Nemzet, 1895. december (14. évfolyam, 4769-4798. szám)
1895-12-01 / 4769. szám
Sumnifks Artei Varrhol lektere, Athenaaum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-ters Athenaeum-épület) küldendők. Arad kr. vidéken 6 kr. (eati lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: ftlADÓ-VITATÁst Verenoalektore, Athenaeuro-épület, fjildsalsi, Előfizetési díj : A reggeli és eati kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................... 2 írt 8 hónapra ......................... ............ 6 » 6 hónapra ........................ 13 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Ara 8 kr. vidéken 8 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4769. (331.) szám. Budapest, 1895. Vasárnap, deczember 1. XIV. évfolyam. A parlamenti helyzet. Budapest, nov. 30. Komoly férfiak pártkülönbség nélkül meg vannak döbbenve parlamentarizmusunk elfajulása és teljes dekadencziája fölött. A rekrimináczió itt nem használ. A legjogosultabb harag kitörése is csak az ingerlékenységet növeli. Higgadt, komoly szóra van szükség, mely áttör a pártszenvedély és elvadulás zsibóján. Figyelmeztetésre, mely megállítja vészes utján a toborzékoló dühöt. A magyar parlamentarizmus hitelének, fényes és nemes tradícióinak megmentéséről van itt szó. E fényes tulajdonságok őseinktől szálltak ránk, a nemzet szent kincsét képezik azok. Senkinek sincs jogában eltékozolni azt. Hova lesz a magyar parlamentarizmus hitele, hova lesz azon fénykör, amely képviseleti alkotmányunkat körülveszi, ha a Sándor-utczai palotában a botrányok egymást érik. Amire büszkék voltunk eddig, hiú nemzeti ábrándnak bizonyult. Nem igaz, hogy mi politikailag iskolázottabbak s parlamentiig fegyelmezettebbek vagyunk, mint az európai népek legnagyobb része. Nem tekinthetünk gőgösen alkotmányos életünk ezeréves fejlődésére. Mondjunk le a dicsekvésről és gőgről, s ne állítsuk párhuzamba a magyar parlamentarizmust az angollal. Nem igaz az átöröklés egész tanú- Őseink tudtak bánni a szólásszabadsággal és botrányok nélkül tudták gyakorolni az alkotmányos jogokat. A Sándor-utczai palotában nem tükröződik vissza egy millenium alkotmányos fejlődésének képe. Ha ez így tart, rövid idő alatt oda jutunk, ahova eljutottak a keleti népek, amelyeknek alkotmányos gyakorlatuk sohsem volt s a parlamentarizmussal ugy élnek vissza, mint a gyermek a késsel. Csak egy lépés választ el bennünket azon szédületes örvénytől, ahova parlamentarizmusunk nyolcz százados fejlődésével, őseink erényével és dicsőségével s a magyar nemzet reputácziójával együtt bele fog bukni. Csak egy lépés — de ezt a lépést nem szabad megtennünk. E végső határvonalnál meg kell állnunk. Nemzetünk géniusza lángpallossal áll ott; eddig és ne tovább! kiáltja a vakmerőknek, akik a magyar nemzetet épen ezredéves fordulóján akarják meggyalázni. Eddig és ne tovább! kell hogy kiáltsák minden párt józanai, akik meg akarják menteni Árpád népét és szt. István államát a gyalázattól. A pártérdek és pártczél összetörpül a nemzeti érdek mellett és lehetetlen, hogy ha a komoly és józan gondolkodók szövetkeznek a parlamenti anarkisták lefegyverzésére és ártalmalmatlanná tételére, lehetetlen, hogy e törekvésnek sikere ne legyen. Rossz véleménynyel vagyunk ugyan az ellenzéki pártokról. A vezérek és az irányadó tényezők eddig nem tették ott meg kötelességüket. De meg vagyunk győződve, hogy a minduntalan ismétlődő és most már a hihetetlenségbe átcsapó botrányok jótékony visszahatást keltenek s a parlament komoly elemeit egyetértésre és közreműködésre bírják, hogy parlamentünk dekadencziáját a végzetes lejtőn megállítsuk. A mentés még lehetséges. Ahol a kormánypárt oly higgadt és komoly, mint a szabadelvű párt, s ahol az elnöki székben a szigorú és pártatlan kéznek s a csodálatos nagy tehetségeknek oly kolosszusa ül, mint Szilágyi Dezső, lehetetlen, hogy egy kis jóakarattal és igyekezettel parlamenti életünk jobbjai a végső baj elhárítására képesek ne legyenek. Nem szükséges semmi különös talentum annak felismeréséhez, hogy az ellenzéki padokról kiinduló botrányok nem árthatnak másnak, mint csak magának az ellenzéknek s az ország hitelének. A legvadabb jelenetekkel sem fog sikerülni a szabadelvű párt felbontása s a Bánffy kabinet megbuktatása. E kabinet s a szabadelvű párt megmarad helyén s teljesíteni fogja kötelességét, habár bősz haragjában a pukkadásig és a tébolyig jut is el az ellenzéki düh. Csak elvekkel és elvi küzdelemmel, nem pedig fogcsikorgatással, vad lármával s önmagát körültánczoló dervisi fetrengéssel buktatható meg oly párt és oly kormány, amely elvi alapokon vívta ki létjogosultságát, s az eszmék irányában vezeti a nemzetet. Nyugodtan és komolyan fogja teljesíteni feladatát és kötelességét, belenyugodva egy sajnálatos parlamenti helyzet kellemetlenségeibe, amelyeket kénytelen elviselni, habár mivel sem járult azok felidézéséhez. Mit érhetnek el tehát az ellenzéki tábor rendbontói, felforgatói és kétes elmeállapotban utazói? Orgukon és pártjukon kívül csak a magyar parlamentarizmust kompromittálhatják. Csak a magyar nevet becsteleníthetik meg, s csak nemzetünket foszthatják meg ezredév küzdelmei s bölcsessége által szerzett jó hírétől. Ennek meggátlása nem lehet pártkérdés, hanem a nemzet kérdése. Ha a parlament józanai és komoly elemei pártkülönbség nélkül nem szövetkeznek a gátlás és mentésmunkájára, akkor a nemzet fogja kezébe venni saját érdekének védelmét. Akkor az a nagy közvélemény, melyet nem lehet műharaggal megtéveszteni s mely utálattal fordul el a szégyenletes botrányoktól, bele fog kiáltani a Sándor-utczai palotába s azt fogja harsogni. Nem a nemzet gyülekezete ez, hanem a gonoszok és tébolyodottak vad csoportosulása, mely az ellenzéki padokon lábbal tiporja a magyar nemzet legszentebb hagyományait és érdekeit; ezt a parlamentet tehát szét kell verni, hogy egy méltó gyülekezet a nemzet igazi reprezentánsai képviseljék az ezredéves évfordulón a magyar nemzetet. Az üdvös fordulópontra azonban — reméljük — eljutottunk. A végzetes baj orvosolható lesz magában a parlamentben s igy nem leend szükség külső eszközök alkalmazására. A Bánffy-kormány programmjához híven ezzel a parlamenttel akarja elvégezni munkatervét s igy ez a parlament lesz a millenáris nemzetgyülekezet. De hogy ez lehetséges legyen, szükség van az ellenzéki pártok komoly elemeinek és vezértényezőinek közreműködésére is. Teljesítsék legalább az utolsó pillanatban kötelességeiket. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Nők sorsa. Szerelembe esni, férjhez menni, gyermekeket ■zülni és fölnevelni, rendben tartani a házat, kedves szolgálattal enyhébbé tenni a férj rideg, küzdelmes életét, ápolni a betegeket és imádkozni mindenkiért : a nő hivatásának, a női sorsnak, szivünk szerint való ideálja örökké ez marad. Bármely egyéb életszerepben, a nő mélyen belénk rögzött eszthétikai meggyőződésünket sérti. A mi társadalmunk csupán naiva szerepet oszt leányainknak s csupán anyaszerepet asszonyainknak. S szebb, illőbb szerepet ezeknek osztani nem is lehet. De ime, a primadonna sokkal több, mint a mennyinek ebből az egyetlen leány- és egyetlen asszonyszerepből juttatni lehet. A kivételes zseniket, bolondokat és szörnyetegeket leszámítva, nincs nő, aki mást akarna, mint vidám, szűzi hajadonkodás után szeretni, férjhez menni s aranyos angyalfejecskéket ringatni kebelén. Egyszóval: minden nő boldog nő kívánna lenni. Tehet-e róla annyi és annyi szerencsétlen, hogy sohasem lehet az? A társadalom, ha nőkről van szó, sokkal inkább eszthétikus semmint emberséges. Kegyetlenül kineveti a pártában rekedt aggszüzet. ízetlennek találja a tudákos tanhölgyet, aki vizsgákat rak le és diplomák után futkos. Pálczát tör a leány felett, aki testi szépségét és szellemi képességeit kiviszi a családi körből, hogy a nagy világban próbáljon azokkal szerencsét. És lenézi az asszonyt, a ki rendetlenül hagyva tűzhelye tájékát, elmegy kenyeret keresni. Nem is kétséges, hogy felette tökéletlen és fonák valami az éltes leányzó, a ki már kivonült a naiva szerepéből s még mindig azt játsza és játsza halálig. A pápaszemes, okoskodó, pedáns tanítónők, a kurtára nyírt, tintás ujjú, reczepiszt firkáló postás és telegrafista kisasszonyok, meg a többi, hivatalos űrlapok és rovatos üzleti könyvek közt hervadozó szegény leányok, általában szintén kevesebbé ragadják el az ép ízlésű férfit, mint az édesen butácska családi leánykák, kiket illatos tallanglé köd és üde költészet kisér, mikor jól őrzött szűzies otthonukból, mamájuk a bálba, a színházba, vagy a lawn tennis parthiera hozza el őket. Bizonyos, hogy ezek az ártatlan bájos butácskák rendszerint elnyerik Páris almáját még ama veszedelmes hírben álló, öntudatos nagy nőemberek elől is, akik mint művésznők, férfi kötelességekkel és férfi szabadságokkal küzdenek a dicsőségért, a pénzért és a gyémántokért. No és ki tagadná, hogy egy kartonszoknyás anya, aki férjére főz és mos, kék köténye sarkával pedig gondosan végig törülgeti kisdedeinek orrocskáit, sokkal szebb és tökéletesebb női lény, mint egy hotel-buffet trónján selyemben pompázó madame d’établissement, akinek a férje maga főz otthon magának theát spirituszon és gyermekei havi díjért dajkaságba vannak adva. Csakhogy a társadalom, amely a nőt csak a naiv családleány és a gondos családanya szerepében becsüli meg igazán, elfelejti, hogy a nő nem csupán nő, hanem ember is. Ember, akinek meg kell élni, miután, egy tőle nem függött malheur folytán, megszületett. És akármennyire az is a nő ember ideális megélési módja, hogy a férfi ember becsületben eltartsa, meg akar élni az a temérdek nő ember is, akinek becsületben való eltartására szerető férfi nem akad. Ezt a temérdek nőt sem lehet, sem a Taygetosról letaszítani, sem a Dunába dobni. Mi történjék hát velük ? Lehetségessé kell tenni, hogy ezek is megélhessenek. Mégpedig megélhessenek a maguk munkájából, miután érettük más nem dolgozik, így általánosságban, ezt a tételt immel-ámmal elfogadja az egész világ. De mihelyt arról van szó, hogy mely emberi munkákat lehet a nőknek is átengedni a megélhetésre: a világ mindjárt táborokra oszlik. Ez nem is csoda. A kérdés igen nagy és merőben eldöntetlen. A véleményeltérések a kérdésre adott feleleteiben oly óriásiak, mint a kérdés maga. A legkonzervatívebb tábor, mely pedig a lovagias hölgyimádásnak költészettel teljes hagyományaihoz leghívebben ragaszkodik, így beszél. A nő tökéletesen más lény, mint a férfi. Más a szervezete, más az agya, más az idegrendszere, tehát mások tehetségei, képességei és ügyességei is. Gyarló lesz mindenben, ami sok ezeréves tapasztalat szerint, eddig férfimunka volt. Gyarlóbb lesz ezekben jóval, mint a férfi. Mint ahogy a férfi hűségére, szelídségére és bájára a családi tűzhely melegét és derűjét megnyugvással rábízni nem lehet, úgy nem lehet a kenyérkeresés nehéz munkáit sem a gyengébb női kézre adni. A nő a munkában mindig csak bágyadt és alkalmatlan versenytársa lesz a férfinak. Kénytelen lesz rosszabb munkáját szünetlenül olcsóbb áron kínálni, hogy azt egyáltalán igénybe vegyék. Ezzel csak akadékoskodik, csak rontja a munka becsét és a maga nyomorán még sem segít. Mivel a létért való küzdelemben nem lesz többé semleges vigasztaló és ápoló, aki ellen fegyvert használni nem szabad, ellenség lesz, kártékony, bárha gyönge, akit az erősebb férfi, törni, üldözni, irtani fog. Csodálatos, hogy éppen az iparos szocialisták olyan nagy barátjai a nők munka révén való teljes emberi érvényesülésének! Képzeljük csak el, hogy ma épp úgy volnának nő szedők mint férfi szedők. Hova nyomnák le a nők a szedők bérét? Hiszen a nő, sokkal szerényebb életigényei folytán, félannyi jövedelemből megél, mint a férfi. És mi lenne, ha a férfiak sztrájkja esetén az olcsó szedőleányok serege szolgálatkészen oda állana a szedőszekrények elé? Nos, a sztrájkoló férfiak megvernék a dolgozó leányokat. Annak a lovagias, becsületes gyöngédségnek, mely ma a nővel szemben elismert férfikötelesség — vége lenne. Ezzel a nő sokkal többet veszítene, mint amennyit a munka révén nyerhetne. És a férfimunkával járó férfifogalmak kiirtanák azt, ami ma legszebb a nőben s legszebb a világon: a sajátos, szemérmes és éppen ezért kaczér, bódító női bájt. Hiszen látjuk már ma is, hogy elég a nőnek egy telegrafista képesítő vizsgát letenni arra, hogy lényének bájos gyöngédségéből jócskán veszítsen. Hát még mi lenne e bájos gyöngédségből, ha a barátnői körbe az egyik leány boncttani és klinikai, a másik jogi, a harmadik statisztikai tanulmányokkal elképzett szellemét vinné be mételyül! Akkor csakugyan megesnék, hogy az apróhirdetésekben ilyen ajánlatokat olvasnánk: »Csinos doktornő, akinek jövedelmező praxisa van, e többé nem szokatlan után szép, egészséges, szelíd, házias és lehetőleg barna fiatal úr ismeretségét óhajtja, házasság czéljából. Nem annyira hozományra néz, mint inkább arra, hogy akit férjül venni óhajt, otthonülő, engedelmes természetű, a házi teendőkben, főzésben és gyermekápolásban jártas legyen. Arczképpel és erkölcsi bizonyítványokkal felszerelt komoly ajánlatokat »Modern hymen« jelszó alatt a kiadóhivatalba tessék küldeni.« A nő, maradjon nő. A világon annyi nélkülözhetetlen női munka van, hogy az emberiség csak meg fogja sínteni, ha ettől a nőt nem, vagy csak egy része is, elrugaszkodik. Hogy sok nő nyomorog ma is , az igaz. De nem azért nyomorog, mert nem kontárkodhat bele a férfi mesterségekbe, hanem azért, mert az emberiség nagy része általában nyomorral küzd. Az általános nyomor még sokkalta nagyobb lesz, ha a férfimunkának nyakára zúdul a női konkurrenczia is. És a nagyobb anyagi nyomorúságon felül, még erkölcsi javaiban is végtelenül szegényebb lesz az emberiség: elveszti életének egész vigasztaló költészetét, a nőt, hogy aztán nőstény emberállatokkal is marakodjék a konczokon. Azt hiszem, hogy az a konzervatív tábor, amely a nőkérdésről így beszél, ma még roppant többségben van. Sőt azt hiszem, ez a tábor lesz többségben mindörökké. Azért-e, mert igaza van? Nem tudom. De úgy érzem azért, mert mindig ez a tábor volt többségben s nehéz elképzelni, hogy a férfi és nő közti viszony valaha mássá lehessen, mint amivé a fiziológiai tények folytán eredettől fogva lett. És mégis! . . . Mikor azt látom napról-napra, hogy az Isten legszebb, legkedvesebb teremtésének, a nőnek sorsa, feltétlenül az Isten legdurvább, legkegyetlenebb, legönzőbb és leglelkiismeretlenebb teremtésének, a férfinak van kiszolgáltatva, szeretnék együtt hinni, remélni és bízni azokkal a lelkes, radikális álmodozókkal, akik fennen hirdetik, hogy egykor minden rabszolgaságnak, a nők rabszolgaságának is vége lesz. Mert a nő valósággal rabszolgája a férfinak. Jó vagy rosz, boldog vagy boldogtalan rabszolgája, de mindig rabszolgája. A férfié minden előjog és a férfié az erősebb ököl. Hogy ettől mit szenvednek a nők, ők azt maguk nem is tudják. De férfi észszel és érzéssel mérve, a női sors tűrhetetlen, lázító. Mindenekelőtt igaz az, hogy általában férjhez kell menniök a megélhetésért, de férjhez kell menniük a teljes tiszteletért s a becsületes szerelemért is. Aki nem tud férjhez menni, az, aránylag kevés kivétellel, vagy megélni nem tud, vagy csorba tiszteletben s becstelennek bélyegzett szerelmekben vergődik át az életen. No , és akinek sikerül is férjhez menni! A legműveltebb és legjobb módú úri osztályokban, sok díjjal ugyan, de még csak megvan az a sokat hánytorgatott lovagiasság, amely a nő helyzetét tűrhetővé, kellemessé, sőt boldoggá is teheti. A kipallérozott, megszelídült, méltányos férfi lélek képes csak arra a nemes önmérsékletre, hogy soha vissza ne éljen se előjogával, se túlerejével, se azzal a dölyfös önérzettel, mely a kenyéradóban ágaskodik, ha rá néz arra, aki az ő kenyerét eszi. De már lejebb, a műveletlenebb, szegényebb emberek között, kegyetlen a sorsa az asszonyi állatnak. A derék iparos, részegen térvén meg a korcsmából, ritkán mulasztja el megverni becses nejét. A tagbaszakadt paraszt is úgy véli, hogy az asszony verve jó. A szabadságszerető munkás, a rabjává tett asszonynak legkíméletlenebb zsarnoka. Jaj a szegény, remegő asszonyoknak, akik sort állnak szombat esténkint a bezzeg hangos munkás korcsmák kivilágított ablakai alatt. Néhány fillérért rimánkodnak be dőzsölő zsarnokaikhoz. Jut-e nekik néhány fillér,az bizonytalan, hogy ütleg jut, az bizonyos. Mindaz a bestiális uralkodási vágy, amely benn van majd minden emberben, de amely meghunyászkodik künn az erős világ előtt, otthon tombolja ki magát, ott tipródik a szegény asszonyokon. No meg a gyermekeken, ami a jó asszonyoknak még a maguk bajánál is jobban fáj. A nép, a szegénység, ez az emberiség óriási, túlnyomó többsége — és ez óriási többségben a nők sorsa rosszabb, mint a kutyáké! Pedig megható, hogy egy szegény asszony mily sokat dolgozik s mily keveset eszik és alszik. S e mellett ez szüli és ez neveli az új ember-generácziót! S aztán, mily végtelen tiszta becsületesnek kell lenni a nőnek! Hanem azért az egész férfivilág azon van, hogy ezt végtelenül nehézzé, majdnem lehetetlenné tegye neki. Mikor mindezt látom, haragszom érte, hogy a nőkérdés konzervatívjai anynyira meggyőztek engem. Szeretnék örülni minden lépésnek, melylyel e kérdés radikálisai előbbre viszik a nők jogát. Szeretnék például ujongani azon, hogy nálunk nemsokára már a nők is elvégezhetik az egyetemet s utat törhetnek maguknak tiszta, kenyérkereső pályákon. De édes Istenem! Képzelhető-e, hogy valamikor annyi és olyan jó női orvos lesz a világon, hogy begyógyíthatja mindazt a fájó sebet, melyet a férfi túlerő brutalitása ejt a szegény, gyöngébb asszonyi állaton. Andronicus: Mi gyámunkhoz másfél év melléklet van csatolva. A képviselőház 1. évi deczember hó 2-án hétfőn, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A költségvetés tárgyalásának folytatása, a belügyminiszter válasza Apponyi Albert gróf interpellácziójára. Mérsékelt radikalizmus. Budapest, nov. 30. (pl.) A képtelen politikai programmok és jelszavak divatjának delelőjén az emberek alig találnak valami különöset a mérsékelt radikalizmuson. Nem igen szúr szemet, miképen lehet a mérséklet radikális és viszont a radikálizmus mérsékelt; átalában nem is tartják szükségesnek a gondolkozást az eféle frázisok fölött, amióta megszokták az arisztokratikus néppártot, a keresztény szoczializmust, nem is szólva a konzervatív liberálisokról és a liberális konservatívokról. A közönyös közvélemény mindezt elviseli fenséges nyugalommal, annyival inkább, mert ez sokkalkönnyebb, mint annak feszegetése: vájjon miképen illenek össze az ilyen ellenmondó fogalmak. Azért még csak túlságosan érdekesnek sem látszik, hogy Francziaországban most a mérsékelt radikalizmus kezd felszínre vergődni. Bourgeois radikális miniszterelnöké az érdem, hogy ezt a furcsaságot világra hozta és most szíve vérével táplálja, mert ha meghal a torzszülött csecsemő, úgy neki is vele kell halnia. Az elnökválságnál januárban nem engedték a hatalom birtokába Bourgeoist, mert titkos borzalommal gondoltak e radikális rémuralomra; tíz hónap múlva elkerülhetetlenné lön a veszedelem, négy hete a radikalizmus tartja kezében a respublikát, és azonkívül, hogy Gervais orosz-barát admirális egy egész escadrót zátonyra vitt, Artont pedig elhagyott kedvesének árulkodására elfogták, mindezidáig nem történt semmi, de semmi szörnyűséges dolog. Pedig mennyi aggodalmat okozott Bourgeois és társainak miniszteri kinevezése, ki gondolhatott volna nyugodtan arra, hogy ime Francziaország a radikálisok hatalmába jutott, azt tehetnek vele, amit akarnak. Hát persze amíg a hatalomért harczoltak a radikálisok, addig majdnem olyan félelmesek voltak, mint a szt. Iván éjszakájának a fenevadai. Attól kellett tartani, hogy kő kövön nem marad, mihelyest ők ítélkeznek elevenek és holtak fölött; a korhadt, rozzant állami és társadalmi épület rémítő robajjal összeomlik Francziaországban, sőt egész Európában. Hanem, hogy példánknál maradjunk, a szt. Iván éjszakájának a fenevadjai is leteszik álorczájukat, a radikálisok is engednek mélyreható elszántságukból. Oha az a hatalom csodálatos valami, még a legvadabb anarkhistát is képes volna átalakítani. Hát még egy kormány képes radikális pártvezért? Bourgeois nem akar alkotmányrevíziót, nem akarja miniszteri elődjeinek vád alá helyezését, nem akar radikál-szoczialisztikus irányelveket az adóreformnál, nem egészen bizonyos benne, hogy a carmansi kérdésben mit akar — csak az áll előtte tisztán, hogy ő miniszterelnök és szeretne minél tovább az maradni. Bizonyára érdemet szerez magának az állam körül, ha dicsőségének rövid idejét nem igyekezik erőszakos fölforgatásra fölhasználni, hanem tőle telhetőleg alkalmazkodik a kormányzati politika követelményeihez, így legalább kedvező emléket hagy hátra, és esetleg megmenti annak lehetőségét, hogy még egyszer miniszterelnök lehessen. Mert arra alkalmasint ő maga sem számít, hogy most hosszú ideig megmaradhasson helyén. Tulajdonképeni párthíveit mind jobban elriasztja magától, a szoczialisták már hallani sem akarnak róla, a megrögzött radikálisok pedig ingadoznak, a mérsékelt republikánusok minden alkalmazkodó képessége ellenére bizalmatlanok iránta, a jobboldal természetesen kanál vízben megfojtaná. Ugyan kivel kormányozzon? Eddig minden kényes alkalommal olyan szerencsésen játszotta a radikális bőrbe bújt opportunistát, hogy általános csodálkozásra egy egész hónapig fönn tudta tartani magát, hanem a tojástáncznak is katasztrófa a vége és még Francziaországnak sem lehet hosszú ideig olyan kormánya, amely egészen a levegőben lóg. BELFÖLD, Budapest, nov. 30. (Versecziek a belügyminiszternél.) Nemrég közölték a lapok, hogy a kormány a Versecz városi főispánságot megszüntetni szándékozik. A nevezett város lakosságát megdöbbentő emeeek folytán a versecziek egy küldöttsége tisztelgett ma Perczel Dezső miniszternél, Seemayer János kir. tanácsos vezetése alatt, mely arra kérte a minisztert, hogy a jelenlegi állapotot fentartani kegyeskedjék. A belügyminiszter megnyugtató válaszát a küldöttség kitörő örömmel és lelkesedéssel vette tudomással. A küldöttség ezután Nikolics Sándor visszalépő főispánnál tisztelgett, Seemayer Károly az ottani szabadelvű párt elnöke tolmácsolta a verseczi képviselőtestület fájdalmát, a főispán visszaléptével a várost érendő veszteség felett. A főispán