Nemzet, 1891. augusztus (10. évfolyam, 3204-3233. szám)

1891-08-01 / 3204. szám

Szerkesztőség : Földencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kézüig tök visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSÜK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 320. (209.) szám. NEMZET Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Szombat, augusztus 1. Kiadó-hivatali­­ ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsiifife Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ............................................ .. 2 frt, 3 hónapra .................... 6 » 6 hónapra ........................................ .. „ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam, Budapest,julius 31. Ha a nyugalom erő, akkor a kormány és a szabadelvű párt ereje valóban nagy. Le­hetetlen nagyobb nyugalmat és öntudatos erőt megőrizni, mint melyet a Szapáry­­kormány és a szabadelvű párt tanusít az ob­­strukczió nyílt erőszakával szemben. A ház tárgyalásai rendjének megál­lapítása kizárólag a ház jogkörébe tartozik. A kormánynak és a többségnek e tekintet­ben diskrec­ionárius hatalma van. Akkor tárgyal és akkor szünetel a ház, mikor a kormány és a többség jónak tartja. Akárhány példa van rá, hogy nemcsak a mi parlamentünk, hanem egyéb parlamen­tek is nyáron át üléseztek. Különösen a köz­­igazgatási reformoknak volt véletlen sorsuk az, hogy a legmelegebb nyáron tárgyaltattak. Az olasz és a franczia közigazgatási reform egyaránt július augusztusban került tárgya­lás alá, Olaszországban és Francziaország­­ban egyaránt. Tehát ott, a­hol a nyár sokkal forróbb, a nap égetőbb mint nálunk. És ott senki sem panaszkodott, hogy a kormány erőszakot követ el. Senki sem mondta, hogy segítségül veszi a forró nap hevét, az izzó athmospherát. Pedig sem Olasz­országban, sem Francziaországban nem volt sürgős a közigazgatás reformja. Legalább nem oly mérvben, mint nálunk. Senki sem mondhatta, hogy a közigaz­gatás régi szervezete tarthatatlan annyira, hogy még néhány hónapi halasztás is, ve­szedelmet képez. És mégis mi történt? Sem az olasz, sem a franczia ellenzék nem panasz­kodott. Egyik sem csinált obstrukcziót. Hálunk a közigazgatás reformja sokkal sürgősebb. A régi állapot tarthatatlan. És S­z­a­p­á­r­y Gyula kormányelnök mégis haj­landó volt megadni a nyári szünetet, vagy legalább a legszükségesebb pihenést a tör­vényhozás tagjainak. Indítványt terjesztett az ellenzéki pár­tok vezérei elé, mely szerint kész lenne augusztusban szünidőt adni, ha az ellenzék viszont késznek nyilatkozik nem a komoly tanácskozás, hanem a nyílt és kétségtelen obstrukczió feladására. Sőt még ezt sem kö­vetelte. Megelégedett pusztán azzal, ha a szélsőbal csak az első részt, a megyei javas­latnak alig 25—30 %-át, mesterséges gátlás nélkül átereszti. A komoly mérsékletnek, az udvarias figyelemnek tehát oly mértékét alkalmazta Szapáry Gyula kormányelnök, aminőre alig van példa a parlamentarizmus történel­mében. A gavalléri és politikai előzékenységnek ritka ténye volt ez, melyet csak az erős hajt­hatott végre a gyenge ellenében. A hatalom kezelője a kisebbség irányában. Oly tény, melyre Szapáry Gyula gróf és azért lehet büszke, mert nem a szükség kényszerítette rá, hanem a parlament tagjainak egészségi és családi ügyei iránt való figyelem. És kétségtelen, hogy szenvedély, elfo­gultság, politikai gyűlölet és elkapatott gőg nélkül a parlament minden tagja a legmele­gebben üdvözli vala. Szapáry Gyula gróf tévedett. Hisz ezzel a kormányelnök és a szabadelvű párt nem tartozik az obstrukczió vad gyönyöreit élvező függetlenségi pártnak. Nem tartozott annak a tűz körül forgolódó ,indián táncznak, melyet a szélsőbal minden nap véghez visz s véghez vitt ma is egyik vezére által. És mégis kinek állt felebb? A függet­lenségi pártnak. Nem Szapáry Gyula kormányelnök és nem a kormány, vagy a szabadelvü párt az, mely nem akarja helyre­állítani a tárgyalások szabályos menetét s nem akarja a parlament tagjait minden em­beri és törvényhozói méltányosság szerint megillető nyári szünidőt. A függetlenségi párt az, amely nem akarja. A függetlenségi párt az, mely most már hivatalosan proklamálja az obstrukcziót, a megyei javaslatnak törvényes és törvény­telen eszközökkel való meggátlását. A függetlenségi párt az, mely minden áron gáncsot vet a törvényhozásnak s doron­got dug a parlamentarizmus kerekei közé. A függetlenségi párt az, mely nem akarja a nyári szünidőt s mely rákényszeríti a ház tagjait, hogy még augusztusban is ta­nácskozzanak, nem­­ a függetlenségi párt készületlen, zűrzavaros beszédeit hallgassák. Pedig mit veszített volna a független­ségi párt ? Semmit. Hiszen, ha obstrukcziót akar s van nem csak irigylésre nem méltó bátorsága, hanem egyszersmind ereje hozzá, a többi százötven paragrafusnál kifejthette volna ezt. Ha dac­olni akar a többség akaratával és a nemzet közvéleményével, ezt megtehette volna az ős­szel is. S­e nem, a függetlenségi párt, bősz szen­vedélyének mámorában megfeledkezett a legegyszerűbb okosságról. Elbizakodottságá­ban és vakságában nem riad vissza semmitől. Még attól sem, hogy a nyári ülésezés keser­veiért ő fogja viselni a szomorú felelős­séget. A vakság vakmerőségével halad előre útján, legázolva a legtermészetesebb okosság szabályait és a kölcsönös engedékenység kö­vetelményeit. És hová fog jutni ? Mit fog elérni ? El­éri azt, hogy mindenki őt fogja felelőssé tenni, nemcsak a parlamentarizmus zavarai­ért, hanem azért a merevségért, hogy ne mond­juk durvaságért is, amel­lyel a kormány és a többség udvariasságát és előzékenységét fogadja. A magyar emberben pedig eziránt igen erős érzék él, bármely párthoz tartozik is különben. Kormány és szabadelvű párt ezután nem tehetnek egyebet, mint amit tettek eddig is. Teljesítik kötelességüket. Nem csak igye­keznek megmenteni, hanem meg is fogják men­teni a parlamentarizmust, a többség uralmát s a nemzeti akarat érvényesülésének törvényét. Innét túl nem a burkolt obstrukczióval fognak szemben állni, hanem a bátor és vak­merő kerékkötővel, amelyet el kell szakítani, hogy parlamentarizmusunk szabadon működ­hessék. Innét tul nem mondhatja a függetlenségi párt, hogy csak vitatkozik s behatóan tár­gyal. Az álarcz utolsó foszlánya is lehullott. Most már nyílt parlamenti lázadás az, amivel a kormánynak és szabadelvű pártnak meg kell küzdeni. Innét tul teljesen igazolva áll Szapáry Gyula kormányelnök a közvélemény előtt, hogy nem fogadta el a szélső­balnak az álta­lános vita végén tett s Apponyi Albert által is pártolt szüneti indítványát. Hisz Irányi Dániel most nyíltan ki­mondta, hogy a szélsőbal az őszi ülésszakban is folytatni fogná obstrukczióját, tekintet nélkül arra, vájjon van-e nyári szünet, vagy nincs. E helyzettel szemben a kormány és a szabadelvű párt kötelessége szintén nyílt és világos. Az előzékenység és udvariasság ideje lejárt. Ezentúl úgy rendelkezik a parlament tárgyalásainak ideje és rendje felől, ahogy jónak látja. Nem engedi magát kényszerít­­tetni semmire. Tesz mindent, ahogy neki tetszik, minden regard és előzékenység nél­kül. Ha a kormánynak és a szabadelvű párt­­nak úgy tetszik, tárgyaltatni fogja a megyei javaslatot szünet nélkül. A tárgyalás folya­mát más nem fogja megszakítani, mint a pénzügyi bizottság költségvetési tárgyalása, a delegácziók ideje, a budget-vita s néhány legsürgősebb ügy elintézése. E megszakítá­sokkal a függetlenségi párt csinálhat obstruk­­czionális vitát, ameddig telik tőle; csinál­hat a jövő tavaszig, vagy akár a jövő nyárig.­­* A jelen országgyűlés mandátuma több, mint egy évig tart. Majd ki fog tűnni, lesz-e nemcsak ereje, hanem a tiltakozó közvéle­mény ellen szegzett bátorsága az obstruk­czió folytatására. Kormány és a szabadelvű párt nyugodtan néznek a jövő elé. Nyugodtan néznek akkor is, sőt annál inkább, ha a parlamenti helyzet oda fajulna, hogy kénytelenek volnának az ul­tima ráczióhoz folyamodni. Ahhoz a végső esz­közhöz, mely csak a legnagyobb szükség esetén alkalmazható. De akkor alkalmazni kell eré­lyesen, a választókat téve bíróvá a nemzeti akarat és egy renitens kisebbség akarata­­ közt támadt vitás kérdésben. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A képviselőház aug. hó 1-én, szombaton d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: a­ közigazgatási törvényjavaslat részletes tárgyalásának folytatása. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter válasza Sza­­lay Károly interpellácziójára. Szapáry Gyula gróf miniszterelnök válaszai Kaas Ivor báró és Ugron Gábornak interpelláczióira. A képviselőház mentelmi bizottsága aug. 5-én d. u. 5 órakor ülést tart az Ugron-Uzelácz­­ügyben. Belföld, Budapest, jul. 31. (Az őrs­z. szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabad­elvű párt ma délután 7 órakor Podmaniczky Fri­gyes bv. elnöklete alatt tartott értekezletén első sorban Szapáry Gyula gr. kormányelnök terjesz­tette elő ama válaszok tartalmát, melyeket Kaas Ivárnak a fővárosi negyedik színház és a német színházra, valamint Ugron Gábornak szintén ez utóbbit tárgyaló interpellá­­czióikra adni szándékozik. Az elsőre nézve kijelenti a kormányelnök, hogy a negyedik színház kezdeményezésére a lé­péseket megtenni, nem tekintheti állami feladat­nak, de létrejövetele esetén hajlandó azt a le­hető jóindulatú támogatásban része­­síteni. A fővárosnak a német színház engedélyezé­sére vonatkozó hatáskörét illetőleg megjegyzi a kormányelnök, hogy az engedélyezés a főváros autonóm hatáskörébe tartozván, a törvény szerint ebben az ügyben kormányi beavatkozásnak helye nincs. Baross Gábor kereskedelmi miniszter Kaas Ivornak ugyancsak a német színház ügyében tett egyik kérdésére szintén megadván a választ, az ér­tekezlet az adott válaszokat helyeslő tudomásul vette. Nemkülönben tudomásul vette az értekezlet azt a választ is, melyet Szilágyi Dezső igazság­ügyminiszter szándékozik adni S­z­a­l­a­y Károly­­nak egy interpellácziójára, mely a szegedi királyi tábla területén egy járásbíró által állítólag elköve­tett bűncselekményre vonatkozik. Végül Szapáry Gyula gr. kormány­elnök jelentette be, hogy a pártok vezéreivel értekezett az iránt, hogy a közigazgatási törvény­­javaslat egy bizonyos része most le­tárgyaltatván, a ház tanácskozásai­ban szünetet tarthatna. Miután az illetők úgy nyilatkoztak, hogy e kérdésben elvtársaikkal értekezni szándékoznak, bevárandónak tartja, hogy mily határozatot fog­nak hozni és ehhez képest a párt legközelebbi ér­tekezletén közölni fogja a párttal a kormány állás­pontját. Ez előterjesztés tudomásul vétetvén, az elnök előadja, hogy Singer Zsigmond hozzá intézett le­vélben a pártkörből kilépését jelentette be. Ezzel az értekezlet véget ért. ——o——■———— Budapest, júl. 31. (Párt­értekezlet.) Az országgyűlési 48-as pártkör mai értekezletén a mi­niszterelnök ismeretes ajánlata ügyében egy­hangúlag a következő határozatot hozta: »A vár­megyei közigazgatás rendezéséről szóló törvény­­javaslat Magyarszág alkotmányát elvében és szer­veiben átalakítja, a nemzeti társadalomtól a poli­tikai hatalmat kizárólag a kormány részére fog­lalja le, az önkormányzatot, ennek intézményeit megsemmisíti és elértékteleníti, mi­által nem javí­tást, hanem rombolást eredményez; ezzel szemben a nemzet és nép jogát előbb egészében, azután bár egyes részleteiben, megvédelmezni, megmenteni kötelességünk és a védelmi harcz folyamán a tár­gyalást sem mesterségesen megnyújtani, sem mes­terségesen megrövidíteni nem áll a helyes törvény­hozás, a lelkiismeretes népképviselet érdekében, még kevésbbé áll körünk hatalmában és jogában. E szerint a törvényjavaslat első 30 szakaszának gyors, meghatározott időhöz kötött letárgyalását tisztán egyéni, még kevésbbé kényelmi indokból a 48-as pártkör megígérhetőnek nem tartja­. A franczia hajóraj angol kikötőben. Még egyre ürítik a pezsgőt a Keleti-tenger partján az orosz-franczia rokonszenv éltetésére, még az a rövid idő is tart, amíg az abszolutisztikus Oroszországban a forradalmi Marseillaise-t ját­szani szabad (a czár különös kegyelméből!) de máris előre veti árnyékát egy oly esemény, amely kiindulási pontját képezi oly politikai törekvésnek, amely mellett a kronstadti hűhó üres szertartássá törpülhet. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy legke­­vésbbé is kisebbíteni akarnak jelentősége tekinte­tében akár az angol hajórajnak megszemlélését királyunk által Fiuméban, akár a német császár látogatását Angliában, sőt nem kicsinyeljük még a kronstadti ünnepélyeket sem, mikor úgy va­gyunk meggyőződve, hogy az aktív politika irá­nyára a jövőben még ezeknél is aktuálisabb ér­dekűvé válhatik a franczia hajóraj látogatása Portsmouthban. A franczia lapok nyilatkozatait figyelemmel kisérve, a kronstadti fogadtatás felett nyilvánuló öröm úgy tűnik fel, mint a rezignáló ember kétes­­becsü öröme, amelyet a búfelejtő pohárból merít. A franczia népnek java része nagyon is érzi, hogy a kultúrnépek körében teljesen izolálva van. Ha »kirúgni« készülne, akkor találna ugyan paj­tásra az oroszban, amint ezt sokan hiszik, de a ko­moly munka terén, ott, a­hol a nemzetek szellemi és anyagi jólétét kell biztosítani, ott nincs ki vele kezet fogna, ha az angol nép becsülését, barátsá­gát is elveszíti. A tényeknek ez a logikája nagy misszióval ruházza fel Angliát. Azt, amit a német császár túl­­merész elhatározással, huszárvágás módjára, Fri­gyes császár özvegyének párisi látogatása által megkísérlett, azt, meggyőződésünk szerint, egye­dül csakis Anglia közbenjárása, okos magatartása érhetné el. Salisburynak tegnapelőtt a Mansion­ House­ A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 31. Az újvidéki Raszkolnikon. Néhány héttel ezelőtt elbeszéltem e lap olva­sóinak Tomits Jása újvidéki hirlapi­ónok bűnese­tét és ismertettem az első végtárgyalás alkalmá­val elmondott védbeszédét.*) Tomits védőjének szívessége most a második végtárgyalás adatait juttatta hozzám; e vég­tárgyalás kiegészíti az elsőt, valamennyire tisz­tázza a dolog lélektani állását és uj bepillantást enged annak a rendkívüli embernek a lelkébe. Tomitsról azt mondtam a minap, hogy auto­didakta, hogy gondolkodását erősen megragadták az újabb realisztikus bölcselők és ezek követői a nagy orosz és franczia regényírók, kivált Zola és Dosztojewski. Ő maga azt mondja, hogy egykor Aristoteles és Descartes filozófiai iskoláját követte s hogy ez emberi akarat szabadságának ideáját, saját akaratának kihalása (a bűntett) döntötte a porba előtte. De nekem úgy látszik, Tomits e nyilatkozata nem felel meg az ő ujóbbi és tegyük hozzá, az ő valódi bölcsészetének. Ez utóbbi az emberi akarat szabadságának merő tagadása, a cselekvés indokolt szük­ségszerűsége : — határos a fatalizmussal, — amint például az a következő ötletből is látszik: A »Miatyánk«-nak ezt a gondolatát »ne vigy minket a kisértésbe...« igy is ki lehetett volna fejezni: »légy velünk, ha kisértésben va­gyunk. . . .« Ez a kifejezés talán inkább felelt volna meg a kinyilatkoztatott vallás szellemének. De az a bölcs imádság tudja, hogy akkor, a­mikor mi a megkisértésben állunk, — akkor a mi sorsunk már el van döntve. * Nem czélom ezúttal a Tomits-eset krimina­lisztikai állását feszegetni. Elmondtam már, mi­lyen becstelen, folyton megújuló sértegetések ra­gadták őt a gyilkosság felé. Közvádlója ellenfelei előadása folytán egyebek közt azt mondta rá, hogy szoczialisztikus és kommunisztikus elvekkel van szaturálva, mire Tomits kifejtette, hogy a kommunisták a házasság intézménye ellen tör­nek, — ellenben ő, Tomits, ezt az intézményt *) Lásd a »Nemzet« június 4-ikei (152.) számát, k­éssel védte meg. Dialektikai ügyességéhez igazi filozófiai mélység járul, a midőn a szabad aka­rat-teóriát fejtegeti és a szükségszerűség ta­nának igaz voltát ismeri el. Védbeszéde, amelyet a második végtárgya­láson önmaga mellett tartott, felette áll minden eddig hallott plaidoyernak. Szónoki hév, mély böl­csészet és az igazság ereje harczolnak benne. Azt hinné az ember, egy nagy regényíró alkotta meg ezt a védelmet és azután úgy készítette hozzá a gyilkosság történetét. » .. . . Azzal vádolnak — mondja Tomits — hogy tettemet terveztem, előkészítettem és akar­tam. Tehát akartam! Számtalan bizonyíték fek­szik a bíróság előtt, hogy én előbb mindent akar­tam, amit egy ember csak akarhat, csak épen azt az egyet nem. Volt valaki, aki tervezte és akarta, hogy gyilkosság történjék, aki a gyilkosságot — azt, hogy é­n gyilkoljak meg valakit, vagy tan maga­mat — tervezte, előkészítette és akarta — de az a valaki nem én voltam!« ». ... A czivilizáczió arra való, hogy az em­bert az álattól távolabb vigye. Darwin meg is mu­tatta, miképen volt lehetséges, hogy ezer meg ezer évszázad alatt az »állat« anyagából »ember« ke­letkezzék. Évezredek munkáját lerombolja egy pillanat s bizonyos körülmények közt az ember megint állattá változik. Volt egyszer egy macska, a­melyet gazdája fáradhatatlan szorgalommal an­­­nyira kiművelt, hogy a macska úgy tudott ülni, késsel és villával enni és némely hajlamán ural­kodni, mint egy ember. De egyszer, mikor a macska épen az asztal­nál ült és ebédelt, hirtelen egy egér szaladt végig a szobán. A macska ismét macskává lett, az asz­talterítőt az összes edényekkel együtt lerántva, az egér után eredt. . . Én is igen jól kiművelt macska voltam, hanem azért egyszer én is feldöntöttem ezt az egész paragrafusokkal telerakott asztalt...« ». . . . úgy jártam, mint egy búzaszem, amely két malomkő közé kerül. Mert el­veszett ember lettem, akár ezt, akár amazt cselekszem. A katasz­trófa óta kiváló jogászokkal volt alkalmam beszél­hetni. Egyikük sem tudta megmondani, mit kel­lett volna tennem. »Annál maradok, hogy ezt kellett meg­tennem. Lássuk csak, mi is az a szabad akarat? Locke szerint a választás bizonyos aktusa; az a képesség, amel­lyel az ember különböző adott lehetőségek közül az egyiket, vagy a másikat választhatja. Ennél korrek­tebb meghatározást már kívánni sem lehet. Hát én megkísértettem szabadon akarni, válogat­tam a lehetőségek közt. Hiába, a párbajt ellen­felem elutasította, a becsületbíróságot elhá­­r­ta magától; ezek után számomra csak két lehe­tőség maradt fenn: elveszni a késsel, vagy elveszni a kés nélkül. — Más szóval: két lehetőség állott előttem, vagy megölni magamat, esetleg a felesé­gemmel együtt, vagy megölni őt...........« * A párbaj! Itt van a Tomits-eset kiindulási pontja, a régóta vitatott, a meg nem oldható pár­baj­kérdés. Tomitsot megsértették, úgy, amint tisztességes embert még nem sértettek meg soha. A közszemlélet elé állították feleségének egy leánykori levelét azért, hogy ezzel a levéllel lehe­tetlenné tegyék a férjét. Tomits párbajra hívta ki ellenfelét. Ez a ki­hívást visszautasította. Becsületbíróságról, amely a kettő közt döntene, tudni sem akart. Míg a tárgyalá­sok folytak, új meg új sértésekkel halmozta el Tomitsot, akinek egyik segédje még azzal a jó tanácsosal is szolgált: váljék el a feleségétől. Arról, hogy legalább a levelet visszaadják, szó sem volt. A délmagyarországi szerb társadalom nem akc­eptálta a párbajt. De azért ne higgje valaki, hogy ott az angol társadalom szigora uralkodik, hogy ott a bíró szava teljes erkölcsi elégtétel le­het a sértettnek és erkölcsileg megsemmisíti a sér­tőt. Itt a sértő diadalmaskodik mindaddig, amig még az övénél is perfidebb inzultust nem vágnak az arczába. Ebben az épületes küzdelemben aztán mindig a tisztességesebb ember húzza a rövidebbet. Még egyszer akad valaki, aki nem bírja elviselni a reá dobott mocskot, és így keletkezik a Tomits Jasa tragédiája. A párbajkérdésben ez az eset éppen az érem túlsó oldalára vet világosságot. Hogyan fogja kiegyenlíteni a becsületbeli ellentéteket oly tár­sadalom, amelynek nincs elég önérzete ahhoz, hogy agyonsújtsa a merénylőt. Az egyetlen társa­dalom Európában, amelyik a párbaj kiegyenlítő igazságát nem fogadja el, az angol. Az angol szel­lemre rámondhatják, hogy nehézkes, hogy nem tud intézményeket alkotni, reformokat foganatosítani; de egy bizonyos, bizonyos pedig az, hogy egy tár­sadalom sem tiszteli annyira az individualitást és ennek jogait, mint az angol. Ez a társadalom el­vetheti a párbaj igazságát, mert teremtett a he­lyére egy másik igazságot. Nem akarom én itt a társadalom ököljogát, a párbajt védelmezni. Hiszen mindnyájan olyan örömmel láttuk a minap, hogy volt egy bíró, aki elég bátor volt ahhoz, hogy egy kihívást vissza­utasítson. Aztán mindnyájan láttuk, hogy a ki­hívó hirlapilag inzultálta a bírót, de azt, hogy a magyar társadalom más elégtételt szolgáltatott volna a bírónak, mint azt, hogy éppen nem ne­vette ki, azt fájdalom, nem láttuk. Vagy tán a magyar sajtónak nincsenek >Brónik«-jai, a magyar társadalomban nem ten­gődnek olyan exisztencziák, akik más ember ellen rendszeresen folytatnak szennyes támadásokat ? Becsületére válik a közvéleménynek, hogy most újabban megvetése által megtört egy-két ilyen merénylőt. De a megvetés elmarad, mihelyt a me­rénylő »máskülönben« tisztességes ember. Itt azután az a kérdés, melyik eset veszélyesebb, az-e, ha a merénylőnek faute de mieux a párbaj szabá­lyai szerint, fegyver előtt kell helyt állania, vagy pedig az, ha egészen felelősség nélkül maradhat, ha kibújhatik ez alól is ? Én azt hiszem, akkor a gyáva ember veszedelmesebb lenne, mint a bátor. A párbaj ma oly intézmény, amelyet helyteleníteni kell, de amelyet eldobni, a­nélkül hogy azt mással helyettesítenék, nem szabad. Az a társadalom, amelynek nincs bírói pálczája, de amely a kard élének igazságát sem ismeri el, az a társadalom Dimitrievicseket nevel és mivel kardot nem adhatott, kést szorított a Tomics Jasa kezébe.* Az újvidéki nagy dráma befejező jelenetét feszült figyelemmel várja a jogászvilág. A befeje­zés majd a végső, megdönthetetlen bírói ítélet lesz, amelyet valószínűleg még ebben a hónapban meg fog hozni a magyar királyi kúria. Tavaly ilyenkor ép ilyen figyelemmel vár­tunk egy ítéletet. Egy asszony két gyerme­kével a Dunába ugrott , hogy a szégyen és a nyomor elöl meneküljön. Az anyát kifogták, de a két gyermek felett elsimultak a hullámok, a­nélkül, hogy visszaadták volna őket. Az elsőfokú bíróság az anyát tizenkét esztendei fegyházbünte­tésre ítélte. Nekünk nincs olyan védői karunk, mint például Francziaországnak, de azért annak az asszonynak akadt pártfogója: a budapesti tudo­mány­egyetem egyik kitűnősége néhány czikkel reámutatott a bíróság tévedésére. A bíróság aztán reparálta a tévedést, a bűnpert újra tárgyalta és az asszonyt fölmentette. Azt mondják, az az as­­­szony azóta megőrült. Ami ott a beszámítás kérdése volt, azt Tomits a kényszer és a végszükség kérdésévé tette. Easz­­kolnikov előre indokolta tettét. Tomits utólag in­dokolja és erősen tiltakozik az ellen, hogy lelké­nek és akaratának patológiai épségét orvosi vizs­gálat által, vagy másképen, csak kérdés tárgyává is tegyék. Ez a felfogása, amelyhez állhatatosan ragaszkodik, védőjének helyzetét is megnehe­zítette. A jogászvilág most is olyan figyelemmel lesi a kúria szavát, mint akkor, de a figyelem, a­melyben Tomits esetét részesíti, olyan, mintha csak puszta kíváncsiság lenne. Pedig a kúria sza­vának ebben a kérdésben nem csak etikai értéke lesz. Érdekes, egészen új jogi kérdést is fog az el­dönteni. Ez a jogi kérdés az: miképen illik bele a causalis nexus tanába az elhatározás (praemeditatio) szakadozott, összefüggetlen volta; vajjon a többször keletkezett és többször meg­szűnt elhatározás egységes lélektani momentum­nak tekinthető-e ? Más szavakkal: a későbbi elhatáro­zás folytán keletkezett cselekmény beszámítása visszahat-e a korábbi —­­megszűnt — elhatározásokra is, vagy pedig csak a legutolsó, a meg nem szűnt elhatározás esik büntetőjogi felelősség alá? Tomits Jasa a sztoikus nyugalmával várja az ítéletet. Mi, akik a kúria bíráskodása iránt oly indokolt bizalommal viseltetünk, mi sem kétkedünk, hogy az osztó igazságnak elég lesz téve, ha talán nem is egészen úgy, ahogy azt Tomits várja. Tomits helyettesíteni merte a tár­sadalmat az ő legfontosabb, legnemesebb jogának gyakorlatában, mert az a társadalom éretlen volt arra a jogra. Azért pedig, amiért a vérboszút ál­lította a társadalom kiegyenlítő igazsága helyére, azért Tomitsnak lakolnia kell. Ezt kívánja az osztó igazság. De a másik igazság ?! Az az igaz­ság, amelynek gyakorlása, sajnos nincs a kúriára bízva, a­melynek gyakorlásában minden tisztessé­ges ember önérzetének része van ? Ez az igazság lábbal van tiporva, és az a félművelt társadalom ott az Alduna mentén gyenge ahoz, hogy meg­védje, éretlen ahoz, hogy megértse. Tomits pedig azt fogja kérdezhetni: ki fogja helyreállí­tani ezt az igazságot? Dr. BLEUER SAMU.

Next