Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)

1904-04-02 / 1. szám

, s az ajkainkon zsolozsmaként felhangzó kísérete a dalnak a román legény, a szász leány otthonát, a község házát bizony felavatta a magyar nemzeti munka egyik hajlékává. Ez érzésbe beleolvadt a különböző faj, a különböző felekezet, a különböző állás, a különböző miveltség minden ellentéte, minden elválasztó vonala, az egységes magyar nemzetnek egyetlen szívdobbanása volt az egész társaság. És amikor kérdeztem a boldogságtól sugárzó fiatal párt, melyik lesz a családi nyelv ezután ? A kérdést a férj így oldotta meg: az enyém a román, a feleségemé a szász, a miénk a magyar. Ezek a sűrűn épülő hajlékai a községi igazgatásnak szintén hivatást teljesítenek és ez a hivatás is hova-tovább mindinkább elhivatássá leszen. II. Három képet vettem ki. Három szigetet Erdély mostani közéletéből. Mind a hármat abban a pillanatban, mikor minden érzés, minden gondolat a jövő felé tolul. Mikor a jelennel számot nem vetünk, mikor a múltnak tanulságait szívesen hantoljuk el. Ám ha színpompájából e képeknek kibontakozunk, látnunk kell, éreznünk kell, hogy országrészünk közéletében ritkák az ilyen szigetek. Látnunk kell, éreznünk kell, hogy azok is, melyek nemzeti életünket uralt szerencsés véletlen folytán megmaradtak, avagy kifejlődtek, hivatásuknak érzetével, küldetésüknek tudatával nem bírnak. Nincs egy vezető irány, nincs egy irányító gondolat és ezeknek szolgálatára nincs egy erős akarattal biró áramlat, mely megteremtse, jobban mondva Visszaállítsa a Királyhágón túli részek, a volt Erdély elveszített közszellemét. A teljesen izolált és az életösztön erejévelmégis a jövőt munkáló szigetek között a közélet káoszának iszapos hullámai zavarodnak. Ennek a káosznak a szigetek zátony csupán, melyet mielőbb letörni kell. És foly az aknamunka és foly a nyílt támadás. A védekezés szervezve nincs. Erdély közszelleme a budapesti közélet lehullatott morzsáival táplálkozik Pedig a gyorsan fejlett fiatal főváros közélete még nem hű tükre a nemzet közi életének. Gondolatok, melyek minket aggasztanak, szenvedélyek, melyek köztünka hamu alatti parázs erejével tovább és tovább égetnek, ott fenn a Duna partján kisszerűek vagy ismeretlenek. A híradás, mit rólunk tudnak, az eszmekor, melyével velünk foglalkoznak, beszorul a budapesti lapok napihírek vagy vidék rovarába. És mi vágyainkkal és mi reményeinkkel, nemzetalkotó múltúnkkal, nemzet fentartásra hivatott jövőnkkel, mint oldott kéve hullunk szét a nem ismeréseinek, a félreismerésnek, az egymás irántibizalmatlanságnak, a szétágazó erőtelen törekvéseknek sűrű hideg eső csepjei alatt. Így áll a jelen. Másképen volt a múlt •Mikor a vérünkből származott fejedelmi alakok magyar udvartartása, magyar hadserge, magyar ipara, magyar művészete Európa legszabadabb nemzeti államot alkotta meg. Mikor a három nemzet uniója a népfajok emberi jogának teljes fentartása mellett megvalósította a transilvanica natiót, a politikai magyar nemzetet. Másképen volt a mult, mikor a vallási türelmesség, a gondolat a lelkiismeret szabadságának klasszika Erdély vala. Másképen volt a mull ivkor Bocskay, mikor Rákóczi e. ő so,, n. Erdélyre támaszkodva vívta meg t* ! -földjét örökre megszentelt nemzeti harczát. Erdély közvéleménye irányította e nemzeti harczokat. Erdély közvéleménye oltalmazta, védte azután a bujdosókat. És a mikor ezen kis magyar világ helyett egy nagy erőteljes magyar nemzeti állam igéje kimondva lett, Erdély közvéleménye harsogta szerte szét, hogy »Imo, vagy halál!« Tehát volt közélete Erdélynek és volt e közéletnek nemzeti tartalma. A közélet nemzeti tartalmának az elhatározó pillanatokban volt ereje a megnyilatkozásra és volt akarata a kivitelre. A magyar imperiális politika, mely lázas paroxismusban most bontogatja szárnyait, meg volt már egyszer mint egységesítő erő, mint fejlődő hatalom ,túl a Királyhágón. A mi bérczeinken, a mi völgyeinken tehát a magyar nemzet jövő fejlődéseinek sok elásott kincse felett járunk és azok a szigetek, melyek a mostoha idők daczára a káoszból máig is kiemelkedni tudtak, elhivatásukban szintén kincsei a nemzeti fejlődésnek. De meg kell ismernünk egymást, hogy ráismerhessünk önmagunkra. Fel kell támasztani a régi Erdély közszellemét. Átszűrni azt a modern élet gondolatvilágával, összefüggésbe hozni a ma még külön álló szigeteket. E munka sokszor — s ha nemzetünknek jövője van — mindannyiunk munkája lesz. E munkában nincsenek kicsinyelhető eszközök, nem lehetnek gyenge erők, mert mindeniknek súlyát egy azon nagy nemzeti czél adja meg. E közszellemet törvényhatósági gyűléseinken, társadalmi életünkben és sajtónkban fel kell támasztanunk. Feltámasztatván, mint egységesítő erőt bele kell vinnünk politikai és társadalmi életünkbe egyaránt. És e közszellemnek, mint irányt adó tényezőnek, meg kell jelenni a fórumon, nyílt kérdésnek hagyta, váljon a kiegyezés Ausztriával a 14-ik szakasz alapján megköthető-e vagy sem. Az osztrákoknak ezzel az optimaisztikus felfogásával azonban Tisza István gróf már is szembeszállott.. Bár a két kormányelnök csak nagy ritkán szokott találkozni, Körber dr. osztrák miniszterelnök előtt ilén sem titok, hogy Tisza gróf kijelenne a 14-ik paragrafus dolgában miképen értendő. A magyar kormányelnök felfogása semmikérben sem fedi azt a felfogást, amelyrőe az osztrák félhivatalos lapok adnak kifejezést. Az osztrák félhivatalosok azt kürtölik most világgá, hogy az új magyar kormány kijelentette volna, hogy Bánffy és Széll közjogi skrupulusairól mit sem akar tudni és a kiegyezést elfogadja, tekintet nélkül arra, várjon parlamentáris úton vagy a 14 ik szakasz alapján jön-e létre ? Ez nem mi. A Tiszakormány elfogadta ugyan a Széll- Körberféle megállapodásokat a kiegyezés dolgában, egyes kérdésekre azonban, mint pl. a készfizetések felvételére, a közös államadósság konverziójára még élesebb akcientust helyezett és nincs kizárva, hogy a kiegyezésnek és a financziális kérdéseknek dolgában junkuimot teremtenek. Semmiképen sem értelmezhető Tisza kijelentése a 14-ik szakaszra nézve úgy, hogy bármikor is eszébe jutott volna, hogy az alkotmányjogi garancziákat mellőzi. A magyar kormány és a magyar kormánypárt — így fejezi be czikkét a német író — mindenesetre követelni fogja, hogy a kiegyezés Ausztriában alkotmányos úton tárgyaltassék le. A kiegyezési tárgyalások. — Saját tudósítónktól. — Budapest, ápr. 1. Egy berlini lapnak az értesülése szerint a kiegyezési javaslatok mindaddig nem kerülnek szőnyegre a magyar parlamentben, amíg Ausztriában a parlamenti rend helyre nem állott Ausztriában az volt a vélelem, hogy Magyarországon a támadt zavarban hamarosan végeznek a kiegyezési javaslatokkal is. Ezt a vélelmüket - igy folytatja a német forrás — Tisza István grófnak egy kij jelentésére építették az osztrákok, arra , hogy 1 i TARGIA. Apró képek. Irta: Széchyné Lorenz Joséphine. * Az estebédnek vége. A spezziai hajoslegények zenéjének vége. A hőségnek vége. "Még üldögélünk kicsi asztalunknál, a „giardinetto“-t ropogtatva. Tele a terem idegenekkel és helybeli vendégekkel. A nagy vendéglő *— „dove abbitava la regina d’Italia“, amintezt a padronától kezdve le az albergo facebinosjáig itt az egész személyzet büszkén vallja, ésismételten vallja, a nagy ebédlője a tengerfelől egészen nyitva, csak pár oszlop és dísz , rács választja el a Portrét Vittorio Emmanuelétől. Oreste, a kis ételhordó, aki bizakodva mint egy gyermek, már rég kínálkozik, hogy eljön velünk a neki idegen országba, „groom“- nak, az asztalunk közepén magasló szép üvegtálat épen harmadszor tölti tele jéggel. A Portreik alatt tova vonuló párok és csoportok mind tömöttebbekké és zajosabbakká válnak. Mint a tenger hullámtorlása úgy verdesnek az emberhullámok a nyílt terem óriási oszlopainak. Künn sötétebb már, mint benn. Egyszerre egy mind közelebbről felhangzó irtózatos kurjongás, kacsagás, dobogás. Mindenki az oszlopcsarnok felé fut, melyet eláraszt a sokaság, és mered a „fracasso indiavolato“ felé. A gúnyos, visító, tapsoló, őrült sebességgel előre törő csoport (emberfalka) közepén egy vértelen, feldőlt fiatal pár , (a kecses hölgy hajadon fővel, valamivel magasabb mint desperát párja ; a férfi fején egy szalmakalap) nagy léptekkel, ijedten hajt előre, azaz inkább nyomják tolják, döfik előre, míg serdülő sihederek, katonák, alsóbbrendű asszonynépek, hajóslegények, szóval az egész utczai nép, mellettük és megöttük haladva üvöltnek és orditnak. Elbámulva kérdezzük Giacomotól, a főpinctértől, az okát, (mert az őrült hajszából és rikkantott tájszólásból egy kukkot sem értettünk) Nevetve magyarázza, hogy az épen erre uszított fiatal pár az utczán egy parányi kis házi veszekvésben tört ki, amely majdnem tettlegességbe ment volna át. És ez anynyira mulattatta (és megütköztette is nyilván) a nemes plebszet, hogy üldözőbe vette a szerencsétleneket s hahotával és kurjantva hajtja most az egész városon keresztül, habár a szegények már rég hajlandók lettek volna kibékülve egymás karjaiba omolni, vagy valamely mellékutczában eltűnni! De hogy egy házaspár szivakodása az utczán ott annyira szokatlan és feltűnő, ez bizonyára jellemző Spezzia városa fiainak puritanizmusára.* Lerici felséges tengeri fürdőjének főhelye, a „Venera azzura“, a Byron régi lakása előtt terül el. Hölgyek és urak együtt fürödnek a kék babokban A fürdőkabinok előtt lévő folyosón szárazon vagy nedvesen sütkéreznek vegyesen. El kell haladni mellettük, ha a pár lépcsőn le a tengerbe igyekszünk. Egy-egy fiatal úr ott áll a szűk lépcsőn fürdőkabátostól, vagy anélkül, hogy a vízbe le vagy a vízből felszálló hölgyeket legalább pár másodperczre zavarba hozza, megállítsa. Aztán „udvarias“ „miile scusi“-val kis helyet ad. Egy gyönyörűséges fiatal apácza kilép, teljesen felöltözve, egy kabinból, egy-egy fürdőruhás, fürdőre kész gyermeket a kezénél fogva. Sorfalat állanak a — — nem épen felruházott férfi — fürdővendégek a folyosón, meg a lépcsőn is. A fiatal apácza vérpiros arczczal, és lesütött szemmel, de a zavar legkisebb báki se jele nélkül, semmit se látva látszólag a körüllévő dolgokból, nyugodtan halad a lépcső felé. Ott újra megcsókolja kis védenczeit és mielőtt vízbe engedné őket, keresztet vet rájuk, édes anyai hangon intive, kérve őket,hogy csak a közelben maradjanak, az ő szemei előtt. A gyermekek szót fogadnak ; a szép, szent teremtésű lábéinál preszkelnek a vízben, és ő szerető pillantással, szerető szavakkal kiséri minden mozdulatukat. És amíg ott marad a folyosó karfájára támaszkodva és a tengerben lubicskoló védenceit nézve, nem fér hozzá, nem érinti semmi ami emberi, ami világi, ami frivol. Még a hízelgő suttogás körülötte is elhallgat, és elillannak végre a félig meztelen alakok a közeléből. És aztán olyan boldogan, felszabadult lélekkel nevet és gyönyörködik a két gyermekkel, hogy szinte kihalászik belőle a hála, az öröm a neki megadott, őt oly nagyon megillető tiszteletért Tíz lépésnyire a fürdőző alakoktól négy napbarnított arczú, izmos lelkű legény sarolinákat halász a tengerből. Nagy kosarakba rakják az ezüstös, apró, eleven szegény jószágot és hajókon beviszik a városokba és nagy idegen hajókra, továbbszállítás végett. Mire megérkeznek, a szegény eleven ezüst halacskák — mozdulatlan, élettelen árvázikké lettek. * A „Migliarina sul Monte“-ben omnibusra ültünk, hogy a „Migliarina al Mare“ be lemenjünk. Egy tősgyökeres olasz jómódú aszszony ült mellénk. Térdein kézi kosarat tartott. Nagy, rojtos selyemkendő takarta a vállát és mellét. Füleiben két pár arany fülbevaló : egy nagy karikás és egy másik, hosszú csüngővel. Fonatokban rendezett hajában nagy ezüst bajta. Útközben beszállt két fiatal úri gyerek, mind a kettő elegáns, újdonatúj kadét vagy önkéntes egyenruhában. Az egyik magasabb, rendkívül okos, eleven, ragyogó szemű, fasorrú, gúnyos mosolygó szájú, a másik kisebb, csendesebb, kissé vaskos, kissé zavart. Köszöntek s leültek velünk szemben. „ Aztán légy olyan jó, bambino mio, és indulj azonnal, amint megérkezünk, a szigetre; a délutáni hajóval én is ott leszek Palmariaban, de ha nem végzed úgy a dolgot, amint mondom, akkor az Isola del diavolora száműzlek érted, bambino?“ Ezt persze a nagyobbik, elevenebb mondta, félig tréfásan, félig fenyegetőzve, míg balkarjával pajtásának vállát körülfogta. Ez majdnem zavartan és restelkedve pislogott fel felénk, hogy vájjon mit is fognak gondolni ezek az idegenek. Mosoly és tekintet megnyugtatta és végre maga is mosolygott. A Migliarina al maré végén (vagy kezdetén, amint jobban tetszik) kis váróház áll. Az egyik, őr, szokása és kötelessége szerint, odalépett a megállt kocsihoz és kérdezte, a szokott „favorispano“-val kezdve, hogy nem viszünk-e valami elvámolandó czikket? Mi érdekkel (és tiszta lelkiismerettel) kisértük a kis miveletet; és mikor a vámőr a két fiatal hőstől kérdezte illedelmesen, persze a nagyobbik felett, nagyszerű kézmozdulattal, hogy nincs semmi olyasmi velük : „Niente, solamente la nostra miseria !* Csak a mi nyomorúságunk ! * Rapillo szépséges öblében, ahol Xiefeesohe teste lelke is annyiszor pihenést, enyhülést lelt, versenyúszásra készülnek. A Beaurivage (olvasd „borivás“ !) szállodában levő lakásunk erkélye a tenger felé fekszik és épen arra a kis öbölre, ahol a versenyt tartják. Az albergo és a tenger közt közvetlen a tengerparton álló díszes kis kaszinó fel van lobogózva. A kisebb-nagyobb hajók, melyek a versenytért oldalt bekerítik, fel vannak lobogózva. A kis kikötő-híd szintén. A versenyzők külön-külön színű és csikós úszóruhában már alig türtőztetik magukat, mint a nemes paripa, mely győzelemre rohanni kész. Az egyik-másik nem is bírja ki összelőni karokkal állni és várni, hanem be-bemerül a habokba és úszkál egyet. Végre felvonul a jury, a városi zenebanda iszonyatos lármás és rohanó tempóba hitt hangjai mellett. A messzelátót a szemünkhöz emeljük. A julyt üdvözlik, éltetik, az felel, majd a persze fellobogózott hajóján elhelyezik. (gyalog jött a városon keresztül.) A versenyző ifjakat hajóban kiviszik messze a tengerbe. Ott felegyenesednek a hajóban, felállnak egy sorban és ugrásra készen várják a jelt a zászlóval. Amint a jury megadja, hat fiatal test a hullámzó tengerbe veti magát, és azonnal kezdődik a közönség hangos bírálása, jóslása, fogadása, kiáltása. Kettő az úszók közül mindjárt kiválik a többitől: éljenzik, bátorítják, serkentik. De amint közelebb-közelebb érnének a czélhoz, es ellankadnak ; a hátulsók egyike, majd egy második, harmadik is elébe erull amint haladnak, nemcsak a tengerhullámok csapása, hanem 4 emberi mellkas erőltetett lélegzése is hallszik. Ekkor egyik az elsők közül elmaradozik, aztán csak egyik, karjával mozog még, halotthalvány lesz, hátára veti magát, a nők sikoltoznak.kisérő osolnak gyorsan közeledik és felkeli a félig elalélt ifjút. Ebben a perezben felhangzik az elsőnek a czélhoz ért ifjúra az ujjongó tömeg tetszésriadala és amíg ez mámorban úszik, (persze, hogy „úszik“ hátrább talán a halállal küzd a másik. Mindennapi dolog ez az életben . . .* Két hónapi olasz és franczia penzióbeli élet után (a Riviérán mindig olyan vendéglőkben voltunk szállva, ahol az egész élelmezést, penziót, is kaptuk) és a mindennap kétszer is az asztalra kerülő legfinomabb gyümölcsök közt soha sem látva a plebejikus dinyét, egyik kedvencz ételemet, roppant örültem, midőn egy nap, azaz este volt, Marseilleban a külön vacsorától haza ballagva szállodánkba, a Rue St. Jean és Longue des Capueins sarkán, egy derék kofanéninél szép tiszta, nagy széles pulpituson, gyönyörű pirosbélű görögdinnyét szeletekben felvágva pillantottam meg. „Ez az én esetem,“ monltan az uramnak. „De édesem, csak nem akarsz itt az utczán dinynyét enni?“ De persze, a végén mégis csak megadta magát, azaz nekem az engedélyt és kíséretét a szemben levő utczasarok istennőjéig. Madame, mert Francziaországban mindenki „Madame“, a „dame de la halle“-tól fel a királynéig (ha van), Madame, mondom, egy cseppet sem csodálkozott vágyamon és roppant szóbőséggel vágott le egy friss darabot. A fátyolt fel, a keztyüt letéve, az uram tollkése segítségével, neki fogtam nagy élvezettel és hogy az uram se unatkozzék, közbe mind beszéltem, nevettem és dicsértem az élvezetet, véletlen hátat fordítva az elárusítónőnek. Gyönyörű este volt senki a láthatáron, a dinnye meg édes és hűvös. Még egy darabot kértem, (Madame egy nagy tálba tette a megmaradt héjakat) és faltam jobbizűen, mint a Hotel d’Italie vagy a Croce di Malta, vagy a Hotel des Deux Mondes vagy az Interlaken szállodák table d’ hotelain a szarvasgombát vagy a czitromos friss osztrigát. A másik hasáb elfogyasztása közben észrevettem, hogy egy elegáns, fiatal úr követte a példámat. „Látod“, mondtam falatozás közben, persze magyarul, hogy senki se értse, a nemzeti hírlap . Kereskedők szervezkedése. Irta : Sándor Pál orsz képviselő. Budapest, április 1. Mikor a „Nemzeti Hírlap11 igen tisztelt szerkesztője azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy lapja számára czikket írjak, természetesen alig gondolhattam egyébre, mint arra, hogy elmondjak egyet mást az Országos Magyar Kéréskedetti Egyesülésről, amelynek végleges szervezésén fáradozom. Mert mostanában ebben összpontosul minden gondolatom, minden gondom, ez az én mindennapos munkám és gyönyörűségem. Idestova nyolczesztendős törekvése a magyar kereskedőosztálynak, hogy egyetlen nagy, országos szervezetbe tömörüljön, amely egységesen, állandóan és rendszeresen képviselje az egész magyar kereskedelem érdekeit. Ez a törekvés eleinte erélyes követelésekben és erélytelen cselekedetekben nyilvánult ; azután a követelések is vesztettek eredeti energiájukból és lassanként jámbor óhajtásokká szelídültek. Mindenki érezte egy ilyen országra szóló szervezet szükségességét, de lehetőségében annál kevesebben hittek. Ahányszor felmerült, ugyanannyiszor le is került a napirendről a megvalósulás gondolata. Végre az 1902. évi soproni országos kongresszuson olyan hatalmas erővel nyilvánult az egész ország kereskedőinek akarata, hogy ebben az akaratnyilvánulásban már némi garancziát láthattunk arra, hogy a kellő felkarolás mellett a régóta nehéz vajúdások közt érlelődő eszme valóra fog válni. Az azóta csendben, de sohasem lankadó buzgalommal folytatott előkészítő munkálatoknak eredményeként az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés keretei teljesen elkészültek és immár megkezdődött a dolog nehezebbik fele is : a kereteknek igazán értékes tartalommal, valóságos élettel, élő valósággal leendő megtöltése. Erre a munkára kell most egybegyűjtenünk az ország kereskedőit. Ez az a feladat, amely néhány hónap óta éjjelemet-nappalomat, minden gondolatomat elfoglalja. Nyakamba vettem az országot néhány lelkes társammal — akiknek önfeláldozó közremunkálásáért nem én tartozom köszönettel, hanem velem együtt minden magyar kereskedő — és bejárjuk azokat a városokat, amelyekben elegendő számi kereskedő állott össze arra, hogy az O. M. K. E. egy-egy vidéki góczpontját megalakítsa. Ebben a vándorutunkban holnnapután Kolozsvárra érünk. Már előre is hálás, rokonérzéssel gondolok azokra a kollegáimra, akik lehetővé tették, hogy országos szövetségünk zászlót bontson ebben a dicső múltú városban, amely egykor fejedelmi székváros volt és ma is büszke, ragyogó székhelye a magyar kultúrának. Ennek a zászlóbontásnak különös jelentőséget tulajdonítok az O. M. K. E. fejlődésének történetében. Kolozsvárt nemcsak múltja, hanem mostani jelentősége és a jövendőre szóló nagy hivatása is predesztinálja arra, hogy súlyt adjon a mi szervezkedésünknek. Ebben a városban a magyar léleknek, a magyar nemzeti eszme hódító erejének, a magyar kultúra ősenergiájának páratlan gazdagsága van felhalmozva Épen ezért, bár régi, híres vagyoni gazdagsága az évszázadok viszontagságainak során megcsappant, méltán nevezik még ma is kincses Kolozsvárnak. A szellemi kincseknek ebben a kiapadhatatlan bányájában nagy erő rejlik a magyar kereskedelemre nézve is és nagy erkölcsi erő a kereskedők szervezkedésére. Igazi góczpont lesz ez, amely erejét messze vidékre fogja kisugároztatni és terjeszteni fogja a mi igazainkat, győzelmesen fogja érvényesíteni a mi becsületes törekvéseinket. Ebben a városban, a mely ősidőktől fogva erős vára a magyar nemzeti kultúrának, bizonyára erős vára fog felépülni a magyar nemzeti kereskedelemnek is. A képviselőház munkaterve. — Saját tudósítónktól. — Kolozsvár, ápr. 2. A húsvéti ünnepek rövid pihenőt hoztak a képviselőháznak. A képviselő urak néhány napra megszabadultak a politika gondjaitól s otthonukban pihenik ki a múlt napok fáradalmait. Április 12-én ér véget a pihenés és kezdődik megint a komoly munka ideje, melyet ugyancsak igénybe fog venni az a sok teendő, gyors intézkedésre váró feladat, mely a közel 1904. április 2. múlt áldatlan tétlensége folytán felhalmozódott. A húsvéti szünet után, — mint értesülünk — a Ház munkarendjét oly formán tervezik, hogy mindenekelőtt is vármegyei tisztviselők, a községi és közjegyzők fizetési idézéséről szóló, a bizottságokon már keresztül ment javaslatok fognak tárgyalásra kerülni. Ezt nyomban követné az 1904 iki költségvetés tárgyalása, melylyel kapcsolatosan az állami beruházásokra vonatkozó javaslat is napirendre kerülne. Fontos és halaszthatatlan közgazdasági érdekek kívánják, hogy ez a javaslat mieőbb tető alá kerüljön. A Németorzági - Olazországgal kötendő ideiglenes Le , <- ■ ’ valószínűleg szintén r j' ve - tárgyalásának folyamán, e*. . megszakításával fognak elővétetni. Az említett javaslatoknak lehetőleg siettetett tempóban való letárgyalása annyival óhajtandóbb, mert kívánatos volna, hogy még a nyári szünet megkezdése előtt a perrendtartás tárgyalása is napirendre kerüljön. Alig lehet azt kívánni, hogy a Ház, melynek erejét a lezajlott küzdelmek pártkülönbség nélkül meglehetősen kimentették, másfél esztendőn át tartó működés után is lemondjon a hosszabb tartamú nyílt vakációról. De hogy szünetét az ország presszáns érdekeinek sérelme nélkül élvezhesse, gondoskodnia kell az említett sürgős teendők elintézéséről. Még ezek után is a munka egész halma vár az őszi ülésszakra. Ott van mindjárt a jövő évi költségvetés tárgyalása és a védető javaslat revíziója. Halaszthatatlan továbbá a gazdasági kiegyezés kérdése, kapcsolatban az autonóm vámtarifa ügyével. Nem mellőzhető a választói jog reformját illető, már megindított előmunkálatoknak konkrét javaslat formájában a Ház elé hozatala, melyet a kormány kilátásba helyezett. Ha ezekhez még hozzávesszük, hogy a kormány tervbe vette többek közt az ipari és kereskedelmi törvény módosítására vonatkozó javaslatok mielőbbi előterjesztését is, be kell látnunk, hogy az őszi ülésszakra is a sürgős teendők oly nagy halmaza vár, amelynek letárgyalása csak a munkaidő kellő fölhasználása és a tanácskozások zavartalan menetének szigorú megőrzése mellett válik lehetségessé. Két professzor. — Geréb Márton és Graf Jakab. — Kolozsvár, April. 2. Aki e sorokat irom, egy vagyok ama sok százból, akik a Geréb Márton és a Graf Jakab tanítványai voltunk a kolozsvári református kollégiumban, a most elmúlott seculum utolsó felében. Nekem jut a sor, hogy hirre adjam itt a fiuknak, akik az idők szerint szerte bolyonganak a világban : — Gyerekek ! Fiúk ! Csend egy pillanatra! Ma nem lesz óra. Nem tart órát sem Geréb Márton, sem Graf Jakab. Nem tartanak hónap sem és azután sem, görögöt és németet. És nem tartanak többet soha, senkinek . . . Isten a tanúm, kedves jó öreg tanítómestereim : a világon kevés dolog van, aminek legalább egyik oldala ne volna rossz.