már­­ találkozott a német can­­cellárral, azoknak a fényes augusztusi na­poknak a folyamán, amidőn fölséges kirá­lyunk kíséretében járt a német birodalom fővárosában. Bismarck herczeg akkor hívta meg Kálnoky grófot Friedrichsruheba, hogy csöndben, nyugodtan beszélgethessenek a nemzetközi politika nagyobb és kisebb kér­déseiről. A szövetséges hatalmak vezető államfér­­fiainak: Bismarcknak, Crispinek és Kálnoky­­nak ezek a rendesen ismétlődő találkozásai egyik megnyugtató jelenségét képezik külön­ben eléggé izgatott és zaklatott napjaink tör­ténetének. A szoros összetartás, a teljes egy­értelműség bizonyítékát szolgáltatják anélkül, hogy bármelyik hatalom is a háttérbe szorít­­tatásnak még csak látszatáról is panaszkod­hatnék. Midőn a vezető államférfiak minden kérdést barátságos megbeszélés útján tisztáz­nak, akkor kétségtelen, hogy a kölcsönös meggyőzés útján jönnek létre a megállapodá­sok, és nevetséges agyrémmé törpül az olasz ellenzék által nagy előszeretettel cultivált ál­lítás, mintha Olaszország hamupipőkéje volna a hármas szövetségnek. Kálnoky Gusztáv gróf mostani fried­­richsruhei útja is azzal az átalános jelentő­séggel bir, mint Crispi és Kálnoky rendes találkozásai Bismarck herczeggel. Legfölebb abban tér el, hogy Kálnoky gróf személyére nézve igen hizelgő nagy államférfim képessé­geit — melyek már sok nehéz helyzetben tartották monarchiánk politikáját az esemé­nyek színvonalán — igen fényes világításba helyezi, hogy Bismarck herczeg, a XIX. szá­zad politikájának egyik nagymestere, egy esztendőben kétszer is óhajt vele eszmecserét folytatni. És mivel Kálnoky Gusztáv gróf találko­zását Bismarck herczeggel ilyen módon ítél­jük meg, úgy his­szük, előre is megmondhat­juk, hogy csalódnak azok, akik régi szokás szerint rendkívüli eseményeket akarnak szi­matolni a két államférfiú találkozásának a nyomán. Már a német birodalmi gyűlést megnyitó császári trónbeszéd békés, meg­nyugtató hangjából látni lehetett, hogy a helyzet egyelőre nyugodt, zavaró mo­mentumok fölmerülésétől emberi számí­tás szerint a legközelebbi időben tartani nem kell. Valami különös okot keresni Bismarck hg és Kálnoky gr. friedrichsruhei beszélgetésére, tehát kárbaveszett erőlködés volna. Midőn az európai helyzetben nincse­nek közvetlenül nyugtalanító pontok, azt még kevésbé lehet józanul föltenni, hogy maguk a szövetséges hatalmak terveznének olyan új megállapodásokat, a­melyek meglepetéseik­kel megzavarnák a­­ fájdalom, bizony csak ideiglenes, de egyelőre mégis meglevő — csöndet és nyugalmat. Épen azért tanácsos lesz higgadt kétke­déssel fogadni azokat az érdekesnél érdeke­sebb combinatiókat, a­melyeket különböző oldalról hozzá fognak fűzni a friedrichsruhei látogatáshoz. Sem ok, sem valószínűség nin­csen rá, hogy a két államférfiú találkozása ezeknek a látogatásoknak a rendes keretét túllépné. Hogy különös, aktuális alkalom nincsen a látogatásra, azt abból is láthatjuk, mert a meghívás már három hónapos. A hármas szövetség nyugodtan és következete­sen halad eddigi utjain, dolgozik a maga elé tűzött nagy feladaton: a béke és a szövetsé­ges hatalmak jogos érdekeinek biztosításán. A vezető államférfiak sűrü találkozása bizo­nyítja, hogy ez a munka teljes harmóniában foly tovább. Ez a megnyugtató és örvendetes jelentősége a Kálnoky gróf friedrichsruhei látogatásának is. Budapest, okt. 31. A »Pesti Napló« ma esti lapja értesít, hogy »czikkét nemcsak nem irta Apponyi, de még előle­­ges tudomása sem volt arról, hogy mi fog abban a czikkben meghalni.« Ez értesítést ezennel tudomásul veszem és en­nélfogva kérem olvasóimat, hogy az általam tegnap írottakból hagyják ki a »Pesti Napló« czikkírójának kilétére vonatkozó téves állítást. T. laptársunk egy másik megjegyzéssel is for­dul hozzám: »Azt mondja továbbá a »Rovás«, hogy »egy perczig sem volt kétségben az iránt, hogy gr. A. miként fog szavazni.« A­mi alatt azt érti, hogy A. feltét­lenül rá fog szavazni Irányi indítványára. — Erre nézve azonban szintén csak annyit mondhatunk a »Rovás« írójának, hogy ez a feltevése is épp oly alapos és épp komoly politikushoz illő, mint az előbbé­ni.« Erre van egy kis észrevételem. Hogy én mit ér­tek az alatt, a­mit mondok, arról olvasóim nem le­hetnek tévedésben soha, mert szavaim világosak szok­tak lenni mindig. A tegnapi soraimból tehát értse ki t. laptársunk azt, a­­mi abban megvan s nem azt, a­mi abban nincs. Én nem állítottam, hogy gr. A. a vád alá helyezést megszavazná, ha arra kerülne a sor. De igen­is állítottam azt, hogy a tárgya­lásra kitűzés mellett lesz. Lehet, hogy ez is tévedés részemről, s hogy gr. Apponyi Albert tar­tózkodni fog a szavazástól, de ez iránt várjuk el a szerdai eredményt. Egyébiránt nagyon élveztem a »Pesti Napló« azon ötletét, hogy a­ki az ő czikkét gr. Apponyinak tulajdonította, az nem lehet komoly politikus. A­mi az izenetet illeti, ennek továbbítása nem tartozik foglalkozásom körébe. Saját dolgát végezze a »Pesti Napló.« Rovás. A hitbizományok és a Tisza-kormány. Budapest, okt. 31. A hitbizományokra vonatkozó adatai­mat, melyeket »Uj korszak és politikai pro­­grammja« czimü munkámban közzétettem, részint félreértették, részint — legalább a sajtó egy részében — pártszempontból zsák­mányolták ki. Annak daczára, hogy említett röpiratomban a pártszempontokat mellőzni igyekeztem. Több lap szememre hányja, hogy azért elégszem meg a hitbizományok korlátozásá­val és nem inditványozom azok eltörlését, mert a »nagy generális« zászlaja alatt küz­dők, ki pedig minden egyéb, csak nem li­berális. A támadás e részével nem foglalkozom, mert felesleges volna. De figyelemreméltóbb, hogy egy mérsékelt ellenzéki és egy szélső­­báli lap a hitbizományok aggasztó terjedé­séért a Tisza-kormányt teszi felelőssé, s az általam felsorolt adatokkal bizonyítja, hogy e kormány idejében indult veszedelmes nö­vekvésnek a földbirtok megkötöttsége. Könyvemben én elmulasztottam ada­taim megvilágítását a hitbizományok kelet­kezési idejének szempontjából. Azt hittem, ez adatok, mindenkire nézve, érthetően beszél­nek magukról is. De miután a Tisza-phóbia ez alkalom­ból is hallatja szavát, kénytelen va­gyok a hitbizo­mányokat e szempontból szintén, bár lehető röviden jellemezni. A hitbizományok keletkezése tekintetében négy korszakot kell megkülönböztetni. Az első kez­dődik a hitbizományi törvény idejében és tart 1848-ig. E hosszú korszak (1687—1848) alatt összesen csak 24 hitbizomány alakult, de ennek meg van természetes magyarázata az ősiségben. A feudalismusnak e sajátsá­gos magyar fejleménye, mint oly sokszor ki­mutattam, nem védte ugyan a család bir­tokát, de annál hatalmasabb utalmat adott a nemzetség birtokának. Ez s a földbirtok­nak akkori, majd teljes commobilitása a vé­delemre elégségesnek mutatkozott, ugyan­­nyira, hogy főrangú családaink sem töreked­tek hitbizományokat alapítani, annál kevésbé a köznemesség. De mert a létesült hitbizomá­nyok óriási területeket kötöttek meg (maga a herczeg Esterházy Pál által 1696-ban alapí­tott hitbizomány 410 ezer holdat) ezért hal­latta tiltakozó szavát Deák Ferencz s decretál­­ták meg azok eltörlését a negyvenes évek­ben. Ugyancsak az ősiség magyarázza meg, miért nem alapított e korszakban a középne­messég hitbizományokat. A második korszak az absolutismusé. E korszakban, az idegen kormánytól még fő­nemességünk sem kért engedélyt, kivéve gr. Festetich Dénest, gr. Nádasdy Ferenczet, gr. Batthyány Istvánt és gróf Barkóczy Jánost. De annál sűrűbben folyamodtak az al­kot­m­á­n­y­o­s kormányokhoz 1867. óta, te­hát nemcsak a Tisza-kormányhoz. Ennek következménye lett, hogy 1867—1875 közt 21, 1875-től, tehát a Tisza-kormány alatt 31 hitbizomány alapittatott. A Tisza kormány idejében igaz, tíz hit­­bizomán­nyal több keletkezett, mint az al­kotmányos korszak első felében. E kormány azonban hosszabb idő óta is tart; a megelőző korszak csak 7 évet számlált. Ha pedig a hit­bizományok által megkötött területek mennyiségét ves­szük figyelembe — és ez a fő — ez aránylag sokkal kisebb. Hitbizomány alakult: Vagyis kivéve a legelőt, a többi műve­lési ágban a Tisza-kormány alatt sokkal ke­vesebb földbirtok köttetett meg, mint az al­kotmányos aera első korszakában. Nem köt­tetett meg annyi, mint egyedül maga a hg. Eszterházy-féle hitbizomány. Nem csak a hitbizományi erdő sokkal kevesebb, hanem egyszersmind, ami pedig fődolog, a szántó­föld és rét is. E szerint tehát nem áll, hogy Ti­sza alatt öltött leg­aggasztóbb mér­veket a földbirtok megkötöttsége, habár a hitbizományok alapítására törekvő hajlam, a Németországban keletkezett, s Magyarországba bizonyára nem Ti­­sza által átültetett agrarismus e korszakban tette kísérleteit. Nem ugyan a törvényhozásban, hanem a társadalomban. Hogy Tiszának e helytelen és veszélyes irány megfékezésében nagy személyes érdeme van, fejtegetni sem kell azok előtt, kik a lefolyt év­tized történetének részleteire vissza tudnak, vagy vissza akarnak emlékezni. A­ki a hitbizományok terjedésében ve­szélyt lát s veszélyt lát különösen, mint én, a középföldbir­tokra, a középföldbirtokos osz­­tály régi és új elemeire nézve, az általam köz­­lött adatokat ne igyekezzék pártszempontból kizsákmányolni. A veszély pedig tényleg létezik nemcsak azért, mert a hitbizományok már eddig is megkötötték az összes földbirtokok 4 °­ 0-át; azért sem, mert a nagybirtokosok folyton akarnak hitbizományokat létesíteni s a kor­mánynak j­e­l­e­n­l­e­g nincs hatalmában e törekvést teljesen eredménytelenné tenni. Mert, bármint igyekszik formai kifogások alapján a kérvények egy részét elutasítani, a­hol semmi kifogás sem emelhető, míg a tör­vény módot nem fog adni az ellenkezőre, kénytelen lesz engedni. A magyar hitbizományoknak, minden külföldivel szemben, az a legnagyobb hibá­juk, hogy főleg szántóföldeket, réte­ket kötnek meg, holott ha a hitbizományok egyátalán jogosultak lehetnek a modern vi­szonyok közepett, ez csakis az erdőcultúra szempontjából indokolható. Az általam köz­lött adatokból pedig kitűnik, hogy a hitbizo­mányok nálunk túlnyomó nagy részükben szántóföldekből alakultak; maga az említett Esterházy-féle nem kevesebb, mint 123 ezer hold szántóföldet és 45 ezer hold rétet kö­tött meg. Ezen és hasonló szempontok vezették azokat, kik az általam közlött, valóban meg­döbbentő adatokhoz hozzászólnak, akár köve­teljék a hitbizományok megszüntetését, mint követelte igen komoly érvekkel a »Budapesti Hírlap«, akár elfogadják az én álláspontomat, mely könyvemben oda megy ki, hogy mi­után a hitbizományok eltörlésére nincs kilá­tás, bár én is e radicális felfogásnak vagyok hive, igyekezzünk, igyekezzék a törvényhozás azokat legalább veszélytelenekké tenni. Atticus. szántóföld rét legelő erdő hold hold hold hold 1867—1874 közt: 106,467 21,067 38,025 136,298 1875—1888 » 82,598 13,695 40,250 70,909 BELFÖL­D­ Budapest, okt. 31. (A királyi család Budapesten.) A király ő felsége, értesülésünk szerint, november első napjaiban Budapestre érkezik; később a királyasszony ő felsége Corfuból szintén Magyarországra jön, úgy hogy deczember elején már az egész királyi család együtt lesz Budapesten hos­­­szabb tartózkodásra. A képviselőház bizottságaiból. Pénzügyi bizottság. Igazságü­gyminiszterium budgetje. Köz­ponti igazgatás. — Kir. curia. — Kir. táblák. — Kir. törvényszékek. — Törvények szerkesztése. A képviselőház pénzügyi bizottsága Wahr­­mann Mór elnöklete alatt mai ülésében folytatta az igazságügyi tárcza költségvetésének tárgyalását. (Elő­adó Busbach Péter.) A központi igazgatás dologi kiadásainál Szi­lágyi miniszter részletesen indokolta a felállítandó igazságügyi tanács szükségességét. Utalt arra, hogy az orvosi szakértői véleményezésnek s felülvéleménye­zésnek döntő szerepe van úgy a bűnvádi, mint polgári ügyekben. Kívánatos tehát, hogy e vélemények helyes szervezet alapján lehetőleg gyorsan adassanak meg. Fölsorolva a tanács teendőit, reméli, hogy a legjobb szakerőket fogja megnyerni. Kéri a tanács 12,000 forintban előirányzott szükségletének megszava­zását azon feltétel alatt, hogy az e tárgy­ban előterjesztendő javaslat törvényerőre emel­kedik. — Eötvös a tanács hatáskörére s szer­vezetére vonatkozó megjegyzései után, melyre a mi­niszter részletesen válaszolt, továbbá Kralitz, Ho­­ránszky Hegedűs, Darányi, Helfy és gr. Andrássy Manó pártoló felszólalásai után, a bi­zottság azon kijelentéssel, hogy se a tanács szerveze­tére, se hatáskörére nézve most még nem nyilatkozik, s hogy meggyőződött róla, miként az egészségügyi ta­­­­nács minden ügy buzgalma­s áldozatkészsége daczára,­­ sem képes a kérdéses teendőket elvégezni, megszavazta A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A st. Barbe-utcza titka. A ki a monacói várkastély környékén megfor­dult, okvetlenül észrevette a st. Barbe czimü utczács­­kát, mely a főtérről jobbra kanyarodik. Csak egyik oldalán bir házsorral s a több száz láb magas szikla­fal oldalán, az érdekes régi városkának exoticus nö­vényekben gazdag s nagy gonddal kertészeti keskeny parkjába vezet, mely a várost félkörben övezi. Közvetlenül a főtérnél, az utcza kezdetén, kis rozzant házikó áll. Ablakai oly rendetlenül vannak a falba vágva, hogy nem lehet biztosan tudni, emeletes, vagy csak földszintes épület-e? A főtértől ellenkező oldalán kis erkély tapad a ház szögletéhez, rajta élénk szinü növények s gyö­nyörű lilaszin virágokkal egészen ellepett folyondár szétágazó lombjai, melyek felkapaszkodnak a fedél­zetre s a háznak tengerfelőli részét egészen elborítják. A mennyi a házikóból a virágok közül kikan­dikál, az nagyon szegényes és egészen elüt a főtér ka­­czér külsejétől, a fejedelmi kastély bizarr architectu­­rájától s a nyolczvan szál emberből álló monacói ár­mádia palotaszerü kaszárnyájától. A kis virágboritotta viskót elhagyottnak vél­hetnéd, ha az erkély virágai s az ablak mögött estén­ként megszólaló hegedű szivreható hangja nem győzne meg az ellenkezőről. A ruelle st. Barbe többi lakói bizonyos babo­nás tartózkodással s meglehetősen profán kíváncsi­sággal — haladnak el a titokzatos épület mellett s nem tudom, mit adnának, ha csak egyszer léphetnék át küszöböt. De ez lehetetlen, mert az utczára nyíló ajtó mindig zárva marad. A szomszédok csak annyit tudnak, hogy a ház­nak két lakója van: egy nagyon öreg férfiú s egy ma­gas, nyúlánk termetű, előkelő magatartású hölgy, a­kit azonban még senki sem látott, mert a midőn nagy ritkán elhagyja lakát, oly sürü fátyol fedi arczát, hogy azon emberi szem át nem halhat. Az öreget signor Bagarini név alatt ismerik, de mindenki megvan arról győződve, hogy ez csak álnév. A házikót, melyben most lakik, sok év előtt épp szét akarták bontani, midőn signor Bagarini, úgy lát­szott, lakást keresve, véletlenül ott elhaladt s gyors el­határozással a tulajdonoshoz ment, ki munkásait épp sietésre ösztönözte. — »Adok tízezer francot e vis­kóért, ne romboltassa le« szólt hozzá, s a tulajdonos szó nélkül megkötötte vele a vásárt, mert az bizony kétezer francot sem ért. — Az idegen a munkásokat is rögtön felfogadta s rombolás helyett, nyomban neki kezdtek a tatarozáshoz. Nem telt bele egy hét és signor Bagarini már beköltözhetett új tulajdonába, melynek külseje csak­nem egészen megőrizte rozzant kinézését, de benn — mint a munkások mesélték — nemes ízléssel s drága bútorokkal díszítették fel az alig néhány szobát ma­gában foglaló épületet. Signor Bagarini, a­mint beköltözött, bezárta az utczára nyíló ajtót, melynek felső részében kis abla­kot vágatott, hogy azon a szomszéd hotel pinczérje benyújthassa naponta kétszer eledelét. Hat hó múltával zárt kocsi jelent meg a kis lak előtt. Signor Bagarini födetlen fővel már az ajtóban állt s mély meghajlással fogadta a kocsiból kilépett magas hölgyet, ki egészen feketébe volt öltözve és arczát sürü fátyol borította. A kocsi elhajtott, signor Bagarini a hölgyet a lakba vezette s az ajtót maga után zárta. A rue de st. Barbe kíváncsiságtól emésztett lakói csak ennyit ismertek a virágos viskó titkából. Ez nem elégítette ki őket, de magamat sem. Egy ízben bátorságot vevék s kopogtattam az ajtón, hátha meg interviewoltatja magát Bagarini uram. Meg sem mukkant a házban senki. Bizonyosan az ablak külső keretéhez illesztett tükrök segélyével meglátták, hogy ki van az ajtónál. Signor Bagarini alkalmasint leolvasta arczom­­ról, hogy nincs mit keresnem náluk s hagyott az ut­­czán a felett a szomorú thema felett elmélkedni, hogy még a hírlapírónak sem sikerül minden. Végre megtudtam, hogy van Monacóban még­is egy öreg bankhivatalnok, ki, úgy látszik, a házikó lakóinak külső ügyeit vezeti s minden két-három hó­napban egyszer, késő éjjel, midőn azt hiszi, senki sem láthatja, megjelenik az ajtó előtt. Kopogtat, signor Bagarini kilép, az ajtót maga után bezárja s vendégével a nagy terasse egyik padjára ül, mely közvetle­nül a tenger felőli fal mellett áll s a­hova másnak közeledni nem lehet a nélkül, hogy messziről észre ne vegyék. Mintegy félóráig időznek együtt, kis lámpa se­gélyével iratokban olvasgatnak, leveleket cserélnek ki, azután kezet szorítanak s ismét elválnak egy­mástól. Ezt a bankhivatalnokot kell valamiképpen fe­csegésre bírnom. Törzsvendége a Caffé Mediterranée czimü igen csinos etablissement-nak. A casino termei bezárása után, éjféltájban, rendesen megjelenik a kávé­házban s keres valakit egy partié piquetirozásra. Ügyem nyerve volt. Pár nap alatt teljesen bírtam bizalmat, mint türelmes piquetirozó nélkülözhetlenné váltam s egy alkalommal, mintha csak véletlenül történnék, felem­­litem signor Bagarini nevét. A kártyát kiejtette kezéből l­átható tekintetét rám meresztette. A vesémig akart belátni. — Ön ismeri Bagarinit ? — kérde halk, resz­kető hangon, miután lopva körülnézett, nem-e lett valamelyik vendég figyelmessé a Bagarini névre ? No — gondolom magamban — most szedd össze hirlapirói furfangosságodat, ha az öreget fecse­gésre akarod bírni. — Hogy ne ismerném — felelem titokzatos halksággal. — Mit tud felőle ? — kérdő, egész testében remegve. Erre bajos volt felelni, de miután már benne voltam a regényben, hirtelenében megnyergeltem phantasiámat s egészen közel húzódva füléhez, bele­súgtam, hogy signor Bagarininek ez nem igazi neve, hogy a hölgy, kit rejteget, nem a leánya s hogy az egész dolog mögött rémes titok lappang. — Az nem igaz ! — kiáltott fel önfeledten s ■ felugorva helyéről, intett, hogy követném a sza­badba. A »Hotel des Bains« előtt elhaladva a régi Monacoba vezető útra tértünk s gyors léptekkel csakhamar feljutottunk a szikla­bástya egyik kinyúló tornyának lapos tetejére, mely mintegy ötszáz lábnyi magasságban a tenger színe felett lebeg. A háttért pálmák, cactusok, alpek és sürü muskátli erdő képezik. — Néhány kőpad volt körbeállítva, hol reggelenként sok vendég szokott meg­pihenni, élvezendő a szép kilátást, mely innen a ten­gerre nyílik. Az éj koromsötét volt, habár legkisebb felhő sem lézengett az ég boltozatján. Minél közelebb va­gyunk az aequatorhoz, annál feketébbek az éjek. — Nálunk csak a holdnak van az a szabadalma, hogy folyóinkon s tavainkon ezüst szalagját végig fektesse. A Közép-tenger kénytelen épp a nagy sötétség követ­keztében, minden számottevő nagyobb csillagnak fény­sugarát visszatükrözni. Elragadó látványt nyújt a természet e fény-játéka, melyhez hozzájárulnak a mil­liárdnyi szt. János bogárkák lámpácskái, melyekkel folytonosan körül röpködnek s néha úgy megszállnak, hogy azt hihetnéd, a persa sah gyémántjait szórta va­lami bölcs belátásu jótékony tündér öltözékedre. A legfurcsább, mikor szemüveged keretén tartanak pi­henőt s be-bevilágitanak szemedbe. — Oly csodás szépségű volt ez az éj a régi bástya torony­nak tetejéről szemlélve, hogy signor Bagarini­ről egészen megfeledkeztem s bizony miattam ott szá­radhatott volna rozoga viskójában, ha kísérőm nem kezd róla beszélni. — Borzasztó! — sóhajtott fel — hogy erre a szer­encsétlen Bagariuire s a gondjaira bízott hölgyre mit mindent nem fognak. Ok gyilkosok! , A legszelí­debb, a legmagasztosabb lelkű martyrok! Ön, remény­iem, nem hírlapíró ? Mert, ha az, akkor lakat van a számon. — Legyen nyugodt — borkereskedő vagyok. — Borkereskedő ? — Igen, igen az — felelem megnyugtatóig. Nekem tökéletesen mindegy, akár bor-, akár borke­reskedőnek tart, csakhogy végre valahára a Bagarini­­titok leplét szellőztethessem. — Tekintve azt, hogy ön idegen s nemsokára elhagyja Monacot, továbbá, hogy a szegény Bagari­­niről minden igaz alap nélkül, rosszat gondol, a legmé­lyebb titok leple alatt elmondom, a­mit róluk tudok. Esküdjék meg, hogy senkinek sem szól a dolog felől. Hejh de kapóra jött most a nagy sötétség. A balkezemet emeltem égnek s a kis ujjammal es­küdtem. — Mintegy tizenöt év előtt — kezdé az öreg balkitott hangon­­ — nagyon fényes társaság látogatta a Riviera főbb helyeit. A monte-carloi casino volt es­ténként a gyülhely, hol Mentone, Nizza s a köze­lebb eső telelők vendégei találkozót tartottak. Több uralkodóháznak tagjai valának ott mindennapos lá­togatók. Különösen egy fiatal, délczeg trónörökös okozott sok izgalmat a női sziveknek. Hiába bombáz­ták szemsugaraikkal, nem figyelt senkire. Egész lel­két, egész szivét csak az a mesés szépségű fiatal an­gol lady töltötte be, ki Nagy-Britannia egyik legelő­kelőbb családjából származva, az egész akkori társa­ságnak legbámultabb tagja volt úgy szépsége, mint előkelő modora s roppant gazdagsága miatt. A két fiatal szív megértette egymást s oly ellenállhatlan, forró szerelem támadt köztük, hogy sokáig ti­tokban nem maradhatott. A ki őket együtt látta, rögtön felismerhette, hogy ezt a két szivet egymástól elválasztani nem lehet. És mégis megtörtént, de minő áron! A herczeg szülei értesül­vén gyermekük vonzalmáról, azonnal megjelentek s magukkal akarták vinni. Az ifjú ellenállt szülei aka­ratának. Kijelentette, hogy lemond a trónról, minden örökségéről, czímeiről, nevéről. A szülők kétségbe voltak esve. Saját házuk, népük jövője volt a fiatal herczeg sorsához fűzve. Sem rábeszélés, sem erőszak nem használt. — A lady magas származása nagy ne­hézséget szült, mert nem lehetett volna sem ígérettel, sem fenyegetéssel megközelíteni. Az nap este, midőn az ifjú herczeg szüleivel végleg szakított, felkereste a ladyt. Örömtől sugárzó arczczal rohant kedvese keb­lére: »Tied vagyok vagyok egészen, egészen! El­hagytam országomat, trónomat szüleimet, minden dicsőségemet, minden kincsemet, hogy a te rabszol­gád lehessek, a mig csak élek.« A szép hölgy sokkal inkább szerette a hercze­­get, sem hogy ez áldozat meg ne rendíthette volna lelke, szive mélyében. — Ijedten bontakozott ki kar­jaiból s kért, könyörgött, hogy agg szüleit, né­pét igy meg ne keserítse. Tekintse szerelmü­ket szép álomnak és ha valóban szereti őt, ne ter­helje lelkiismeretét azzal, hogy miatta másoknak annyi szenvedést okoz. Mind hiába! A herczeg kije­lentette, hogy bájainak künhatalma örökre lelánczolta s nem fogja többé elhagyni soha, soha! A lady titokban el akart utazni. De mit hasz­nált volna ez ? Maradt. Néhány napig közönyt szín­lelt. A herczeg kitalálta, mit akar ? E borzasztó küzdelemben több hét telt el. A herczeg szülei nem távoztak, gyermekük nyomában voltak mindenütt. Egyik délelőtt, hogy kikerülhesse a herczeg látogatását, a lady korábban távozott lakásáról a szokott óránál. A monte-carloi parkban hamar meg­találhatta volna, tehát kocsiba ült s átbajtatott a régi Monaco kertjébe. Felkereste annak legsűrűbb s leg­magányosabb részét. Kevés idő múlva a finom homo­kon léptek zaja közeledett. Áttekintve a sürü gályák között, a fiatal herczeget pillantotta meg, ki­dúlt vo­násokkal rohant a hely felé, a­hol rejtőzködött. A lady menekülni akart, de nem lehetett, mert csak két út volt nyitva számára, vagy a sziklafalról a tengerbe ugrani, vagy vissza­térni azon az uton, me­lyen jött. A lady nem soká habozott s gyors mozdulat­tal a mélység szikla szélére lépett. E pillanatban kétségbeesett női hang kiáltotta: »Fiam! fiam! állj meg!« A lady figyelmessé lett. Oda tekintett, honnan a hang jött , látta, a mint a fiatal herczeg anyja, bomlott fürtökkel, halálsápadt arczczal, ingadozó lép­tekkel siet fia után. A herczeg pillanatra megállt, visszafordult. Az anya fia lábaihoz borult, összekulcsolt ke­zeit emelte hozzá: Fiam! könyörülj rajtam. Meg­ölsz, ha esdő szavam meg nem hallgatod. És a fiú, mintha szive jégbe fagyott volna, meg nem rendült e keserű látásán, hanem szó nélkül meg­fordult s gyors léptekkel sietett kedvese felé, kit a távolból megpillantott. A ladyt lelke mélyében felháborította az, a mit előbb látott. — Herczeg! Siessen anyjához, ki a földön heve­r• Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.

Next