Nemzet, 1891. augusztus (10. évfolyam, 3204-3233. szám)
1891-08-01 / 3204. szám
Szerkesztőség : Földencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kézüig tök visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSÜK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 320. (209.) szám. NEMZET Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Szombat, augusztus 1. Kiadó-hivatali ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsiifife Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ............................................ .. 2 frt, 3 hónapra .................... 6 » 6 hónapra ........................................ .. „ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam, Budapest,julius 31. Ha a nyugalom erő, akkor a kormány és a szabadelvű párt ereje valóban nagy. Lehetetlen nagyobb nyugalmat és öntudatos erőt megőrizni, mint melyet a Szapárykormány és a szabadelvű párt tanusít az obstrukczió nyílt erőszakával szemben. A ház tárgyalásai rendjének megállapítása kizárólag a ház jogkörébe tartozik. A kormánynak és a többségnek e tekintetben diskrecionárius hatalma van. Akkor tárgyal és akkor szünetel a ház, mikor a kormány és a többség jónak tartja. Akárhány példa van rá, hogy nemcsak a mi parlamentünk, hanem egyéb parlamentek is nyáron át üléseztek. Különösen a közigazgatási reformoknak volt véletlen sorsuk az, hogy a legmelegebb nyáron tárgyaltattak. Az olasz és a franczia közigazgatási reform egyaránt július augusztusban került tárgyalás alá, Olaszországban és Francziaországban egyaránt. Tehát ott, ahol a nyár sokkal forróbb, a nap égetőbb mint nálunk. És ott senki sem panaszkodott, hogy a kormány erőszakot követ el. Senki sem mondta, hogy segítségül veszi a forró nap hevét, az izzó athmospherát. Pedig sem Olaszországban, sem Francziaországban nem volt sürgős a közigazgatás reformja. Legalább nem oly mérvben, mint nálunk. Senki sem mondhatta, hogy a közigazgatás régi szervezete tarthatatlan annyira, hogy még néhány hónapi halasztás is, veszedelmet képez. És mégis mi történt? Sem az olasz, sem a franczia ellenzék nem panaszkodott. Egyik sem csinált obstrukcziót. Hálunk a közigazgatás reformja sokkal sürgősebb. A régi állapot tarthatatlan. És Szapáry Gyula kormányelnök mégis hajlandó volt megadni a nyári szünetet, vagy legalább a legszükségesebb pihenést a törvényhozás tagjainak. Indítványt terjesztett az ellenzéki pártok vezérei elé, mely szerint kész lenne augusztusban szünidőt adni, ha az ellenzék viszont késznek nyilatkozik nem a komoly tanácskozás, hanem a nyílt és kétségtelen obstrukczió feladására. Sőt még ezt sem követelte. Megelégedett pusztán azzal, ha a szélsőbal csak az első részt, a megyei javaslatnak alig 25—30 %-át, mesterséges gátlás nélkül átereszti. A komoly mérsékletnek, az udvarias figyelemnek tehát oly mértékét alkalmazta Szapáry Gyula kormányelnök, aminőre alig van példa a parlamentarizmus történelmében. A gavalléri és politikai előzékenységnek ritka ténye volt ez, melyet csak az erős hajthatott végre a gyenge ellenében. A hatalom kezelője a kisebbség irányában. Oly tény, melyre Szapáry Gyula gróf és azért lehet büszke, mert nem a szükség kényszerítette rá, hanem a parlament tagjainak egészségi és családi ügyei iránt való figyelem. És kétségtelen, hogy szenvedély, elfogultság, politikai gyűlölet és elkapatott gőg nélkül a parlament minden tagja a legmelegebben üdvözli vala. Szapáry Gyula gróf tévedett. Hisz ezzel a kormányelnök és a szabadelvű párt nem tartozik az obstrukczió vad gyönyöreit élvező függetlenségi pártnak. Nem tartozott annak a tűz körül forgolódó ,indián táncznak, melyet a szélsőbal minden nap véghez visz s véghez vitt ma is egyik vezére által. És mégis kinek állt felebb? A függetlenségi pártnak. Nem Szapáry Gyula kormányelnök és nem a kormány, vagy a szabadelvü párt az, mely nem akarja helyreállítani a tárgyalások szabályos menetét s nem akarja a parlament tagjait minden emberi és törvényhozói méltányosság szerint megillető nyári szünidőt. A függetlenségi párt az, amely nem akarja. A függetlenségi párt az, mely most már hivatalosan proklamálja az obstrukcziót, a megyei javaslatnak törvényes és törvénytelen eszközökkel való meggátlását. A függetlenségi párt az, mely minden áron gáncsot vet a törvényhozásnak s dorongot dug a parlamentarizmus kerekei közé. A függetlenségi párt az, mely nem akarja a nyári szünidőt s mely rákényszeríti a ház tagjait, hogy még augusztusban is tanácskozzanak, nem a függetlenségi párt készületlen, zűrzavaros beszédeit hallgassák. Pedig mit veszített volna a függetlenségi párt ? Semmit. Hiszen, ha obstrukcziót akar s van nem csak irigylésre nem méltó bátorsága, hanem egyszersmind ereje hozzá, a többi százötven paragrafusnál kifejthette volna ezt. Ha dacolni akar a többség akaratával és a nemzet közvéleményével, ezt megtehette volna az ősszel is. Se nem, a függetlenségi párt, bősz szenvedélyének mámorában megfeledkezett a legegyszerűbb okosságról. Elbizakodottságában és vakságában nem riad vissza semmitől. Még attól sem, hogy a nyári ülésezés keserveiért ő fogja viselni a szomorú felelősséget. A vakság vakmerőségével halad előre útján, legázolva a legtermészetesebb okosság szabályait és a kölcsönös engedékenység követelményeit. És hová fog jutni ? Mit fog elérni ? Eléri azt, hogy mindenki őt fogja felelőssé tenni, nemcsak a parlamentarizmus zavaraiért, hanem azért a merevségért, hogy ne mondjuk durvaságért is, amellyel a kormány és a többség udvariasságát és előzékenységét fogadja. A magyar emberben pedig eziránt igen erős érzék él, bármely párthoz tartozik is különben. Kormány és szabadelvű párt ezután nem tehetnek egyebet, mint amit tettek eddig is. Teljesítik kötelességüket. Nem csak igyekeznek megmenteni, hanem meg is fogják menteni a parlamentarizmust, a többség uralmát s a nemzeti akarat érvényesülésének törvényét. Innét túl nem a burkolt obstrukczióval fognak szemben állni, hanem a bátor és vakmerő kerékkötővel, amelyet el kell szakítani, hogy parlamentarizmusunk szabadon működhessék. Innét tul nem mondhatja a függetlenségi párt, hogy csak vitatkozik s behatóan tárgyal. Az álarcz utolsó foszlánya is lehullott. Most már nyílt parlamenti lázadás az, amivel a kormánynak és szabadelvű pártnak meg kell küzdeni. Innét tul teljesen igazolva áll Szapáry Gyula kormányelnök a közvélemény előtt, hogy nem fogadta el a szélsőbalnak az általános vita végén tett s Apponyi Albert által is pártolt szüneti indítványát. Hisz Irányi Dániel most nyíltan kimondta, hogy a szélsőbal az őszi ülésszakban is folytatni fogná obstrukczióját, tekintet nélkül arra, vájjon van-e nyári szünet, vagy nincs. E helyzettel szemben a kormány és a szabadelvű párt kötelessége szintén nyílt és világos. Az előzékenység és udvariasság ideje lejárt. Ezentúl úgy rendelkezik a parlament tárgyalásainak ideje és rendje felől, ahogy jónak látja. Nem engedi magát kényszeríttetni semmire. Tesz mindent, ahogy neki tetszik, minden regard és előzékenység nélkül. Ha a kormánynak és a szabadelvű pártnak úgy tetszik, tárgyaltatni fogja a megyei javaslatot szünet nélkül. A tárgyalás folyamát más nem fogja megszakítani, mint a pénzügyi bizottság költségvetési tárgyalása, a delegácziók ideje, a budget-vita s néhány legsürgősebb ügy elintézése. E megszakításokkal a függetlenségi párt csinálhat obstrukczionális vitát, ameddig telik tőle; csinálhat a jövő tavaszig, vagy akár a jövő nyárig.* A jelen országgyűlés mandátuma több, mint egy évig tart. Majd ki fog tűnni, lesz-e nemcsak ereje, hanem a tiltakozó közvélemény ellen szegzett bátorsága az obstrukczió folytatására. Kormány és a szabadelvű párt nyugodtan néznek a jövő elé. Nyugodtan néznek akkor is, sőt annál inkább, ha a parlamenti helyzet oda fajulna, hogy kénytelenek volnának az ultima ráczióhoz folyamodni. Ahhoz a végső eszközhöz, mely csak a legnagyobb szükség esetén alkalmazható. De akkor alkalmazni kell erélyesen, a választókat téve bíróvá a nemzeti akarat és egy renitens kisebbség akarata közt támadt vitás kérdésben. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A képviselőház aug. hó 1-én, szombaton d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: a közigazgatási törvényjavaslat részletes tárgyalásának folytatása. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter válasza Szalay Károly interpellácziójára. Szapáry Gyula gróf miniszterelnök válaszai Kaas Ivor báró és Ugron Gábornak interpelláczióira. A képviselőház mentelmi bizottsága aug. 5-én d. u. 5 órakor ülést tart az Ugron-Uzeláczügyben. Belföld, Budapest, jul. 31. (Az őrsz. szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabadelvű párt ma délután 7 órakor Podmaniczky Frigyes bv. elnöklete alatt tartott értekezletén első sorban Szapáry Gyula gr. kormányelnök terjesztette elő ama válaszok tartalmát, melyeket Kaas Ivárnak a fővárosi negyedik színház és a német színházra, valamint Ugron Gábornak szintén ez utóbbit tárgyaló interpelláczióikra adni szándékozik. Az elsőre nézve kijelenti a kormányelnök, hogy a negyedik színház kezdeményezésére a lépéseket megtenni, nem tekintheti állami feladatnak, de létrejövetele esetén hajlandó azt a lehető jóindulatú támogatásban részesíteni. A fővárosnak a német színház engedélyezésére vonatkozó hatáskörét illetőleg megjegyzi a kormányelnök, hogy az engedélyezés a főváros autonóm hatáskörébe tartozván, a törvény szerint ebben az ügyben kormányi beavatkozásnak helye nincs. Baross Gábor kereskedelmi miniszter Kaas Ivornak ugyancsak a német színház ügyében tett egyik kérdésére szintén megadván a választ, az értekezlet az adott válaszokat helyeslő tudomásul vette. Nemkülönben tudomásul vette az értekezlet azt a választ is, melyet Szilágyi Dezső igazságügyminiszter szándékozik adni Szalay Károlynak egy interpellácziójára, mely a szegedi királyi tábla területén egy járásbíró által állítólag elkövetett bűncselekményre vonatkozik. Végül Szapáry Gyula gr. kormányelnök jelentette be, hogy a pártok vezéreivel értekezett az iránt, hogy a közigazgatási törvényjavaslat egy bizonyos része most letárgyaltatván, a ház tanácskozásaiban szünetet tarthatna. Miután az illetők úgy nyilatkoztak, hogy e kérdésben elvtársaikkal értekezni szándékoznak, bevárandónak tartja, hogy mily határozatot fognak hozni és ehhez képest a párt legközelebbi értekezletén közölni fogja a párttal a kormány álláspontját. Ez előterjesztés tudomásul vétetvén, az elnök előadja, hogy Singer Zsigmond hozzá intézett levélben a pártkörből kilépését jelentette be. Ezzel az értekezlet véget ért. ——o——■———— Budapest, júl. 31. (Pártértekezlet.) Az országgyűlési 48-as pártkör mai értekezletén a miniszterelnök ismeretes ajánlata ügyében egyhangúlag a következő határozatot hozta: »A vármegyei közigazgatás rendezéséről szóló törvényjavaslat Magyarszág alkotmányát elvében és szerveiben átalakítja, a nemzeti társadalomtól a politikai hatalmat kizárólag a kormány részére foglalja le, az önkormányzatot, ennek intézményeit megsemmisíti és elértékteleníti, miáltal nem javítást, hanem rombolást eredményez; ezzel szemben a nemzet és nép jogát előbb egészében, azután bár egyes részleteiben, megvédelmezni, megmenteni kötelességünk és a védelmi harcz folyamán a tárgyalást sem mesterségesen megnyújtani, sem mesterségesen megrövidíteni nem áll a helyes törvényhozás, a lelkiismeretes népképviselet érdekében, még kevésbbé áll körünk hatalmában és jogában. E szerint a törvényjavaslat első 30 szakaszának gyors, meghatározott időhöz kötött letárgyalását tisztán egyéni, még kevésbbé kényelmi indokból a 48-as pártkör megígérhetőnek nem tartja. A franczia hajóraj angol kikötőben. Még egyre ürítik a pezsgőt a Keleti-tenger partján az orosz-franczia rokonszenv éltetésére, még az a rövid idő is tart, amíg az abszolutisztikus Oroszországban a forradalmi Marseillaise-t játszani szabad (a czár különös kegyelméből!) de máris előre veti árnyékát egy oly esemény, amely kiindulási pontját képezi oly politikai törekvésnek, amely mellett a kronstadti hűhó üres szertartássá törpülhet. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy legkevésbbé is kisebbíteni akarnak jelentősége tekintetében akár az angol hajórajnak megszemlélését királyunk által Fiuméban, akár a német császár látogatását Angliában, sőt nem kicsinyeljük még a kronstadti ünnepélyeket sem, mikor úgy vagyunk meggyőződve, hogy az aktív politika irányára a jövőben még ezeknél is aktuálisabb érdekűvé válhatik a franczia hajóraj látogatása Portsmouthban. A franczia lapok nyilatkozatait figyelemmel kisérve, a kronstadti fogadtatás felett nyilvánuló öröm úgy tűnik fel, mint a rezignáló ember kétesbecsü öröme, amelyet a búfelejtő pohárból merít. A franczia népnek java része nagyon is érzi, hogy a kultúrnépek körében teljesen izolálva van. Ha »kirúgni« készülne, akkor találna ugyan pajtásra az oroszban, amint ezt sokan hiszik, de a komoly munka terén, ott, ahol a nemzetek szellemi és anyagi jólétét kell biztosítani, ott nincs ki vele kezet fogna, ha az angol nép becsülését, barátságát is elveszíti. A tényeknek ez a logikája nagy misszióval ruházza fel Angliát. Azt, amit a német császár túlmerész elhatározással, huszárvágás módjára, Frigyes császár özvegyének párisi látogatása által megkísérlett, azt, meggyőződésünk szerint, egyedül csakis Anglia közbenjárása, okos magatartása érhetné el. Salisburynak tegnapelőtt a Mansion House A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 31. Az újvidéki Raszkolnikon. Néhány héttel ezelőtt elbeszéltem e lap olvasóinak Tomits Jása újvidéki hirlapiónok bűnesetét és ismertettem az első végtárgyalás alkalmával elmondott védbeszédét.*) Tomits védőjének szívessége most a második végtárgyalás adatait juttatta hozzám; e végtárgyalás kiegészíti az elsőt, valamennyire tisztázza a dolog lélektani állását és uj bepillantást enged annak a rendkívüli embernek a lelkébe. Tomitsról azt mondtam a minap, hogy autodidakta, hogy gondolkodását erősen megragadták az újabb realisztikus bölcselők és ezek követői a nagy orosz és franczia regényírók, kivált Zola és Dosztojewski. Ő maga azt mondja, hogy egykor Aristoteles és Descartes filozófiai iskoláját követte s hogy ez emberi akarat szabadságának ideáját, saját akaratának kihalása (a bűntett) döntötte a porba előtte. De nekem úgy látszik, Tomits e nyilatkozata nem felel meg az ő ujóbbi és tegyük hozzá, az ő valódi bölcsészetének. Ez utóbbi az emberi akarat szabadságának merő tagadása, a cselekvés indokolt szükségszerűsége : — határos a fatalizmussal, — amint például az a következő ötletből is látszik: A »Miatyánk«-nak ezt a gondolatát »ne vigy minket a kisértésbe...« igy is ki lehetett volna fejezni: »légy velünk, ha kisértésben vagyunk. . . .« Ez a kifejezés talán inkább felelt volna meg a kinyilatkoztatott vallás szellemének. De az a bölcs imádság tudja, hogy akkor, amikor mi a megkisértésben állunk, — akkor a mi sorsunk már el van döntve. * Nem czélom ezúttal a Tomits-eset kriminalisztikai állását feszegetni. Elmondtam már, milyen becstelen, folyton megújuló sértegetések ragadták őt a gyilkosság felé. Közvádlója ellenfelei előadása folytán egyebek közt azt mondta rá, hogy szoczialisztikus és kommunisztikus elvekkel van szaturálva, mire Tomits kifejtette, hogy a kommunisták a házasság intézménye ellen törnek, — ellenben ő, Tomits, ezt az intézményt *) Lásd a »Nemzet« június 4-ikei (152.) számát, késsel védte meg. Dialektikai ügyességéhez igazi filozófiai mélység járul, a midőn a szabad akarat-teóriát fejtegeti és a szükségszerűség tanának igaz voltát ismeri el. Védbeszéde, amelyet a második végtárgyaláson önmaga mellett tartott, felette áll minden eddig hallott plaidoyernak. Szónoki hév, mély bölcsészet és az igazság ereje harczolnak benne. Azt hinné az ember, egy nagy regényíró alkotta meg ezt a védelmet és azután úgy készítette hozzá a gyilkosság történetét. » .. . . Azzal vádolnak — mondja Tomits — hogy tettemet terveztem, előkészítettem és akartam. Tehát akartam! Számtalan bizonyíték fekszik a bíróság előtt, hogy én előbb mindent akartam, amit egy ember csak akarhat, csak épen azt az egyet nem. Volt valaki, aki tervezte és akarta, hogy gyilkosság történjék, aki a gyilkosságot — azt, hogy én gyilkoljak meg valakit, vagy tan magamat — tervezte, előkészítette és akarta — de az a valaki nem én voltam!« ». ... A czivilizáczió arra való, hogy az embert az álattól távolabb vigye. Darwin meg is mutatta, miképen volt lehetséges, hogy ezer meg ezer évszázad alatt az »állat« anyagából »ember« keletkezzék. Évezredek munkáját lerombolja egy pillanat s bizonyos körülmények közt az ember megint állattá változik. Volt egyszer egy macska, amelyet gazdája fáradhatatlan szorgalommal annyira kiművelt, hogy a macska úgy tudott ülni, késsel és villával enni és némely hajlamán uralkodni, mint egy ember. De egyszer, mikor a macska épen az asztalnál ült és ebédelt, hirtelen egy egér szaladt végig a szobán. A macska ismét macskává lett, az asztalterítőt az összes edényekkel együtt lerántva, az egér után eredt. . . Én is igen jól kiművelt macska voltam, hanem azért egyszer én is feldöntöttem ezt az egész paragrafusokkal telerakott asztalt...« ». . . . úgy jártam, mint egy búzaszem, amely két malomkő közé kerül. Mert elveszett ember lettem, akár ezt, akár amazt cselekszem. A katasztrófa óta kiváló jogászokkal volt alkalmam beszélhetni. Egyikük sem tudta megmondani, mit kellett volna tennem. »Annál maradok, hogy ezt kellett megtennem. Lássuk csak, mi is az a szabad akarat? Locke szerint a választás bizonyos aktusa; az a képesség, amellyel az ember különböző adott lehetőségek közül az egyiket, vagy a másikat választhatja. Ennél korrektebb meghatározást már kívánni sem lehet. Hát én megkísértettem szabadon akarni, válogattam a lehetőségek közt. Hiába, a párbajt ellenfelem elutasította, a becsületbíróságot elhárta magától; ezek után számomra csak két lehetőség maradt fenn: elveszni a késsel, vagy elveszni a kés nélkül. — Más szóval: két lehetőség állott előttem, vagy megölni magamat, esetleg a feleségemmel együtt, vagy megölni őt...........« * A párbaj! Itt van a Tomits-eset kiindulási pontja, a régóta vitatott, a meg nem oldható párbajkérdés. Tomitsot megsértették, úgy, amint tisztességes embert még nem sértettek meg soha. A közszemlélet elé állították feleségének egy leánykori levelét azért, hogy ezzel a levéllel lehetetlenné tegyék a férjét. Tomits párbajra hívta ki ellenfelét. Ez a kihívást visszautasította. Becsületbíróságról, amely a kettő közt döntene, tudni sem akart. Míg a tárgyalások folytak, új meg új sértésekkel halmozta el Tomitsot, akinek egyik segédje még azzal a jó tanácsosal is szolgált: váljék el a feleségétől. Arról, hogy legalább a levelet visszaadják, szó sem volt. A délmagyarországi szerb társadalom nem akceptálta a párbajt. De azért ne higgje valaki, hogy ott az angol társadalom szigora uralkodik, hogy ott a bíró szava teljes erkölcsi elégtétel lehet a sértettnek és erkölcsileg megsemmisíti a sértőt. Itt a sértő diadalmaskodik mindaddig, amig még az övénél is perfidebb inzultust nem vágnak az arczába. Ebben az épületes küzdelemben aztán mindig a tisztességesebb ember húzza a rövidebbet. Még egyszer akad valaki, aki nem bírja elviselni a reá dobott mocskot, és így keletkezik a Tomits Jasa tragédiája. A párbajkérdésben ez az eset éppen az érem túlsó oldalára vet világosságot. Hogyan fogja kiegyenlíteni a becsületbeli ellentéteket oly társadalom, amelynek nincs elég önérzete ahhoz, hogy agyonsújtsa a merénylőt. Az egyetlen társadalom Európában, amelyik a párbaj kiegyenlítő igazságát nem fogadja el, az angol. Az angol szellemre rámondhatják, hogy nehézkes, hogy nem tud intézményeket alkotni, reformokat foganatosítani; de egy bizonyos, bizonyos pedig az, hogy egy társadalom sem tiszteli annyira az individualitást és ennek jogait, mint az angol. Ez a társadalom elvetheti a párbaj igazságát, mert teremtett a helyére egy másik igazságot. Nem akarom én itt a társadalom ököljogát, a párbajt védelmezni. Hiszen mindnyájan olyan örömmel láttuk a minap, hogy volt egy bíró, aki elég bátor volt ahhoz, hogy egy kihívást visszautasítson. Aztán mindnyájan láttuk, hogy a kihívó hirlapilag inzultálta a bírót, de azt, hogy a magyar társadalom más elégtételt szolgáltatott volna a bírónak, mint azt, hogy éppen nem nevette ki, azt fájdalom, nem láttuk. Vagy tán a magyar sajtónak nincsenek >Brónik«-jai, a magyar társadalomban nem tengődnek olyan exisztencziák, akik más ember ellen rendszeresen folytatnak szennyes támadásokat ? Becsületére válik a közvéleménynek, hogy most újabban megvetése által megtört egy-két ilyen merénylőt. De a megvetés elmarad, mihelyt a merénylő »máskülönben« tisztességes ember. Itt azután az a kérdés, melyik eset veszélyesebb, az-e, ha a merénylőnek faute de mieux a párbaj szabályai szerint, fegyver előtt kell helyt állania, vagy pedig az, ha egészen felelősség nélkül maradhat, ha kibújhatik ez alól is ? Én azt hiszem, akkor a gyáva ember veszedelmesebb lenne, mint a bátor. A párbaj ma oly intézmény, amelyet helyteleníteni kell, de amelyet eldobni, anélkül hogy azt mással helyettesítenék, nem szabad. Az a társadalom, amelynek nincs bírói pálczája, de amely a kard élének igazságát sem ismeri el, az a társadalom Dimitrievicseket nevel és mivel kardot nem adhatott, kést szorított a Tomics Jasa kezébe.* Az újvidéki nagy dráma befejező jelenetét feszült figyelemmel várja a jogászvilág. A befejezés majd a végső, megdönthetetlen bírói ítélet lesz, amelyet valószínűleg még ebben a hónapban meg fog hozni a magyar királyi kúria. Tavaly ilyenkor ép ilyen figyelemmel vártunk egy ítéletet. Egy asszony két gyermekével a Dunába ugrott , hogy a szégyen és a nyomor elöl meneküljön. Az anyát kifogták, de a két gyermek felett elsimultak a hullámok, anélkül, hogy visszaadták volna őket. Az elsőfokú bíróság az anyát tizenkét esztendei fegyházbüntetésre ítélte. Nekünk nincs olyan védői karunk, mint például Francziaországnak, de azért annak az asszonynak akadt pártfogója: a budapesti tudományegyetem egyik kitűnősége néhány czikkel reámutatott a bíróság tévedésére. A bíróság aztán reparálta a tévedést, a bűnpert újra tárgyalta és az asszonyt fölmentette. Azt mondják, az az asszony azóta megőrült. Ami ott a beszámítás kérdése volt, azt Tomits a kényszer és a végszükség kérdésévé tette. Easzkolnikov előre indokolta tettét. Tomits utólag indokolja és erősen tiltakozik az ellen, hogy lelkének és akaratának patológiai épségét orvosi vizsgálat által, vagy másképen, csak kérdés tárgyává is tegyék. Ez a felfogása, amelyhez állhatatosan ragaszkodik, védőjének helyzetét is megnehezítette. A jogászvilág most is olyan figyelemmel lesi a kúria szavát, mint akkor, de a figyelem, amelyben Tomits esetét részesíti, olyan, mintha csak puszta kíváncsiság lenne. Pedig a kúria szavának ebben a kérdésben nem csak etikai értéke lesz. Érdekes, egészen új jogi kérdést is fog az eldönteni. Ez a jogi kérdés az: miképen illik bele a causalis nexus tanába az elhatározás (praemeditatio) szakadozott, összefüggetlen volta; vajjon a többször keletkezett és többször megszűnt elhatározás egységes lélektani momentumnak tekinthető-e ? Más szavakkal: a későbbi elhatározás folytán keletkezett cselekmény beszámítása visszahat-e a korábbi —megszűnt — elhatározásokra is, vagy pedig csak a legutolsó, a meg nem szűnt elhatározás esik büntetőjogi felelősség alá? Tomits Jasa a sztoikus nyugalmával várja az ítéletet. Mi, akik a kúria bíráskodása iránt oly indokolt bizalommal viseltetünk, mi sem kétkedünk, hogy az osztó igazságnak elég lesz téve, ha talán nem is egészen úgy, ahogy azt Tomits várja. Tomits helyettesíteni merte a társadalmat az ő legfontosabb, legnemesebb jogának gyakorlatában, mert az a társadalom éretlen volt arra a jogra. Azért pedig, amiért a vérboszút állította a társadalom kiegyenlítő igazsága helyére, azért Tomitsnak lakolnia kell. Ezt kívánja az osztó igazság. De a másik igazság ?! Az az igazság, amelynek gyakorlása, sajnos nincs a kúriára bízva, amelynek gyakorlásában minden tisztességes ember önérzetének része van ? Ez az igazság lábbal van tiporva, és az a félművelt társadalom ott az Alduna mentén gyenge ahoz, hogy megvédje, éretlen ahoz, hogy megértse. Tomits pedig azt fogja kérdezhetni: ki fogja helyreállítani ezt az igazságot? Dr. BLEUER SAMU.