Nemzet, 1895. november (14. évfolyam, 4739-4768. szám)

1895-11-01 / 4739. szám

S/jt. m­­v I'javVi OS Ett . STei'encaiek-tore, Athenaeuna-öpülat, I. ernalot. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 0 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4739. (301.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1895. Péntek, november 1. Kiadó-ltzatátt: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földizlat, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .................................... . . . 2 frt 3 hónapra .. .. ................................ „ .. 6 » 6 hónapra .. ............ ................ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felifi­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1­0 óra 5 kr. vidéken 0 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) XIV. évfolyam. A méregkeverők. Budapest, okt. 31. Utczasarkon álldogáló vak koldusnak nem olyan bizonytalan a holnapi existencz­ája, mint az ellenzék azon árnyalataié, a­melyek a reakc­ió karjába vetették magukat, tar­tozzanak bár a közjogi, vagy nem közjogi oppozíczióhoz. Az értelmiség elfordult tő­lük ; a népet a szilárd elvi alapon álló pártok tartják hatalmukban és így nekik az fekszik érdekükben, hogy nyomorult helyzetükből még az általános képviselő­­választás előtt szabaduljanak. Minthogy pe­dig ezt reformeszmékkel, vagy komoly po­litikai irány kitűzésével el nem érik, mert ilyenek felett nem rendelkeznek, azt sze­retnék, hogy valami botrány segedelmével válságot idézzenek elő a pártokban, termé­szetesen főleg a többségben, hogy aztán valami új alakulásba valahol felszívódjanak. A­mennyiben pedig visszavágyódnak azon pártok védőszárnyai alá, a­melyeket — kilépésükkel és személyes támadásaikkal — megrontani igyekeztek, úgy a közjog hívei, mint annak ellenségei körében; oly módon szeretnék helytelen és illegális viselkedésü­ket elfeledtetni, hogy mindegyre kezdemé­nyezik a közös ellenzéki akc­iót; mindegyre egy-egy szervező bizottságot, al­kudozó albizottságot küldenek ki és főleg állítólagos közjogi és nemzeti sérelmeket iparkodnak nagy hangon világgá bocsátani, csak azért, hogy a szítandó elkeseredés közepette, a­mit pompásan tudnak affektálni, biztosítsanak maguknak megbocsátást és­­ kerületet. Csuda­lkozunk, hogy az ellenzéki pár­tok komoly elemei, észre nem veszik ezt a settenkedést, s annak ellenére, hogy egyszer már fölültek a cselszövőknek, újból meg­feledkeznek ezeknek reakc­ionárius velicitá­­sairól, a részükről szenvedett személyes bán­­talmakról és arról a mesterségükről, hogy a­­frázisokat és személyes támadásokat for­gatják jobbról-balra és balról-jobbra, gya­núsítva és megtámadva jó barátot s ellen­félt egyaránt, mihelyt hiúságukkal szembe­szállni, vagy csak velök ellenkező irányban haladni mer. Ha azonban az ellenzék szabadelvű elemei kedvet éreznek magukban a cselszö­vőket, tudásokat és kígyókat keblükre ölelni és vezérségük alá rendelni magukat, ez­­égészen az ő dolguk; nekünk, a politikai morál és komolyság érdekében kötelességünk volt őket figyelmeztetni, hogy a legújabb iparkodás egyenesen kerületbiztosításra irá­nyul, de a­ki ennek fel­ül, azt ebben az okos (?) és hazafias (?) cselekedetében egy­­átaljában nem akadályozhatjuk meg. Hanem az már jogunk, sőt kötelessé­günk, hogy a közvélemény félrevezetését, ezen a c­ímen, megakadályozzuk. Láthatja mindenki, hogy nem elvek győzelemre jut­tatása és nem hasznos politikai és parla­menti működés biztosítása képezi a politi­kai méregkeverők feladatát. Ők mindennap koholt híreket, gyanút, aggodalmat pusz­tán azért terjesztenek, hogy megzavarják a közvéleményt és a parlament nyugalmát. Elárulták magukat akkor, mikor egész nyáron át hirdették, hogy lesz a parlamentben bot­rány. Mert mikor ők azt mondják, hogy szervezik az erős akc­iót, mint most har­madszor hirdetik ez őszön, ez nem valami eszmének, vagy intézménynek megvalósítá­sára, hanem tisztán és kizárólag botrányos jelenetek és szenvedélyes vita előidézésére szokott irányulni. Ezt akarták csinálni válasz­tási visszaélések czímén, ezt akarták elérni a horvátországi botránynyal, most ugyan­erre törekesznek a költségvetési tárgya­lás alkalmával, és hogy czéljukat an­nál biztosabban elérhessék álnokul vi­lággá kürtölik azt az álhírt, hogy a kor­mány feloszlatja az országgyűlést, mihelyest megszavazta a költségvetést. A czél világos , és kifejezetten ebből áll. Csináljunk heves,­­ hosszas vitát, botrányt quantum satis, csak­­­ hogy ne legyen költségvetés. Hogy ez-e az ország érdeke? Hogy igaz-e, abszurdum-e a terjesztett hir? Azzal nem törődnek, csak elérjék a hatást a szenvedélyek fölkorbá­csolásával. De ennek megakadályozására elég­­ a czél leleplezése és a hamis hir teljes, föltétlen megc­áfolása. Mert ez felel meg a tényeknek. Sem a kormánynak, sem az országnak, sem a pártok szabadelvű elemeinek nem fekszik érdekükben az or­szággyűlés tartamának megrövidítése, mi­vel a jelen országgyűléssel még sok hasz­nos dolgot lehet elvégezni és a millen­niumot a választási szenvedélyek küzdel­meivel megzavarni nem szabad, ha csak épen a reakczionáriusok magatartása lehe­tetlenné nem teszi a hasznos tárgyalást. Mert akkor meg a feloszlatás kötelesség. Természetes, hogy a reakc­ió hívei sem igen vágynak a választás után. Nem is azért híresz­­telik az országgyűlés föloszlatását, mintha azt kívánnák, hanem csak azért, hogy­" fölzaklassák a szenvedélyt és féltékenységet idézzenek elő. Nagyon naivok lennének az országos pártok, ha ennek a fogásnak felülnének. Elejét kell venni ezeknek a fogásoknak és cselszövényeknek. Van komoly feladat és munka elég, a komoly emberek részére; nem kell, hogy a méregkeverők rec­ipéjét bevegyék. Méltó hozzájuk az a fogás is, hogy ha a kormány egyik vagy másik tagja, eltérő nézete miatt, a kabinetből kilépni vagy ál­lamtitkárától válni kiván, e miatt már a párt­ bomlását hirdessék. Pedig tudják jól, hogy egész kabinetek jöttek és mentek, de a szabadelvű­ párt, mint egyik ellenzéki lap keservesen megjegyezte, most is, mint a fal áll. És állni fog, mert nem személyes ér­dek és cselszövény, hanem komoly felada­tok és kötelességek fűzik össze és ezeket egyéni szempontoknak feláldozni nem fogja soha. Persze, a­ki csak egyéni hiúságának és cselszövényének él, az ezt megfoghatat­­lannak vagy roszra magyarázhatnak tartja, mert: Wie der Schelm ist, so denkt­er. De hát méregkeverőktől politikát nem ta­nulunk. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. Egy este a MonimaHmi. Fázis, október végén. Ne méltóztassanak megrémülni, nem akarom felfedezni a Montmartret... Mindössze rövid sétát ajánlok Önöknek e telivér párisi városnegyedben, mely mindenképpen megérdemli e kis fáradságot. Soha jobb alkalom mint ma, ezen a szép őszi estén, a­mikor velünk együtt az emberek tízezrei mene­külnek a Boulevardok ostorcsattogató zajából, cori­­lopsys du Japon illatú levegőjéből a Montmarte pajkos lármájába, a­mely mindenfelé a boldogságot és feledést hirdeti. És mialatt az emberek tízezrei a legutóbb oly nagy divatba jött Ral mort-hoz czímzett ven­déglőben vívnak jókedvű háborút egy megüresedett asztalért és székért, vonuljunk mi le a Place Blanche-on és térjünk be a montmartrei Kis pipába, a­hol nem találkozunk csak az ifjú franczia író­­világ tagjaival és a velük egykorú festőkkel és művészekkel. Nagyon derék urak ezek és mindig jól meg­férnek egymással. Vitatkoznak, korholják, szidják egymást az egyik perekben, egy véleményen vannak a másikban, de szeretik egymást mindenkor. Egy kis családot képeznek itt egymás közt, a­melynek mindegyik tagja egyaránt kedves Pére Françoisnak a vendéglő tulajdonosának, mert hiszen mindegyi­kük addig hordta az ő kis borkereskedésébe apró pénzét, míg összegyűjtve vendéglőt nyithatott össze­géből. És meg kell adni, hogy François­ papa nem hálátlan tőkéjének megteremtőivel. A tűzbe megy érettük ha úgy kívánják és oly nagyúri elegancziá­­val számítolja le nekik október hó 27-ikén a jövő évi januárban esedékes járandóságaikat, hogy e nagylelkűség láttára meg szeretné csókolni az ember. Hát itt ebédelnek Francziaország jövendőbeli hallhatatlanjai, ebben a kedélyes kis korcsmában, önfeledten és boldogan, egy tálból szeretőikkel, akik barátjaik talentumai szerint, vagy elárusítónők Caiman Levy, Charpentier vagy Alphonse Lemerre könyvesboltjában, vagy pedig csodás termetű mo­dellek. Egyébként pedig ez a korcsma az ő klasszi­kus Pére Françoisjával, a névleg bevezetett kis adagjaival, s a helyiség negyedik ablakának betört üvegjével élénken emlékezteti az egykori Szervita­téri Kis ■ pipára, s a mindig jókedvű Karikás bácsira. Az egész különbség csak az, hogy ez a korcsma a Place Blanche-on van, s hogy vendégei francziául beszélnek ... Este nyolcz óra lévén, együtt van a vendéglő egész családja. Louis de Robertnek a Journal de­rék munkatársának tiszteletére jöttek el ma teljes számban. A kis Róbertet ünnepük, aki hat keser­ves hónap után ezúttal ebédel először ismét barát­­jai társaságában. A rue Richelieuből, a Le Jour­nal vadonatúj íróasztalától vitték el ezelőtt hat hónappal katonának, még­hozzá úgynevezett sur­­vézernek és­­ három esztendőre. De az ő szilaj kedélye nem érezte jól magát a Train des Equipages lankadatlan fegyelmében. Kevés volt neki a levegő. Most ismét czivil és újságíró, mert esze van. És hogy katonaságról lévén szó, beszél a Lebaudy Miksa esetéről. Együtt szolgált vele s szolgálna még talán harmadfél esz­tendeig, ha nem tolla után, de ő is apai örökségé­nek millióiból élne meg. — De miért nem is engedik Lebaudyt sza­badjára, kérdi Yeau báró a Gil Bias sporttudósi­­tója, aki Páris bodros szőkefejű és szabadabb gondolkodású hölgykoszorújában páratlan népszerű­ségnek örvend. — Én sem értem, mondja Bariller a festő, pedig csak legutóbb is huszonötezer frankot adott a madagaszkári katonáknak. Azonfelül pedig csak­ugyan nagy beteg. A kis Robert nem felel a kérdésekre. Mau­rice Maurel azonban, a Presse okos munkatársa megvilágítja a helyzetet. Iskolatársa volt a Le­baudy Miksának és barátja maradt azután is, ak­­­kor kinőttek a zöldre fénymázott padokból. És nagyon radikálisan magyaráz. — A hadseregnek, úgymond, hosszabb szünet után ismét tanújelet kellett adnia, hogy a haza szolgálatában mindenki egyenlő. A kis Lebaudyt egész Páris ismerte nemcsak spec­iális kedvtelései­ért, de anyjával folytatott és megnyert peréről is, a­melyek őt száz millió feltétlen urává tették. Ekkor megállapították, hogy ez a fiú demonstrá­lásra született és besorozták mindjárt három évre. Az igaz, hogy ezt a három esztendőt sohasem felejti el Lebaudy, de emlékezetében marad egész Fran­­cziaországnak. Száz millió gazdája, egyszerű köz­katona, így lett Lebaudy az Egalité mártírjává­l mindössze az szolgálhat vigaszául, hogy tekintettel világhírű versenyistállójára megtették szekerésznek, hogy a változatosság okáért három esztendő alatt ne lovakkal, de szekerekkel kelljen foglalkoznia. — Helyes! Le a tőkével! kiáltja mosolyogva Paul Brullat, a­ki csak nemrégiben nősült meg egy ötvenezer frank évi kamatot jövedelmező hozo­mány tulajdonosnőjével. — Brullat itt­ hangzik fel minden asztaltól, Brullat a tőkepénzes! Ő is azért jött el, hogy Robertet üdvözölje. Egyébként pedig úgy tett, mint Pierre Weber. Megtetszett egy gazdag leánynak, elvette és most otthon ebédel. — Nyolcz gyertyával fogok világítani estén­ként, mondotta mindig, ha a magam dolgát végez­hetem és nem kell a Cocarde redukcziójában híre­ket leadnom. És megtartotta a szavát. Uriasan világít, a lakása szivárványszínű izzólámpákra van beren­dezve ... Eljött Fanny is, a Montmartre legkedveltebb alakja és bátran merem állítani egész Páris leg­szebb leánya. Itt e körben valósággal mint Istent imádják. Az egész társaság körülfogja, ostromolják kérdésekkel és kérik, hogy maradjon. De Fanny kábítóan szép fejéről le sem veszi azt az egyszerű horgolt kendőt, úgy mondja siet innen. Csak üdvö­zölni jött a szerencsésen menekültet. És elmegy, és csak oly kevéssé tudják hová, mint tudják azt, hogy honnan jött. Róla csak a szerencsétlensége van tudva. Tizenöt esztendejének eszeveszett szerelmével csüggött Pierre Weberen. Az megnősült és elhagyta. A szegény gyermek azóta kerüli azokat a helyeket, a­melyek szerel­mére emlékeztethetnék és így nagy esetnek kell tör­­ténie, hogy eljöjjön a Place-Bianchi korcsmába. Milliókat kínálnak neki hatalmas gazdag emberek, hogy feledjen. Talán tudna, de nem akar. És egy szűk padlásszobában lakik, bár palotái lehetnének a rue Faubourg St.-Honorén, a Mont­­martren járkái pedig a Bois de Boulogneben kocsiz­hatna. Worth műhelyéből kerülnének ki toilettjei és ledobhatná magáról fekete ruháját s Paillardnál ehetne ötszáz frankos dinereket, koplalás helyett. De neki szerelmének emlékei becsesebbek Páris rengeteg gazdagságánál. És nem fogad el csak barátságot. A­ki ismeri ezt a tündérmesébe illő leányt, a­ki csak egy szót is beszélt vele valaha, tudja, hogy nem fog megváltozni soha. És már senki sem inszisztál . . . . . . Bocsánatot kérek Önöktől, hogy rossz kalauzjuk vagyok s ily hosszasan időzök e korcs­mánál. De végre is még sok időnk van a Mont­­martren. Itt csak éjfél után két órakor fekszenek le az emberek. És végighaladva a Boulevard de Clichy-n, elérünk a Rue des Martyrs és Boulevard Roche­­chougst sarkára. Igazi párisi utczasark. — Chaux les marrons! chaux! chaux! ezt kiáltják vegyest férfi- és női karok, és a­ki itt nem vesz sült gesztenyét, nem nyugati ember. És zsebünkben a forró gesztenyével, határoz­zuk el, hogy bemegyünk a Cirque Fernandóba. Azért hangsúlyozom, hogy határozzuk el, mert csakugyan nagy elhatározás kell ahhoz, hogy ebbe a czirkuszba menjünk. Az óriás nagyságú foyerben egy frakkos úr fogad. Mikor tudtára adjuk szándékunkat, azt hiszi, tréfálunk. De csakhamar az ellenkezőről győződ­hetik meg. Mert csakugyan, bemegyünk a fényes berendezésű, de kevésbé fényes világítású czirkuszba, amelynek Fernandó úr a direktora. Igen, programmot is veszünk, pedig abszolúte semmi értelme. Tíz év előtt nyomattak 500 darabot és még mindig van belőle, így hát természetes, hogy az előadásra kerülő produkcziók semmi össze­függésben a programmal nincsenek. A programmun­­kon szereplő művészek már rég meghaltak, a lovak nemkülönben. Az egész czirkuszban rajtunk kívül nincsenek sokan. Egy rendőr, egy tűzoltó, Prosper az olaj­bogyó-árus, Fernando az igazgató, két zártszéknyitó (szinekura), három szolga, a­kik egyben előadó művészek, és egy lovarnő. A manége ajtajára nagy betűkkel van kiírva e két röpke szó: — Salle chauffée ! Ennek a két szónak igazságára legyen szabad annyit megjegyeznem, hogy a Cirque Fernande, ha zsúfolva volna, ha összes ajtaját és ablakát lég­mentesen elzárnák, ha porondjára nagy perzsa szőnyegeket raknának és mindenekfelett roppant erősen besütenének, csakugyan meleg volna a nyáron. De ilyenkor, őszszel, hiábavaló volna min­den fáradság. Még szerencse, hogy gesztenyét vet­tünk. A szó legalább nem fagy a szájunkba. De nézzük az előadást. Valóban kitűnő. Kevés művész van, kevés ló, de a­mit ezek csinálnak, az brilliáns. Az összes (öt) számnál az igazgató asszisz­tál. És teszi ezt olyan eklatáns ambíczióval, olyan bájos mosolylyal, olyan feltétlen elegancziával és mindenekfelett olyan kifogástalan szabású frakk­ban, hogy az ember csakhamar arra a konklúzióra jut, hogy Fernandó nem a közönség, de a saját kizárólagos mulatságára építette czirkuszát és ön­magának rendez évek óta példás kitartással elő­adásokat. Egy félóra előtt jöttünk a czirkuszba és már távozunk is. Valljuk be, nem saját jószántunkból. Tudtunkra adták, hogy: vége. E szíves közbenjárás nélkül még most is várnánk a legközelebbi számra. Mert nagyon jól mulattunk, csak egy kicsit hideg volt. Sőt beszéltünk a direktorral is. — Miért áll fagyponton alul az ön czirku­­szának higanya? kérdem én nagy ravaszul. Fernandó büszkén reám tekint és megszólal: — Mert hideg van. — De vasárnap bizonyára többen vannak, mint ma, így folytatom hízelgéssel. Az igazgató nem késik a válaszszal: — Oh, akkor sincsenek többen! — Lehetetlen! ? — Lehetséges, kérem, akkor is hideg van. — És nyáron? — Akkor is hideg van, és mindig, mindenkor és mindenben hideg van. (Toujours, tout le temps, en tout cas.) Hogy ilyen körülmények közt miért játszanak esténként a Cirque Fernandóban, arra rajtunk kí­vül az egész Montmartre hiába kiváncsi. Az utczára érve, le kell vetnünk a felöltőt és én a Riviérán érzem magam. Hát leveszem az alsó kabátom is, így legalább az egész társaságot stílszerűvé teszem annak a küszöbnek az átlépésére, amely a Casino des concierges-be vezet. Egy feketére festett ajtó nyílik a rue Berthe­­re, ezen fogunk kopogtatni. De jó erősen. Most megjelenik egy zord alak, lehord bennünket, amiért olyan erősen kopogtattunk és kapupénzt kér. Mindezt olyan hangon, a­milyenre csak egy ház­mester képes. De ne törődjünk vele, hiszen a házmesterek kaszinójába jöttünk. Önök, a társaságot látva, felkiáltanak: — Micsoda rablóbanda! Igazuk van, Házmesterek rablóbandája. De nem maradunk soká, csak egy bockot iszunk meg, körülnézünk és távozunk. Ezt megelőzőleg azonban egy dalt énekel az egész kaszinó a tiszteletünkre, egy dalt, a­melyben lerágalmaznak bennünket századsziglen és oly mé­lyen gázolnak a becsületünkben, mint egy ingo­ványban. És mindezt kórusban. A sör ellenben jó, de gyorsan ki kell fizetni. — Les termes, s. v. p., mondja ugyanaz, aki kiszolgált bennünket, és azután már nem is törőd­nek velünk. Az újonnan érkező vendégeket becs­­mérlik, de ezeket legalább már mi is átkozhatjuk. Most az egyik vörös posztóval bevont asztal mellé áll egy szép szőke leány és a legkétségbe­­ejtőbb csúnyaságokat énekli a leggyönyörűbb meló­diákra. Bájos hangja betölti a misztikus kis helyi­séget, a­mely e perczekben már annyira megtelt, hogy az emberek egymás hátán állanak. A leányt megtapsolják, és most egy fiatal ember kerül a vörös asztal mellé. Ennek is nagyon szép a hangja, és ez is bájos melódiákat énekel. Hanem a szöveg! . . . Nem szólván a naturalisz­­tikus részekről, elénekelte, hogy az egész kaszinó­ban jelen volt közönségnek már a nagyapja is akasztófán vagy guillotine alatt végzett, egyhangú­lag és kizárólagosan rablógyilkosságért elitélve. Fél kettőkor éjfél után a házmesterek kaszinó­jában az egész művészgárda vig operát adott elő... A vig opera meséjével szívesen szolgálok mindazoknak, a­kik eziránt privátlevélben meg­keresnek. Szomory Emil: Mai számú okhoz fél év melléklet va­n csatolva. BELFÖLD, Budapest, okt. 31. (A földművelésügyi miniszter lemondása.) Festetits Andor gróf, mint a késő esti órákban értesülünk, nem volt reábízh­ató, hogy tegnapelőtt bejelentett lemondási szándékától elálljon, s ennélfogva a ma esti minisz­tertanács már forma szerint is tudomásul vette Festetits Andor gróf elhatározását. A lemondás, közvetlen indokául a földművelési miniszternek a fővá­ros határán kívül létesítendő sertés-megfigyelő telepre vonatkozó intézkedése szolgált. A megfigyelő telep léte­sítésének kiviteli módozatai iránt ugyanis — főleg az előzetesen kötött ideiglenes szerződést illetőleg — a miniszter és a kabinet többi tagjai között nézet­­eltérés merült fel, a­mely miatt Festetits gróf indíttatva érezte magát, hogy az általa eddig tett intézkedéseket megsemmisítse, illetőleg a megkötött ideiglenes szerződést is, a szerződő felek beleegye­zésével szomak­ozza. Másrészt azonban nem tartotta összeegyeztethetőnek azt, hogy a felmerült diffe­­renczia után a kabinetben továbbra is helyet fog­laljon. Úgy a miniszterelnök, mint a kabinet többi tagjai méltányolták Festetits grófnak erre vonat­kozó álláspontját s az indokokat, a melyek őt ez el­határozásra vezették. Az a hir, mintha Festetits Andor gróf lemondása közvetlen okozati összefüggésben volna volt államtitkárjának, Miklós Ödönnek néhány nap előtt történt lemondásával, nem való. A lemondott minisztert ugyan nem érinthette kellemesen az a törekvés, hogy némely részről az államtitkár le­mondásából ellenében animozitást kelteni igye­keztek, ez a körülmény azonban legkevésbbé sem befolyásolta őt elhatározásában. Annyi azon­ban valószínűnek látszik, hogy közrehatott erre az a tapasztalata, a­mely szerint bizonyos részről a sertés-megfigyelő telep létesítésénél felmerült nehéz­ségekből személye ellen támadásokat intéztek. Mi­helyt meggyőződést nyert arról, hogy tárgyi okokból is a megkötött ügylet megsemmisíté­sére kell törekednie, ezt végrehajtotta és ekként a nézeteltérés praejudicziumát megszüntetvén, be­adta lemondását. A mai minisztertanácsra Jósika Samu br. ő felsége személye körüli miniszter is le­érkezett Bécsből, hova az éjjeli vonattal visszautazott. Politikai körökben elterjedt hír szerint a földmive­­lésügyi tárcza teendőit egyelőre Bánffy Dezső báró miniszterelnök fogja vezetni. Az erre vonatkozó legfelsőbb elhatározás, és a lemondott miniszter fölmentetése azonban csakis a jövő hét első nap­jaira várható. Budapest, okt. 31. (Lueger bécsi pol­gármestersége és a magyar kormány.) A »Bud. Tud.« a következőket írja: Lueger Ká­roly, a kiabálásban elrekedt utczai demagógok e prototypusa, most már »Isten kegyelméből« két­harmad többséggel a bécsi csőcselék polgármesterévé választott politikai iparlovag felfuvalkodottságában, vagyis alkalmasint inkább annak tudatában, hogy a legfelsőbb megerősíthetést sohasem nyerheti meg, ujjongó hívei közt elég merész két nap óta ismételten azt az állítást koc­káztatni, hogy Magyarország s a magyar kormány kifogást emel és agitál megerősítése ellen. Ez is egyike azon számos hazug eszközeinek, me­lyek őt a teljesen megfoghatatlan és minősíthetet­len bécsi agitáczió piszkos hullámain egy pillanatra felszínre dobták. Magyarország Lueger Károlyijai éppen nem törődik. Bécs lakossága boldogulhat a saját ízlése szerint és ha többségének úgy tetszik, bátran Luegert, Schneidert, vagy hasonló alakot emel­het maga fölé a polgármesteri székre. Minálunk nincs akár csak egy valamennyire is irányadó tényező, aki­nek eszébe jutna, hogy csak egy szót is vesztegessen erre a kérdésre, a­mely tisztán Bécs belügye. Hogy azonban jónak látja-e majd az osztrák kormány ily egyént, még­hozzá oly egyenesen törvényellenes agitáczió után, a­melynek egyik eszközéül majd­nem nap-nap után a legvakmerőbb módon az ural­kodó felkent személyét is belevonták a diskusszióba, legfelsőbb helyen megerősittetni s ezzel valósággal jutalmat tűzni hasonló, tisztán anarchikus izgatók részére, ez más kérdés, a­melyet Magyarországon vitatni felesleges. Budapest, okt. 31. (Az anyakönyvveze­tők hivatalos közlönye.) A »B. T.« jelenti: Egyes lapok tendencziózusan kihegyezik a belügymi­niszternek azt a közérdekű intézkedését, hogy egy anyakönyvi szakközlönyt létesített és annak kiadását a »Magyar Közigazgatás« szerkesztőjére bizta. Erre nézve illetékes helyről nyert informácziók alapján a következőket jelenthetjük: Eltekintve ama kiváló érde­mektől, melyeket a »Magyar Közigazgatás« tíz évi fennál­lása alatt a közigazgatási irodalom terén szerzett, az anya­könyvi szakközlöny kiadásának fent jelzett módjával érte el a belügyminiszter azt, hogy az anyakönyvve­zetőkre és a községekre a szakközlöny járatása újabb

Next