Sport, 1956. december (1. évfolyam, 6-27. szám)

1956-12-21 / 21. szám

• Bizalom a mapi sport jövőjében­ ­ lesz a magyar sporttal? Ki lehet-e heverni ekko­ra veszteségeket? Gyak­ran lehetett hallani ezeket a kérdéseket az utóbbi napokban sportemberek és a sport iránt érdeklődők ajkáról. Az olimpia utolsó napjaiban és a magyar csapat hazautazásának várako­zás teljes időszakában egyre szé­lesebb körben vitatták itthon a hírt: a magyar sportolóknak az olimpiai küzdelmek után újabb és még a nehéz versenyeknél is jelentősebb csatát kell megvív­niuk. Választaniuk kell a riasztó és vészteljes hírek szerint ko­mor jövőt nyújtó hazatérés és a felelőtlen vagy éppen rossz­indulatú ígérgetők szerint köny­­nyű életet, anyagi jólétet bizto­sító, egyéni sikerekkel kecseg­tető hontalanság között. Ma már tudjuk, e küzdelem — melyet olimpiai küldött­ségünk minden egyes tagjának önmagával kellett megvívnia — eredményét. A 172 főt szám­láló magyar küldöttségből 48 sportoló és vezető döntött úgy, hogy egyelőre nem tér haza Magyarországra. A kint mara­dottak között szép számban vannak kiváló képességű ver­senyzők, világbajnokok, világ­­csúcstartók, tehetséges, kibonta­kozóban lévő fiatal remény­ségek, világszerte ismert nevű edzők, szakemberek. Ha úgy tekintjük őket, mint akik el­vesztek a magyar sport számá­ra, akkor ez a veszteség a leg­nagyobb, ami a magyar sportot valaha is érte. Méltán töltheti el aggodalom és borúlátás a magyar sport igazi híveit, külö­nösen, ha bátran szembe­nézünk a ténnyel, fenyeget az a veszély, hogy ezzel a negy­vennyolc sportemberrel a vesz­­teséglista még nem zárult le. -Kiváló labdarúgóink vannak külföldön, válogatott játéko­saink úgyszólván teljes szám­ben. Számítanunk kell arra, hogy közöttük is lesznek, akik megtántorodnak és nem a hazatérést választják. Svájcban portyázó válogatott ifjúsági labdarúgóinkról meg éppen olyan hír érkezett, hogy az együttes teljesen szétesett és ki így, ki amúgy, de valameny­­nyi játékos idegenben akarja megtalálni boldogulását. A ma ismert veszteséglista tehát bővülhet. Nemcsak a már ismert negyvennyolc sport­ember, hanem talán jóval több válik ki a magyar sportélet vérkeringéséből. Elviselhet-e ekkora veszteséget a magyar sport? A sötéten látók azt mondják, hogy nem. Érvelésü­ket azzal is támogatják, hogy nemcsak a legjobbak közül választották sokan a hontalan­ságot. Bőven vannak tehet­séges, fiatal sportemberek szinte kivétel nélkül mind­egyik sportágban, akik az el­múlt hetek zűrzavarai köze­pette eltávoztak az országból. Félelem, kalandvágy, vagy más­ok vezette-e őket? Huzamosabb ideig távol maradnak, vagy néhány hónap múlva vissza­térnek? Ki tudna ma ezekre a kérdésekre választ adni. Min­denesetre — a borúlátók szerint — csak súlyosbítja azt a nehéz helyzetet, amelybe a magyar sport jutott. F­ergeteges vihar vonult vé­gig országunkon, amely nemcsak a házakon, az utcákon hagyott mély nyomokat, hanem az emberek lelkében is. A sport veszteségei nevetsége­sen másodrendűek az ország veszteségeihez képest, mint ahogyan sportéletünk alakulása és fejlődése is csak egyik jelen­­téktelen részlete az egész ország útkeresésének és az új élet ki­bontakozásának. Számunkra és mindazok számára, akiknek a­­ sport fontos életelemévé vált, akik szeretik és szükségelik a sportot, azonban mégis igen fontos dolog. Mi örömmel lát­juk és tapasztaljuk szinte na­ponta, hogy országunkban a sport szeretete diadalmasan élte túl a fölöttünk elviharzott ferge­­teget. Az a szeretet és törek­vés, ahogyan a sportemberek szinte az élet megindultával egyidőben hozzáláttak sportte­vékenységük folytatásához, sőt a sportolás tisztulta­bb, jobb feltételeinek megteremtéséhez, a legteljesebb bizakodással tölthet el bennünket. Nagy kár érte és éri sportunkat, minden egyes kiváló sportoló és szak­ember elvesztésével, de ezek a károk nem kijavíthatatlanok, ezek a veszteségek nem pótol­hatatlanok. Az ország nehéz helyzete és az elszenvedett vesz­teségek dacára bízunk a ma­gyar sport jövőjében. Nemcsak abban, hogy kisebb ingadozások után tartani tudjuk a magyar sport nemzetközi színvonalát, hanem abban is, hogy sportéle­tünk a jövőben teljesebb és egészségesebb lesz. Reméljük, hogy országunkban a szocialis­ta demokrácia kibontakozása lehetővé teszi a sportot is éltető társadalmi erők szabad fejlődé­sét. .A sport valóban társadalmi tevékenység lesz, melyet nem korlátoznak és akadályoznak a valóságtól elszakadt bürokraták botor intézkedései. Nem lesz különbség sportág és sportág között, mindenki ott és azt a sportágat űzheti, amelyhez ked­ve van. Nem előre kidolgozott papírtervek, hanem a sportklu­bokban és az önálló sportszö­vetségekben dolgozó sportem­berek rátermettsége, lelkesedé­se, áldozatkészsége és szakér­telme szabja meg az egyes sportágak fejlődésének mérté­két. Az állami sportszerv pedig nem korlátozza, hanem e szak­emberek javaslatai alapján ki­dolgozott helyes intézkedések­kel irányítja, segíti működésü­ket. Biztosak vagyunk abban, hogy ilyen feltételekkel sportéletünk hamarosan kiheverheti a ma még fé­lelmetes arányúnak látszó veszteségeket. Ezt a meg­győződésünket buzdítja a re­ménység, hogy veszteségeink nem lesznek akkorák, mint amekkorának most látszanak. Határozott jelei vannak már annak, hogy a pattanásig fe­szült légkörben, az itthoni hely­zet ismeretének hiányában, a különféle hatások alatt több­nyire meggondolatlanul hozott döntését már nem egy sporto­lónk megbánta. A hontalanság érzése igen keserves és hamar jelentkezik, ha kiderül, hogy a remények és ígéretek valóra válása nem megy olyan köny­­nyen, mint az első pillanatok­ban látszott. Ne legyünk hát türelmetlenek megtévedt sporto­lóinkkal szemben. Joggal lehet­ne szemükre vetni, hogy éppen ők nem tudtak szilárdak ma­radni, akik szeretetben, megbe­csülésben és anyagiakban is oly sokat kaptak hazájuktól. Mégse ítéljünk elhamarkodottan felet­tük. Inkább vegyük számba azokat a bűnöket, amelyek ilye­nekké nevelték őket. Tanuljunk a leckéből. Ne becsüljük a jö­vőben is többre az eredményt, mint az embert. Ne engedjük meg, hogy egyes sikerek után futó és a sikerek fényében süt­kérező vezetők sportolóinkból önző, a sportban csak egyéni érvényesülésüket kereső ver­senyzőket neveljenek, akik nagy teljesítményekre képesek a sportpályán, de gyakran meg­buknak, ha emberségből kell vizsgázniuk. Tegyük tisztábbá és őszintébbé sportéletünket. Ad­juk meg az elismerést a kiváló teljesítményeket nyújtó ver­senyzőknek, teremtsük meg a tehetséges sportolók felkészülé­séhez és versenyzéséhez a le­hető legjobb feltételeket, de ne kényeztessük őket és megbecsü­lésünknek ne azzal adjunk ki­fejezést, hogy olyan előjogokat biztosítunk nekik, amelyek az ország más becsületes állampol­gárait nem illetik meg. Féltően őrködjünk, hogy mindenütt gonddal, szeretettel és hozzá­értéssel foglalkozzanak orszá­gunkban a sportolókkal. Vállal­ ► 1 ► 2 KiAAAAJLAA&AAAiLAAAAAAAAAAAAái>AA£iAá*AAAA AAAAAAA W AAAAAAAAAAAAA^ I*YYYYYYYYYYYYYYYYYY?YYYY7YYYYYYYYYYYYYTYYYYYYYYYYYYYYYYYTYYY1 ► ► I BÖRZSEI JÁNOS­­ távbeszélő jelentése­­ Frankfurtból PAPP LÁSZLÓ Melbourne-re emlékezik Brüsszeli készülődés a Bilbao elleni visszavágóra Három Honvéd-játékos vasárnap visszatér Budapestre, a többiek a dél-amerikai portyára készülnek _ Távbeszélő-jelentésünk — (Brüsszel, december 20.) Lázas, izgalmas készülődés folyik a ma este sorra kerülő Bp. Honvéd—Atletico Bilbao labdarúgó-visszavágóra. A Hon­véd-játékosok két csoportban érkeztek a belga fővárosba. Az első csoport hétfőn este, a má­sodik csoport kedden este. A szicíliai napos, nyárias idő­járás után ködös, nyirkos tél fogadott bennünket Brüsszel­ben. Brrr ... Ez nem volt kel­lemes változás. A magyar csa­pat kedden is, szerdán is edzést tartott a Heysel-stadionban, a csütörtök esti mérkőzés szín­helyén. Itt van már kedd óta a Bilbao is. A spanyolok is ugyanott edzettek, hogy meg­szokják a pályát. Ez a belga pálya egészen más, mint a bilbaói. Bilbaóban a tengerpart mellett van a pálya és a sok esőtől folyton nedves, csúszós a talaja. A spanyol bajnokcsapat játékosai már megszokták ezt, a mieinknek nem volt megszokott. Ennek is része volt abban, hogy az első találkozón 3:2 arányban a bil­baói csapat győzött. Most a jelek szerint más lesz a hely­zet. A Heysel-stadion talaja nekünk kedvez. A Bp. Honvéd játékosainak hangulata jó. Rómában egy kissé elment a csapat önbi­zalma. Nagyon gyengén ment a játék az olasz fővárosban, a Róma pedig igen jól játszott. Ez a csapat jelenleg a legjobb formában levő olasz együttes, amit legutóbbi bajnoki eredmé­nye, a Sampdoria elleni 5:1 es győzelme is mutat. A Roma ed­zője Sárosi György dr. Igen jól ment a Bp. Honvédnak a játék viszont vasárnap Cataniában. Volt olyan olasz lap, amely ha­talmas címében ezt írta a mér­kőzésről: „Remek játék a pályán, 20 000 néző látott szájjal a lelátón .“ A Catania vezet a második ligában, s valószínűleg bekerül majd ismét az első ligába. Az ellene elért 9:2 tehát nem lebe­csülendő eredmény. Visszatérve a brüsszeli h­an­gulatra: ismétlem, a Bp. Honvéd bizakodó hangulatban készülő­dik a Bilbao elleni visszavágóra. Sokat beszélgetnek a játékosok a mérkőzésről és úgy számítják, hogy legalább egygólos győzel­met ki tudnak majd harcolni és­­ legfeljebb harmadik mérkő­zésre kerül sor. De ezt nem szí­vesen vennék, mert 23-ra Bré­mában van lekötött barátságos mérkőzésük, 26-ra pedig Milá­nóban, az Internazionale ellen. A játékosok úgy tervezik, hogy a karácsonyi ünnepeket ebben a nagy észak-olaszországi vá­rosban töltik majd el. A Bp. Honvéd a tervek sze­rint ebben az összeállításban lép pályára a Bilbao ellen: Fa­ragó — Rákóczi, Bányai, Dudás — Bozsik, Kotász — Budai, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor. Játszik tehát ismét Bozsik, aki a Milan ellen térdsérülést szenvedett, viszont nem szerepel ezúttal Tichy, aki­­ most sé­rült. De sérülése nem súlyos, úgyhogy néhány napi pihenő előreláthatólag rendbehozza. A spanyolok nagyon titkolód­tak az összeállítást illetően. A megszokott huszas játékoskere­tükkel jöttek, csak annyit mon­danak, hogy majd ebből kerül ki a tizenegy. Ez annyi, mintha semmit sem mondtak volna. Node sebaj, valószínű, hogy ugyanazzal az együttessel állnak ki, amelyikkel győztek Bilbaó­­ban, mert hogy az a győztes csapat volt és ezen nem tudtak­­változtatni. A belga újságok nagy teret szentelnek a Bp. Honvéd — Bil­bao mérkőzésnek, az év egyik nagy sporteseményének jelzik ezt a labdarúgó-találkozót. So­kat emlegetik a Honvéd—West Bromwich Albion mérkőzést, amelyen a budapesti csapat ma­gával ragadta a nézőket. Ezút­tal is ilyen játékot várnak a Bp. Honvédtól. Reméljük, hogy nem csalódnak a várakozásukban. Jó lenne, ha nem csalódná­nak ... A Les Sports c. sport­lap például első oldalát tegnap a mérkőzés beharangozására szentelte, több mint féltucat ké­pet is közölt a két csapat játé­kosairól a szöveg között. A mérkőzés játékvezetője az angol Husband lesz. ha továbbjut a bajnokcsapa­tok tornáján a Bp. Honvéd, leg­közelebbi ellenfele az angol baj­nok Manchester United lesz. Érthető, hogy már tegnap meg­érkezett Brüsszelbe egy sereg angol újságíró és az angol baj­nokcsapat néhány vezetője is. Az angolok, úgy tervezik, hogy január első felében játsszanak le a bajnokcsapatok kupájáért soron következő mérkőzésüket. A mieink remélik, hogy ez a mérkőzés is a Bp. Honvéd el­len lesz. Január első felében vívnák tehát le a Manchester United elleni két mérkőzést a mieink, utána pedig — január második felében — elindulnak a dél­amerikai portyára. Ha nem jut­nának tovább, akkor még egy­két barátságos mérkőzést játsza­nak Európában és csak azután indulnak útnak Dél-Amerika felé. Joggal kérdezhetik otthon: Nem sok ez a mérkőzés? Nem lenne jobb először hazamenni és tevékeny pihenő után feb­ruárban nekiindulni a dél­­amerikai útnak? Valóban jogos kérdések ezek, az utazgatások közepette is gyakran felmerültek. A játékosok zöme azonban nem akar most hazamenni és vezetőik nem akarják őket magukra hagyni. Felzaklatott lelkiállapotban vannak a játéko­sok. Nem csoda, mert az új­ságok cikkei és képei elrémítők, a kikerülő menekülők legtöbbje is borzalmakról mesél. Én tudom, hogy nem így van, hiszen végre beszéltem tele­fonon keresztül a feleségem­mel, aki elmondta, hogy rende­sen bejár dolgozni és egyre jobban megszilárdul a rend és fokozatosan tér vissza az élet a fővárosban is megszokott kerékvágásába. De ezt hiába mondom a játékosoknak, ez még kevés nekik, túlságosan sok volt az elmúlt hetek rém­híráradata. A beszélgetések mindig ab­ban végződnek: menjünk csak el a dél-amerikai úlin, majd utána meglátjuk mi a helyzet otthon. Ha az élet visszatért a megfelelő kerékvágásba, akkor március folyamán hazatér a csa­pat. Már nyolcadik hete vagyok együtt a játékosokkal, alaposan megismertem őket, s úgy látom, az lenne a leghelyesebb, ha a körülményekre való tekintettel az MLSZ ideiglenes intéző bi­zottsága hozzájárulna a játéko­sok kívánságához. Rajtam keresztül is azt kérik: járuljon hozzá ahhoz az MLSZ, hogy még kintről elindulhassa­nak Dél-Amerikába. Márciusban visszatérnek, s részt vesznek a bajnokságban. Nem kell félni attól, hogy letörnek, tudnak ők magukra vigyázni, elvégre leg­többjük tapasztalt labdarúgó már. Továbbítom tehát a kéré­­süket és azt teszem még hozzá, személyes tapasztalataim alap­ján: adják meg ezt az időt a lel­kileg megzavart, feldúlt Hon­véd-játékosoknak. Az elkövetke­zendő hetekben lecsillapszanak és mindent másképpen látnak majd. Az újságok már kezdenek kissé higgadtabban írni idekint, s a Honvéd-játékosok is kezdik a benyomásokat a megfelelő helyükre rakni magukban. Sok menekülttel találkozunk. Ezek nagyobb része csalódott reményeiben. Az elképzelt és ígért jólét helyett sokuknak bi­zonytalanság jut csak, s a kül­földiek számára fenntartott ne­héz vagy piszkos és rosszul fi­zetett munka. Még azok boldo­gulnak a legjobban, akiknek rokonaik, ismerőseik vannak itt vagy ott, akiknek segítenek, szállást adnak, akiket átmeneti­leg támogatnak és lehetővé te­szik számukra az esetleges jobb elhelyezkedés kivárását. Jó részük már arról beszél, hogy legjobb lenne hazamenni Még a jól elhelyezkedettek is idegennek érzik magukat a leg­szívesebb vendéglátás ellenére is. Hiába, ez már így van. Mindezt jól látják a Honvéd­­labdarúgók is és elgondolkod­nak rajta. Állandóan azt hal­lom tőlük: a dél-amerikai por­tya után hazatérnek. Valameny­­nyien attól tartanak, ha most mennének haza, februárban közbejönne valami és nem­ en­gednék őket erre a portyára. Márpedig ezen a nagy élményt jelentő úton szeretnének részt venni. Már annyit ígérték nekik a dél-amerikai utat és annyiszor közbejött valami, hogy­­ nem csoda, ha most nem bíznak. Hát ezért nem akarnak még haza­menni. Bizalmatlanok, amin nem lehet csodálkozni. Akit többször becsaptak már, annak rendszerint megrendül a bi­zalma. Három játékos a napokban hazatér. Ezek: Panicskó, Budai I (a „Tunya”) és Babolcsay. Velük indul haza Madarász Endre ve­zető, Szűcs Ernő gyúró és a Honvéd szertárosa. Velük me­gyek haza magam is. Úgy ter­vezzük, hogy vasárnapra otthon leszünk. Az egész csapatból csak négy játékos foglalkozik azzal a tervvel, hogy egy-két évig (Folytatás a 2. oldalon) juk, hogy sportmozgalmunk fej­lődésének üteme talán valamivel lassúbb lesz, ha ezen az áron mentesíteni tudjuk sportunkat azoktól a torz kinövésektől, amelyekről a múltban oly sokat beszéltünk. V­eszteségek értek és érhet­nek bennünket, a magyar sport ereje azonban nem­csak egyes versenyzőkben vagy szakemberekben van, hanem népünk sport iránti szereteté­­ben, ifjúságunk tehetségében, a magyar sport hagyományaiban és elkövetett hibáink felismeré­sére és kijavítására való őszinte törekvésünkben. Mi ezekre a tényekre alapozzuk a magyar sport jövőjébe vetett szilárd bi­­zalmunkat.

Next