Nemzet, 1892. november (11. évfolyam, 3656-3685. szám)

1892-11-12 / 3667. szám

m­elléklet a »Nemzet« 36­., ^13.) november 12. számához. A pinczelakások. Végre szóba hozták a budapesti járvány­bizottság ülésén a pinczelakásokat is. A budapesti nyomorúságos közegészségi viszonyoknak, a nagy gyermekhalandóságnak —­s különösen annak, hogy Budapesten állandóan és pedig járványsze­­rűen uralkodik vagy egyik, vagy másik heveny fertőző betegség, ennek a nagyon szomorú állapot­nak egyik legnevezetesebb előidéző oka — a pin­­czelakás. Ebben a gyorsan fejlődő, elragadóan szép és természeti el­nyökkel oly pazarul megáldott város­ban kerek számmal szólva 30,000 ember lakik pinczelakásokban, tehát olyan szobákban, amelyek­nek falai állandóan nyirkosak, folytonosan érint­kezésben állanak a talajjal s a talaj­nedvesség folytonosan szivárog keresztül a szoba falain, — azon kiv­ül a talajban fejlődő gázok minden oldal­ról betolulnak s állandóan fertőzik a pinczeszo­­bák levegőjét; — a szó valódi értelmében vett szellőztetés pedig ezekben a szobákban teljes le­hetetlen, mert még ha állandóan nyitva tartanák is az ilyen pinczeszobák minden ablakát s minden ajtaját, még akkor sem lenne a légcsere, tehát a szellőztetés tökéletes, mert a felülről beáramló levegő mindig könnyebb, mint az ilyen szobába betörő s vízgőzzel telített talajgáz és így a szel­lőztetéssel beáramló tiszta levegő nem képes a szoba alsóbb rétegeit állandóan elfedő nehezebb fajsúlyú nedves levegőt a szobából kiszorítani. Innen van azután, hogy azokban a pincze­­szobákban folyvást de hős, nedves levegő van még akkor is, ha a szoba a­kár naponkint is többször szel­lőztetve lesz, és innen van, hogy Budapesten ál­landóan járványszerűen uralkodnak a heveny fer­tőző betegségek, mert azoknak a pinezelakásoknak nyirkos fala és a talajgázokkal fertőzött dohos­ nedves levegője a legalkalmasabb tenyésztalaját képezi minden fertőző betegség baktériumának, és ebből a körülményből lehet magyarázni a nálunk uralkodó elrémítő nagy arányú gyermekhalandó­ságot is. Azok a pinczelakásokban levő apró gyer­mekek mindig csak a szoba alsóbb rétegeiben levő dohos, nedves levegőt szívják be, azt a pinczeszo­­bákban még a szellőztetés daczára is bentmaradó ta­lajgázokkal fertőzött levegőt, amelynek mérgező ha­tása lassanként elpusztítja őket s midőn a szoba dohos levegője által elpusztulnak, beírják szegé­nyeket a halálozási statisztikába akként, hogy el­haltak »gyermekaszályban.« Lassú mérgezéssel megölte őket a pinczeszobákban levő nedves, do­hos, talaj gázokkal fertőzött levegő. A pincze­lakók másik csoportját pedig állandóan pusztítja a vör­­heny, a kanyaró, a himlő, a tífusz, amely heveny­­fertőző betegségek baktériuma ama pinczelakások nedves falain, dohos, nedves levegőjében a legal­kalmasabb tenyésztalajra lel; ha pedig a kolera befészkeli magát ezekbe a fertőzött levegőjű és legtöbbnyire zsúfolt lakásokba, akkor ezek a laká­sok az egész városra, sőt az egész országra kiter­jedő s beláthatatlan horderejű veszedelmet képe­sek előidézni. Közegészségi tekintetben ily nagy fontosság­gal bírnak a budapesti pinczelakások. Valóban itt —­­—wwnnin——————— az ideje, hogy ebben a tekintetben úgy a fő- és székváros illetékes hatóságai, valamint az ország kormánya megtegyenek minden lehető intézkedést ennek a helyzetnek a tanálására és a kérdésnek a közegészségügy érdekeinek megfelelő megoldására. A közelebbi napokban Budapesten fellépett kolera­­járvány lehető kolátozására s leküzdésére a fő- és székváros illetékes ha­lóságai igen dicséretes buz­galmat fejtenek ki. A járvány leküzdésére minden irányban beható és helyes r­ndelkezések léteznek, de még ezzel nincs betöltve a feladat. Nem elég csak a jelen kérdéseit megöl­­ni, hanem gondolni kell a jövőre is. Gondolni ke­l különösen arra, mi­szerint igen könnyen megt­­ténhetik, hogy ezt a mostani kolerajárványt a hatóságok legbuzgóbb törekvése mellett sem sikerül teljesen leküzdeni, hanem az ki­telel közöttünk és a tavaszszal egész erővel újra kitör. E tekintetben nagyon tanulságos tapasztala­tok állanak a budapesti hatóságok előtt. Ott van az 1872—73 ik évi kolerajárvány lefolyásának tör­ténete. Akkor is fellépett a kolera Budapesten a késő őszi hónapokban, itt fentartotta magát szór­ványos esetekkel az egész télen keresztül és 1873 tavaszán nemcsak Budapesten egész erővel kitört, de elterjedt az ország nagy részére is és mindenütt nagy mértékben pusztított. A körülmények hasonló fejlődésétől tartha­tunk a mostani kolerajárvány alkalmával is. Látjuk, hogy a járvány nem terjed nagyobb arányokban. A megbetegülések száma csökken két-három na­pon,hogy azután ismét emelkedik, de még eddig meg­döbbentő, vagy nagyobb aggodalmat keltő számban nem mutatkozott. Az idén már elmúlt az a meleg, nyári időszak, midőn a kolera baktériuma mond­hatni buján tenyészik, a jég hőfoka kint a szabad­ban annyira alászállt, hogy a külső levegő hőfoka ma már nem alkalmas a baktériumok tenyészé­­sére, hanem ha a sűtött szobáknak olyanok a vi­szonyai, hogy azok között a viszonyok között a kolera baktériuma jól megél, sőt tovább is tenyé­szik, akkor az ilyen lakásokban a kolera baktériu­mát mondhatni egészen üvegházi rendszerrel telel­tetjük ki és tartjuk fenn, hogy az azután a jövő év nyarán buja tenyészésnek induljon. Így tarthatják fenn a budapesti pinczelaká­sok a kolerát az egész télen át és e fenyegető ve­szedelem folytán a budapesti pinczelakások kér­dése elveszti lokális jellegét s a legnagyobb mérték­ben országos jelentőségűvé válik,mert ha most is úgy lesz, mint ahogy 1872. és 1873-ban volt, hogy itt kitelel a kolera, akkor ez a veszedelem a tavaszszal feltartózhatatlanul el fog terjedni az egész ország­ban és a jövő nyár folyamán az 1873-ikihoz ha­sonló pusztítást fog végbevinni. Nem lehet tehát ez kérdés felett csak rövi­den átsiklani és egyáltalában nem lehet belenyu­­godni abba, hogy ez a kérdés csak­ akkor nyer kellő megoldást, ha megfelelő számú munkás­laká­sok épülnek. Ez a kérdés megoldásának a messze jövőbe való elodázása. Hiszen mikor lesz elegendő számú munkáslakás ? — Ki építi azokat ? — Ma­guk a mi munkásaink nem tudnak maguknak munkáslakásokat építeni, vállalkozók sem jelent­keztek még ilyen házak építésére, a fő- és székvá­ros sem tervezi az ilyen házak építését. Ki fogja tehát azokat a munkás­lakásokat megépíteni ? Olyan messze és bizonytalan jövőre nem le­het ennek a már most is égető kérdésnek a megol­dását elhalasztani, vagy elodázni, hanem a lehető­ség szerint meg kell ezt a kérdést oldani a fő- és székváros hatóságának a legrövidebb idő alatt. Kétségtelen, hogy azt a 30.000 embert, akik most Budapesten pinczelakásokban laknak, nem lehet egy rövid parancsszóval onnan kiparancsolni s nem lehet a pinczelakásokat egyszerűen kiürítve, ily gyors eljárással megszüntetni a kérdést, mert a pinczelakásokban élő 30.000 embert a hatóság nem tudná elhelyezni, de azért meg kell keresni a kérdés lehető megoldásának alkalmas módját és azt kérlelhetetlenül végre kell hajtani. A feladat igen egyszerű. Ha nem lehet kiüríte­ni a pinczelakásokat, akkor lehetőleg meg kell szün­tetni azoknak a lakások közegészségi hátrányait. Ha a pinczelakások falai a vakolat alatt aszfalttal bevonatnak és a pin­­czeszobák talajába és a pakolat alá aszfalt­réteget készítenek, akkor ezeknek a szobáknak a falai szárazak lesznek, talajgázok nem tolulhatnak be a szoba levegőjébe s nem lesz ugyan meg a falakon keresztül történő az a természetes légcsere, ami a földszin feletti szobáknál mindig megvan, de a pinczeszobákban nem lesz a mos­tani nedves, dohos, talajgázokkal fertőzött levegő, hanem azokban a kellő szellőztetéssel állandóan tiszta, jó levegőt lehet fentartani. A pinczelakások ilyen asz­faltozásában áll a kérdés le­hető megoldása. És ezt a megoldást ne halaszszák az illető hatóságok a beláthatatlan mesz­­sze jövőbe, hanem tegyék meg a kellő rendelkezé­seket arra nézve, hogy ez a megoldás a lehető leg­rövidebb idő alatt foganatosítva is legyen.­­ Igaz, hogy ennek a megoldásnak is nagy akadálya a pincze­­lakásokkal bíró háztulajdonosok önzése, de ezt a kicsinyes okot a fenyegető nagy veszedelem­mel szemben annyival kevesebbé lehet a ha­tóságnak tekintetbe venni, mert egy pincze­­lakásnak ily módon való szanálása legfölebb 2—300 forintba kerülhet és a háztulajdonos az ekként használt pinczelakást adja inkább 10—15 forint évi bérrel drágábban s akkor a háztulajdo­nos kiadásának is meg lesz a kamatja, a bérlő is az ilyen lakásért megfizetheti ezt a többletet, mert ezt bőven megtakarítja azáltal, hogy a száraz pin­­czeszobában sokkal kevesebbet fog mind maga, mind családja betegeskedni, mint amennyit a ned­ves falu, dohos levegőjű pinczelakásban beteges­kedniük kell, így tehát a kérdés ilyen megoldásá­val veszíteni senki sem fog, a közérdek, a város és az ország közegészségügye pedig kiszámíthatatla­nul sokat fog nyerni. E tekintetben azonban gyors, erélyes és határozott cselekvésre van szükség. Nem lehet ezt a kérdést és annak a megoldását a kerületi elöljáróságok lassan foganatosított feladatai közé sorozni, hanem a rendkívüli körülmények rendkívüli ren­delkezéseket tesznek szükségessé. Most Budapestet és az egész országot az a veszedelem fenyegeti, hogy az itteni pinczelakások nedves, dohos légkö­rében a kolera kitelelhet közöttünk. E végzetes veszedelem bekövetkeztetését legalább a rendel­kezésre álló módokkal, a lehetőség korlátai között akadályozni, elhárítani kell. Ennek csak az az egy módja van, ha a főváros ille­tékes fóruma határozottan kimondja, hogy a jövő évi május hó 1-ső napjá­tól kezdve csak azokat a pinczehe­­lyiségeket lehet lakásul használni, amelyeknek falai és talaja aszfalt­­réteggel lesz ellátva s igy azok a lakások a nedves, dohos levegőtől és a talajgázoktól meg lesznek óva. Most együtt van Budapesten a jár­vány­bizott­ság, amelyet a törvény épen a járványok nagy fontossága miatt kivételes jogkörrel ruházott fel. Ennek a bizottságnak a feladatai közé tartozik az e tekintetbeni határozott kezdeményezés, azután pedig a fő- és székváros képviselőtestületének kell az ez irányban szükséges rendelkezéseket haladék­talanul megtenni s azok pontos végrehajtását a legerélyesebben megkövetelni. Budapest képviselőtestülete több alkalom­mal megbizonyította, hogy nagy fontosságú fel­adatainak tud is, akar is megfelelni s bizo­nyára ha ennek a kérdésnek lehető megol­dása s a budapesti pinczelakások közegészségi vi­szonyainak megfelelő szanálása a kellő helyen kezdeményezve, e képviselőtestület tárgyalása alá kerül, mindenki be fogja látni, hogy ennek a kér­désnek a rendezése a főváros közegészségügyi vi­szonyai javulásának minden időben egyik legneve­zetesebb feltétele, most pedig, midőn e kérdés rendezésével a kolera veszedelmének elhárítását lehet előmozdítani, nemcsak a főváros, hanem az egész ország iránti olyan elutasíthatatlan köteles­ség, amit ha az erre hivatott testületek nem kezde­ményeznének, a közegészségügyi kormánynak kel­lene kezdeményezni s odahatni, hogy az ide vonat­kozó határozott intézkedések a lehető legrövidebb idő alatt végre is hajtassanak. Dr. Oláh Gyula: A NEMZET TÁRCZÁJA. Nov. 11. Előszó egy előszóhoz. V­oltaképpen ma csak annyi volna a dolgom, hogy a »Tudomány és irodalom« rovat ré­szére leadjam a következő sorokat: »Almanach« az 1893. évre. Szerkeszti: Mikszáth Kálmán. Kiadja : Sin­ger és Wolfner. Olvasóink, valamint mindazok, akik Magyarországban egyáltalán olvasnak s hozzá magyarul olvasnak, igen jól tudják, hogy a magyar elbeszélő irodalmi termelés legjava 1888. óta évenként a Mikszáth-féle Almanach-'b­dn jelen meg. Nem szükséges többé arról beszélnünk, hogy miből is áll az az Almanach. Mert nincs alfabét magyar em­ber, aki ma már ne tudná, hogy az egy csinos, piros, aranyos vászonkötet, boritékán az »Egyetemes regénytár« czimlap kliséjével, belől egy korrekt kis kalendáriummal, némely hasz­nos tudnivalóval, egy pom­pás Mikszáth-féle előszóval é s azután, szebbnél szebb s jobbnál jobb elbeszélésekkel a legkiválóbb és kiváló magyar íróktól. Kincs alfabét magyar ember, aki ne tudná, hogy az Almanach ből Jókai Mór, V­a­d­n­a­y Károly, Beniczkyné Bajza Lenke, Tóth Béla, Rákosi Viktor, H­e­r­c­z­e­g Ferencz, B­r­ó­d­y Sándor s még néhány szó a javából, épp oly kevéssé hiányozhat, mint akár maga a kitűnő szerkesztő, aki azonkívül, hogy Jókai után a nemzet legkedvesebb elbeszélője, még a világ egyik legötletesebb előszó írója is. Az idei Almanach ma jelent meg — s épp olyan jó, sőt m­é­g j­o­b­b, mint az előző évek Almanachj»­. A hasznos tudnivalóknak szánt helyet az új Almanach-ban az új pénznek, a koronának, rövid, de velős ismertetése foglalja el. Azután következik Mikszáth briliáns elő­szava és tizenöt írónak tizenöt olyan novellája, amely méltó ehhez az előszóhoz és az Almanach fényes híréhez. Az Almanach-n­ak egyébként csak a becse nagy, az ára kicsiny,­­ mindössze is­­ fit.« Ennyi volna midössze is a dolgom az Alma­­siach-hal. Ennyivel teljesen meg lenne elégedve annak szerkesztője Mikszáth Kálmán. Nem­csak azért, mert ő sohasem elégedetlen (még a kor­mánynyal is meg van mindig elégedve), hanem azért is, mert neki az irodalomban már úgy fel­vitte az Isten a dolgát, hogy onnan felülről észre sem veszi: szidjuk-e mi őt ide lenn, avagy dicsér­jük, neki már teljesen közömbös minden reklám. Úgy van, mint a milliomos, kinek tőkéje akármi­lyen kamatláb mellett is nagyobb jövedelmet hoz, mint a­mekkorát el tud költeni. De a fenti az Al­manach jelességéhez képest igen szerény reklám­mal teljesen meg lenne elégedve a Singer és W­o­­­f­n­e­r kiadó czég is, melynek meg van az a rossz szokása, hogy sokkal többe vesz néhány ezer eladott példányt, a legszebb dicséretnél is. Hanem ezért a derék kiadó czégért szívesen szerzem meg néhány sorral az elkerülhetetlenül szükséges jelentő sorokat. Mert ez a czég a jelenkor magyar irodalmá-­­ ban igen nevezetes szerepet tölt be. Ez a czég, olyan kiadó czég, mely még valósággal ki is ad egyet­­mást. Nem egy magyar kiadó, különösen magyar írókkal szemben, olyan, mint a csiga. Ki­kidugja szarvacskáját, mintha nézné, van-e még szó Magyarhonban. Ha látja, hogy még van, hirtelen visszahúzza szarvacskáját és gondosan behúzódik a házába. »Lucus a non lucendo«. Magyar kiadónak mindent szabad, csak — az Istenért! — kiadni nem. Az íróknak tessék írni az újságokba, de ne alkalmatlankodjanak mű­veikkel a szegény kiadók nyakán. Vagy, ha már nagyon könyvcsináló kedvben vannak, ám menje­nek el­ Singer és Wolfnerhez. És a magyar írók elmennek Singer és Wolfnerhez. Ezek még mindig adnak ki ma­gyar könyveket, daczára annak, hogy magyar ki­adók. Ezeknél még verskötetek is jelennek meg hébe-hóba s alig múlik el hét de semmi esetre sem múlik egy hónap, hogy ne adjanak ki egy-egy regény vagy elbeszélés kötetet. Ez a czég, amely még vállal koczkázatot az irodalomért, s mely ennek daczára — a ki nem adó kiadók csodálkozására — mégis áll, sőt virágzik is, valóban érdemes rá, hogy a szokásos, sablonszerű reklámnál valamivel többet kapjon. Különösen, amikor erre olyan kitűnő alkalmat ad, aminő a ma megjelent 1893-diki Almanach, amelyet így ve­zet be: Mikszáth előszava. A hatodik, hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem, szür­kében járok most. A jobblelkű irótársaim elkezde­nek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindég egy vizen csónakázik. — Szegény ember, — mondják, — ugyancsak unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek: — Képzelem milyen megerőltetésébe kerül­het minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba? No hát épen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sarkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte —• úgy tesz velem az a kis papírterület is (a két-három első oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és felt­árja csodálatos bűv­­erejét. Hiszen az »Ezer egy éjbe« való ez, — szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a »terülj asztalkám« regére. Bizony nem képzeltem, mikor az előszó írást el­vállaltam, hogy milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én hivatalról! Hiszen ez valósá­gos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ilyenformán szólt: — Amit itt kotyogni fognak, az mind betel­jesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mind­járt melegiben megvette az »Almanachot«, — hat­ezer példányban.). A könyvkiadó rámtört veszekedni: — Hogy lehet kérem a közönséget bántani ? Hisz az egyebet sem tesz, csak olvas. Keressen ma­gának más témát! Fogtam magam a következő évben és az írókat szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme olyan pompás újdonatúj novel­lák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta a száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná vendégei előtt az ételeit és a borát. Mintha azt mondaná »Milyen hitvány csiger ez!« S a csiger fölséges szegzárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondoltam angol észszel, hogy a no­vellák jók és újak voltak, de az már csak tagad­hatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nosza lefes­tettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken új elbeszélő talentumok már nem növe­kednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt ? Épen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Alma­nachban a Herczeg Ferencz és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termés­arany hasad ki a szürkés fala­zatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindég az ellenkezőjét írja annak, ami történik. — Ne higgye, kedves barátom, — feleltem. — Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindég annak az ellenkezője iránt, amit óhajtok, s minthogy mindég arról írok, ami bánt, következéskép min­dég az történik, amit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az ő fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — Szép, szép, de csak keressen jövőre más témát! — Keressek ? De hiszen már minden kime­rült. A kellékes kosár fenékig üres, írók, termékeik, közönségük már mind megvolt itt beszélve. Uram én teremtőm, ugyan mihez nyúljak? Nem derengett előttem e rettenetes homály­ban egyéb fény, mint egy közönséges torok-regu­­la: »Ha az ember nem tud mit hnni, hijjen tarok­kot.« Ebbe fogaztam meg görcsösen, áttravesztálva a praktikus életre: »Ha az ember nem tud kit üt­ni, hát üsse a kormányt.« Hiszen a mi tulajdon kormányunk. S azért a mienk, hogy azt tehessük vele, amit akarunk. Lön hát most három éve, hogy a kormányt tá­madtam meg az előszóban, amelyik az alkotmányos éra óta mindent emelt, mindent gyarapított, min­denre volt pénze, csak a literatúrára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet. . Mondjam-e, ne mondjam-e,­­ hisz úgy is kitalálják : az előszó megjelent, a kormány meg­bukott. Babonának babona, de mikor oly nyilván­való. A szerencsétlen előszó felfordította a hatal­mas piros székeket. Oh jaj, nekünk ! Hiszen előre tudhattam volna! .. . A kiadók, (most már mind aketten) hozzám szaladtak megdöbbenve: — Önnek igaza volt. Minden úgy történik, ahogy ön dirigálja. Az Almanach két első­ három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög is ön helyett. — Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztat­nék vele ! Véletlen az egész, merő véletlen. Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros területért, ahol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik, hogy eladják az előszó írá­sának jogát valami nagy hatalomnak — hogy pél­dául megveszi Szapáry Gyula gróf s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egy­szerre mintaszerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni,­­ vagy ha a másik évben rá­pörköl rakonczátlanságáért az ellenzékre, a fog­­vicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjut eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről. Károlyi Gábor gróf még tán kis csengetyűt is kap a nyakára. De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az előszót s igy szólott: — Csakhogy ezen túl én fogom adni a té­mákat ! Hát persze! Beláttam, hiszen én mindent be­látok s tegnap is, mikor megjelent, mint ahogy az óramutató bizonyos időben bizonyos pontra meg­érkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-iki előszót üssem nyélbe, az volt hozzá az első szavam: — Hát mire terüljön az asztalka ? Mit akar az idén leölni ? — A kolerát. — Ah, a fekete asszonyt ? Ön fél tőle ? — Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet. — Hogyan ? — Az emberek félnek a könyvektől azon hitben, hogy kolerás városból érkezve, azok is ter­jesztik a baczillusokat. — Bolondság! — felelem. Ezt a tévhitet rég megc­áfolták az orvosok. — Mindegy. — Meglássa majd, hogy az Al­manach még­se fog úgy fogyni, mint máskor. — Ellenkezőleg! Épen csak az Almanach fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég . .. Hám nézett megütközéssel, tévetegen, für­készve, nincs-e valami bajom. — Igen, igen, nem lesz elég. Mert az Alma­nach az egyetlen immunis hely ebben a biroda­lomban. — Már ugyan miért ? — Hát ön nem vette volna észre ? — Mit? — Az 1890-iki Almanachot. Tizenhárom szó van benne. Tizenhárom egy asztalnál. Ne csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhülve, átfutván a 90-iki Almanach tartalom­­jegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biz­tosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dől­jön el valami kisebb ház, mint a torony .. . Be­­niczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán — míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké . . . Sőt Vadnay Károlyért is fájt a szívem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón ? .. . Tolnai Lajost nem kellett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkér­dezi előbb: »Bent vagy-e már az akadémiá­ban?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig------ Ami Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violenczia; ő a tudafa ár­nyékába megyen a hurik közé, ha megyen s Maj­­muna tündér fogja legyezgetni örökösen . . . Ma­gamat az immunitás véd ... De már teszem azt, Sebők nyápicz legény, annak csak egy intés kell s amilyen jó fiú, mindjárt indul. . . Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és fü­vek között, őt szintén könnyen leaprízhatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért ?« Justh Zsigmondra rá nem akad­hat, mert az elmenekült előle Egyiptomba, a köl­tői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gaval­lér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Muray Károlyért, akire különben is aprehendál­­hat a halál, mert sem a színműveiben, sem a be­szédeiben egyetlen alakját sem engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, aki sö­tét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgy­szólván legyeskedik a halál körül ? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No gyere hát . . .« — Valóban egy sem halt meg a tizenhárom­ból ! — kiáltott fel a kiadó. _ — úgy van, mindnyája­ól. De mennyi félel­met állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach im­munis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azo­kat, akik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dör­­zsölgette. — Természetesen. Oh természetesen. Ki kel­lene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De . . . —­ Semmi de! Önnek elhiszik — mert nem­­ doktor. Hírek. Nov. 11. — Gyógyszerésztudorok. A közoktatásügyi miniszter a gyógyszerész-növendékek új tan- és vizsgálati rendjét életbeléptetvén, elrendelte,hogy azok a gyógyszerészmesterek, akik érettségi bizo­­nyítványnyal rendelkeznek, gyógyszerész-tudori oklevelet nyerhetnek, ha még két félévet az egyete­men töltenek a kellő laboratóriumi munkálatokkal. Ezek után nyomtatásban kell beadniok a válasz­tott tantárgyból értekezésüket. — Elkeresztelés. Földváry Mihály Pest­vármegye alispánja, B­e­n­k­ő István rákospalotai ev. ref. lelkész — mint sértett fél — panasza alap­ján, Beller Imre rákospalotai r. kát. lelkész ellen a váczi felső járás főszolgabírója előtt folya­matba tett kihágási ügyet, amelyben a főszolga­bíró elsőfokú ítéletet hozott, a vádló föllebbezése folytán fölülvizsgálta s a föllebbezett ítéletnek azt a rópaót, amelylyől Soller seni­o­r. k­at. lelképelt a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletébe ütköző kihágás vádja és következménye alól föl­menti, megváltoztatta és a nevezett r. kat. lel­készt az 1868. évi Lilr. törvényczikken alapuló és a vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletbe ütköző kihágásban vétkesnek mondotta ki és 25 frt pénzbüntetésre, vagy fizetésképtelenség esetén 3 napi önköltségen eltöltendő elzárásra ítélte; az ítéletnek az anyakönyvi kivonat át nem küldésére vonatkozó részét azonban az alispán megsemmisí­tette. A megokolás kiemeli, hogy a rákospalotai ró­kát. lelkész — a saját bevallása szerint is — a keresztelési anyakönyvi kivonatot nem küldte el az illetékes lelkésznek, habár — állítása szerint — ez a szülők óhaj­tása folytán történt; e védekezése azonban a rendelet világos intézkedése mellett nem fogadható el, mert egyes emberek óhaja a törvény végrehajtását nem gátolhatja s másrészt a miniszteri rendelet világosan intézkedik, hogy ez átküldött kivonatok csakis egyházi adminisztrá­­czionális czélra szolgálhatnak. — A Rákóczy emlékek restaurálása. A rodos­­tói Rákóczy-emlékek restaurálását befejezték. A munkálatokat aug. 15-én kezdték meg s a múlt hónapban fejezték be, amikor a templomot Ran­da­z­z­o Ferencz plébános újra felszentelte s olasz nyelven ismertette híveivel a templom történelmi nevezetességeit, meghatóan emlékezvén meg II. R­á­k­ó­c­z­y Ferencz fenkölt szelleméről. A temp­lom helyreállítása ötvenkét török arany lírába, azaz ezerszázkilenczvenhat frankba került s ehhez kilenczszázhatvan frankkal a plébános a plébániát javíttatta ki. Beszédes Kálmán aki a restaurá­lást vezette, Bercsényi, Esterházy és Sibrik sirlap­­jait szép, erős szőnyegekkel takartatta be, Ester­házy czimerét befedő korhadt székzsámolyt pedig ujjal helyettesítette s a fejedelem csorgó-kutját kiegészítette. A kutat fedő márványlapon előbb czimer nem volt, de Beszédes a templom sekrestyé­jében talált kis harangról vett minta szerint egy Rákóczy-sast vésett oda. Ennek egyik oldalán ez áll: A. D. a másikon 1892. alább Hungari és K­es­­tauraverunt. A kút fölé már­vány lapot helyeztek el, melybe törökül ezt vésték: II. Rákóczy Ferencz, Erdély fejedelme, III. Ah­med szultán és Mahmud k­hán­i felségeiknek szövetségese és vendége volt, 1136- ban (muzulmán időszámítás­a szerint) ideérkezett és 1151-ben meghalt. Beszédes ezenkívül a csörgő kút mögött magas falat emeltetett, hogy a kút fölötti földréteg­be ne emeljék. — Főúri esküvő. Az aranyos-maróthi pébánia­­templomban f. hó 9-én fényes főúri esküvő folyt le. Am­brózy István báró vezette oltárhoz Vigazzy Vilmos gróf v. b. 1­1. negyedik leányát, M i­g­a­z­z y Antonia grófkisasszonyt. A nagyszerű nászmene­tet Révay Simon báró násznagy nyitotta meg, díszes ötös fogattal. A menyasszony körül vőfélyek voltak Ambrózy Lajos báró és Karácsonyi Ka­­milló gróf, míg a vőlegény Ambrózy Teréz báró­nőt és Karácsonyi Ilona grófnőt vezette a karján a templomba. Az egyházi szertartást Fertig Alajos plébános végezte fényes segédlettel, rendkívüli pazar fényű egyházi ruhában. A nagyszámú elő­kelő közönség zajosan megéljenezte az ifjú párt és a népszerű földesurat gróf Migazzy Vilmost, az örömapát. — A takarékosságra intő császár, Berlinből jelentik, hogy a német hadsereg összes tiszti kaszi­nói a császár kívánságára elhatározták, hogy te­kintettel a szegényebb tisztek vagyoni helyzetére, bizonyos takarékossági reformot honosítanak meg és ezt kezdték a borral. Erre nézve kimondották, hogy a drága borokról lemondanak és csak a követ­kező áru borokat iszszák : fehér bor 60 fillér, vörös bor 1­20 márka, pezsgő 2­60 márka palaczkonként. Ennél olcsóbban azonban ők sem adják a demok­­rácziát. — Bismarck adomák. Hans Blum »Egy nap Varzinban, Bismarck herczegnél« czimű könyvé­ben több érdekes részletet beszél el, melyet a var­­zini kastélyban jegyzett föl. A herczegné a többi közt a következő történetkét beszélte el a napok­ban elhunyt Bucher Lothárról, aki a herczegi asz­talnak rendes vendége volt. Egy vendég, Bucherre mutatva, azt kérdezte, hogy »tulajdonképen mit csinál itt ez az úr ?« —»Azt, amit a férjem.«

Next