Nemzet, 1891. március (10. évfolyam, 3054-3083. szám)
1891-03-01 / 3054. szám
twortfätt& Ath ® a« ewm-ápíiiet, S. émfelfit A >»jesseDewii részét, illető minden közlemény a szerkesztőséghe« intézendő. Bánj én teilen levelet csak ismert kézzől fogadunk ek Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozónk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencnek ter% Athenaeum-épület) küldendők. Ara S kr. vidéken 0 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3054. (59.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Vasárnap, márczius 1. KUDŐ-RTVATALI Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földtárn«« Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......................................... 3 frt 3 hónapra .. .. _.................... » . . , 6 » 6 hónapra ................................................ .. 12 » Az esti kiadás postai különkülldléséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam, Budapest, február 28. Két heti dulakodás után, parlamentünkre csendesebb napok fognak következni. A kortes-éljenzéseket egyelőre nem fogjuk hallani, a választási ebédek borízű dikcziói egyelőre elnémulnak. A hírlapi tudósítások a parlament tárgyalásairól, nem nem lesznek keltezve a harcztérről, vagy a politikai zsibvásárról. Az ellenzéki, elfajult harczmodor azonban csak szünetet tart, de nem szűnik meg. A botrányos jelenetek csak új alkalmakra várnak, hogy megújulhassanak. Lesznek újra korcsmás lakodalmai a parlamenti duhaj legénykedésnek; a politikai dühöngés új botrányokat hoz színre, mihelyt teheti. És teheti, mihelyt akarja. Nem kell neki jó alkalom sem. Mint az iszákosság dühe nem vár névnapot, lakzit, sátoros ünnepet. Egyik mámorból a másikba esik s csak addig pihen mig kialuszsza magát. A mikor a közvéleményben harag vibrál, akkor a parlament heves jeleneteinek van lélektani indokuk. Akkor a képviselőház forró levegőjében a nemzeti fellobbanás villámai czikáznak. Akkor a közvélemény szava harsog a nemzetgyűlés termében. Jelenleg azonban a közvélemény egészen nyugodt. Az országot nem izgatja egyetlen kérdés sem. A nemzet meg van elégedve, jól folyik dolga, anyagilag halad, szellemileg művelődik, mindenütt a fejlődés, emelkedés jelei szemlélhetők. A magyar nemzet vagyonosodik, a zárszámadások bámulatos eredményei mutatják, hogy még a nagy adóterhet is könnyen viseli. A népszaporodás, melyről a legújabb népszámlálás tanúskodik s mely Magyarországot az utolsó tíz évben, Európa legszaporább államai közé helyezte, bizonyság rá, hogy a jóllét érzete áthatja az egész nemzetet, a legalsóbb rétegekig. A nemzeti reform pedig egyik diadalát, a másik után üli, a magyarosodás bámulatosan terjed. Nincs komoly panaszra ok sehol az országban. Nem is panaszkodik a magyar politika menete miatt senki a parlamenten kívül. Annál különösebb, hogy egy békés országnak van békétlen parlamentje. A megelégedett, dolgos nemzetnek elégedetlen s minden komoly munkát a rakonczátlanság által gátló képviselőháza. A parlament ez idő szerint valóságos területkivüliséget élvez az országban. Külön területe a politikai szenvedélyeknek és botrányoknak, melyekről az ország mit sem tud s melyeket a közvélemény elitél. Nem forog-e így veszélyben maga a Parlamentarismus ? Kétfélekép járhatja az le magát. Vagy úgy, hogy egy elégedetlen, nyugtalan nemzetnek van elégedett és nyugodt parlamentje. Vagy akkép, hogy a nemzet békét és nyugalmat akar, parlamentje azonban nyugtalankodik, a ház falain belül csinál zivatarokat, melyekhez az országnak semmi köze. A parlament és a közvélemény közt mind a két esetben szakadás van , az első nem kifejezése az utóbbinak. A nemzet és képviselete nem értenek egyet. A szerencse az, hogy csak az ellenzéki pártok azok, melyek ellentétbe jutottak a közvéleménnyel, a nemzet öntudatával , különben az ily parlamentet fel kellene oszlatni és a nemzetre kellene appellálni, hogy új képviselőket válasszon, akik a közügyekről való felfogását osztják. A szabadelvű párt hatalmas phalanxa azonban méltóan képviseli a nemzet közérzületét. A szakadás a nemzet és a parlament közt, csak az ellenzéki padokon történt. Akik e padokban ülnek, nem az országot képviselik, hanem csak saját szenvedélyeiket. Haragjuk nem a nemzeté, hanem saját maguké. Vágyuk, mely miatt a botrányok hadjáratát viselik, nem a nemzet vágya, hanem saját hatalmi törekvésüké. Elégedetlenségük nem az országé, hanem önmaguké, amiért a politikai vezetés gyeplőjét nem képesek kiragadni a Szapáry-kormány és a szabadelvű párt kezéből. Botrányaik által, amellett, hogy boszújukat akarták hűteni, csak azt akarják elérni, hogy a Szapáry-kormány és a szabadelvű párt ne válthassa be az ezen országgyűlés tartamára tett ígéreteit. De nem fognak ezélt érni. A kormány le fogja tárgyaltatni az összes reformjavaslatokat, melyeket megígért. A szabadelvű párt összetartása és komoly méltósága garanciát képez arra, hogy a letárgyalás, minden ellenzéki botrány dacára, lehetséges is lesz. Kitűnt ugyan, hogy a házszabályok még szigorúbb kezelés mellett sem adnak módot a botrányhősök elnémítására, hogy tehát ezeket előbb-utóbb módosítani kell. De a reformjavaslatokat a ház mégis le fogja tárgyalni. Az ellenzék előbb bele fog fáradni a skandalumokba, mint a szabadelvű párt, kötelességének teljesítésébe. Azután a jövő évben fog következni a leszámolás ideje. A szabadelvű párt az átalános választások alkalmával, a nemzet ítélőszéke elé fogja terjeszteni az utolsó öt év tényeit. Egyik részen,— a mi részünkön — lesznek alkotásaink, fényes eredményeink, melyeket pénzügyi, gazdasági téren és a reformok terén kivívtunk. A másik oldalon — az ellenzékén — nem leend egyéb, mint egy sereg botrány, mely által parlamentarismusunkat compromittálta s minket nemzeti missiónk teljesítésében — bár sikertelenül — gátolt. A nemzet ítélete, kell hogy érzékenyen sújtó legyen a botrányszövetkezetre nézve. És e botrányszövetkezetbe beletartozik a szélsőbal és a mérsékelt ellenzék nagy része egyaránt. Sőt közvetve beletartoznak azok is, akik maguk nem csináltak ugyan botrányokat, hanem engedték történni azokat. Akik nem emelték fel tiltakozó szavukat a magyar nemzet képviseletét lealázó jelenetek és azok színre hozó hlten. Akik tűrték az éljeneket a káromkodók ajkairól s a tapsokat a parlamenti betyárság durva tenyereiről. A botrányszövetkezet még sok bajt okozhat, sok sajnos jelenetet hozhat színre; lassúbbá teheti a parlament munkáját — a mi munkánkat — nem egyszer kemény próbára teheti, mint eddig is tette, türelmünket. Saját fegyvereivel nem harczolhatunk ellene. A kerítésből kiszakított karó, a sárból felkapott dorong szintén lehetnek fegyverek, de ízlés dolga, hogy azokat valaki felragadja. A mi fegyvereink morális jellegűek. Nemcsak az a bátorság, mely némán tudja tűrni a finomabb érzék által meg nem torolható bántalmat, hanem egyszersmind az a bátorság, mely erélyével, a legdöntőbb pillanatokban imponálni tud, a legdurvább szenvedélyeknek is. És amely tud várni, míg méltóan képes büntetni. A jövő választások fogják képezni ez alkalmat. Az összes nemzet közre fog működni, hogy a botrányszövetkezet elnyerje méltó büntetését. Rovás: Az alkotmányt ismét megsebezte, a hazát újból elárulta a lelkiismeretlen kormánypártra támaszkodó gonosz kabinet. Hiában volt minden önzetlen törekvés, nem használt semmi hősies elszántság a kizárólagos patriotaságról ismeretes ellenzék részéről, hogy elhárítsa szegény nemzetünktől a szörnyű csapást. A híres ,erkölcsi diadalt szokott határaival tele voltak ugyan közlönyeik virágos csikkei, de a lelketlen győzelem utoljára is ellenük dőlt el. És hogy isne, midőn hallottuk, mennyire nem törődik Magyarország érdekeivel egyetlen fia sem, hacsak nem ellenzéki, és mennyire keresi Ausztria kegyeit minden államférfi, mihelyt miniszterré lesz. Sajátságos feltevés ugyan, hogy népünk túlnyomó többségének törvényhozó képviselete s az ebből keletkező kormány minden igyekezete azon állam megrontására legyen irányozva szünetlenül, amelynek erősítése, fejlődése, virágzása nélkül saját javát sem biztosíthatja s amelyen kívül nincsen számára hely. Az ilyen feltevést azonban nem nélkülözhetik azok, kik az ellenzéki rettentő vádaskodásokra nem nevetnek. Ezek egyébiránt értesülhettek már, hogy maguk a legbőszebb vádaskodók is nagyot nevetnek minden hazaárulás felfedezése után, mihelyt a tanácskozási teremből a folyosókra menekülnek, így történt ez most is. Mindenki tudja, hogy a konzuláris bíráskodás nem lett rosszabbá az által, hogy megszűnik teljesen osztrák lenni s nem mond le jogról, midőn ezt életre ébreszti és érvényesíti, a kellő biztosítékok határai közt. Abban egyébiránt, hogy az ellenzék közjogi hajszát csinált a kérdésből, nem volt semmi meglepő. A »függetlenségi pártnak« programmjából és természetéből is foly az ilyen viták időnkénti felidézése; szükségük van rá,hogy igazolják negatív helyzetüket s hogy legyen valami közös kapaszkodójuk, midőn egymás közt összevesznek. Ami pedig a »mérsékelt ellenzék«-et illeti, hát én értem az ő eljárását is. Ez az érdekes párt nem tudja hányadán van, de fájdalmasan érzi, hogy sehol sincs s az ország már számba sem veszi. »Államosítási« találmányát — mint tudva van — »elsajátította« a szabadelvű kormány. Szilágyi Dezsőből nem lett »trójai ló«, hanem egy olyan miniszter a kinek hiában hízelegtek, míg feltették róla, hogy sprengolni fogja a kabinetet és a kormánypártot, az ő szép szemeikért. Aztán a fúzió eszméje is kútba esett. Pártkörünk nyitva áll a belépni kívánók előtt, de hogy paktáljunk velük, arra nem volt, nincs és nem lesz szükségünk. Egy szóval nincs érthető álláspontjuk. Kivéve a várakozást, ami nem nagyon szívemelő állapot, kivált módon érzik, hogy várakozásuk végén az általános választások temetőjébe jut pártjuk . Ilyen sejtelmeik közepette nem csoda, ha létjogot keresnek s görcsösen kapkodnak az ellenzékeskedési alkalom felé, ha mindjárt a szélballal jutnak is egy lepedő alá, s igyekeznek kimászni mihelyt oda jutottak. A lefolyt vita eléggé megvilágosította furcsa helyzetüket, és gróf Apponyi Albert ismét bebizonyíthatta fényesen, hogy miért nincs szó mérsékelt ellenzéki jelöltről soha, sehol, akárhány kerület válasszon új képviselőt. Minden pártbeli — szélbali, pártonkívüli, nemzetiségi — jelöltről van szó, csak a mérsékelt ellenzékiről hallgat a krónika állandólag; annyira »vele van az ország.« A képviselőház hétfőn, márcz. hó 2-án, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A consularis bíráskodás rendezéséről szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása ; a véderő bizottságban hiányzó tag megválasztása ; a gazdasági bizottság jelentése a képviselőház kisebb fizetésű hivatalnokainak s szolgáinak drágasági pótlék engedélyezése iránti kérvénye tárgyában; a közoktatási bizottság jelentése a vallás- és közoktatási miniszternek a közoktatás állapotáról és az országos nyugdíj és gyámalap 1889. évi álapotáról szóló évi jelentése tárgyában; végül a közlekedési bizottság jelentése, a kereskedelmi miniszter által bemutatott haraszti-ráczkevei gőzmozdonyú vasút engedélyezéséről szóló előterjesztés tárgyában. A képviselőház bizottságaiból. Igazságügyi bizottság. A bírói és ügyészi szervezet módosításáról és a telekkönyvi betétekről szóló törvényjavaslatok. A képviselőház igazságügyi bizottsága, ma Kőrösi Sándor elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló törvényjavaslat előadójának megválasztása képezte. A törvényjavaslat előadójának, Jelyinek Arthurt választotta meg a bizottság. A törvényjavaslat bizottsági tárgyalása megkezdésének időpontját illetőlegTolieszky államtitkár tekintettel arra, hogy a javaslat több rendelkezései hosszabb idő óta ismeretesek s hogy kívánatos lenne, miként a megalkotandó törvény a megosztott kir. táblák működésének megkezdésével egyidejűleg lépjen életbe, azon óhajt fejezte ki, hogy mihelyt az előadó elkészül, az igazságügyi kormánnyal egyetértőleg kitüzessék a törvényjavaslat tárgyalásának időpontja. A bizottság ily értelemben megbízta elnökét a tárgyalás megkezdése napjának kitűzésével. A telekkönyvi betétekről szóló s a ház hétfői ülésében beterjesztendő törvényjavaslat előadójának megválasztása a hétfői országos ülés után tartandó bizottsági ülésre tűzetett ki. ZE^rCr JLi ZET1 OX„ID. A franczia német controversiához. A legtöbb német liberális lap nagy megelégedéssel fogadja a »Reichsanzeiger« közleményét az útlevélkényszerre vonatkozólag. A »Vossische Ztg.« megfelelő válasznak tartja ezt a párisi lakosság egy részének meggondolatlan állásfoglalására, annál is inkább, mert a párisi lakosság magatartása feltűnő ellentétet képez Hohenlohe helytartó legutóbbi beszédével , amely gyanútlanul adott kifejezést a két nemzet közötti viszony javulásának s kilátásba helyezte az útlevél-kényszer megszüntetését. A »Berliner Tageblatt« szerint a francziák ismét bebizonyították, hogy ha egyszer a revancheláz elfogja őket, teljesen el vannak vakulva. A német előzékenységet kár volt gyöngeségnek tekinteni s éppen azért, mert a német kormányt nem gyöngeség vezérli, teljesen helyeselni lehet, ha a legutóbbi párisi eseményekre erélyesen felel. Fájdalom, ennek az árát Elszász-Lotharingia adja meg, de legalább látni fogják, hogy minden bajt, mely őket éri, Páriának köszönhetnek. A » Volkszeitung« teljesen helyesli a »Nordd. Alig. Ztg.« tegnapi mérsékelt kijelentését, s azt hiszi, hogy mégsem kell Németországnak megbánnia tanúsított előzékenységét. Csak a »Nationalzty.« használja föl a »Reichsanzeiger« közleményét arra,hogy kiöntse keserűségét Caprivi ellen, azt véli, hogy a császárné Párisba utaztatásával elkövetett hibát nem szabad egy újabbat tetézni, nem a franczia, hanem a német dolgokra kell tekintettel lenni, el kell kerülni minden experimentálást a külügyi politikában. Az a különös hír is kering Berlinben, hogy Münster gróf párisi nagykövetet Waldersee gróf fogja helyettesíteni. Szükségtelen fölemlíteni, hogy ez a hit nem veendő komolyan. A római »Riformna« azt írja, hogy a párisi események azt mutatják, miszerint Franciaország nem akar békében élni Németországgal. A franczia temperamentum szeszélyei oly kiszámíthatatlanok, hogy minden peremben iszonyatos háború fejlődhetik ki belőlük, s az olasz kormány, könnyelmű, üres nyilatkozataival éppen most vonja meg szövetségeseitől azt az erkölcsi súlyt, amelyre most mgy szükségük van. A NEMZET TÁRCZÁJA, Február 28. Rákóczy fia. SSegény, négy üzözetben.. Irta: Jókai Mór. ELSŐ KÖTET. »Bécs városában.« (Folytatás.) 15 X. FEJEZET. A paradicsomi kísértetek. Vammanna kitűnő paedagog volt,aki a gondjaira bízott fejedelmi tanítványban felismerve a rendkívüli nagy észtehetséget, ennek méltó kimivelésére épen a L’hombre játékot szemelte ki. Mert a l’hombre nem is játék már, hanem tudomány. A puszta alapelveinek a megtanulásához is nagyobb lelki fogékonyság kell, mint az egész sublimior mathesishez. Négy örökös trompf van benne: a Spadill (pique-ass), Manill (a coeur hetes), Baste (treffle-ass) és Ponte (coeur-ass). E négy, öröködési jogon uralkodó »matador«-on kívül van a választott adott. A véres színekben a kártyák felülről lefelé rangfokozódnak ; a király uralja a dámát, a dáma a lovagot, a lovag a Knabét; a fekete színekben alulról fölfelé, a hármas üti a fölötte levőket, valamennyit: az aest kivéve: ez a kettős. Franczia kártyákkal játszák, amelyekből ki van dobva minden színből a tizes, kilenczes és nyolczas. Rendesen három játszó kell hozzá, azok közül az előkezes a »l’hombre.« Minden játékos nyolcz lapot kap, a többi talonnak marad; az alul levő szín határozza meg a tromfot. Eddig nagyon hasonlít a klabriászhoz. Hanem hát a l’hombreban vannak olyan magasabb mesterkedések, melyek mellett a mai kort jellemző klabriász csak az »orronverőske« színvonalán marad alant. A l’hombre-játszáshoz hadvezéri talentum kell! Diplomatái lángész kell hozzá. A L’hombrenek nyolcz ütés közül ötöt kell megnyerni, s hogy ezt kifurfangozza, ott van számára az »oscuro« (Ha rossz kártyája van, mind eldobja s felvesz új nyolczat a talonból.) Ha nagyon jó kártyája van, egy színből, akkor »Solo-t« mond; de ha az ellenfelének »Solo couleur«-je van, több színből, biztos ütésű matadorokkal, akkor azé az elsőbbség. De ennél az esetnél csak a két fekete matador a tromf, a veresek nem azok. Ha valakinek üthetetlen öt kutyája van a kezében, az »grandissimot« mond, a talon fölvevése nélkül. De ha ezzel szemben az ellenfél »nullissimo t« jelent ki, akkor az a nyertes. Ritka eset, hogy egy játékossal szemben a másik kettő, tizenhat kártyát úgy dobálhasson el, hogy eggyel se csináljon ütést. Hanem aztán valamennyi esélyeit a 1‘hombrenek túlszárnyalja az, mikor valaki »mo-t« jelent be. Hogy »egy« ütést fog csinálni és többet nem. Ennyi játékfurfanghoz járul még a vakmerőség is. A szerencsének éppen annyi jó és bal fordulata van benne, mint egy hazárd-játéknál. A merészség túljár a raffinált észen. De legnagyobb virtuozitást követel a l’hombre, ha azt nem hárman, hanem csak ketten játsszák. Akkor a veres színből kidobnak nyolcz lapot, csak a tromfok maradnak benn. Ekkor a l’hombre-játszó elesik attól az előnyétől, hogy az ellenfél ütéseit megossza; egyiket a másikkal felülüttesse, s a vaktában hibázott kihívásokra számítson. Csupán a saját eszére, kombinácziójára, sejtelmére és szerencséjére van utalva. Ilyen kettős l’hombre-játékra invitálta meg a nagymester Giorgóit. Elfogadta a fiatal ember. Pedig ránézve még az a hátrány is volt, hogy a amíg ellefele az ő arczvonásaiból olvashatott — s ez kártyánál erős fegyver — addig ő, a nagymester arany lárvájától nem lehetett okosabb. Vammana ugyan figyelmeztető, hogy tegye fel a játékhoz az ezüst sisakját, de annak azt felelte, hogy melege van, izzad a feje alatta. Majd a nagymester is lovagiasan megkínálá, hogy a viadal egyenlő volta végett borítsa a fejére azt a kondért, ennek már épen hetykén válaszolt. — Kell az nekem, az aranyakat hova tenni. Még fér a sisakomba, így szoktak hetvenkedni a fiatal emberek játék előtt. Csak meg ne bánják. A játékhoz való kártyák még le voltak pecsételve a harlemi kártyagyár billogával; a borítékot a játszók szeme láttára bontották fel s legelőbb is kiterítették a kártyajátszmát az asztalra félkörben, a hátával felfordítva, hogy mindenki szemügyre vehesse. Tiszta fehérnek kellett lenni a kártya hátlapjának, hogy azon semmi áruló tűszúrás, vagy egyéb jel ne lehessen. Azután — mind az osztásnál, mind a játszásnál kötött selyemkertyüket kellett a játszóknak használni ; először azért, hogy az ujjaik nedvességével a fényes kártyaháton homályfoltokat ne csinálhassanak, másodszor, hogy a középujjuk hegyével a kártyát fel ne ismerhessék. Mert ahogy a vakokat be lehet tanítani arra, hogy az ujjaik begyével betűket elolvassanak, a kártyások is ki tudják tapintani, hogy mi van a kezük alatt. És végül az a szabály, hogy a keverésnél nem szabad a kártyát kötszernél többször egymásba tolni, akkor is nem a hosszával, hanem a szélével. Mivelhogy lehetnek praeparált kártyák, amelyeknek a hátlapjára láthatatlan jegyek vannak felírva foszforral. A sokszoros és erős keverés által ezek fénylővé lesznek s a beavatott megismeri róluk az ellenjátékos kezében a foliamentumokat. Innen maradt fenn mind a mai napig az a mondás, ha valaki sokáig keveri a kártyát: »bizony meggyullad!« A harlemi gyár l’hombre kártyái, melyeket Giorgio és a nagymester használtak, a világhírű Le Maitre készítményei voltak. Hát bizony nem csak az a világhírű mester, aki a vatikáni loggiák freskóit festette, hanem az is, aki a kártyákon remekelt. Lehet rá fogadni, hogy több praelatus ismerte Le Maitre képeit, mint Rafaelét. Ezeken nem voltak színek, hanem remek fa-metszetű alakok a vad emberek világából, azután a vad állatokéból, majdan madarak, végül virágok. Hja bizony ehez kellett nagy jártasság az ethnográfiában, a zoológiában és a botanikában, a jó játékosnak, mint egykor Julius Caesarnak, személyenkint kellett ismerni a katonáit. Az asztalkát úgy helyezték el, hogy Giorgio arczczal fordulva ült a domot elrekesztő fekete kárpit felé. Mindenkinek félre kellett vonulni a játszók közeléből. (A L’hombrenél nem tűrik a bibiczkedést.) — Ötszáz tecchinóban megy a játszma. — Mondá a nagymester. — All! — viszonzó Giorgio, kitéve a sisakjából tíz tekercset az asztalra. A nagymester osztott először. Giorgio a saját nyolcz kártyájából azt látta, hogy ha ő »rhombre«-t mond, akkor az ellenfele sokat fog mondani; egy színből nem látott semmit. Az épen az atout volt. Ilyenkor az ember tanácsot szokott tartani magával : mit tegyen ? Lecsapja-e mind a nyolcz kártyáját s uj nyolczat vegyen fel a talonból? Mikor a kártyajátszó keresi a helyes megoldást, olyankor fel szokott nézni a plafondra. Az a semleges terület, mely gondolatait nem befolyásolja. Giorgionak az a kedvező helyzet jutott, hogy egy nagy, fekete kárpit volt vele szemben: a valóságos tabula rasa. Ekkor megszólalt a Szent István toronyban az öreg harang, a Bummerin. Mély, búgó hangja, ringó zúgásával úgy nyomja az embernek a szivét. Az első kondulásánál végig járja a testet a leküzdhetetlen borzadály. Talán a lelkében is megmozdul valami. Giorgiónak az arcza mind jobban fölfelé emelkedett. — Hebej! Athletes Abrekh! Tán a szenteket hívod segítségül ? — dörmögé gúnyosan a nagymester. Az ifjú nevetéssel felelt rá. — Haha! Mete segíts! »Oscuro.« S azzal lecsapta mind a nyolcz kártyáját s nyolcz újat vett föl a talonból. S a kit hivott, meg is segité. — »Solo couleur.« De nem csak segélyt hozott uj hívének a Méta hanem meg is jelent az invokácziójára. A mint az éjfélt hirdető harangszó elzugott, egyszerre csak fölkezdett emelkedni a Györgygyel szemben levő fekete kápi, s azzal egyidejűleg valami csendes, méla zene harmóniája hangzott át a termen. Az ifjú előtt egy tüneményes látvány jelent meg. Kitalálhatatlan eredetű világításban egy keleti pagony, pálmákkal és bannán-fákkal, melyeknek viszályos lombozatán keresztül csillámlik az orgona, s ezüst sípjaival, ahonnan a melódiák jőnek. Az egyik oldalon egy rózsalugas, a másikon egy szökőkt,amelynek vízsugára, locsogó hangjával belejátszik az orgona öszhangjába. A fény valahonnan felülről jön e tündéri tájképhez. Az egészet egy emelvény tartja mely nem színpad, hanem chorus — a minő templomokban szokott lenni-Majd az orgona hangjai közé énekelt dal is vegyül ; valami szivet bájoló, érzék-andalító dallam: nem tudni, föld alatt lakó angyalok, vagy égbe lopózott daemonok csábszava-e az ? Egyike azoknak a varázsdaloknak, amiket az embernek minden érzéke hall, amik siettetik az érvelését, mert belevegyültek a vérébe, valami kéjes lázt idézve elő, egész testénlelkén. — Abrekh! Hívj ki! — Hívok. Coeur Dame ! — Az a tied. És akkor megmozdultak a bokrok s kilépett közülük egy paradicsomi alak. Az »első« Coeur Dame e földi világon. Éva. A tilalom gyümölcsfáját meglopó Éva. Az a kép, amit annyiszor látott abban a nagy könyvben lefestve. Most elevenen állt előtte. Amilyennek alkotá az Úr az asszonyt, a maga jókedvében. Mosolygó piros arcza, nyitott, bámuló, kiváncsi kék szemei, domború homloka, megcsattanó ajkai: dúsgazdag gesztenyeszín haja, melyet öntudatlan mozdulattal húz maga elé, mint egy fátyolt. Csupa lágy domborúság, egymásba folyó kígyó-vonalak: az egész alak egy testté vált dal. S ez élő költeményen valami meleg rózsaszín ömlik át: az életöröm, a vágyak, az ösztönök hő zománcza: minden lépésében valóságos asszonyi állat: az első valóságos szívhölgy. Giorgiónak a lélekzete elállt: úgy bámult. — Nos, Abrekh! Hát mit hívsz tovább? Egyszerre a paradicsomi kép előtt egy denevér repült végig tétova, zegzugos libegéssel: autonom lakója az ódon templomoknak. — Manill! — mondá György, s aztán nem nézett többé máshová, mint kártyáiba. (Folyt. köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.