Nemzet, 1890. február (9. évfolyam, 2668-2695. szám)

1890-02-01 / 2668. szám

ázsERESÍTŐsfa: »ereno»Uk-tere, Athenaeum-épület, X. A lap szellemi rémjét illető minden közlemény a uarkautíM- hez intézendő. Bem­entetlen levelet csak rámért kéztől fogadunk A Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEX Vgy adat előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziak-áMA Athenaeum-épület) küldendők. Ara 8 kr. vidéken • kr. (eatl lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2668. (31) szám. Budapest, 1890. Szombat, február 1. KIADÓ-KVAf Rt.: gjMntii*k>t Kf­t, Athenaeum-épütlet, földarífiai Előfizetési díj : A reggeli te­xti kiadás postán egyszerre küldve* vagy Bute* pea­ten kétszer házhoz hordva 1 1 hónapra................................................­ 9 főt. 8 hónapra • * 8 hónapra 19* Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felü­l­fizetés havonként 86 kr., negyedévenként 1 > óra 8 kr. vidéken 8 kr. (esti lappal együtt 3 kr.). IX. évi folyam. , Budapest, január 31. Az európai sajtó nagy figyelemmel kí­séri azokat a sokféle szinti és alakú kísérle­teket, melyeket Oroszország tesz föld felett és föld alatt, abból a czélból, hogy egyfelől lát­szólag eleget tegyen az európai béke követel­ményeinek, másfelől pedig kielégítse úgy az orosz nagyravágyás, mint a panszáv törek­vések igényeit, a­melyek felett egyaránt le­beg a c­ár akarata és szeszélye. Ez a három alkat­eleme az orosz politi­kának annyira ellentétes és kiszámíthatatlan, hogy egyátalában nem csodálkozhatunk azon, hogy hol váltakozva, hol párhuzamosan a legellentétesebb nézetekkel, kezdeményezé­sekkel és intézkedésekkel találkozunk Orosz­ország politikájában, melynek hivatalos nyi­latkozatait nem sokszor látjuk ugyan, de an­nál hivebb és gyakoribb kifejezésre jutnak annak nemcsak törekvései, de még pillanat­nyi szeszélyei is, az erős ellenőrzés alatt álló orosz hírlapirodalomban. Ha tehát egy napon azt olvassuk: minő katonai erősítéseket és erődítéseket, milyen katonai vasút- és kikötő-építkezések rohamos foganatosítását és a rendes terminus előtt erőltetetett befejezését rendelik el Oroszor­szágban, míg másnap a szász békeszeretetéről beszélnek, kifejezésre jutván ez nemcsak az uralkodókkal, de — mint egyik legutóbbi le­velének nyilvánosságra hozatala bizonyítja — népével való érintkezéseiben is, ha az orosz lapok — jegyzék formában tu­datva Európával az orosz irányadó körök nézeteit — egyik nap a berlini szerződés megsértését látják abban is, hogy egy bol­gár emissióra megnyílik a bécsi és buda­pesti tőzsde és felpanaszolják, hogy Bulgá­ria nem teljesíti tartozását Oroszország iránt, míg másnap jön a magyarázat, hogy egyéb­iránt mind­ez a porta dolga, Oroszország ezért a kis ujját sem mozdítja, sőt harmadnap a­­ jó­ bolgár népet a czár kegyéről biztosítják és csak Coburg herczeg ellen irányzottnak ál­lítják az egész támadást, mert időközben az orosz állításokat, a bolgárok a berlini szerző­désből és az oroszok bulgáriai gazdálkodásá­val világíták és illetőleg c­áfolák meg: tu­lajdonítsuk ezeket az ellentéteket egyfelől az orosz politika fentebb jellemzett kétlel­­kűségének,— hogy ne mondjuk kétlakúságá­­nak,­ és másfelől annak a törekvésnek, hogy cultiválva legyen mindenik áramlat, felhasz­nálva legyen minden fegyver és eszköz arra, hogy a tehetetlenségnek és sikertelenség­nek még csak gyanúja se ébredjen, sem Európa nyugatán, főleg a francziákban, sem­ keleten, főleg a bolgárokban és szerbekben az orosz politikának, több mint egy évtized óta másképpen nem jellemezhető, helyzetével és szándékaival szemben. Mert azzal minden figyelmes szem­lélő tisztában lehet, hogy akár bolgár kölcsön, akár bolgár tartozás, akár ber­lini szerződés, akár szerb egyházi és poli­tikai válság, akár montenegrói segélyezés, akár romániai izgatás legyen bár felszínre vetve és illetőleg, nagy változatossággal, időnkint kiragasztva a napi előadás orosz táblájára; ezek — fel a Kaulbars küldetéséig és Bulgária megszállásának kérdéséig — épp oly következetes és természetes kifolyásai az orosz politika egyik természetének, a mint másfelől mindaz a béke­biztosítás és ártat­lan szemforgatás, melyben szintén van elég részünk. Sőt azt is föltételezzük, hogy most mindez ben a fide történik. Mert úgy megteremtették már a traditiót, úgy föl­keltették már az igényeket és szenvedélyeket, hogy a czár akarata és nemes hajlama is csak fékezheti azokat, de azokkal egyenesen szembe nem szállhat; ennélfogva cultiválja, tartogatja, zabolázza, amint épen lehet és a meddig lehet, részben pedig — a­meddig akarja. Mert bizonyos, hogy ha a fentebb érin­tett kísérletek bonyodalmakat idéztek volna elő, akár a Balkánon, akár Európa nyugatán, vagy megfordítva, ha ezeken a helyeken — bár talán más okokból is — bonyodalmak ke­letkeznének , akkor Oroszország akár a maga elhatározásából, akár a szenvedélyek nyo­mása alatt, könnyen állhat a zavart csinálók­­nak élére, vagy soraiba, vagy háta mögé. Hogy ezt kellő erővel, tekintél­lyel, eset­leg sikerrel megtehesse, természetes, hogy a katonai előkészületek egész sorozatával is min­dent meghaladó mértékben halad előre, ha momentán támadási czélja nincs is. Részben az esetleges vagy provokált szükségre, részben a panszáv remények táp­lálására és az ellentétes törekvések tényezői­ben a félelem felkeltésére, illetőleg fentar­­tására is szolgálhat tehát az orosz fegyver­kezés. Igaz, hogy egy évtizedet meghaladó idő óta mindennek sem Oroszország nagysága és tekintélye hasznát nem vette, sőt inkább nagy csalódásoknak és sikertelenségeknek lett kité­ve, sem pedig a Balkán népeit Oroszország ezen magatartása meg nem nyerte, sőt fejlődésü­ket csak zavarta. Hanem hát még nagyon sok csalódásnak kell bekövetkezni ezekre a népekre és Oroszországra egyaránt, hogy ennek magatartása önként megváltozzék, illetőleg, hogy Oroszország szakítson és fel­­hagyjon az Európa érdekeivel ellentétes tö­rekvésekkel. Ennek bekövetkezésére most még nem is lehet reményünk. Ellenben látjuk, hogy azok a törek­vések legújabban, ■ — Bulgária megfélem­lítésének különböző kísérletei mellett — Szerbia és Montenegro megnyerésére és fel­izgatására több erőfeszítéssel és több sikerrel dolgoznak. A montenegrói külügyminiszter utazásai, a szerb katonatisztek és radicális kormány állítólagos conflictusa szintén a helyzet újabb zavaros pontjait képezik, me­r Mai számunkhoz fél ir melléklet van csatolt i­ lvek belejátszhatnak Oroszország terveibe. Ezért erőnk és ellenőrzésünk kifejtésére most nagyobb szükségünk van, mint valaha. Dura lex; sed: lex — necessitatis! B­ ELFÖLD, Budapest, jan. 31. (A képviselőház köz­­gazdasági bizottságából.) A képviselőház közgazdasági bizottsága S’­alk Miksa elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette az ínséges tengerészek kölcsönös segélyezése iránt Németországgal kötött egyezmény beczikkelyezéséről szóló törvényjavas­latot. Emich előadó is m­anitárius szempontokból elfogadásra ajánlja a javaslatot. Ez H­o­i­t­s­y Pál és Baross miniszter felszólalása után meg is történt. Tárgyalás alá vétetett ezután az 1890-iki nép­­számlálásról szóló törvényjavaslat. Felolvastatván a pénzügyi bizottságnak a javaslat elfogadása iránti jelentése, Emich előadó azon okokra utal, melyek a tíz évi időközönként való népszámlálást szükségessé teszik. Az új javaslat a tíz év előtti keretei között mo­zog, azzal a különbséggel, hogy az állatösszeírást mel­lőzte s a vezetést nem a közigazgatási bizottságra, hanem a törvényhatóság első tisztviselőjére bízza s végül figyelmeztet arra, hogy az összeírás sem az illető­ségre, sem a honosságra alapul nem szolgálhat.— P­e­t­­rich és Hoitsy fölszólalás­a­ után Baross miniszter előadja, hogy tiz év előtt is decz. 31-ikén történt a népszámlálás s ebből semmi nehézség sem származott. Az állatösszeirás a complicatiók lehető kikerülése vé­gett mellőztetett; a földmivelési miniszter azonban az állatösszeírást teljes mértékben végre fogja haj­tatni. A népszámlálást Magyarország autonóm ha­táskörében hajtja végre; valószínűnek tartja azonban szóló,hogy Ausztriában is ugyanekkor meg fog történni a népszámlálás. — Hegedűs Sándor kívánatosnak tartaná, ha az állatösszeírás ne tíz, hanem öt évenként történnék. — Baross miniszter szerint az intenzió az, miként az állatösszeírás ne csak kellő alapossággal történjék, hanem folytonos nyilvántartásnak legyen tárgya. — György Endre a köz- és magánépületek összeírását kihagyhatónak tartaná e javaslatból. T­i­­s­z­a István megjegyzi, hogy a fővárosban erre vonatkozó adatok más úton is beszerezhetők, de az összeírás control szempontjából előnyös. Ami a vidé­ket illeti, számos momentum teszi fontossá az épüle­tek s lakrészek összeírását. — Baross miniszter szintén az összeírás fontosságát hangsúlyozza. Ezzel a bizottság változatlanul elfogadta a törvényjavas­latot. Végül tárgyalás alá vette a bizottság az Ausz­triában hitelesített hordóknak a magyar korona or­szágaiban való forgalomba helyezhetéséről szóló tör­vényjavaslatot s azt Emich előadó felszólalása után változatlanul elfogadta. Ezzel az ülés véget ért:" Vármegyei élet. A somogymegyei közélet köréből. Budapest, jan. 31. A közélet kitűnőségeinek egyik legkiválóbb tagja, Széchenyi Ferencz gróf, ki tevékeny részese volt azon mozgalomnak, mely Somogymegye intelli­gens közönségét a közállapotok és közviszonyok terén való haladás munkájára »somogymegyei haladó párttá« egyesíteni törekedett és e törekvése sok te­kintetből kitűnő sikerre vezetett, mint az alábbi nyilt levélből — melyet a szabadelvű párt egy előkelő tagja bocsátott rendelkezésünkre — látjuk, lemondani ké­szül az elnöki tisztről, melyet a megyei párt élén ed­dig oly eredményesen viselt. A lemondás okairól az alább közölt nyilt levél van hivatva számot adni. Közöljük a köztiszteletben álló férfiúnak leve­lét egész terjedelmében, annak kifejezése mellett, mely szerint reméljük, hogy a félreértések, melyek e nyilt levélre indokul szolgálni látszanak, az erre ille­tékes tényezők között eloszlatva és ez által azon hát­rányok, melyek a vármegye vezérférfiai együtt­működésének szüneteléséből kétségen kívül előállani fognának, megelőzve és megszüntetve lesznek. A levél szövege a következő: A haladó párt, úgy hiszem, 3 l/a éve alakult meg; legfőképen azon czélból, hogy megyénk közön­sége a cirque-uralomtól valahára megszabadulva, élvezhesse azon jogot, melyet a törvény nyújt és biz­tosít mindenkinek. Pártunk a legönzetlenebb és leg­szebb czélt tűzte ki maga elé, távol állott minden személyeskedéstől, vagy személyes ellenszenvtől, me­lyet azok fogtak reánk, a­kik egyik notórius értekez­letükön kimondották, »hogy most az ördöggel is szö­vetkeznek ellenünk!« és mindezt azért, mert a megye közönségének egy részével, a cirque dictaturáját és önkényes eljárását tűrni nem akartuk. Pártunk megalakult, de szervezve nem lett. Hogy miért nem lett szervezve? ennek oka felől messze kiható fejtegetésekbe lehetne bocsájtkozni, ezt azonban szándékosan mellőzni akarom, csupán egyet­len körülményre terjeszkedem ki. A ma haladó párt megalakultával czélul tűzetett ki egyszersmind: a jött új főispán támogatása, a számításaiban csaló­dott ellenzék támadásai és előre várható, heves har­­cza ellenében. Nyilt, őszinte szívvel fogadtuk a fő­ispánt ; egész odaadással, bona fide feltártuk előtte méltányos és jogos kívánságainkat; hittünk, bíztunk benne és igazságszeretetében. Eme túlbuzgó hitünk, eme nyíltan bevallott bizalmunk lett és volt oka, hogy pártunk szervezetlen maradt és mondjuk ki: pártfegyelmet nem ismert; nem szervezkedhettünk a főispán ur ama nyilatkozata és kívánsága után, me­lyet velünk, szükebb körű küldöttséggel közölt, midőn megjöttekor aggodalmainkat és reményeinket meg­váltottuk. Ez volt, ezen túl bizalom az első lépés, mely pártunkat szervezetlenül hagyva, működését a fő­­ispáni beleegyezéstől függővé téve, erélyében megbé­­nitá, a pártot jóformán meddőségre kárhoztatá és életrevalóságától megfosztá. Hogy a főispán ur nyilatkozata és a párttal közölt kívánsága közülünk többeknek visszatetszett, hogy a meddőségre kárhoztatás szerepét közülünk sokan már akkor is úgy értelmezték és úgy fogták fel, a­mint azt értelmezni és felfogni kellett, azt szük­ségtelen mondanom. Voltak mégis, kik feltétlenül megbíztak a jövőben egyelőre. Szándékosan hangsú­lyoztam e szót »egyelőre«, mert a közel­jövő, sajnos, nekünk — a kétkedőknek — adott igazat, a­kik el­lenkező véleményben voltunk a főispán akaratával szemben; már ekkor nem volt többé titok a főispán úr folytonos kac­érkodása a cirque főcorifeusaival, és a haladó párt háta mögött való alkudozása; — sokan észretértek ekkor, de az alapjában rosszul épített épületet, a szervezetlen pártot nem akarták az utolsó lehetőségig elhagyni. Bekövetkezett végre az elvitáz­­hatatlan tény: megérte a haladó párt azt, hogy a főispán, ezen — őt támogató — párt hite tudta nél­kül, a maga iniciativájára oly békekötésre utalta kö­zönségünket, mely fölér a vereséggel és a melynek a régi önkényes állapotok ujult és fokozott mérvben leendő életbelépése leend következménye. Hogy miért tévé ezt a főispán most ? miért épen most tartá be­következettnek az időt e lépésre ? .... nos — meg­­ingathatlan meggyőződésem és velem együtt sokak­nak — itt volt az utolsó restauratio! ... Többé szükségtelen volt rejtett kártyával játszania, a ha­ladó párt megtette kötelességét, többé nincs reá szük­ség, határoztak felőle amolyan »sine me de me« mó­don, — szóval »a mór megtette kötelességét, a mór mehet« A kiábrándulás bekövetkezett, velejárt a sér­tett önérzet kifakadása. Természetesnek találom a felhevü­lést, mert a csalódás, a kiábrándulás mindig fellobbanással jár, de czélnélkü­linek tartom ezt most, midőn a régi haladó pártra nézve már lejárt a tettek órája, egy új párt tevékenységére pedig még nem kö­vetkezett az be. Véleményem és erős hitem, hogy a haladó párt régi szervezetlen állapotában nem volt életre való, annak meg kellett, meg kell dőlnie, fel fog oszlani végképpen akkor, midőn a most még nagyobb mérve­ket öltendő új clique-uralom olyan nyűggé válik, mely tűrhetetlen és ekkor fog a tettek órája bekövetkezni, egy olyan erős párt szervezésével, a­mely párt egyet­értésével és esélyével le fogja e nyűgöt rázni és újult erővel, a méltányosság, jog és igazságszeretet elveire támaszkodva, új létet fog alkotni a megyében. Most pedig, igen tisztelt pártfeleim, elvtársaim, búcsút veszek önöktől ! Fogadják köszönetemet a megtisztelő bizalomért, melyet belém helyeztek, mi­dőn elnöknek megválasztottak; kötelességemnek tar­tom kilépésemet a pártból önökkel közölni, azon ki­jelentésemmel, hogy miután főispán úr ő méltósága megyénket a törvény szelleme és értelmében pártunk támogatása nélkül hiszi vezérelhetni, pártunk együtt­ maradásának szüksége megszűnvén, ezután meddő tétlenségre nem akarom magamat és t. elvtársaimat kárhoztatni. Nyugodt lélekkel veszek búcsút a párt­tól, mert önzetlen igazságosság, méltányosság és jog utáni törekvésemet elismerni és igazolni fogja a jövő. Tartsanak meg szives, emlékükben. Isten önökkel! Tarnócza, 1890. évi január hó Széchenyi Ferencz­er. Iskolai viszonyok. — Levél a »Nemzet« szerkesztőjéhez. — Délmagyarország, jan. 23. Örömmel fogadta az egész ország, a cultus­­miniszternek a budget tárgyalása alkalmából a neve­lés ügyére vonatkozó ünnepélyes nyilatkozatát, és meg van győződve, hogy a jövőben, ha az állam pénz­ügyi helyzete engedendő, nagymérvű alkotások által nyomban fogjuk követhetni Európa műveit ál­lamait. Ez incidensből szabadjon nekem az ország e vidékéről némi szerény megjegyzést koczkáztatni és arra a cultus kormány figyelmét tisztelettel felhívni. A polgárosított határőrvidéken fenállottak, ne­vezetesebb helyeken, az úgy­nevezett főiskolák, me­lyeket a határőrök gyermekei látogatva, tökéletesen, elsajátították — az előírt tárgyaktól eltekintve —­­a német nyelvet, elannyira, hogy egy-egy falu­nak négy tizedrésze tökéletesen beszélte azt. A katonai uralom megszűntével, — természe­tesen — megszűntek ama főiskolák is és jóllehet a helységekben községi iskolák léteznek, melyek köz­vetlenül a tanfelügyelőnek alárendelvet, de az isko­lákban, bár a magyar nyelv — mint köteles tantárgy — előadatik, nem resultál oly siker, mely az előbb fenállott katonai főiskolákban a német nyelv tekinte­tében eléretett. Ennek oka abban rejlik, hogy a különféle nem­zetiségű helységekben, (román, szerb, német) a taní­tási nyelv a helységben lakók nyelve, és a magyar nyelv csak mellékesen adatik elő, és jóformán az írás és olvasásra szorítkozik, miután (őszintén bevallva) maguk a községi tanítók sem bírják­ nyelvünket annyira, hogy annak tanításából fényes sikert mutat­hatnának fel. Tekintettel a most előadottakra, és azon körül­ményre, hogy a közoktatási kormány nem tévesztheti szem elől e vidék culturális viszonyait, égető szükség­ként áll előttünk a magyar főiskolák szervezése, me­lyek hivatva lennének a katonai uralom alatt fen­állott német főiskolák helyét elfoglalni és a különböző ajkú lakosok gyermekeit a magyar nyelv alapos elsa­játításában elősegíteni, az által pedig a magyar ál­lameszmét a vidéken (minden kényszer nélkül) meg­szilárdítani. A NEMZET TÁRCZÁJA Január 31. A testgyakorlatoknak és az ifjúság játékainak befolyása a nevelésre.*) Irta: gróf Széchenyi Dénes. II. Rejtély marad előttem mindig, hogy éppen azok a német humanisták, kik oly melegen tudnak rajon­­gani a görög szellem mellett, kik a görögöket csak­nem istenitik és éppen azoknak hősies bátorságukra helyezik rajongásuknak fősulyát — hogy mondom — éppen azok a tudósok lassankint annyira megnehezí­tették és felhalmozták a könyvből való tanulást és a grammaticai complicatiókat, hogy az ifjak soha meg nem szabadulnak az iskolapadtól és még szabad órá­jukban is kénytelenek otthon a szótárral vesződni, szemüket rontani és a serdülő testnek és léleknek élénkségét és elasticitását elfojtani. Csodálatos ellenmondás! Rajongni a görögök­nek ifjú, friss és egészséges szelleme mellett, kívánni, hogy ifjúságunk ezt a példát kövesse és más oldalról padhoz kötni őket úgy, hogy néhányan akkor talán végre képesek felfogni, miféle példákról van szó, mi­kor már késő azokat utánozni, mikor elszáradt a vér, megmerevedtek a tagok, gyengült a szem és örökre elmúlt minden kedvük a mozgásra. Miképpen keletkezett lassankint ily szembeötlő ellenmondás, annak tárgyalásába nem ereszkedhetem. Ezt csak olyanok tudnák megmagyarázni, kik az is­koláknak történelmi fejlődése és más körülmények be­folyása iránt informátióval és elég adatokkal bírnak. Én csak constatálom ennek a csodálatos ellenmon­dásnak tagadhatatlan létezését. Igaz, hogy mindenhol nincs úgy, mert Németor­szág nagy. Vannak ott intézetek s vannak vidékek, hol practicusabb felfogás uralkodik és a hol az angol szel­lemnek némi nyomát találjuk. Azon kivül ott vannak az universitások, melyek nagy részben pótolják azt, mit a középiskolákban el­mulasztottak. A »Burschenschaft«-okban némileg feléled az *) Lásd a »Nemzet« jan. 21. számát. elkomorodott lélek, ámbár kevésbbé tudok rokonszen­­vezni az ott uralkodó betyáros tónussal, hol a serleg viszi a főszerepet, mintsem az angol fiuknak naiv és poeticus érzelmeivel, melyek ártatlan játékaikat és versenyeiket jellemzik. Végre nem szabad elfelejtenünk, hogy egyálta­lán csodálatos változások mutatkoznak Németország­ban. A nagy háborúk felébresztették a nemzetet és oly haladó és practicus szellem támadt benne, hogy kiszámíthatatlan annak utóhatása. A német tudósok sem azok a szobába zárkózott emberek többé, mint mi a régi tradiciók alapján kép­zeljük. Sok életrevaló, utazott és általános világmű­­veltségű élénk ember akad köztük, kik a társaság minden osztályában szívesen fogadott vendégek lehet­nek. A sport világában is találkozhatunk velük. Magam is megismerkedtem egy szép, huszáros baju­­szú úrral, mint jó akadály-verseny lovassal, ki e mel­lett a chemia proffessora volt. Folyvást practicusabbak lesznek, azért naponta nő is a mozgalom a görög nyelv kényszerű tanítása ellen és a tanításban a practicusabb irány. Ha eddig még nem győztek az ilyen irányú nézetek, ennek magyarázatát ott kell keresnünk, hogy Németország a tudományos világnak centruma, náluk a tudomá­nyok tanítása régen nagy tökélyre jutott: ott rég­től fogva megállapított rendszerek és elvek ural­kodnak. Ily körülmények közt, t. i. a­hol valami szilárd alapon nyugszik és jól megfelel a körülményeknek, ott nagy változásokat és reformokat sokkal nehezebb létesíteni, mint másutt és ott sokkal lassabban is fo­­gamzanak meg. Egész máskép áll ez nálunk. Mi ifjú nemzet vagyunk. Nálunk oly változások és reformok melyek vagy az industriális, vagy a tu­dományos téren hasznosaknak mutatkoznak, sokkal kevesebb nehézségekre találnak, mert nem ütköznek össze a tradition­ális szokásokkal. A testgyakorlatokban kevés a traditiónk, ez legfeljebb abban áll, hogy az öreg urak szívesen em­lékeznek vissza arra az időre, mikor még tüzesen lab­dáztak; »métát«, »kifutóét« és ilyesmiket játszottak, míg most egy felső gymnasiumbeli ifjú úgy találja, hogy neki ez derogál és a helyett kávéházakban ta­­nyáz, a­mi neki éppen nem hoz semmi hasznot. Sok dolog, mit a külföldtől átveszünk későn ér hozzánk és mindig abban a veszedelemben forgunk, hogy mikor jól bele­tanulunk valamibe, akkor más­hol már megmutatta káros oldalait és elavult, vagy elejtetett. Ne járjunk így a népnevelésnél alkalmazott tudományos gymnastikával. Ha ebben a tekintetben az angolokat előhoztam és némileg hosszasan magyaráztam eljárásukat, ezzel nm akartam azt a kívánságot kifejezni, hogy őket mindenben utánozzuk. Sokat éppen nem is lehetne utánozni, sok más meg nem vágna össze természe­tünkkel, helyzetünkkel és szokásainkkal. Mindannak, miket itt az angolokról elbeszél­tem. Árnyoldalai is vannak és kinövései, azért mind­ebből csak két conclusiót akarok levonni: 1-szer. A »mens sana in corpore sano« elvnek alkalmazásában az angolok directe, practice jártak el, a németek pedig a theoria utján és hogy azért ama­zoktól többet tanulhatunk. Mind a két nemzet szem előtt tartotta az ideálokat, melyeket a görög költemé­nyek olvasása utján elsajátítottak. A czél egy volt, csak az eszközök különböztek. A németek mindig jobban belemélyedtek a philologiai complicatiókba és finomságokba, míg az angolok a classicusok tanításával átvették a régi gymnasiumoknak neve­lési rendszerét is, felhasználván a testnek és a jel­lemnek fejlődésére ható tényezőket, melyekre annyi súlyt fektetnek, mint magára a tanulásra. A német systema mindjobban elárulja árnyoldalait ezen foly­vást haladó korban ; hogy az angolok még nem moz­dulnak a görög nyelv kérdésében, nem csodálhatjuk. Mint eminenter practicus nép, mindenben az ered­ményt szokta cinosurául venni, az pedig kielégítő volt. A classicus alapon fejlődött rendszerük mel­lett nemcsak a régi költőket tanulják az ifjak érteni, de a régieknek hősies szellemet is fölébred bennük. Az ifjak nincsenek túlhalmozva tanulással, nevelésük helyesnek mutatkozott úgy az egészségre, mint a jel­lemre nézve. Miért sürgessen változást az oly conser­­vativ nép, mely csak ott szokott reformokhoz nyúlni, a­hol világos és határozott hátrányok mutatkoznak. Mi magyarok mind a két nemzetnek eljárását már a fejlődésnek előrehaladott állapotában látjuk, intéz­ményeink berendezésének a kezdetén vagyunk és még megválaszthatjuk az utat, melyen haladni szán­dékozunk, azért elég, ha most elvileg tisztába jövünk magunkkal. Hogy mit alkalmazzunk és mikor? azt az élet hozza magával, mihelyt az irány meg van ha­tározva. Nagyon üdvös volna, ha az angoloknak példája és eljárásuknak eredményei figyelmünket felébresztené az iránt, hogy több gondot fordítsunk a szegény gye­rekek mulatságaira és játékaira. Hogy ne csak arra figyeljünk, mint tanulnak, hanem arra is, miképen mulatnak. És pedig nem csak nyilvános iskolák­ban, hanem odahaza is, mert ez a szórako­zás nagyon üdvös és hathatós eszköz, a­mel­lyel a gyermeknek lelkére és jellemére hatni lehet, mit, saj­nos, lassankint elfelejtünk. De ezt máskorra kell hagynom, mert ennek fej­tegetése igen messze vezetne, azért most csak a nyil­vános iskolákra szorítkozom. Ebben pedig nem szükséges, hogy utánozzuk az angolokat. A szoros utánzásnak egyáltalában nem vagyok barátja, különösen nem szeretem azt, ha azok, a­kik külföldön utazván, azzal az intenzióval jönnek vissza, hogy mindent utánnozzanak, a­mi ott nekik tetszett. Nem azt kívánnám, hogy utánozzunk min­dent, a­mi helyesnek látszik, hanem inkább azt, hogy tanuljunk tapasztalatainkból. Az utánzó a külsőségekhez, formákhoz és rész­letekhez ragaszkodik és ezeket nagy pontossággal al­kalmazza, csakhogy emellett sokszor a hasznosnak épen a veleje kimarad. Aki tanult utazásaiból, az a jónak velejét fogja fel, az alapeszmét, mely benne rejlik és azt saját vi­szonyaihoz és szükségleteihez szabva alkalmazza. Ily világításban nézvén a dolgot, nem látnék sok nehézséget abban, ha az angol felfogásnak vele­jét szem előtt tartva, lassankint hasznos lépéseket tennénk szokásainknak keretében, ha egy akadályt nem látnék, melyet nálunk legyőzni nem kis erő­feszítést igényelne. Ez az álszégyen. A dignitásnak ferde felfogása, melyet épen tanítói körökben találunk még nagy mértékben. Ez a szerencsétlen szó »derogál.« kiszámít­­hatlan kárt tesz. Bárcsak kiküszöbölhetném a szó­tárból. Hány embert találunk, kinek derogálna, ha azt kivárnók tőle, hogy hóna alatt csomót vigyen az ut­­czán, vagy kocsizásnál a bakra üljön; de nagyon cso­dálkoznék, ha valaki arra figyelmeztetné, hogy még jobban kellene derogálni, ha ígéreteit meg nem tartja, ha alkalmilag hazudik, adósságokat csinál, melyeket kifizetni képes nem leend, vagy ha egy szegény leányt megcsal és szerencsétlenné tesz. Mily egészségtelen felfogás ez! És ki merné ál­lítani, hogy ritkán találkozunk ilyennel ? Ha egy ilyen ember 12 éves gyerekeket lát fa­lovakat befogni, vagy bujósdit játszani, vagy egy 14 éves fiút, labdázni, megdöbbenve figyelmeztetni fogja őket, hogy ne legyenek oly gyerekesek, de azt nem fogja észrevenni, hogy ő sokkal gyerekesebb, mikor p. o. ferblizve eljátsz a keservesen szerzett pénzét. Itt nem mulaszthatom elbeszélni, hogy már több mint 30 éve, hogy egy igen okos öreg úr figyel­memet olyan emberekre irányozta, kik mindig digni­­tásukkal vesződnek, semmi tréfát nem akarnak érteni és minden ártatlan mulatságot, mint valami gyereke­set elitélnek. Azt állította az én öreg uram, hogy ko­moly pillanatokban épen az ilyen emberek szoktak a leggyerekesebben viselkedni és ezt azzal magyarázta, hogy a természet mindenkit ellát a komolyságnak bi­zonyos hosisával, de ha ezt kicsinységekre elpazarol­ják, úgy nem marad semmi a komoly alkalmakra. Nem tudom, áll-e ez a theoria, de annyi bizo­nyos, hogy azóta figyeltem ilyen egyénekre, és a leg­több esetben igazolva találtam az öreg úr állítását. Ez a félreértett büszkeség, mely kicsinyes kül­sőségben keresi a dignitást és melyet nálunk még oly sokszor látunk. Ez pedig keleti maradvány. Nem támadom meg a keleti szokásokat, sok szép van azokban és bűn volna eltörülni a keleti cultúrának azokat a maradványait, melyek népünk körében még élnek. Csak egy pontban kívánnám, hogy jobban ta­nuljunk közeledni a nyugati felfogáshoz. Abban, mit urias magaviseletnek neveznek. A keleti urias tempó abban áll, hogy soha ne fáradjon és mentől kevesebbet markoljon. Elég ha pipázik és akkor is restelli maga meggyujtani pipáját. A nyugati felfogás ellenben, melynek az angol gentleman a typusa, abban áll, hogy soha sem dero­gál részt venni ott, hol fáradtság, erőfeszítés, vagy veszedelem forog fenn, sőt inkább ilyen helyen az első sorban szeret figurálni az igazi gentleman. Legjobban mutatta azt Baker pasa, ki lovas tá­bornok volt az utolsó török háborúban. A törökök különösen szerették őt és azzal szokták dicsérni, hogy­­ Baker nem küldi őket a tűzbe, mint azt legtöbb tiszt tenni szokta, hanem oda hívja őket. Ezt a felfogást pedig már az iskolákban tanul­ják az angol fiuk.

Next