Nemzet, 1895. március (14. évfolyam, 4496-4525. szám)
1895-03-01 / 4496. szám
SZRKESZTŐsfo: Szerencziek tere, Athenaeum-épület, L emelet. A kép szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEI egy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencaiek-tere Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4496. (60.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1895. Péntek, márczius 1. KijaffcBBrxsAfi Verencsiek-tere, Athenaeum-épület, földszinti Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra 2 firt 8 hónapra 6 * 6 hónapra .... ....... ...... 12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 5 kr. éken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr. XIV. évfolyam. Államférfiak és játékosok. Budapest, febr. 28. A haldokló tél végnapjainak zuzmarás borulatján átcsillan az ébredő tavasz aranyos, meleg verőfénye. Úgy tetszik, azon a szomorú ködön át is, melyet az appropriáczionális vita mesterséges kinyújtása idézett a törvényhozás szemhatárára, erőteljes, üde, ifjú sugárzással keresztül villan a nyugodtabb, tisztult parlamenti viszonyok áldásos, munkás napvilága. Szemben azzal a felbomlási folyamattal, mely az összes ellenzéki pártok organizmusát dúlja, mint az elvek, eszmék rendületlen sziklája, szilárd egységében áll a szabadelvű-párt. És ha eddigelé kontemplatív, csöndes passzivitással szemlélte biztonságának tudatában a rázúduló támadások viharait, ez épenséggel nem az erő megfogyatkozását kisérő rezignáczióból származott. A szabadelvű párt föltétlenül rendelkezik a maga nagy föladatainak megvalósításához kellő erővel s egy perczig sem hiányzott, vagy lankadt meg benne az akarat ez erőnek teljes érvényesítése körül. Nagy elveinek s az ezek gyakorlati megvalósítására önzetlen, férfias bátorsággal vállalkozott kormánynak támogatására, megvédelmezésére nem kért és nem kér segítséget a szabadelvű párt senkitől. S hogy ez így van és igy lehet annak bizony nem pusztán az a nem épen horribilis numerikus többség a természetes oka, magyarázata, hanem egy kicsit talán mégis az a politikai prestige, melynek hiányát olyan megható bensőséggel siratta meg a minap a nemzeti párt ékesszóló vezére. Nos hát ha eddigelé őszintén kételkedett ennek a magas közéleti erkölcsi elemnek létezésén Apponyi Albert gróf, ma meggyőződhetett róla, hogy legalább a szabadelvű pártot nincs oka ezen a czimen elsiratnia. Titkos és nyílt ellenségei, jóakarói akárhányszor megásták kora sírját s ez a párt mindig diadalmasan, megifjodva lépte át a neki szánt gödört s a vele érző nemzet tapsai között dokumentálta, hogy van benne élni hit, jog és erő. Ilyen megifjító, diadalmas napja volt ma a szabadelvű pártnak ismét. Az a két monumentális beszéd, mely a nap történetét kitölti, leirhatatlanul felvillamozó hatással volt a párt egészére, vezérekre és úgy, mint a közkatonákra. Perczel Dezső belügyminiszter nagyszabású, minden izében finom polemikus éllel összerótt beszéd keretében kétséget, ellenmondást eleve kizáró férfias nyíltsággal, a munkaképesség és készség nemes öntudatával kifejtette, megjelölte az alkotások, kormányzati tevékenység azon egész körét, melynek betöltésére a jelen kabinet a korona bizalmából, a szabadelvű párt osztatlan, komoly és őszinte támogatásával vállalkozott. S ez a munkakör, ha nem is arrogálja magának a nagyzó históriacsinálás nimbuszát, kétségkívül a nemzeti fejlődés, az államélet legreálisabb, legsürgősebb szükségleteinek összegét foglalja magában. E programm végrehajtása nem csak a zászló becsületének kérdése, hanem súlyos felelősséggel járó kötelessége a szabadelvű kormánynak s a szabadelvű pártnak. Ebben a keretben a szabadelvű egyházpolitikai reformok többé nem ideális vezéreszmék, hanem azok az egyedül gyümölcsöző szent igéi a magyar szabadelvűség evangéliumának, amelyek, daczára a pokol minden incselkedéseinek, megmásíthatatlan, kézzelfogható bizonyossággal testet öltenek. S a kormány munkaprogrammjának távolabb perspektívája, a közigazgatás általános, gyökeres reformja, a tárgy s az élet viszonyainak teljes és alapos ismeretén alapuló gyakorlati érzékkel és minden jogosult kívánalmat kielégítő liberalizmussal van a belügyminiszter beszédébe beleillesztve. Minden párttekintetet mellőző objektivitással konstatálható a Perczel Dezső mai nagy és általános parlamenti sikere, amely jelentékeny mérvben hozzájárult a Bánffy-kabinet politikai helyzetének megszilárdításához. Más formában, más irányból ugyane czélra tört a Tisza István mai beszéde is. Ez a megbocsáthatatlanul fiatal államférfin, aki teljes fegyverzettel pattant ki az apja, mestere hatalmas homlokából s azóta igen sok, nehéz, népszerűtlen, küzdelmes lépést tett a legsikamlósabb pályasikon, de mindig előre, — ma megszólalt a »saját csekély személye nevében« s beszédje során, ott az ország szeme láttára csak nőtt, nőtt, míg egyszerre azon vette észre magát ő is, a hallgatóság is, hogy egy egész fővel magasodott föléje a parlamenti küzködés átlagos színvonalának. És milyen okos, tiszta, nemes fővel! A nyugodt, higgadt européer kifogástalan önmérséklete milyen gazdag, meleg suzogását takarja a saját, nemzetét odaadó rajongással istápoló szeretetnek! Tisza István ma nem a lovagi sarkantyúit érdemelte ki a szabadelvű párt tomboló tetszése, lelkesült éljenzése, tapsai között, hanem a parlamenti hadrend legelső sorába küzdötte föl magát, ama kevés számú, nagy tehetségű és szeplőtlen jellemű férfiak közé, akik nagy és nehéz megpróbáltatás idején a nemzeti fejlődés élén haladni hivatottak. A Tisza István mai beszédének mély és nem múló hatást főleg a 67-es alapon álló parlamenti pártok tervezett egyesülésére vonatkozólag tett kijelentések adtak. Eddigelé az összes fuzionális kísérletek sikertelenségének ódiumát divatos dolog volt kizárólag a szabadelvű párt s ennek kebelében legkivált a Tiszáék nyakába varrni. Nem lehet fuzionálni, mert Tiszáék görcsösen ragaszkodnak a kizárólagos párturalomhoz s intrikáikkal meghiúsítják a legjobb indulatu törekvéseket is. Nos hát Tisza István, a Tisza Kálmán fia, ugyan csak a »maga csekély személye nevében«, de az egész szabadelvűpárt osztatlan, zajos helyeslése között, közönséges politikai hazugságnak, pilátusi hipokrízisnek bélyegezte ezt az egész kézmosogató komédiát. Ha nincs, nem lesz és nem lehet fúzió, az sem a jelenben, sem a jövőben nem múlik a szabadelvű párton, legkevésbbé pedig épen Tiszáékon. Hanem igenis múlt és múlik mindenkoron azon a szűkkeblű, álszemérmes kisebbségi terrorizmuson, mely a maga politikai cselekvéseinek, elhatározásainak legmagasabb végokát sohasem kereste és találta a haza javának, a nemzeti haladás érdekeinek önzetlen szolgálatában, hanem örökké egy egy hatásos színpadi pese elfoglalására, pillanat kizsákmányolására törekedett. Pedig ha valaha, most ennek az országnak komoly, erős férfiakra, nem sokszínű alakosokra van égető szüksége, kiküldött bizottságnak, 1892-ben tagja volt a felirati bizottságnak, előadója jelenleg a közig, bizottságokról szóló törvényjavaslatnak s. t. b. — Utóbbi kérdés szabályozása iránt még 1890-ben egy indokolt törvényjavaslatot adott át az akkori Belügyminiszternek, — tagja volt több törvényelőkészítő enquette bizottságnak. A hetvenes évek elején irodalmi tevékenységet is fejtett ki részint a helyi lapokban részint az országos sajtóban. 1890. év elején a kormány megkínálta a Liptómegyei, 1891-ben pedig a Trencsénmegyei főispánsággal. 1894-ben az országos határok és határfolyók (Morva vize s. t. b.) szabályozása tárgyában kiküldött magyar országos bizottságnak elnöke volt és az Alsó-Ausztriai valamint Morvaországi hason bizottsággal folytatott több heti tárgyalás után sikerült a fenforgott elvi ellentéteket kiegyenlíteni. A képviselőház 1. évi márczius hó 1-én, pénteken, d. e. 10 órakor ülést tart. Tárgy: A költségvetési törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása- Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. BELFÖLD. Budapest, febr. 28. (Minisztertanács.) Ma délután, mint a »B. T.» írja, több óráig tartó minisztertanács volt. Budapest, febr. 28. (A belügyi államtitkár). Mint értesülünk, a legközelebbi napokban meg fog történi Latkóczy Imre országgyűlési képviselőnek, parlamentünk e kitűnő alakjának belügyi államtitkárá való kinevezése. Érdemesnek tartjuk ez alkalomból Latkóczy Imre életrajzi adatait a következőkben ismertetni: Latkóczy Imre szül. Nyitrán 1848 évi szeptember hó 4-én. Tanulmányait Pozsonyban illetőleg Budapesten fejezte be. 19 éves korában már mint megyei aljegyző működött, néhány hóval ezután pedig városi tanácsnoknak (törvényszéki biró) választatott. 1870-ben letette az ügyvédi, 1871-ben pedig a váltó vizsgát. Mint gyakorló ügyvéd a vármegye legtekintélyesebb intézeteit és birtokosait képviselte. Idejének túlnyomó részét azonban a közigazgatás szolgálatának szentelte. Nyitravármegye és város közgyűléseinek ő volt a vezérszónoka, alig volt megyei és városi fontosabb bizottság, melynek ne lett volna döntő tagja vagy elnöke. A regáli kártalanítási bizottságnak is, Nyitramegye törvényhatóságának területére kihatólag ő volt az elnöke és ezen minőségben — ami akkoron a legnagyobb ritkaságok közé tartozott — nemcsak a közönségnek de a pénzügyi kormánynak elismerésében is részeltetett. Nyitra két legszebb középülete kitartó buzgalmának köszöni létrejöttét, az egyik a városháza a másik a Nyitrai nemzeti színház. 1884. óta mint ország, képviselő képviseli Nyitra megye egyik legnagyobb választó kerületét. A törvényhozás körében öt éven keresztül állandó rendes előadója volt a közigazgatási bizottságnak, 1889. óta pedig tagja a pénzügyi bizottságnak és itt a jogi és részben az igazgatási szakba eső kérdéseket adja elő, ezenkívül ismételten előadója volt jelenleg pedig elnöke az egyik bíráló bizottságnak, tagja a Curia bíráskodását (választási ügyekben) szabályozó törvényjavaslat előzetes tárgyalására A múzeumok kérdése. — Két czikk. — II. A létesítendő képzőművészet-történeti múzeum tervezésénél, első berendezésénél és továbbfejlesztésénél óhajtanám, hogy ne essünk oly hibákba, amelyeket később helyrehozni nehéz volna, vagy amelyek legalább is pénzáldozatokat követelnének kevésbé szükséges és és sürgős czélokra, elvonván azokat a szükségesebbektől és sürgősebbektől, így — nézetem szerint, — nem volna helyes a történeti képcsarnokot a létesítendő képzőművészeti múzeum keretébe beilleszteni; ez a két intézmény egészen különböző szempontok szerint jött létre és fog jövőben is kiegészíttetni s igy azokat együvé valóknak semmikép sem ismerhetem el. A történelmi képcsarnokban szükségkép helyet foglal sok kép, amely mint művészeti termék semmi, vagy csak igen csekély értékkel bír, de a mely hűsége, eredetisége, a korra nézve jellemző volta miatt történeti szempontból érdekes; továbbá a történeti képcsarnok, ha egyszer kifejlesztjük, igen nagy részben fog másolatokat tartalmazni, mert hiszen főleg az arczképek azok, amelyektől tulajdonosuk nem szívesen válik meg s a melyek, a mennyiben történeti érdekűek a legtöbb esetben csak másolatban lesznek megszerezhetők. Márpedig egy képzőművészeti múzeumban, — ha az egész világon követett eljárást tartjuk szem előtt — csak oly kép foglalhat helyet, amely határozott nagy művészeti becscselek és képek másolatai oda egyáltalán be nem fogadhatók. A történeti képcsarnokot én — mint már előbbi czikkemben kifejtettem — csak a nemzeti múzeum kiegészítő részének tekinthetem, ha egyszer ez utóbbi nemzeti történeti múzeummá lesz kifejlesztve, s ezt a körülményt annál inkább kell az intézőknek figyelmekbe ajánlanom, mert a történelmi képcsarnoknak a tervből való kirekesztése esetében a képzőművészet-történeti múzeum dimenziói, tehát az igényelt költségek is — esetleg csökkenthetők lesznek. Egy másik szempont az, hogy véleményem szerint régi képzőművészeti termékeknek bizonyos meghatározott összeg erejéig rövid idő, — úgyszólván záros határidő — alatt való tömeges összevásárlása nem ajánlatos. E czélra a terv szerint 700,000 frt van fölvéve, amely öt év alatt volna felhasználandó; felhasználtatott ebből eddig úgy hiszem 167,600 frt. Az eddig vásárolt képek és plasztikai művek egy kis részét a képtárigazgató úr szívessége folytán megtekinthettem s azok között néhány olyat láttam, amelynek megszerzése mindenesetre nagy előnyére fog szolgálni gyűjteményünknek; de mégis azt hiszem, nem kívánatos, hogy a tömeges vásárlások útján tovább haladjunk. A czél, gondolom nem az, hogy a létesítendő képzőművészeti múzeumnak falait mielőbb megtöltsük, hanem az, hogy oly gyűjteményt hozzunk létre, amelynek minden darabja nagy műbecscsel bír. Márpedig az ilyen tömeges vásárlásnál mindenesetre selejtesebb darabok is fognak a múzeumba bekerülni, mert amíg a pénz tart, addig meg van a csábítás arra, hogy minden kínálkozó, csak némileg értékes darabot megszerezzünk s ha azután később valami véletlen eset folytán mód nyílik arra, hogy igazán becses, jelentékeny műveket szerezzünk be, akkor nem lesz elegendő pénzünk. Mai nap jelentékenyebb művészeti termékek már úgyszólván csakis szerencsés alkalmi vételek útján szerezhetők meg, amelyeknek ideje kiszámíthatatlan; képzőművészeti múzeumunk fejlesztése szempontjából tehát nem azt tartanám lényegesnek és czélravezetőnek, hogy megtöltésére most egyszerre ráfordítsunk százezreket s azután esetleg ismét egy kicsiny, évről-évre felhasználandó dotáczióval legyünk kénytelenek beérni, hanem azt, hogy jelentékenyen fölemelt, rendes évi dotáczió mellett, erre az egy budgettételre tétessék kivétel a budgetjog elvei alól és engedtessék meg annak alapként való tőkésítése, hogy ezt az alapot azután az intézet akkor és annyiban használhassa fel, amikor és amennyiben valóban becses beszerzésre alkalom kínálkozik. Az újabbkori képek és szobrok vásárlására nézve nem oszthatom azt a nézetet, mintha e vásárlások eddig elhibázottak lettek volna azért, mert azoknál a kiállítást rendező képzőművészeti társulat érdekei voltak irányadók. Az, hogy a kiállításokon az állam is vásároljon, nem a képzőművészeti társulatnak, hanem képzőművészetünknek érdeke, mert ezektől a vételektől függ nagy részben kiállításaink sikere, kiállításaink sikerétől pedig képzőművészetünk föllendülése és műszlésünk fejlődése; ha tehát az eddigi művásárlások — értve különösen a modern külföldi műtermékek vásárlását, — valami tekintetben kifogás alá eshettek, ez a kifogás csak az lehetett, hogy igen szerény lévén a rendelkezésünkre álló javadalom, nem vehettük meg mindig a legjobb, a legszebb képeket, melyek kiállításainkon kaphatók voltak, hanem be kellett érnünk néha a kevésbbé jelesekkel, bár szintén becsesekkel. És én föltétlenül fentartandónak vélném jövőre is azt az elvet, hogy modern külföldi műtermékek elsősorban és rendszerint kiállításainkon vásároltassanak s csak a másodsorban és kivételesen megbízás útján, a külföldön , mert, először ez kiállításaink színvonalának fenntartása s lehetőleg emelése érdekében szükséges és másodszor, mert ily után múzeumunkba csak oly művek fognak bekerülni, a melyeknek megszerzéséhez úgyszólván összes műértőinknek s közönségünknek van módja hozzászólni. Nagyon helyesnek tartom a milleniumi országos bizottság ama határozatát, amely szerint a magyar képzőművészeti termékek megvásárlásra s megrendelésére szánt összeget nagyobbitotta s egyúttal annak több évre való biztosítását határozta el, úgy, hogy a millenium után még 8 évig fog évenként 50.000 frt hazai művásárlásokra rendelkezésre állani. Ebben egyfelől a hazai művészet arányosabb méltánylását, másfelől annak az előbb hangsúlyozott elvnek kifejezését látom, hogy nem egyszerre kell múzeumunkat megtöltenünk, hanem hosszabb időre kell biztosítanunk a bőkezűbb művásárlás lehetőségét. A millenium alkalmából hazai művásárlásra szánt 200.000 írtra nézve kívánatosnak tartanám, ha annak legalább egy része megrendelésekre mielőbb igénybe vétetnék, mert tartok tőle, hogy ha a művészek mind egészen bizonytalan esélyekkel fognak szemben állani, a millennáris kiállításon bemutatandó produkció sem mennyiségileg, sem minőségileg nem fog a vásárlásra szánt nagy öszszegnek megfelelni. Annál inkább kell erre figyelmeztetnem, mert a millenium alkalmából az államnak, a művészeti megrendelések terén hatalmas és örvendetes konkurrenciát csinálnak a volt kultuszminiszter úr felhívására a törvényhatóságok és egyházi főhatóságok, amelyek, értesülésem szerint, már eddig 110.000 írtra eszközöltek megrendeléseket, emlékszerű képzőművészeti tárgyakra. Azzal tisztában kell lennünk, hogy az a hatalmas lendület, amelyet képzőművészetünknek — értve alatta különösen a szobrászatot és festészetet — a millenium alkalmából adni készülünk, bizonyos következményekkel fog járni s bizonyos kötelezettségeket fog ránk hárítani. A fellendült művészetet ugyanis nem lesz többé lehetséges az eddigi szerény dotáczió keretébe visszaszorítani. Én azonban azt hiszem, hogy aggodalom nélkül nézhetünk e kötelezettségnek elébe. Ma már tényleg arra a pontra jutottunk, hogy a művészetek terén nem képezheti többé kizárólagos feladatunkat az, ami eddig fő feladatunk volt, t. i. uj meg új tehetségek kiképzése és munkára bátorítása, hanem az, hogy a valóban szép számmal megtermett művészi tehetségeket foglalkoztassuk is, megrendelésekkel lássuk el; csak igy lévén lehetséges oly művészetet fejleszteni, aminőt a franczia a »grand art« nevével illetés a mely sehol sem fejlődhetik, ahol a művészet csak a közönséges művásárlás piacz számára dolgozik ; oly művészet, a mely a nemzeti irányt a maga komolyabb alakjában valósítja meg s a melynek úgyszólván kulminácziója a nálunk ma még igen nehéz viszonyokkal küzdő történelmi festészet. Erre a kezdet megtörtént már s különösen nagy lépést tehetünk ez irányban a millenáris művásárlások és megrendelések által. E fejlődésnek legegészségesebb irányát abban látnám, ha az állam és a törvényhatóságok állandóan felkarolnák a vidéki múzeumok ügyét s azok gazdagítására is törekednének. A mire nézve a dunántúli közművelődési egyesületnek s az annak kebeléből kiindult orsz. múzeum- és könyvtárbizottságnak igen üdvös kezdeményezést köszönhetünk. A vidéki múzeumok feladatát ugyanis én inkább a képzőművészetek istápolásában s könyvtárak létesítésében látom, kevésbbé a régiségek gyűjtésében, amely téren nem szeretném, ha a vidéki múzeumok nemzeti múzeumunknak, — melyet épen történeti irányban kell fejlesztenünk, — erős konkurrenseivé válnának. Azt hiszem, mai nap minden arra int, arra utal bennünket, hogynemzeti kultúránk fejlesztésében a művészetekre különös gondot fordítsunk. A képzőművészetek terén határozottan produktív korszakot él most nemzetünk, majdnem minden évi és jelentékeny tehetségeket hoz felszínre, képzőművészetünk a nemzetközi versenyben is már becsülettel állja meg helyét; ezt az időszakot föl kell használni, mert ki tudja, nem következik-e meddőbb utána? A művészetek legtöbbje nyelvhez kötve nincs, az azok terén létrehozott alkotások nyelvi elszigeteltségünk daczára érthetően szólnak az egész világhoz és nemzetünk sokszor félreértett szellemébe bepillantást engednek mindenkinek. Mindezek a tekintetek eléggé érthetővé teszik a képzőművészeti múzeum létesítésének, de egyutal s talán még inkább képzőművészetünk hathatós és állandó felkarolásának fontosságát, nemzeti kultúránk fejlődése szempontjából. Berzeviczi Albert: A kettévált szélsőbal. Budapest, febr. 28. A függetlenségi és 48-as pártból kilépett országgyűlési képviselők ma Justh Gyula elnöklete alatt értekezletet tartottak és abból kiáltványt intéztek választóikhoz. Mindkettőről az alábbiakban tudósítunk: A kiáltvány. A függetlenségi és 48-as párt Justh Gyula elnöklete alatt ma értekezletet tartott, amelynek jó lefolyásáról alább talál tudósítást az olvasó, az értekezlet megállapította a választópolgárokhoz intézendő kiáltvány szövegét, amelyet főbb vonásaiban a következőkben ismertetünk: A kiáltvány elmondja, hogy a régi függetlenségi és 48-as pártkör febr. 28-án tartott értekezleten megtagadta a hozzájárulást azon indítványhoz, mely a függetlenségi és 48-as párt programmjának megalkuvás nélküli fentartását mondta ki, s az 1848-iki törvényhozás nagy elveit kívánta a párt működésében jövőre is tekinteni, s mely indítvány az elvekhez való szigorú ragaszkodást jövőre a párt minden tagjára nézve pártkérdésül jelentette ki. Ezért a leszavazottak kiléptek a körből, mert elveiket akarták a maguk tisztaságában megmenteni, és a függetlenségi és a 48-as párt hatályos működését a jövőre biztosítani. Csak az a párt lehet erős, mely egységes elvi alapon küzd, és kizárja kebeléből azokat, akik más irányeszmék szolgálatára vállalkoztak. Régóta érezte — így szól a kiáltvány — a függetlenségi és 48-as párt minden igaz és hű tagja, annak hiányát, hogy a párt nincsen kellően szervezve, azért méltán félhettünk attól, hogy a velünk szemben álló és erős szervezettel bíró pártok ellenében, pártunk a választásoknál nem lesz akcióképes. De a párt beléletében felismert helyzetünk elhatározásunkban óvatosságra utalt. Számíthat-e a választópolgárok bizalmára az a párt, mely beléletében meghasonlott ? Azok, akiktől elválnunk elutasíthatlan kötelességünk volt, oly szervezetet akartak a párttal elfogadtatni, mely úgy bent, mint künn, eredetileg a kormányzást, majd utólag módosítva a vezetést egy intéző bizottságra kivánta ráruházni. Az általunk szükségesnek ismert előfeltételeket mellőzték s a párt beléletében uralgó ellentéteket nem igyekeztek megszüntetni. Elutasítottak maguktól minden oly törekvést, mely az elvi egység visszaállítására irányult. Az általunk szükségeseknek tartott előfeltételek nélkül a szervezkedés nem a pártnak, hanem csak egyeseknek befolyását és hatalmi körét tágította volna. Ezzel szemben foglaltunk mi állást. Nem személyes tekintetekből, hanem a párt érdekében. Mi is szervezkedni akarunk, de más okokból, más czélból. A kormány által nyíltan hangoztatott ama törekvéssel szemben, hogy a 67-es közjogi alapon álló pártokat egy táborba akarja tömöríteni és szemben ama sajnos jelenséggel, hogy hazánkban egy oly párt alakulása van folyamatba, mely párt a 67-es közjogi alap elfogadása mellett, még a felekezeti harcot is felszítani igyekszik — a függetlenségi és 48-as pártnak elutasíthatatlan kötelességévé tette úgy az elvek terén, mint a működési irány tekintetében a nyílt állásfoglalást, mert megtörtént, hogy a párt megbízásából az országgyűlésen elmondott beszéd után, a párt tagjai közül mások oly irányú beszédeket tartottak, amelyek épen ama törekvések ellen foglaltak állást, mely törekvések a pártprogrammjából előbbi pártnyilatkozatokból és párthatározatokból következtek. Nyíltan elismerjük, hogy a pártkör egyik ezért tévesztett határozata idézte elő e jelenségeket. Az egymás iránt való bizalmatlanság a pártkörben már oly mérveket k öltött, hogy egyesek, a kör szabályainak világos rendeletével ellentétben, külön titkos értekezletekben tanácskoztak s állapodtak meg, hogy az intéző hatalmat magukhoz ragadhassák. A pártkör értekezletein mindig készen lehettünk a külön tanácskozók részéről előkészített meglepetésekre. Most legutóbb is a párt szervezkedéének kérdése, a szervezkedés mikéntje meglepetésszerűleg a külön tartott értekezlet megállapodása szerint került a pártkor elé. Meggyőződésünk volt mindig, hogy magyar állam függetlenségét, nem vívhatjuk ki oly elemekkel, melyek a pártban való egyenetlenségeket állandósítani akarják. Sőt még oly hang is emelkedett a pártkör többsége kebelében, hogy a függetlenségi és 48-as párt programmjának alapkövét képező 1848. törvények elavultak s már alapjukban is hevenyészet alkotások. Oly pártkörben, melyben ily hangok emelkedhetnek, melynek többsége sem kész kimondani, hogy a párt programmjához ragaszkodik, mely jövőre is megengedhetőnek tartja az 1848-iki törvénynek nagy elveivel ellentétes irányt követni, tehát az elvi egységet nem akarja, mi, mint a függetlenségi és 48-as párt hű tagjai meg nem maradhattunk. Mi is szervezni akartuk a pártot, de mi nem az ellentéteket kerestük, hanem a létező ellentéteket akartuk elsimítani. Törekvésünk megtört a pártkör többségének merevségén. Inkább kevesebb számmal legyünk, hűen, kitartóan ragaszkodók az elvekhez, mint nagyobb számmal, de ellentétes elveket követve. A függetlenségi és 48-as párt elvei magasztosak, de mi csak azokat ismerjük el a párt tagjaiul, akik a programm minden elvének megvalósítására törekesznek. Mi határozott ellenzék vagyunk minden oly kormánynyal szemben, mely a 67-es közjogi alapon áll. De ellenzéki voltunknak nem áldozzuk fel elveinket. Czélunk nem