Nemzet, 1889. december (8. évfolyam, 2609-2637. szám)
1889-12-01 / 2609. szám
sÉam-épület, I. emelet. közlemény * szerkesztőséglevelet csak ismertükétől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkoz 4tJjk-HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2609. (331) szám. NEMZET Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Vasárnap, deczember 1. SlADÓ-HIvATAi: F6ienoalek*terv, Atheniaensia-épiüet, fölásatat* Előfizetési díj : A reggeli 68 esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ....................... 2 frt. 3 hónapra 6 > 6 hónapra ...................................................- Í2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) VIII. évi folyam. Budapest november 30. Anélkül, hogy arrogálnák magunknak a jogot beleszólni az ellenzéki pártvezetés dolgaiba és tacticájába, magasabb nemzeti érdekeket tartva szem előtt általában, azt véljük mégis, hogy ha kényesebb, delicátabb természetű kérdések kerülnek szőnyegre, a minő például ma volt a képviselőházban a királyi udvartartás költsége, szereposztás alkalmával az ellenzéken is olyan párttagokat kellene megbízni a felszólalással, — ha már ez párttactikai szempontból okvetlenül szükségesnek tartatik — akik, hogy egyebet ne mondjunk, bírnak a szellemi emelkedettség mellett némi ildommal és ép érzékkel arra, hogy ne bárdolatlan doronggal véljék ketté vághatni a gordiusi csomót s ha már a maguk intenziói szerint nem tudnak az ügynek használni, legalább ne ártsanak és épp oly idétlen, mint hívatlan felszólalásokkal legalább ne hátráltassák, ne késleltessék az idő és a kedvező körülmények érlelő hatását. Ez észrevételeket adja tollunkba egy mai felszólalás a szélső balról a királyi udvartartás költségei ellen. A függetlenségi pártnak e kérdésben elfoglalt álláspontját általában is komolyan kifogásolni lehet és kell. Mert — ha már meg kell lenni — el lehetne ugyan kellő eszéllyel és tapintattal mondani mindazt, ami e párt álláspontjából czélszerűnek tartatik s amit e czímnél évről-évre el is szoktak mondani. De anélkül, hogy az udvartartás költségeinek megtagadásáig menne a párt, amint ma is ment s ami magasabb szempontból épp oly indokolatlan, mint helytelen szélsőség. A párt aspiratióinak és a jövő fejleményeit illető felfogásának gáncsolhatlan parlamenti modorban való kifejezése mellett az udvartartási költségek megszavazása valamivel jobban illenék ahhoz a lojalitáshoz, melyet e párt az utóbbi napokban is vindkált magának s amelyet mi kétségbevonni teljességgel nem akarunk, csakis egy tacticai hibára kívántunk figyelmeztetni. De ha aztán az ez időszerinti szélbali álláspontot, mely rekriminatiók s a költségek megtagadásából áll, úgy képviselik, mint e pártnak egyik szónoka ma tévé, azt minden tekintetben csak sajnálni lehet, így semmiféle ügynek a világon használni nem szoktak, ártani, annál inkább. Az újabb alkotmányos aera tartama s kiváltképpen a Tisza-kormány ideje alatt e tekintetben egy hajszálnyi visszalépés nem történt magyar szempontból. Minden úgy van, amint két decenniummal ezelőtt a törvény megállapította. Ami pedig változás ezen idő alatt a király és nemzet közti viszonyban történt, azért csak áldhatjuk a népek sorsát intéző gondviselést. Maga a szélbali szónok, a házban nyíltan bevallott republicanus érzelmei mellett is kénytelen volt elismerni, hogy a magyar király »nemzetünk iránti ragaszkodásának s becsülésének többször adta megható tanújeleit. Ha tehát ez így van — és ez a fődolog — vajjon ebből az következik-e, hogy az udvartartás költségeit meg kell tagadni — s nem okvetlenül az, hogy ilyen királynak készörömest, mélyen gyökerező hálaérzettel megadjuk mindazt, ami udvarának fényéhez, méltóságához — és tegyük hozzá: a mi fejedelmi bőkezű jótékonyságához szükséges? Bizonnyal ez utóbbi következik. És szent a meggyőződésünk, hogy így gondolkozik, így érez az egész magyar nemzet — igen csekély számú egyesek kivételével — mint ezt a képviselőháznak e tétel fölött ma történt szavazása is igazolja. Ha künn, az országban megkérdeznék a nemzetet, az is, ott is így válaszolna. Visszataszítóan méltatlan dolog volt, fölszámítni és fölhánytorgatni, mekkora összeget szavazott meg az országgyűlés húsz év alatt az udvartartásra, mert hogy egyéb, önként értetődő tekintetekről ne is szóljunk, annak egy jó része ismét visszakerült a nemzetnek. Alig van az országban köz- vagy jótékony czél, melynek oltárára a király majdnem naponként áldozatokat ne hozna. Ha elemi csapások, tűz- és vízkárok sújtják az ország egyes vidékeit, nem késik a királyi segély, templomi és iskolai czélok, humanitárius egyletek, szegények stb. szüntelen tapasztalják a nagylelkű magyar király jótékonyságát. És a művészetek! Budán a királyi várlak termeinek falait magyar művészek festményei díszítik. Bizony, bizony Mátyás óta nem volt a iengetnek ilyen királya. Méltó rá, hogy törhetlen hűséggel és rajongó szeretettel csüngjünk fölkent személyen. De miért I. Ferencz József a magyar história legkimagaslóbb alakjai közt foglal méltó helyet, azt — az egész nemzet szivéből beszélve — a miniszterelnök mondá meg ma a házban, midőn kitörő lelkes tetszésnyilvánítások közt kiemelé, hogy Magyarország életéből senki sem fog egymás után oly 22 évet találni, melyekben az alkotmány oly lelkiismeretes scrupulositással tartatott volna meg, mint most és 300 esztendő óta nem volt oly magyar szellem egy magyar király udvarában sem, mint most. Mi pedig áldjuk a magyarok istenét, hogy ez igy van. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Budapest, nov. 30. (Minisztertanács.) Ma este — mint a »Bud. Corr.« jelenti — több óráig tartó minisztertanács volt. Budapest, nov. 30. (A belügyminiszter a közigazgatás államosításáról.) A belügyi tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával, ami valószínűleg hétfőn lesz, Teleki Géza gr. belügyminiszter, mint az »O. É.« jelenti, nyilatkozni fog a közigazgatás államosítására és általában a czélba vett reformokra vonatkozólag. Budapest, nov. 30?Czáfolat.) A »Bud. Corr.« írja: A Wolff-féle távirati iroda Berlinben és az »Agence Havas« Párisban, november 27-én Budapestről a képviselőház ülésének lefolyásáról, minden részében teljesen valótlan és a tényekkel ellenkező táviratot közöltek. Azt mondják ugyanis, hogy Tisza miniszterelnök ez ülésben az ellenzék által a beszédben teljesen megakadályoztatott és hogy viharos zavargás után Irányi és Ugrón képviselők több ízben rendreutasíttattak. Mindezek szinte megfoghatatlan czélzatos koholmányok. Budapest, nov. 30. (Kossuth Lajos honpolgári joga.) Kossuth Lajos honossága ügyében az egyetemi ifjúság mozgalmat indított meg s ennek sikere érdekében ma fölhívást bocsátott ki, a melyben szélsőbaloldali álláspontra helyezkedve — olyan kifejezésekkel, amelyekre nem akarunk reflektálni — Kossuth Lajos polgárjogának megmentését sürgeti törvényhozási actus útján. Csak azt jegyezzük meg, hogy az egész mozgalom fölösleges, mert nem szükséges megmenteni azt, amit veszély nem fenyeget. Magyarország miniszterelnöke az egész kormány nevében, valamint Magyarország parlamentje — bizonyára illetékes tényezők — nyilatkoztak erre a kérdésre nézve, constatálván azt a tényt, hogy Kossuth Lajos megtartja magyar honosságát annak folytán, mert több város díszpolgárságát elfogadta. Ezt tudomásul vehetné talán még az ifjúság is, és nem engedné belehajtatni magát czéltalan, fölösleges demonstratiókba. Akármit csinálnak, akár minő felhívásokat bocsátanak ki: Kossuth Magyarország polgára és az is marad. Senki nem fenyegeti ezt a jogát. Tudja ezt az egész ország, kivéve azokat, akiknek Kossuth Lajos honpolgári joga szintén csak arra jó, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle. Budapest, nov 30. (Szerb egyházi és iskolai ügyek.) Az újvidéki »Zasztava« a horvátországi kiringjinai gör. kel. vallásu protopresbyteriátus papságának a szerb egyházi congressus összehívása iránt Tisza miniszterelnökhöz intézett felterjesztését közli, melyben nevezett papság ötvennégyezer ottani szerb nevében is a szerb egyházi ügyet, az »alkotmányos magyar állam mindenkor tapasztalt jóindulatába« ajánlva, az immár égetővé vált szerb egyház-iskolai viszonyok rendezése végett, az egyházi congressusnak mielőbbi összehívását kéri. A szerb metropolitai egyházi tanács, mely 17 napig ülésezett Karloviczon, f. hó 27-én berekeszté üléseit, melyeken 80 folyó ügyet, leginkább házassági pereket, intézett el. f Rovás. A költségvetés általános tárgyalása felett véget ért a schimpfelési tornászat. Két hét kellett rá, hogy a nyelvelés hajmeresztő productiói kimerítsék az ellenzéki Parlamentarismus botrányhajhászainak egész programmját. Felesleges mondanom, de mégis megjegyzem, hogy a garázdálkodás clownjainak undorító műveleteivel legkevésbé sem vegyítem össze azon támadásokat, melyek a gróf Apponyi Albert, Beöthy Ákos, Ábrányi Kornél, Horánszky Nándor, Hodossy Imre, Ugrón Gábor, Irányi Dániel, Helfy Ignácz felszólalásaiban nyilatkoztak élesen, kíméletlenül, néha durván is a kormányelnök egyénisége ellen. Mert bár a rendszeresített személyeskedés gyakran selejtes színvonalától ezek sem tartották tisztességérzetüket távol és tisztán, mégis elismerendő irányukban annyi, hogy a politikai pártküzdelem jogosult határai közt igyekeztek érvényesíteni bőszült sóvárgásaik ismétlő fegyvereit, s éppen nem füstnélküli, sőt nagyon is füstös lőporuk horderejét. Ezen urak eljárási modorára is lehet és van kárhoztató észrevétel bőven, még a különben hozzájuk tartozó társadalmi körökben is; a saját nézeteimet pedig lesz szerencsém előadni mindjárt tüzetesen; de utoljára is megkülönböztetendők a képviselőházi rakonczátlankodás látható csapatától, melyre e sorok kezdetén utaltam s a melynek választókerületei — Budapest belváros, Székesfehérvár s az alkalmilag még megnevezendők — valószínűleg nagyon büszkék rá, hogy országos érdekeik parlamenti képviselete, közel két héten át, a törvényhozó testület méltóságának kiváló emelésére, dobogás, krákogás, nyafogás, mekegés, ordítás és nyerítés által nyert kifejezést. Hogy azonban ez a nevezetes csapat mekkora személyzettel bír, kiszámíthatni a tényből is, miszerint az Irányi határozati javaslatának elfogadására összesen 84 képviselő szavazott s hogy ezen kis számnak is csak egy igen csekély töredéke áll a botrányhajhászat embereiből. Miként lehet hát mégis, hogy nyolcz-tíz egyén — mert ennél többen nincsenek — magával ragad sok olyan párttagot, ki restelli, helyteleníti az eljárást s rossz kedvüleg csatlakozik a féktelenkedőkhöz ? Ennek egyik oka kétségtelenül a pártvezérség feletti lappangó tusában rejlik, mely erélylicitatióra sugallja a versenytársak korteskedési töprengését és így kiszolgáltatja őket, gyengéjüknél fogva, a többet igérők lármázó hadának. Ezzel azonban most nem foglalkozom, mert a baj fő oka másutt van. A felelősség súlyosabb része egyenesen a mérsékelt ellenzéket s jelesen annak vezérét terheli. Megmondom, miért. Gróf Apponyi Albert politikai működésének sikerét majdnem elejétől kezdve egy sajátszerű tévedés kárhoztatta meddőségre. Ő ugyanis elhitette magával, tán másoktól sugalmazva, aztán bátorítva is többek által, hogy neki kormányelnökké kell lenni, törik-szakad, egy ugrással, minden közbegondolható, csak a közönséges halandóknak való lépegetés nélkül. És mert ilyen dei gratia született, Minerva modorban fix und fertig előtermett cabinetfő gyanánt látta káprázatos egyéniségét a jövő zenéjének szellemei felett: mind inkább erősödött azon kimaradhatatlan rögeszméje is, hogy más, mint ő, nem is lehet a Tisza Kálmán kormányelnöki utódja. E hitét egyszer, társalgás közben, Tisza egyik nagy sikere után, formulázta is, önvigasztaló naivitással akként, hogy: »Azért mégis enyém a jövő, mert bármily szívós legyen is Tisza, én fiatalabb vagyok.« Míg báró Sennyey Pál vezérelte a közjogi alapon álló ellenzéket, addig gróf Apponyi Albert kénytelen volt fegyelmezni némileg a mennyei rendeltetése iránti látnokságát. Midőn azonban Sennyey nem csatlakozott az ellenzéki ut alakuláshoz s később helytelenítette is gróf Apponyi Albert némely eljárását, végül pedig elfogadta Tisza ajánlatát a főrendiház elnökségére: akkor a »szabadelvű ellenzék« kormányelnöki önjelöltje minden feszélyezettség nélkül élt »hivatásának.« És azóta vesztette el ítélőképességét a nagyravágyás utján. Rögeszméje annyira elvakuá, hogy a különben is csekély pártjából egymás után történő jelentékeny kilépések sorozatának értelme sem hathatott rá kiábrándítólag. S minthogy a szép hanggal párosult ékesszólási, kétségtelenül nagy képessége iránt sehol sem hiányzott a tapsoló elismerés: ezt úgy vette, mintha tenyerén hordaná őt a közbizalom, mely pedig egyenesen hátat fordított felé, mihelyt vége volt az élvezetes előadásnak. Nem lehet csudálkozni, hogy az önámítás ilyen hangulatában készséggel engedett mindenféle sugallatnak, mely sikerrel biztatá sóvárgását s hizelgett hiúságának. Mert ha ellenzéki szempontból mindig »rossz tanácsadók« környezik a »koronát«, a parlamenti kisebbség fejedelmi trónusához is közel állanak azok mindig. Hogy sok meggondolatlanságába azok vitték gr. Apponyi Albertet, az igen valószinü. Kitűnt az — mindenféle szinü nyilatkozataitól eltekintve is — a véderővita alatt, midőn solidaritásba ragadtatta magát a rakonczatlanság elemeivel s csak nagy későn tántorodott azoktól vissza, egy szemérmes tiltakozás eső utáni köpenyegében. És kitűnt legutóbb is, midőn a rakonczátlanság kísérletének megújulását gróf Apponyi Albert ismét köpenyeg nélkül nézi. De hát »rész tanácsadói« nem vehették volna őt rá semmi érdekközösség elvállalására, ha nem lett volna könnyű játékuk a rögeszméjének simogatása által. »Te csak maradj nyugton, hagyjad a dolgot ránk; tekinthetsz felénk mogorván, sőt feddő pillantással is, ha kedved tartja és nem akarsz nevetni, csak ne tagadj meg minket nyiltan, hangosan, komolyan, mig ki nem szekírozzuk kormányelnöki székéből Tiszát és helyébe nem ültetünk téged,az egyedül jogosultat.« így beszélhettek a »rész tanácsadók« gróf Apponyi Alberthez nemrégiben is. Nem mondom, hogy szó szerint, de az értelme az volt. Ha azonban némely jelek nem csalnak, gr. Apponyi Albert kezdi restelleni a politikai betyársággal solidaritásba vitetésének látszatát. Tán érzi végre, hogy a garázdálkodási tréfa nem csak otromba, hanem ostoba is, s hogy semmi esetben sem mozdíthatja elő, csak hátra vetheti, az ambitiójának teljesülése iránti reményeit. És ki tudja ? nem kezdi-e A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. A GAZDAG SZEGÉNYEK. REGÉNY HÁROM KÖTETBEN. Irta: TÓKAI III. KÖTET. (Folytatás.) 23 MÁSODIK FEJEZET. Háromszoros halál. — Készt heráj ! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamálta Pikusz az ablakban. — Ez a Vigyázznak szól! — Hát az a kutya megszökött ? — Kiugrott az ablakon. — Bizonyosan a gazdája után futott. — No majd adok a semmiházinak. Már ott kapart az ajtón. Zsuzsa asszony beeresztette. De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, amit a bűnös cselekedet tudata diktál , hanem leült a konyha közepére, s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani. — Mi lett, Vigyázz ? Mi bajod ? A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szűkölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember. — Mi lelte ezt az ebet ? Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné: a nagy kendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte. — Zsuzsa néni! Szent atyám ! Meg ne ijedjen ! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem! — Az én uramat ? Szent Isten ! Mi történt vele ? — Jaj! uram irgalmazz ! Elgázolta a lóvonata. Kezét-lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam. Ott hagytam pereczet, pattogatott kukoriczát mindent a standon! Ez még alig végezte, jön futvást a hajmáskofa, mint egy őrült léggömb a százránczu szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást: — Krisztus atyám! Ne hagyj el! Bedes Zsuzsa neen! aarvasaagra jutottunk! Itt hozza ak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet bótt. Azután hárman is rohantak be egyszerre: a Zsiga czigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak: — Jaj! jaj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhidról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itten hozzák. Dikbecz a más világra ! Szegény Ádám apó! — Akkor én is elölöm magamat. Monda Zsuzsa asszony s futni akart. Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá. — De, édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy ez tiszta lehetetlenség … hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefulladjon, meg a lóvonatával is elgázoltassa magát. — Hármas halállal még nem halt meg ember. Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett. — No az igaz, hogy ez nem lehet. De ha mégis »ugy« hozzák. — Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a lánczhíd, meg a lóvonatú vasút ? Mire ideértek a hírrel, már akkorra háromféle halállal mulasztották ki. No de most jött egy igazi hírnök, aki valósággal szemtanú volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosarában, amint szaladt. — No csak nem kell megcsinálni nagy lármát! Ne féljen Zsuzsa asszony! Semi se nem megvan baj ! Csak az Adam bácsi egy kicsit meghalta magát. De nem nagyon, hanem csak egy kicsit. Megírta azt az már halhatatlan poéta: Vojtina Mátyás: »egy kis halal nem tesz sokat, őseinknek szintúgy volt.« — Oh te bolondos Franyó! — monda Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára : ne veszködj most, mikor szomorusaag van a hasznnal! Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a két karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Madár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér. A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje. — Jaj, jaj, édes jó uram? Mi történt veled? — No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve. Figyelmeztető Lidi kisasszony. Makár úr rákiáltott az asszonynépre: — No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utczán. — De csupa vér a ruhája!—Jajveszékelt Zsuzsa asszony. — Igen, mert betörte az orrát. Magyarázá a konstábler. — S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal. A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gondűző széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót. Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bízvást az asszonyokhoz lehet számítani.) — Mit csináljunk ? Hogyan segítsünk rajta ? — sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha sem szokott ez vele történni. — Egy kulcsot kell neki a nyaka csigájára tenni, attól elmúlik. Tanácsolá a Gagyuláné. — Menjen innen azzal a kulccsal! hisz az az orrvérzés ellen való ! szólt Zsuzsa asszony. — Legjobb lesz neki kicsi palinkát tölteni az orrába, alul halait magyar kiprüszköli. Javaslá a Bránya: készséggel tartva oda a butykosát. — Semmi sem olyan jó ilyenkor: monda a Zsiga czigány, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál). A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál). Hol egy gyufa, te gyerek! Gyújtsd meg frissen! S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem mordul. — Elmenj! mert úgy nyakon teremtelek, hogy.... — Már motyog valamit! Lelkendezők Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes ? — Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát. Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az útból. — Ben tudom ennek csak a maódját. Szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm een ennek a haataaból a nebeez nyavalaat. Tudom, hogy nem keevaanja meg többet. S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöczkölni. —A hüvelykujjait kell neki húzogatni! Az a legjobb. Kommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét s ketten kétfelül, nekivetve a lábaikat a karosszéknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinizálni. De már ezt az Ádám apó maga is megsokallta: felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról: — Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagasszatok engem! — Ti byenák! Még a halottnak sem hagytok békét ? A Zsuzsa asszony örült ennek legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert. — Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél — Dehogy tértem — házsártoskodék az öreg.— Holt ember vagyok. Tudom én, hogy mért haltam meg ? Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon. Ekkor aztán János lépett közbe. — No de a halál ellen is van orvosság*. Van-e még abból a luxinos borból ? Lidi kisasszony sietett azt előhozni. — No öreg! Monda János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit mond Petőfi? »Járjunk-e temetőbe . Ily szomorú időbe.« Addig nem vette el a szájától az üveget, amig jót nem húzott belőle. — Hallja, János — mondá (inter parentbesim) Makár úr. — Egy szó sem igaz abból a Fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle. — Mondtam én, hogy az csak »szabónak méregkovácsnak orvosság«. No hát Ádám apó! Ugye, hogy élünk? — Az mindegy, dörmögé Ad m. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve. — No hát mi történt ? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos ur a folyamodásával ? — Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna a »Főváros«-ba kinyomatni. Aztán mingyárt ráírta a hátára, hogy »fiat piscis«, vagy mit szokás odaírni. — No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr. — Magának jól van, de nekem nincs jól. — Beszéljen hát világosan. — Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben: aggóskodék Zsuzsa néne. Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit. — Nem lehetne ezt a sok auditóriumot innen kiexpediálni ? Egyébiránt, mit bánom ? maradjanak itt. Ugy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból. A Ritka Panna nem birt már a kíváncsiságával. — Most mingyaa een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele ? Az Ádám apó összeszedte magát s még egy sziverősitő kortyot huzva a borospalaczkból, ráadta a fejét: — Hát, mi tűrés tagadás? A biz igy van. Amint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsos úr ? Az már tudta, hogy melyik tanácsos urat keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szag után, ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be- Ott is igen jól fogadtak, mingyárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok ur előtt. A tekintetes ur elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta rá: »bene benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények házában , embernek is, asszonynak is; holnap akár mingjárt belehelyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kemény Zsuzsánnával. Ejnye, de jól összeválasztották a neveiket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna ?